10. rész: Találkozások 1.

10. rész 1.
Találkozások

Bevillant a fény még az emlékeimben de, nem emlékszem rá úgy, mint ahogy kéne. Egy hatalmas gömbnek képzelem, amikor nem az. Egy megfoghatatlan csoda. De ha a fényre gondolok akaratlanul is a nap, jut az eszembe. Most hogy a sötétség ölel körbe nem a napért, imádkozom, hanem a fényességért. Látok így is… De félek. Itt vagyok egyedül egy ismeretlen helyen. Nem ettől félek de… félek. Hogy nem látom többé. Hogy másé lesz. Engem meg felemészt a magány… mint a rémálmokban.
Itt vagyok, az ablaka alatt s kémkedek utána. Szánalmas, vagyok. Mint egy gyerek, aki félti a legszebb játékát, s nem adja oda senkinek, nehogy összetörjék. Önzőség. De féltem… Nem eshet baja!
Kavarognak a gondolataim nem is értem, hogy kerültem ide Michael ablaka alá. Talán a kíváncsiság vagy az unalom hívott ide. De a lényeg, itt vagyok.
Éppen visszafele tartottam Sirs –be a futásomból csak valami történt… valami… és itt vagyok. Az a valami egy hang volt. Az ő hangja. Halottam a fejemben, olyan tisztán mintha mellettem állt volna. Mégis, mikor körül néztem, nem láttam senkit. Senkit. A hang mégsem hallgatott el. Ugyan ott maradt, a fejemben. Hívogatott. Azt mondta, jöjjek ide. Így a hang irányába vergődtem. Futotta, gyorsabban, mint szoktam. Még magamat is megleptem.
Nem hiszem, hogy Michael hívott volna, inkább az elmémben született egy valóságkép s annak képzelt hangja csábítgatott. Csak azt nem értem… Akkor hogy, hogy ide jutottam ki?! Hogy találtam el idáig?! Fura.
Ekkor nagy fényesség árad ki az ablakon át. Az elvesztettnek vélt fényesség visszatért. De mégsem nyugtatott meg, mint vártam volna. Az ablakon átszűrődött, ki a mélységes éjszakába, melyben én elbújtam. Ám ez a fényesség feltárta búvóhelyem s megvilágított engem is. Ez a fény nem jó. Ez áruló. Emberek számára láthatóvá tesz. Mennem kell. De tudtam, hogy már késő, mert aki azt a fénycsóvát irányította pont az arcomra vezette. Így biztosan észrevett.
Futottam. Egy pillanat alatt eltűntem az ablaktól, csak a kitaposott fű mutatta hogy ott voltam. Imádkoztam a fényért de, most inkább átkoztam. Elárult. Csak ismét imádkozni tudok, hogy aki azt az elemlámpát irányította ne Michael legyen. Így is sokat szimatolt utánam, nem kell, hogy rátegyek még egy lapáttal. Vagy okot, adjak neki, hogy folytassa.
Azt már felfedeztem, hogy elemlámpa volt mi elvakított s felfedett annak az illetőnek. Túl pici, épp hogy csak beborította az arcomat, ám annál inkább fényesebb, erősebb, így következtettem arra hogy elemlámpa. De semmi mást nem tudtam megfejteni a látottakból.
Michael a családjával élt együtt. Még ezt tudtam meg. Mivel hogy családi házhoz érkeztem. S azért tudom biztosra, hogy Michael háza volt, mert amikor odaértem megcsapta az orromat Michael illata. Ez elég hülyén hangzik. De így van. Az emberi érzékeim közül az orrom a legerősebb, soha nem csalódtam benne. Mikor a közelében vagyok, érzem a sós tenger illatát és még valami mást is, amit nem tudtam még sehova sem besorolni. Valamilyen növény lehet kókusz vagy hasonló. Michael illatforrása ott van, így ott élhet. Egyszerű, mint egy matekpélda.
Elmélkedésem közben hazafelé tartottam. Otthon akartam lenni. Meg akartam tisztálkodni és átöltözni. Kezdett pirkadni én meg még a tegnapi ruhámban voltam. Olyan 5 óra felé lehetett az idő így sietnem kellett, ha azt akartam senki ne lásson meg.
- Oooh… - kiáltottam fel majd lefékeztem. Megálltam. – Szombat van! Ma találkozom Michael – al. Ah… - majdnem elájultam a gondolatra.
Találkozom vele. Azt sem tudom látott –e vagy nem. Ügyelnem kell, arra hogy ne tudjon meg rólam semmit se.
- Most már még jobban kell félnem. Vigyáznom kell a tikomra! Megbeszéltük ma az igazságok napja, de nehogy már nekem is. Nem tudhatja meg. Soha, sem. –Vettem egy mély levegőt majd újra elindultam, mert tudtam:
­*Még mindig nem láthat meg senki*.

***

Mikor haza értem a lakás üresen fogadott és minden úgy volt, ahogy hagytam.
- Mary nem jött haza – jutottam erre a megállapításra.
Kicsit csalódott voltam, mert ha eddig elhúzódik a feladata az soha nem jelent jót. Az is lehet, hogy már rég kész csak behívták a minisztériumba. Előléptetni vagy visszahelyezni. Remélem az első gondolatom. De azt se szeretném, hogy áthelyezzék máshova. De remélem, jól jár.
Mivel egyedül voltam kollégiumi lakásunkban nem tudtam elterelni gondolataimat Michael –ről és a reménytelen szerelmünkről. De mit tehettem volna? Nem volt semmi más, ami miatt úgy éreztem érdemes, lenne tovább létezni. Számomra Michael volt az élet. Mintha általa tanultam volna meg élni és nem csak mit egy robot, ki teljesíti a feladatot, csak létezik, nem csinál mást. Nem! Úgy éreztem egy hollywoodi film kellős közepébe csöppentem és én voltam a főhősnő, ki nem szerethette élete párját, mert egy felsőbb gonosz ezt megakadályozta. Tele izgalommal, szerelemmel és tragédiával. Már láttam maga előtt a címet „Egy Cupido bukása” főszerepben Miranda Hady és Michael Jons… Kár hogy én nem lehettem teljes mértékben Miranda, csak részben, mert sajnos az a rideg valóság hogy én Madison vagyok, aki csöppet sem filmsztár, de ember sem.
*Mit művelsz? Itt siránkozol ahelyett, hogy eldöntenéd, miben találkozol Michael –al. Szombat van vaksikám!* – Igaza volt a belsőhangomnak.
Szombat van és kemény 9 óra múlva, találkozom létezésem értelmével. És lehet, hogy korán van, ahhoz hogy itt szétizguljam magam miatta de, mi mást tudtam volna csinálni. Így nem hangzott annyira furának.
Levetettem a kabátomat és a táskámat majd a fotel puha párnái közé száműztem őket. Lassan beballagtam Mary-vel közös szobánkba és kinyitottam a szekrényem ajtaját.
Ismét késztetést éreztem Mary gardróbja iránt, mert amint kinyitottam az enyémet rádöbbentem nekem nincsenek dögös ruciim, viszont Mary-nek annál inkább. Így csak egy kockás felső inget kaptam ki mely karcsúsított derekú volt - ezt úgy gondoltam csajos és most pulcsi helyett jobb lesz – majd arrébb csúsztam és feltártam a számomra ismeretlen kincsesládát. Mary, aki isten tudja hol lehet, bizonyára nem fog megharagudni ha engedély nélkül kobzom el a menő gönceit. Kicsórtam egy szürke-elefántcsont színű répa/csőgatyát, egy fekte díszmellénykét, ami elég jó feszült és egy rózsaszín mintás pólót. A nagy ruha egyveleget az ágyamra dobtam majd a cipőtartóhoz siettem. Mivel csak zokni volt rajtam a laminált padlón elcsússzam és jól beütöttem a hátsófertályamat. Magyarul a fenekemet. De nem éreztem semmit, ezt is a Cupido létnek tudhatom be.
A cipőknél sokat tököltem:
- Csajos vagy sportos, csajos vagy sportos… mindkettő. Remek! – egy magasított szárú tornacipőt választottam, ami a favorit pólóm színeiben ékeskedett. – Duplán remek! Csak ez sem az enyém… -sóhajtottam. *Mary -nek nagyobb gondja van, mint egy cipő. Nem fog durcizin miatta.* „De elég aljas hogy kihasználom, mert nincs itt.” – Hagyok egy cetlit.
Azzal felpattantam és a cipővel a kezemben visszafelé tartottam a szobánkba. Levetettem az ágyra a többi, komplett cucc melle s az éjjeli szekrényemhez tartottam. Elő kaptam egy jegyzetfüzetet és nagybetűkkel rávéstem: „HOL VOLTÁL?!” – majd kis betűkkel folytattam: „amikor hazaértem nem találtalak itt és tudom este sem jöttél haza, bár én sem voltam itt… tudom mert minden úgy volt ahogy hagytam. Elmentem Michael -lel a városba. Tudod, ma van AZ A NAP!” – azért írtam nagybetűkkel, hogy nyomatékosítsam a mondani valómat. – „És kölcsön vettem pár ruhádat, no meg a cipődet. Hiányzol. Aggódom érted. Remélem minden rendben. Ha…” - nem tudtam, mit írjak. Ha… mi? Mit akarok én? Én vagyok az egyetlen, aki nem tud, és nem is segíthet neki. Akkor meg? Mit akarok én?
- Hát… segíteni! Épp azt, amit nem lehet, mert... – suttogtam a szavakat, mégis úgy éreztem mindenki hallja őket így halkabbra vettem. – ő a… - aztán valamiért mégis hangosabb lett. - … A BARÁTNŐM!
A lapon ki satíroztam a „Ha…” szót és az ágyára helyeztem a jegyzetfüzetkét. A saját ágyamhoz sétáltam és csak néztem a falat mit nem is olyan, régen vizslattam.

2 óra és egy teljes lelki kikészülés múlva.

Föl –alá járkáltam. Nem találtam a helyemet a házban. A két óra olyan hosszúnak tűnt… mint egy ÖRÖKKÉVALÓSÁG. Mintha én nem tudnám, pont én, aki épp arra rendeltetett, hogy örökké éljen és párokat hozzon össze, amíg csak létezik az, hogy… SZERELEM. Fél nyolc körül lehetet rengeteg idő a találkozásunkig. Kétségbeesésemben így kiáltottam:
- Mit csináljak addig?
Mary nincs itt, valahol küszköd a gondjaival. Én meg… itt vagyok a másodperceket, perceket, órákat számolom. – Szánalmas!
Háromig még rengeteg idő van én meg… igazam van, szánalmas vagyok! Ha két óra úgy telet, mint egy örökkévalóság akkor a hátralévő 7 és fél óra…
- Nem fogom kibírni!
Legalább van időm ismét elmélkedni. Azon hogy, hogy változtatta meg egy egyszerű ember a látszatra mindennapi életemet.
- Hhmm… életemet – gúny bujkált a hangomban, mert tudtam… - Amíg ő nem jött nem is éltem. Ebben a két napban több érzelmem volt, mit eddigi létezésemben. Csak köszönetet mondhatok, hogy megéreztem az élet kis ízét. De… - olyant akartam mondani, amitől elakadt a saját szavam. De ki kellett mondanom, mert így helyes. -… nem mehet így örökké. Ő nem az… enyém. Ő másé, csak kölcsön vettem és ez… önzőség.
Még is féltem meg válni tőle, még gondolatban is. Az lehetetlen hogy ennek egyszer vége legyen, egyszer minden visszaálljon a régi kerékvágásba. És a monoton napok tömkelege közt ne legyen egy kis reménysugár se.
- Neeeeee… - kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam, hogy kitöröljem a gondolatot, mi által elveszthetném az életemet.
- De hogy lehet, az hogy azt érzem Michael iránt, amit a többi szerelmes kiscsaj a gimiben. Én nem vagyok szerelmes… csak játszom. Ez által élek. Én nem vagyok… SZERELMES? Csak… - akkor döbbentem rá túl sok a „csak”. Semminek nincs értelme. Miért akarom magam átverni hisz… - Szerelmes vagyok Michael –be!
A felismerésem elég durva volt, hisz én csak azt hittem játszom, mit cica az egérrel. De melyik az a beteg macska, aki beleszeret a kajájába. Hát én! Ám ez mégsem ugyan az Michael nem a kajám hanem… a feladatom. Viszont egy részben mégis hasonlít. Én nem eszek, hanem feltöltődöm, ha helyesen cselekszem. És Michael meg én… nem helyes.
És most!? Itt vagyok, azon filózom mi van kettőnkkel, amikor azt sem tudom látott –e az esti akciómkor, vagy nem.
- Hát itt van a következő bibi! – elszánt volt a hangom… – Hogy lehet hogy?... – de most inkább zavarodottnak hallottam. -… ho… ho… hogy lehet? Hogy lehet, hogy az éjszaka közepén meghallom a hangját, amikor fénysebességnél gyorsabban futok haza?! És hogy… hogy lehet, hogy az a hang az ő hangja és… én egyszerre ugrok, vagyis futok utána. És elérek a házáig? – gúnyosan, elkeseredetten s feladóan nyögtem egyet. – Hogy tette? És ha ő volt az, aki meglátott honnan tudta, hogy ott vagyok? Hisz olyan halk voltam, emberi fülnek és szemnek láthatatlan. Akkor honnan tudta? És hogy, hogy pont volt nála elemlámpa? Hacsak… - egy felismerés bujkált bennem… - … hacsak nem ő volt! – *Áh ez lehetetlen. Ő 100% -ig ember!* – ismét megszólalt az elveszetnek vélt belső hangom. Már kezdett hiányozni – *Köszi! Csak épp sztrájkoltam, miattad… Hogy lehet, hogy képes voltál lebukatni minket?! Mond neked teljesen elmentek otthonról?* – Igen ez ő a jó öreg belsőm, aki most a szívem is meg az eszem is.
Komolyan ez már szánalmas magammal beszélek és egy… - *Idefigyelj te…* - kezdte volna a cséplésemet, ha nem halljuk meg azt a hangot…
Puff…
Egy ajtó becsapódása lehetett.
- Mary! – kiáltottam fel olyan reménykedő hangon amint rájöttem csak nekem, Mary -nek és a kollégiumvezetőnek van csak kulcsa a lakásunkhoz. És minden bizonnyal Miss ……… 7 óra 56 –kor még nincs fent. Én meg itt vagyok, így csak Mary lehetett. Úgy emlékszem bezártam szóval… - Mary!
Kifutottam a szobánkból miben eddig szerencsétlenkedtem az előszobában megpillantottam az egyetlen igaz barátnőmet… Mary –t. Tiszta ágas-bogas volt, meg mocskos. De nem számított oda rohantam hozzá és jól megöleltem.
Csak arra voltam képes, hogy suttogjam, így a legfontosabbat tudattam vele:
- Aggódtam érted! Hiányoztál! – Majd elengedtem, és a szemébe néztem miben az elkeseredettség és a bűnbánat harcolt egymással. Remegő hanggal csak ennyit kérdetem: - Mi történt?
Nem szólalt meg még mindig. Csak lesütötte a szemét és bágyadtan elsétált mellettem. Megfordultam, újra kérdeztem erőltetettebb hangon: - Mi történt?
Ismét nem adott választ. *Hu ez baj!* Kuss! Nincs semmi baj csak… *Ismét sok a csak!* Az istenért sem vallom be… nincs baj! Nyugi! Nincs baj! Csak fáradt. *Csak, csak, csak, csak… baj van. Fogd már fel!*
Mary eközben a fürdő fele ballagott, csendesen. Nem szólt, nem zokogott, nem ordibált, mint ahogy szokta, ha baj van. Mintha nem is ő lenne. Ő képtelen befogni főleg akkor, ha vele történt valami nagy… baj vagy jó vagy… Képtelenség! Mi történt vele? Mondja már el! Hangot is adtam az érzéseimnek:
- Mond már el mi történ! – Ideges voltam. Nem tudtam elhinni, hogy Mary ezt teszi velem, hagyja, hogy felemésszen az aggodalom. Hát… ez nem szép tőle. - Mond már! Nem lehet olyan szörnyű! És te… te… te olyan… szemét vagy! Hagyod, hogy szétaggódjam magam. Nem üzensz! Nem mondod meg hova, mész mikor érsz haza. Semmi! És most még arra sem méltatsz, hogy eláruld mi a fene történt veled. Te vagy az egyetlen barátom és… - éreztem szavaim súlyát s máris megbántam, hogy leordibáltam a fejét. Ki van, tisztára fáradt lehet, tuti nem töltődött fel… én meg. Neki esek. Én vagyok szemét nem ő! –… nem veszthetlek el! – ezért fejeztem be, suttogva.
Mary még mindig nem szólt, pedig ha ilyet mondok, általában elbőgi magát, átölel s ő is ilyeneket, mondogat. Hát nem számít neki semmi abból, amit mondtam. Akkor mégsem én vagyok a szemét, vagy ennyire súlyos? Egyáltalán bent van még a fürdőszobában?
- Mary! Mary hallod, amit mondok? – füleltem hallok –e motoszkálást. Nem. Nincs motoszkálás – Mary?
És akkor Puff… leesett valami és a motoszkálás hallható volt.
- Itt vagyok – Mary megszólat. Megszólalt! Ez az! Épp hogy hallottam csak suttogta, de legalább megszólalta. Nagyon halk lehetett, ha én a szuperfüleimmel nem hallottam. De megszólalt. Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire fogok örülni, annak hogy Mary megszólal.
Kijött a mosdóból és tiszta ruhában, tiszta külsővel, vizes hajjal állt meg előttem.
- Hál’ istennek! Már azt hittem nem is vagy itt, hanem megszöktél az ablakon át. – megkönnyebbülés csengett a hangomban, és remélem ezt ő is észre, vette. – Mi történt? És kérlek, most válaszolj. – Újra a kérdezz, felelek játék. Remélem, nem dönt úgy, hogy megint passzol, és némaságba burkolódzik, ki tudja meddig.
- Nem akarsz inkább Michael –el találkozni. Mindjárt három. - mondta válasz helyett.
- Mi van? – kérdeztem, amikor leesett mit mondott. Hisz csak olyan kilenc óra lehetett. – De kilenc van.
- Mi? Hol élsz te? – azzal erősen az órára mutogatott, ami az ajtónk felett lógott.
Odafordultam és riadtan elképedve vettem észre igaza van.- De hisz… - nem találtam a szavakat. Hogy lehet? Ilyen nem létezik. Az előbb még csak 8:45 volt most meg 14:50. – Ilyen… nem… tisztán emlékszem, amikor megjöttél akkor csak… - elakadt ismét a szavam, amikor kinéztem és a napsütéses időt pillantottam meg. – De hisz… akkor csak 9 körül lehetett.
- Igen, az már órák óta volt. Nincs bajod? – furán pislogott rám. S akkor vettem észre a haja már nem is vizes, hanem jól meg van szárítva. Olyan Mary stílusban.
- Itt valami nem stimmel. – hogy lehet? Hogy?
- Biztos megártott neked az örökkévalóság! – mondta majd nevetésbe tört ki. Ez olyan Mary -s humor, amin általában én is jól mulatok de, most túl aggódtam, azon hogy, nem vettem észre az idő múlását mintha egy pillanat lett volna. Lehet, hogy igaza van.
- Nah, öltözzél, elkésel! – mi van a néma Mary -vel és mi történt vele, a küldetés?
- Mi van a küldetéseddel? Nem mondtál semmit. – ez olyan fura.
- Dehogyisnem. Nem emlékszel? A válladon sírtam ki magamat. –Mi?
- Nem. Mond el még egyszer! – parancsoltam rá, mint sem kértem.
- Jó, de ha öltözöl közben.
Nem szóltam csak elindultam, ő mögöttem jött. Kezdte mondandóját azzal, ahonnan elváltunk hova ment. Elmondta, hogy talált egy hírvivő, de rá ment az egész napja így este nem jött haza, hanem inkább letudta a hibáját, sikerült kijavítania. Majd behívták a minisztériumban, megbüntették, mert nem azt csinálta, amit mondtak neki és azért ismert, mert azt csinálta, amit mondtak. Ezt a részt különösen nem értettem. De aztán elmagyarázta, hogy két külön Cupido bírálta s az egyik így látta jól a másik meg úgy. Aztán elengedték azzal a feltétellel, ha flörtangyal segédként lehúz még pluszban 50 évet, így 146 évet kell összesen még várnia, arra hogy nem hivatalos Cupido lehessen, mint én. Hát ez borzalmas. De ő azt monda nem érdekli, mert tudja ő jobb annál, és egyszer csak úgy elő léptetik. Én persze közben öltöztem és bólogattam.