13. rész: Ébredés 1. Fáziskésés

13. rész 1.

Ébredés

Fáziskésés

De nem haltam meg. Az túl szép lett volna.

Valamikor késő éjjel.

A fény szép lassan kezdett eltűnni szemeim elől és a külvilág képei foltokban habár, de meg – meg jelentek. Láttam de, nem fogtam fel, hol lehetek. Azt tudom, hogy nem haltam meg, mert akkor melegebb és boldogabb érzéseim lennének és nem egy sötét szobában feküdnék. Az utcák lámáinak fényei beszűrődtek a redőny apró résein s résznyire megvilágították a szobát. Egy puha franciaágyban feküdhettem, szinte belesüppedtem a párnákba. S oly kényelmes volt. Egy fura illat kevergett a sötét szobában. Kókusz vagy mangó netán mind kettő. Kellemes és megnyugtató. Mégis a kellemes illat és a puhaágy ellenére sajgott mindenem. A fejem, a lábam, a keze, a hátam még az arcom is.
Egyik pillanatról a másikra kezdtek beugrani a nem régtörténtek. Átfutott a szemem előtt minden jelentősebb kép. Az a Cupido, aki Bérgyilkos vagy Mezista tag, Michael aki szintén Mezista sőt az egyik legjobb és szeret nem csak hazudott. Meg a meggyengítésem, emberi mivoltom, ami még most is tart. És az hogy talán én lehettem, vagy leszek a világ legerősebb Cupidója. Az, hogy reménytelenül is beleszerettem Michaelba, még ha nem is lehetünk egymásé. Aztán az is átkúszott az agyamon, amikor az a nagy fényesség megjelent én Michael hangjára hallgatva kiugrottam az ablakon és halálom előtt láttam képzeletben az arcát és bevallottam neki érzéseimet, amit már régebben is megosztotta vele. És az azután következő nagy fehérség, ami eddig tartott.
Idegesen ráztam meg a fejem ennyi infó épp hogy elfért benne, s még egy csomó kérdésemre választ se kaptam. Hogy miért lettem pontosan ember? Hogy mit jelent az, hogy én lehettem volna a legerősebb Cupido a világon? Michael tényleg szeret ? Vagy hogy ki volt az a Cupido? Rengeteg… De az első és a legfontosabb kérdés, ami most izgatott az, az volt:
- Hol vagyok? – halk voltam, mert rekedt a hangom.
Nem jött válasz. Nem is baj. Biztonságban éreztem magam, és ha még egy -két percig így lehetek. Nekem, annál több nem is kell. Egy darabig.
Azután késztetést éreztem, hogy a szemem lecsukódjon s nem bírtam harcolni a fizika ellen. S végül is, elaludtam.

Ébredés!

Az éjszakai felkelésem ami nem tűnt hosszúnak épp hogy csak fent voltam 3 percig az igazi ébredésem követte. Ami 2 perccel ezelőtt történt. Valószínűleg sokat aludhattam, mert már nem fájt mindenem, csak némelyik jelentéktelen testrészem. Még mindig este volt, vagyis sötét. Vagy már sötét? Nem tudom. Teljesen elvesztettem az idő érzékemet. Fogalmam sincs meddig aludhattam. De ha jól gondolom, hogy 5 napig vagyok ember, akkor annál nem aludtam többet. Erre abból jöttem rá hogy még mindig iszonyúan sajgott a fejem, tűrhetőbben, de azért fájt. Este nem fogott el olyan vad izgalom, azzal hogy nem tudom, hol vagyok viszont most…
Fölültem az ágyon és körülnéztem, igaz hogy a kevéske fény, ami beszűrődött nem világította meg valami jól, mégis több tárgyat felismertem. Az ágyal szemben állt egy szekrény és mellette egy asztal. Az asztal felett egy tükör és körbe a falon festmények. Olyan Reneszánsz stílusú volt minden. A baldachinos ágy, melynek keretei virágmotívumokkal volt ékesítve és a kisasztalka melynek lábain ugyan ezek köszöntek vissza. Csodálatos…
De most ellenkező érzéseim támadtak, mint múlt éjjel. Nem megnyugvás és békesség. Nem! Inkább zaklatottság, hiányérzet, vad, heves félelem.
Mivel most már nem voltam kimerült nem tudott a fáradság ágynak dönteni és elkezdtem gondolkodni. Mindenre emlékeztem.
Leugrottam a magas kényelmes ágyról és egy puha szőnyegre érkeztem. Csak ezután néztem végig magam. Eddig észre sem vettem mi van rajtam. Egy férfiinget és nadrágot viseltem. ? Nem nagyon fogtam fel, hogy lehet ez. A lábamon nem volt semmi, se cipő, se zokni. Így éreztem a szőnyeg selymes szálait, ahogy csiklandozzák bőrömet. Fantasztikus! Csodás embernek lenni.
Nem érdekelt túlságosan hogy, hogy kerültek rám az ismeretlen ruhadarabok, mert a fehérneműim a sajátjaim voltak. Így… És mert más foglalkoztatott.
Most, mint éjszaka nem kezdtem el sivitozni hogy hol, vagyok. Nem! Inkább elindultam a szekrény mellett álló ajtó felé.
Amint odaértem észrevettem az ajtó se semmi, az is reneszánsz stílusú és virágmotívumos.
- Valakinek van itt pénze! – nem bírtam befogni a szám, mindenáron meg kellett ám szólalnom!?
S ekkor az ajtó anélkül nyílt ki, hogy a kézfejemmel lenyomtam volna a kilincset. Kifelé táródott, ami eléggé meglepett. Viszont amitől igazán elállt a lélegzetem az, az volt hogy az ajtóban Michael állt, és mosolygott rám.
Egyszerre bolond izgatottság fogott el, hogy nem álmodom, hogy tényleg ő az. Még ha meg is akart ölni, vagy akar. Akkor is szeretem, ha ő nem, akkor is, ha nem szabadna szeretnem, ő az első és egyetlen igaz szerelmem. Akitől, ugyan bár rosszindulatból, de mégis megkaptam azt, amire a világnál is jobban vágytam. Ember lehetek, aki szerelmes.
Michael átölelt megsimogatta sérültfejem. Majd így szólt:
- Jól vagy? Sokáig aludtál, remélem kipihented magad.
Először nem bírtam megszólalni, élvezni akartam a pillanatot, de aztán miután már elengedett mégis szóra nyitottam a számat.
- Persze. Jól vagyok.
Hirtelen vad érzelmem támadt az iránt, hogy megcsókoljam. Nem tudom miért, de úgy éreztem kiszárad a szám és egy pohár víz ezt nem tudná elmulasztani. Égőforróság zúdult végig a torkomban amikor nyeltem. Így már nem tudtam megakadályozni magam. Megragadtam Michael ingét és odahúztam magamhoz, hogy megkapjam, amit akarok. Ám a vigyora lehervadt és ellenállva húzásomnak eltávolodott. Még mindig kedvesen nézett rám, majd szenvedő lett az arca és megszólalt:
- Ezt nem szabad! Már így is az vagy. Nem tehetlek végleg azzá… - szenvedő hang és arc. Majd hozzá tette -… Ha csak nem akarod.
Felnéztem rá és tengerkék szemeibe fúrtam az enyémet:
- Hisz, épp ezt akarom… - lesütöttem majd ismét felnéztem: -… Nem látod? Minden álmom, hogy ember legyek… - néma csend -… Veled!
Nem reagált, csak átölelt és a fülembe súgta, hogy „Gyere!”. Én persze, mint egy bolond követtem is. Végig vezetett egy nagyon hosszú folyosón, amiből különbözőszobák nyíltak, de mindnek csak az ajtaját láttam. A folyosó maga is reneszánsz stílusú volt. Szerintem az egész ház, palota, hotel, vagy ez a mit tudom én mi, ilyen designú. Michael igen gyors volt és most, hogy ember voltam nem tudtam követni. Persze néhány nappal ez előtt simán lehagytam volna, de most… Végül aztán lelassított az én tempómba. Amikor végre vége volt a folyosónak egy nagy terembe, előcsarnoka értünk, ahol csodaszép festmények, fafaragások köszöntöttek bennünket. Elállt a lélegzetem, a szavam is. A terem hatalmas, lépcsők mindenütt. Ahogy elmentünk az egyik mellet észrevettem igazi aranyból készült a mintázata. Csodás. A falakat piros tapéta takarta, ami elég jól illett a sötétbarna lambériához. De Michael nem állt meg. Nem úgy, mint én. Mert én persze a csodálattól földbegyökerezett a lábam. Látta ám hogy nem követem, így oda jött hozzám a terem közepéről a lépcsők mellé.
- Gyere! Várnak minket – furán néztem rá, mert nem értettem, hogy mi az hogy várnak ránk.
- Mi? – osztottam meg vele is az elképedésemet.
Ő persze nem felelt szokásához híven, de megfogta a csuklómat és magával húzott. A hideg lambériától remegni kezdtem, fáztam. Oh szóval ezért reszkettem akkor…
- Upsz sajnálom, elfelejtettem. – Michael húzott ki elmélkedéseimből s látszik ő is észlelte didergésem.
Nem tudtam, mit akar tenni, így nem is készülhettem fel arra, ami történt. Egyik pillanatról a másikra ölbe kapott és úgy mentünk akarom mondani ment tovább. Én meg álmélkodva néztem csak előre.
- Te meg mit csinálsz? – tudakoltam, kissé teátrálisan.
- Fázol… Nem?
Erre mit mondjak!?
- Például: igen! – Vigyorgott megint ellenállhatatlanul.
De ezt… Olvasol a gondolataimban? – kérdeztem némán Michaeltől és fura mód, kaptam is választ:
- Igen és van más erőm is, de ez most ne firtassuk. – zárta le slussz –passz. – Viszont, visszafele a cipődért beugrunk hozzám.
Nem szóltam semmit hisz nem is akartam megszólalni, sőt nem ért volna semmit, ha ő olvas a gondolataimban és nem úgy ahogy én régen. Mert ő folyamatosan hallja én nekem meg ki kellett kapcsolnom minden emberi funkcióm, hogy valakiébe is be tudjak hatolni, írni. Mázlista. Erre vigyora még jobban elszélesedett, persze hisz hall.
Emberi tempóban haladt, valószínűleg azért mert nem akarata, hogy rókázzak, vagy, mert ahova tartottunk a terem másik végében léző óriási aranyozott ajtó volt, mely két lépcső közt bújt meg. Már alig volt tőlünk 5 -4 lépésnyire.
Ám mielőtt kinyitotta volna azt, letett. Persze jó hogy nem smacizz le ott bent a teremben mindenki előtt.
Ha jól gondolom, hogy most nagy színpad előtt fogunk szerepelni, és, már pedig jól gondolom, akkor nem ez a legjobb belépő. Sőt lemerném fogadni mind Mezista lesz. De nem félek, hisz Michael megvéd, nem hagyja, hogy megöljenek. Mert Szeret!
Michael rám nézett és bólintott, majd közelebb hajolt. Azt hittem először, hogy megcsókol, már majd nem örülni kezdtem, amikor ám a homlokomnál lejjebb nem hajolt. A szívem vad pergése lecsillapodott, de mégis új életre kélt, mikor megpuszilta azt.
- Most pedig zárd el minden emléked és gondolatod. Ne is gondolj rám. Felejts el. Úgy mikor Ronee rád támadt. – Nem értettem egy szavát se, de késő volt már szólni, így nem gondoltam semmi boldogságra, csak a komorú világra. Michael emlékét elzártam magamba, ahogy parancsolta, mert tudtam oka, van rá, ha ilyet kér. – Helyes. – mondta, s kinyitotta az ajtót.
Behunytam szemem, bár tudtam nem ér vész, mégis ösztönös reakció volt ez nálam. Mint amikor kiugrottam az ablakon. Talán emberi érzékeim kezdenek el felerősödni, mit a félem miatti reszketés, és behunyt szemek, ha nagybaj vár rám. Michael megtartotta köztünk az 1 méter távolságot, annál közelebb nem jött. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szemem, mert tudtam nem normális, ha valaki csukott látószervekkel közlekedd, sőt még neki is mehettem volna valaminek. Kezdem megszokni, hogy az újéletemben, szinte minden percben eláll a lélegzetem. Olyan gyönyörű volt a terem, még az előcsarnoknál is szebb. A homlokzata ugyan alacsonyabb volt, de ugyan akkor annál díszesebb. A piros tapéta ugyanolyan volt, mint kint csak itt aranyozott virágmotívumok domborodtam ki belőle, ami még szebbé tette. Sok helyen festmény lógott, s mind egy embert ábrázolt. Nem lehettek valami híresek, mert én egyet sem ismertem fel. A keretük volt szerintem a lényeg, mert az szintén aranyból készült. Milyen meglepő. Szerencsére itt volt szőnyeg, ráadásul puha így nem zavart a járásban. A terem tele volt márványszoborral szintén ismeretlen emberekről és a szoba legeslegközepén helyezkedett el egy óriás tölgyfa asztal, ami körött Mezisták ültek. Mindnek közönyös arckifejezés ült az képén, főleg amikor rájuk néztem.
Nem igazán csíphetnek. – jegyeztem meg magamban. Az asztal kör, nem is ovális alakú volt és 20 főnek elegendő, de kb. 18 ültek csak. Két szék szabadon. Gondolom nekünk fent tartva. Michael rám nézett és bólintott, persze hallja milyen esztelenségekre gondolok, szerencsémre. Még magamban is szánalmasnak hallatszott, ahogy felhorkantottam. De Michaelt nem igazán izgatta, vagy talán nem hallotta. Az képtelenség. Nem szólt senki, nem is üdvözöltek minket csak néma vádló szemekkel figyeltek, rám. Tulajdonképpen mind csak engem nézett, Michaet senki sem. Persze mert én vagyok az új üdvöske és Michaelt meg amúgy is látták már. Engem pedig, nem. Nem? De miért is vagyunk itt? Miért hozott ide Michael, e közé a Mezista gyűlés tagok vezetői közé? Csak annyit mondott mutat valamit, nem, nem azt mondta várnak ránk. Szóval nem sokára megtudom felakasztanak e vagy lefejeznek, de ha talán megszánnak, akkor csak simán lelőnek. Csekély esélyem van az életben maradásra. Néma csendben közelítettük meg a helyünket. Amíg a két üres szék felé haladtunk szemre vettem a Mezita csoport tagjait. A 18 ember mind más volt, mind teljesen különböző. Látszólag egyik sem tűnt Mezistának, vagy ellenálló csoportnak. De hát a Cupidók sem tűntek Cupidónak, főleg én nem. Bár szerencsére én már nem vagyok az, még ha egy kis időre is. De valahogy megfogom oldani, hogy ez maradjak, még ha Michael ellenzi is. Hisz ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, hogy ember lettem. S kit érdekel, hogy talán a világ egyik legerősebb Cupidója lehettem volna, bármit is jelent ez. Engem nem érdekel, mert bár álmom volt hogy végre Cupido legyek, mégis embernek inkább lennék. Főleg olyannak aki… valami azt súgta ezt ne! Ezt most ne mond ki! Így elzártam emlékeim s inkább újra szemre vettem a Mezistákat.
Volt köztük idős, fiatal, középkorú, magas, alacsony, vékony és duci is. Barna hajú, szőke és ősz, sőt volt olyan, akinek haja se volt. Vörös és fekete, meg melirozott is. Sok arc volt de egy különösen kiemelkedett közülük. Egy öregebb emberé, aki az úgynevezett asztalfőnél ülhetett, bár egy ovális asztalnál ez… na mindegy. Arca komor, megfontolt és céltudatos, mint aki nem ismer hibát. Markáns ember. Mint egy tengerésztiszt vagy katona. Talán ezért is emelkedett ki, mert övé volt a legbarátságtalanabb arc.
A helyünk mellette helyezkedett el, közvetlenül mellette.
Ennek valami oka lehet… - jegyeztem meg magamban. –… valamit jelent az, ha a „Nagy Főnök” mellett ülsz…
S leesett hogy mit mondott a Cupido nekem, amikor rám támadt a lakásunkban. Michael a legjobb. Így már értelmet nyer. Michael a legjobb így a Főnök mellett a helye.
Már majdnem odaértünk a Főnök mellé, amikor ő hirtelen felállt. Kissé meg is ijedtem, olyan hirtelen volt. A Többiek is utánozták.
Ah udvariasság és megtisztelés azt hittem ez már rég kihalt az embereknél – jegyeztem meg ismét.
Mikor végleg odaértünk úgy gondoltam azért én még nem érdemeltem ki a főnök melletti széket így a hozzám közelebb, de tőle távolabbi székhez nyúltam, hogy kihúzzam. De álmélkodva vettem észre hogy már egy másik kéz pihen rajta, Michael –é. A szívem megdobbant, mert nagyon is meglepődtem, és mert ilyen hatással volt rám, ha valaki udvarias. Velem! Elvettem kezem, hátrébb léptem és engedtem, hogy Michael kihúzza nekem, majd pedig leültem és velem együtt a többi Mezista. Köszönömet árasztó szemekkel néztem Michael –re, majd a Főnökre, aki méltatlankodva figyelte az eseményeket.
Michael leült majd az 52 év körüli katona főnökére nézett és így felelt:
- Hello apa!