10. rész: Találkozások 2. /Randi Michael-el/

Randi Micheal -el

10. rész 2.

Találkozások

Akkor, amikor a nagy Ő talán eljött. Nem talán. Igen eljött!

Mary kissé fura volt de amúgy tök normális. Mármint amilyen normális lehet egy flörtangyal. Kissé úgy éreztem… nem is tudom, mintha más lenne mégis ő volt. Persze hogy ő volt, ki más lett volna? Aztán, most pedig itt vagyok a kollégiumom előtt, és rá várok. Csak az előbb értem le, de mégis óráknak tűnik. Alig egy perce álldogálok magamban, mégis éveknek látszik. És ő nincs itt. Na jó ez túlzás még 2 perce van de akkor is…
S akkor pillantottam meg egy fekete sportautót azt hiszem Ferrari, az új modell. Nem vagyok valami jó kocsi fajtákból és a többi egyébhez, ami hozzájuk tartozik de, ezt láttam a tv –ben. Egyszer, valamikor. Nem tudtam kié, lehet, mégis bizsergető érzésem támad, amikor megállt az utca szélen. Az ablakai sötétítettek voltak így nem láttam, ki ülhet benne.
- Pontosan három. – duruzsoltam csak magamnak miközben a kollégium díszoszlopának támaszkodtam.
És akkor a fura érzésem felerősödött, mert kinyílt a csúcsmodern kocsi csilli–villi ajtaja. És kiszállt belőle Ő. Nem viccelek. Michael –é volt az az autó. Övé volt. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy csúcsgazda fiúval van dolgom. De hát mit gondoltam? Mindig jól öltözött. Ápolt. Bár este nem tudtam jól megnézni a házát még is, úgy gondolom az, sem egy mindennapi lehet.
Még is tátott szájjal fogadtam, amikor oda sétált hozzám. Ő persze a huncut, kacér mosolyát erőltette magára. Nem mintha nem esett volna jól neki, mégis úgy éretem, csak azért csinálja hogy lenyűgözzön. Vagy csak azt szerettem volna?
- Szia. Pontos, mint mindig. – elaléltam a mosolyától, mert most már közelebbről láttam, és nem tudtam ellenállni neki.
- Viszont te… honnan loptad ezt a kocsit? – kérdetem kissé gúnyosam, mert megfogadtam csak lazán!
- Még New York -ban kötöttem el egy luxusparkolóból. Hogy tetszik? – elkapta a labdát és játszadozott vele. Ezt már csípem.
- Ja, jól néz ki. Viszont nem tetszik, hogy a kocsid szépségéről beszélünk és nem az enyémről. – azért én sem vagyok valami rossz játszadozó. *De igen!* Már megint itt vagy? Tűnj el! Nem érdekelsz!
- Hát… - megfontolta a választ. – te se vagy semmi, de azért ne sértődj, meg mert rád fér még egy kis fényezés. – s azzal elindult a keze a hajam irányába s egy kósza tincset eltűrt a fülem mögé. *Ez olyan romantikus! Egy frászt! Elég nyálas.* Kuss! Muszáj elrontanod a pillanatot? *Hogy én? Elrontom a pillanatot? Csak tájékoztatlak, arról, hogy amit most csinálsz nem éppen bölcs dolog.* Kuss! Nem kell nekem most lelkiismeret-furdalás csak élvezni, akarom. Mert ő olyan kedves, helyes és… - Így már tökéletes.
Közelebb hajtotta a fejét… Uramisten meg fog csókolni! Nem hiszem el ő… megcsókol engem! Engem! …de aztán visszahátrált. De miért? Nyugodtan megcsókolhat. Talán ezt a tudtára kell adnom, mert lehet, hogy azt hiszi nekem ez túl gyors. De hogy? Vagy épp olyan mozdulatot tettem, amiből azt szűrte le „Öcsi ez túl gyors nekem!”?
- Gyere! Mutatok neked egy helyet – miközben ejtette ki mézes mély hangján e szavakat átkarolta a derekamat s magával húzott. Azt hittem akkor és ott esem össze a mozdulatától. A térdem remegett ezért meg is botlottam.
Majd lazára vettem a figurát és így szóltam:
- Azt hittem azért kellek egy részből én, hogy ÉN mutassam meg a várost TE NEKED?! Nem, pedig fordítva. – Az én, és a te neked szavaknál igen felvittem a hangom hogy értse teátrális vagyok. – Bár semmi ellenvetésem nincs a felől, hogy te mutass nekem valamit. – Tettem gyorsan hozzá, hogy tudja mindenképpen vele, akarok lenni.
- Egy részből? – a kérdésemre kérdéssel felelt. Ravasz. De nem értettem, mit kérdez pontosan.
- Tessék?
- Azt mondtad egy részből, azért kellesz nekem, mert megmutatod a várost. Mi a másik rész?
Leesett mit akar tudni. Azt akarja kiszedni belőlem, hogy, hogy gondolok erre a délutánra, mint randi vagy csak sima találka és semmi több. Ezt inkább én, kérdezhetném tőle.
- Hát… szerintem ez egy…
- Randevú! – fejezte be helyettem.
Erre elvigyorodtam. És az ő arcára is kiült a mosolyom. Majd elindultam a kocsija felé. Ő meg… ő meg nem jött?
Értetlen arccal nézett rám, amikor megfordultam, hogy meglessem miért nem követ.
- Te meg hova mész?
- Hát a kocsidhoz. – válaszoltam temperamentumosan. – Nem azt mondtad, hogy mutatsz nekem valamit?
- De. De ahhoz nem kell autó. – majd vigyorgott tovább a csábító mosolyával.
- De… de, de – ott álltam dadogva ő meg rajtam mulatott.
- Elrontanád ezt a szép napot egy légkondis, bőrüléses, sztereó hangszórós tragaccsal? Sétálni és buszozni fogunk.
- Tragaccsal? Ezt nevezed te tragacsnak? Láttad már az én autómat? Na az ehhez képest vasforgács némi lekopott piros lakkal. – miközben magyaráztam neki, hogy az utója cseppet sem tragacs erősen hadonásztam a kezemmel, amitől utána egy kicsit hülyén éreztem magam. Majd folytattam:
- És már meg ne bocsáss de én és a buszozás… hát nem állunk túl nagy barátságban. Hallottál te már róla mennyi tömegközlekedési baleset történik. Főleg buszokkal. – igazából nem magamat féltettem, mert én ugyan nem halnék bele, de ő… ő igen. Meg azért szinpadias is voltam. – És milyen kevés baleset a légkondis, biztonsági öves, légzsákos csúcs modern fekete Ferrari -kkal.
- Hallottam már róla… De én szeretek veszélyesen élni. – s közben végre elindult felém, még ha tudtam is, hogy buszozunk, örültem neki, hogy legalább tett néhány lépest a biztonság menhelye felé.
- Meg hiszem azt! De én már nem annyira. – mondtam inkább csak viccből, amit csak én és persze Mary meg a többi varázslény érthetett csak.
- Na, gyere már! Kezdem azt hinni csak a kocsimért, csípsz. Pedig épp bele akarlak vinni a rosszba.
- Oh én teljes mértékben csak a kocsidért csíplek és a rosszaság ellen nincs kivételem, csak az ne egy nagyguruló fehér doboz legyen, amibe vagy hatszázezer embert sűrítettek bele egyszerre.
- Oké! Van egy ajánlatom. – mondta mosolygás közben.
- Halljuk?
- Eljössz velem buszozni…
- Hhmm – nyögtem egyet és ellenkezően felsóhajtottam.
- Csak hallgass végig!
- Rendben! – mondtam unottan és azokat a tengerkék szempárokat, vizslattam.
- Nah szóval, elmegyünk buszozni és megmutatom neked, amit akartam és te cserébe kérdezhetsz tőlem 5 dolgot. Én meg persze igazat mondok. – Ez kezd tetszeni.
- 5-öt? A buszozásért már kapásból 100 jár. – Hhhm száz kérdés és mind megválaszolva. Nem semmi.
- 10 és ez a végső ajánlatom. – elszánt volt mégis kedves.
- 20 és te kérdezhetsz tőlem 5 –öt. – *5-öt? Te normális vagy?* Mi van? Úgyse fogja megkérdezni, hogy „Hé te Cupio vagy?”
- Rendben!
- Rendben! – erősítettem meg.
Egy kis idő múlva, amikor már úgy éreztem, hogy ciki hogy egyfolytában őt bámulom, megkérdeztem:– Akkor hova lesz a séta… vagy buszozás? – az utolsó szót elég elnyomott hangon ejtettem.
- Az titok! – mondta és közben újra csábítóan vigyorgott, persze rám. Ő most flörtöl velem? Vagy mindig ilyen ellenállhatatlan. Ahhm… nem tudom de nálam bejön. Óh én hercegem.
- Nem szeretem a tikokat, se a meglepetéseket. – mondtam kissé morcosan. Aztán amikor végre odajött teljesen hozzám és átkarolta újra a derekamat a morcosság kiszállt belőlem és ismét úgy éreztem a térdeim, nem bírnak el.
- Kitalálom miért. Mert nem győzöd kivárni. Olyan kíváncsi típus vagy. – A vesémbe lát!
- Pontosan!
- Viszont most várnod kell. Sajnálom.
Nyögtem egyet újra és felpillantottam rá. A keze még mindig a derekamon volt és vigyorgott. Már megint. Kezdett zavarni, mert amikor így somolygott mindig elpirultam. És tuti észre vette, mert még szélesebb lett a mosolya. Csak a száját bámultam. Csókolj meg! Csókolj már meg! Kérlek! Vajon neki is ezen jár az esze? Tuti! Mert ő is csak úgy bámul! Ez nem lehet véletlen. Vagy igen?
*Csókolj már meg!* Végre az én oldalamon állsz! *Bocsi de néha lelkiismeretesnek is kell lennünk.* Igaz, de nem akkor, amikor Miranda vagyok. Hanem amikor Madison.
- Madison! Madison! – arra ébredtem Michael már nem karolja derekam, hanem szemben áll velem és szólongat.
- Hogy… mi? – aztán leesett hogy Madison -nak hívogatott. – Miranda a nevem.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük. Madison –nak hívlak, mert úgy mutatkoztál be először nekem. És mert Miranda barátnőm már volt.
- Jó mindegy. De mások előtt Miranda. Okés? – *Nem okés!* Te meg ne húzzál fel! Mos nem az én oldalamon, állsz? *Az akkor volt, amikor meg akart csókolni. De most azt mondtad neki Madison –nak hívhat.* Kuss! *Kuss neked!* Uram atyám!
- Okés. Na gyere, menjünk, ha még oda akarunk érni még ma, akkor indulnunk kéne.
- Rendben. De merre?
- Balra! – azzal elindult és újra átkarolt. Én meg még mindig úgy reagáltam, mint előszörre. Remegő térdek, csetlés-botlás, majd kiugró szív és száradta ajkak. Mi a szerelem, ha nem ez?