2010. április 17., szombat

9. rész: Bújócska


9. rész:
Bújócska


Matematika óra következett a 10 -es teremben, Miss Chatlen –nel. A tanárok közül őt kedveltem a legjobban, mert ő volt az egyetlen, aki békén hagyott az órákon. Nem hívogatott fel, hogy válaszoljak a primitív kérdéseire, nem is törődött velem. Régebben még látott bennem valamit, mert azt akarta, hogy jelentkezek be matekszakköre és induljak el versenyeken, de aztán lemondott rólam, mikor látta nem nagyon lelkesedem az ötletért. Azt mondta nekem akkor: ,nagy lehettem volna…’ meg ,ez is beleszámít a továbbtanulásomba’. Csak egy a bibi nekem nem ez a jövőm, mert én nem ember vagyok, hanem Cupido. Csak ő ezt nem tudta, így győzködhettem arról, hogy nem ezen a pályán szeretnék elhelyezkedni. A következő napokban meg, rontottam kicsit a matekjegyeimen, hogy lássa, nem vagyok tökéletes, még ha úgy is van. Aztán mára már ott tartunk, hogy jóformán levegőnek néz. De nem direkt, csak mintha a tudataltija elnyomná az emlékét rólam. Viszont nem sértődött meg, mert ha, még is beszélgetnünk kell, akkor kedves velem.
Na ő egy fura eset, nem én. Michael ne engem akarj megfejteni, hanem őt. De nehogy összejöjj Miss Chatlen –nel mert az nem lenne bölcs dolog. Bár az sem bölcs hogy velem egyáltalán szóba állsz. Mert nem kéne, ha kedves az életed. Nagy veszélybe sodorsz mindkettőnket, ha meg akarsz fejteni.
Némán, de még mindig sprintelve közelítettem meg a 10 –es termet. Miss Chatlen még nem érkezett meg és rajtam kívül hárman voltak még itt. Feszélyezve éreztem magam, valószínűleg azért, mert még mindig úgy éreztem… úgy, olyan más hogy. Az a fura sárga szörny még mindig tombolt bennem. De volt valami más is… valami, különös érzés olyan volt mintha tudtam volna valamit már csak… mélyen elnyomtam magamban.
Megráztam a fejemet, hogy feleszméljek újabb kábulatomból és elnyomtam az elmélkedésemet, majd leültem az ablak felöli padsor utolsó előtti pad egyetlen székére. Boldog voltam hogy most nem kell annyira erőlködnöm, mint az előző órán, mert nincs padtársam. Igaz, Adam azt se vette volna észre, hogy kitört a harmadik világháború, vagy űrlények szálltak le a suli parkjában, ameddig Hancoc tanár úr beszélt, ő vak volt a külvilágra. Még is boldogabb voltam, hogy egyedül lehetek. Így megtárgyalhatom magammal az elfojtott elmélkedésemet.
Ez alatt újabb emberi csoport lépett be az ajtón, a PomPomGirl –ek és néhány más jellegtelen személy. Kim vezette a sorukat, mint mindig, mögötte Jessica és Celeste egymás mellett koslattak Kim után. Ő mögöttük meg három lány ballagott, Julia, Angela. És Samantha? Mi? Samantha is PomPomGirl ruhában volt… Szóval ő is belépett, de azt hittem a PomPomGirl –ekhez nem lehet csak úgy kapcsolódni… És Samantha, ő olyan más volt, mint ők. Hhm… úgy látszik, minden és mindenki változik.
Nem érdekelt különösebben mások választásai, vagy jobban mondva élete, csak néha. Ám ez feledtén furcsa volt számomra. Vettem egy mély lélegzetet majd szép lassan kifújtam. Ilyen módon töröltem fejemből a Samantha –ás ügyet.
Komótosan és elegánsan oda sétáltak a helyükhöz. Kim a középső sorba ült legelöl, hogy mindenki lássa. Mellette Jessica foglalt helyet, fő pulikutyája. Mögéjük Celeste és Angela, s Kim -től balra Juli meg Samatha ült. Csoporttolásuk mindennapi volt, mégis zavarba ejtő, hogy hogyan tudnak így viselkedni. Mindig a középpontban akarnak lenni hogy mindenki csak őket figyelje és… ők legyenek a sztárok. Nem engedhetem meg, hogy Michael egy ilyen barbee babával jöjjön össze. Nem jobb mint én, de… Michael jobbat érdemel Kim –nél.
Aztán utánuk ballagtak be a focicsapat tagjai. A sokat emlegetett Charlie, Hanter a PomPomGirl –ek eddigi nagy kedvence (Ő volt a focikapitány). Cooper aki normális volt, meglepő módon, mert ugye focistások nem a legrendesebbek se a legeszesebbek… de ő amellett, hogy jól focizott okos is volt. Majd James lépett be. Ő arról volt híres, hogy nagyon undin viselkedett és folyton a kaján járt az esze, de Angela még is kedvelte. Anno még én hoztam össze őket. Ez volt az első küldetésem itt Sirs –ben és azóta együtt vannak. Fura a szerelem.
Ők is menetek a helyükre a PomPomGirl -ek mögé. Persze, hogy egy kupacba ültek le. A mottó: Menők egy helyen! Kirázott a hideg az ilyen klikkektől. Nem tudom felfogni miért jobbak ők a többi diáknál. Csak, mert több pénzük van, vagy, mert szebbek. Ezek az elő ítéletek… hhm ők nem jobbak. Kizárt hogy… hogy Michael ilyen legyen. Vagy még is? Lehetséges. Hisz együtt mentek a folyosón, de akkor nem volt ott James. Erről majd ki kell faggatnom. De akkor milyen Michael? Milyen igazából ő? Ki is ő? Nem tudok semmit róla csak annyit, hogy nagyon helyes. De az nem elég! Ha Michael ilyen… akkor… nem kell meggátolnom hogy Kim –mel összejöjjön, hisz akkor egy csöppet sem jobb nála. És pont egymásnak vannak teremtve.
Összeszorult a szívem. Ő volt az egyetlen, aki nem hitt ennek a képtelen történetnek.
*Nem lehet olyan, mint ő! Se James kettő! Ő jó!* – Már majd nem kicsordult a könnyem, ha lett volna. – *Nincs értelme addig siránkozni, ameddig nem tudod az igazat. Képtelen történet ez. Hazugság is lehet.*
Vettem egy mély levegőt és egy kis nedvességet keresve megdörzsöltem a pulcsim ujjával a szemem, majd válaszoltam magamnak:
Tudom, de éppen az fáj, hogy ilyeneket gondolok róla – majd újabb nem létező könnycsepp próbált kiszabadul, de sikertelenül mivel nem is tudtam sírni. Újra megpróbáltam letöröltem, s folytattam: – Mert még a gondolat is zavarba ejtő, sértő. Hogy vagyok képes ilyennek gondolni, ő a legtisztább szívű, akivel eddig találkoztam. Én, maga a szánalom vagyok… - elcsuklott magamban a hangom s már nem erőlködtem, hogy folytatni bírjam. Nem szóltam semmit, még magamban sem el voltam keseredve.
Aztán belépett Miss Chatlen és kezdte is az órát.


­­***


Az óra közepe fele jártunk, amikor egy fájdalmas gondolat szökött a tudatalattimba. Nagyon, nagyon fájdalmas, főleg az én számomra, mert ez megoldás lett volna, arra, hogy ne próbáljon Michael megfejteni, és arra is hogy ne legyen annyira letört, ha megteszem.
El kéne hagynom! Had élje az emberi életét le, olyan valakivel, akit igazán neki teremtettek. Nem lehetek ennyire önző, hogy tönkre tegyem az életét. Arra nem lennék képes, de most mégis azt teszem. Nem lehetek én ember, ő sem Cupido és végképp nem egymásnak, vagyunk teremtve, ez nem lenne Happy End! De mégsem bírom megtenni, hogy hagyom had éljen. Csak a mai napot kell kibírnom, hogy nem szólok hozzá csak annyit, mondok neki, hogy ez nem lesz így jó, majd hagynom kell, hogy megeméssze, szóval elmegyek, és nem nézek vissza. Elmegyek, és nem szólok többet hozzá.
Szétszakadt a szívem a gondolatra is, hogy hagyjam… hogy olyan legyen, mit a többi sznob bunkó, tisztelet a kivételnek (Cooper).
- *Nem! Nem engedem! Azt nem!* – döntöttem el.
Akkor…? Mi legyen… ? Elhagyjam és megszakadok ő meg tuskó lesz, vagy vele maradok, s tönkre teszem az életét?
Ma még nem teszek semmit – döntöttem magamban. – És holnap… holnap találkozom vele, akkor eldöntöm mi legyen. A holnap után könnyebb lesz gondolkodni. Hogy legyen –e értelme az egésznek. De ma… ma nem lenne jó találkozni vele. Nem bírnék az égszínkék igaz szemeibe nézni, mert akkor úgy érezném, nem bírom elhagyni és, hogy el akarom majd mondani neki mi is vagyok igazából – köhögtem magamban ezzel jelezve úgysem fog összejönni, hogy elbújok. – Itt Sirs –ben mindenki látható, még egy láthatatlan sem tudna elbujdosni. Nehéz lesz lelkileg és fizikailag is. De el kell bújnom előle, nem bírnék most olyan nyugodtan és ésszerűen gondolkodni mit általában.
Összefacsarodott a szívem, hogy, hogy tudnék én, pont én elbújni. Meg van hozzá az erőm de… nem hiszem, hogy jól tudnám használni. Cupidóként vannak más erőm is fizikai erőm. Például gyorsan tudok futni meg ilyenek, de repülni nem tudok. Sajnos. Így van rá esélyem, hogy elillanok előle, de… ilyen lelki állapotban… Nem tudom csak olyan más. Más, most minden más, mint szokott lenni. De menni fog, azt hiszem.
A döntésem nem volt valami értelmes, hogy kis gyerek módjára bújócskázzak Michael –el, de ha muszáj, akkor nincs mit tenni. Tudtam, nem bírnék a szemébe hazudni, bár eddig remekül ment. De holnap, mint említettük: ,Minden kiderül’ vagy nem teljesen minden. Mert az nem fogja megtudni, hogy én mi vagyok. Viszont számomra kiderül, mi legyen a jövőnk. Bármit is döntök, azt már tudom a vége nem lesz Happy End. Tartanom kellene magamat ahhoz, hogy ez csak játék, de nem vagyok rá képes. Ezért kell elbujdosnom, hacsak ma, akkor is.


***


Észre sem vettem olyan gyorsan teltek a percek. Ráadásul Miss Chatlen előbb befejezte az órát mindenki nagy örömére kivéve engem. Nem repestem az örömtől, bár lehet, hogy ez jó jött így el tudtam suhanni előle.
Már mentem is volna angolra, amikor valami megcsapta az elmémet – Ez lett volna az óra amin bebocsátást engedtem volna Michael elméjébe. – Végül is nem bírtam kivárni és már az első órán megtettem. Így értelmetlen volt miért izgultam ennyire miatta. – Talán bele kukkantok még egyszer, hátha valami… változott. És lehet, hogy az emlékeibe is belelesek. Csak hogy többet megtudjak róla semmi másért.
*Persze, semmi másért.* – ismét az eszem gúnyolódott velem.
„Most nem veled akarok beszélni!” – közöltem az eszemmel bár tudtam, hogy tudja.
*De engem kapsz! Most én vagyok a soros.* – nem érdekelt és veszekedni, kezdtem vele.
„Ez nem ér!” – mondtam nem mintha értelme lett volna.
*Ilyen az élet…* - olyan pontot érintett, amiről tudta, hogy fáj nekem. Mért kínzom magam?
Mintha én tudnám mi az! – elhallgatattam a hangot magamban és csöndben emberi módon sprinteltem az angol laborhoz, ami a földszinten volt a 3 –mas teremben.


***


Mikor odaértem nem is sejtetem, volna kit, fogok ott találni. Megdöbbentem, hogy találkozom most vele, pont itt ebben a teremben. Nem bírtam megszólalni. Izgatott arca elárulta, hogy régóta várt rám. Így képes voltam egy meglepődő gúnyos mondatot kimondani.
Épp hogy csak kiszűrtem a vasrácsként összezáródó fogsoromon keresztül:
- Te meg hogy kerülsz ide? – igen a hangom gúnyos volt.
- Elrontottam mindent. Vége. Nem leszek… - elcsuklott a hangja s nem folytatta. A sírás tört rá nem bírta meg állni bár élettelen barna szemeiben nem csillogott könnycsepp. De ha tudott volna... sírt volna.
- Mary. Nyugodj meg és mond el szép lassan mi történt – nyugtatgattam. Noszogattam, avasson be mit rontott el, bár volt sejtésem. Valószínűleg a küldetését.
Mivel nem volt senki más rajtunk kívül az osztályban, nyugodtan beszélhettünk erről. És egy jó ideig nem jön senki, még sok idő volt a szünetből. Nem kellett félnünk.
- Elrontottam. Meg akartam fogadni a tanácsodat, de aztán… nem is tudom mért… - nem akarta kibökni, de tudtam el akarja mondani csak annyira borzalmas. Úristen mit csinált?
- Mary… nyugi! És mond el ellőről – tudtam képtelen az emberi beszédre és más fajtára is, de azért bizakodtam.
Szüpögött még egy darabig aztán megrázta magát, s gondolkodni kezdett, hogy hogyan magyarázza el nekem mi a helyet. Egy-két percig néma csendben álltunk aztán neki kezdett:
- Tudod… - húzta az időt. Most bármit megtettem volna, hogy hivatalos Cupido lehessek, mert akkor beleláthattam volna az elméjébe. De mivel nem voltam az csak az emberekébe tudtam olvasni. – na… szóval, emlékszel amikor meséltem milyen csapdahelyzetbe kerültem?
Nem szóltam. Azt hittem egyértelmű, hogy igen, hisz tegnap volt, és már tudhatná mi Cupido -k nem felejtünk el semmit sem. Mivel várta válaszom kénytelen voltam meg adni neki:
- Igen. Csak tegnap volt – emlékeztettem, hogy nem kell ilyen baromságokat kérdeznie.
- Oké. Hát elcsesztem… - újra némaságba burkolódzott. Gondoltam. A küldetését rontotta el. Láttam rajta, hogy erőlködik a bűntudatával, és azt is, hogy felülkerekedett rajta. Tudtam, ha rajta múlik, nem szólal meg, így hát…:
- Mary szedd össze magad, nem lehet olyan vészes a helyzet, mond el, mit csináltál. Utána, pedig mész és helyre teszed – inkább tűntem hatalom mániás zsarnoknak, mint sem megértő, kedves, hű barátnőnek. De Mary –t ki kellett ráznom a kábulatából.
- Nem lehet ezt helyre hozni! – Mary rám üvöltött, mint egy sértődött anyatigris, aki épp az imént vesztett el egy párbajt, minek a tétjei a kicsinyei voltak.
Nem sértődtem, meg tudtam csak elkeseredett, meg igazából én kezdtem. Mary üvöltése után arcát a kezeibe, temette majd várta, hogy emberi módon előjöjjenek a könnycseppek. Hiába várta, azok nem jöttek. Mindkettőnk számára ez a nap katasztrófa volt ő a küldetésével bajlódott én meg azzal a képtelen történettel, hogy egy szív nélküli mesebeli lény beleszeretett egy tökéletes 100% -ig ember fiúba. Vacak nap. De nem rajtam volt a sor, hanem Mary –n így bíztattam tovább, csitítottam feldúlt érzéseit.


10 perccel később!


- Hogy mit csináltál! – elfutott a méreg. Nem láttam a vörös lángoknál többet. Mary egy idióta állapítottam meg. – Ez meg hogy sikeredett? Te nem vagy az eszednél!
A lány WC eléggé vízhangos volt de csak mi voltunk bent, mert mindenki más órán volt. Az ordibálásom a folyosóra is kihangzott, csak reménykedni tudtunk, hogy nem hallotta meg senki. De nem érdekelt különösebben a külvilág, el voltam telve Mary iránt érzett dühömmel. Nem hittem el képes volt ilyet tenni ő mindig önzetlen és… meggondolt. Soha sem önző. Nem is értem mi ütött belé, amikor ezt tette.
- Elegem volt hogy flörtangyal vagyok. Cupido akartam lenni, hacsak nem hivatalos, mint te akkor is. És azt gondoltam nem halnak bele akkor meg…
- Akkor meg? Önző voltál. Nem érdemled, meg hogy egyenrangú legyél velem. Én ilyet soha nem tennék, hogy egy ember ne találja meg élete szerelmet miattam… miattam… - *Michael!* – nem tudom hogy az eszem –e vagy a szívem szólt hozzám, de emlékeztetett hogy én se vagyok jobb. Hisz most teszem tönkre egy ember életét és akadályozom, hogy összejöjjön élete párjával. Kim –mel.
- Kétszínű vagy! Tudod te is. Szerinted mit csinálsz Michael –lel? Nem éppen profin viselkedsz. Beleszerettél egy emberbe! A legnagyobb bűn, amit csak elkövethettél volna – szíven ütött, amit mondott, mert igaza volt. Tényleg kétszínű voltam, azért ordibáltam le a fejét, amit én is elkövettem. Látta hogy a szavai fájnak így folytatta: - De a te hibád még menthető az enyém már nem. Nincs dózisunk múltkor elhasználtad, és amit a küldetésre kaptam… hát az is elfogyott.
Nem volt igaza. Az én hibám súlyosabb volt az övénél az enyémet már nem lehetett orvosolni. Tetszett nekem és elfelejteni már soha sem fogom, pedig még azt sem tudom ki ő. Csak annyit tudtam hogy kedvelem és mellette nem Madison a Cupido, hanem Miranda az ember voltam. Hhm bár ő inkább Madison -nak hív. Vicces ő az egyetlen emberi személy, aki tudja az igazi nevemet meg Miss Winstep bár ő csak elírásnak hiszi. Még is mit akarok én Michael –től ha tényleg igazán gondoljuk ezt az egészet, akkor sem lehetünk együtt. Ő ember én meg… nem. Bár hosszú boldog életem lenne mellette… belehalnék, ha ő a másvilágra tévedne.
- Hahó… megint azt csinálod! – Mary rémült arca köszöntött újra, mikor visszatértem a kábulatból.
- Mit csináltam megint? – nem értettem szavait.
- Megint… - riadt volt, a hangja is. Keze is remegett, de volt ereje folytatni: -… megint, mint tegnap, megint… elkerekedtek a szemeid és bambultál a semmibe. A tested megfagyott, mint egy szobor… olyan voltál mit egy márványoszlop.
Már megint azt csináltam most észre sem vettem. Tegnap legalább éreztem, hogy nem mozgok viszont most… nem éreztem semmit, csak gondolkodtam a szomorú jövőn. Hogy egy képtelen történet talán happy is lehet, bár a vége… így sem az.
De Mary problémája most nagyobb volt mit az enyém. De csak most, mert én még tudtam várni, nekem még ott volt a holnap. A holnap, amin kiderül, hogy lehet –e számomra boldogság az elkövetkezendő 70 évre.
- Jól van, csak elbambultam, de siessünk, keressünk egy hírvivőt és kérjünk tőle középfokú dózist, aztán tedd azt, ami helyes lett volna.
Mary bár elrontotta a küldetését, de nem véglegesen. Volt esély még rá hogy helyre hozza. Egy alapfokú dózist kapott a küldetésére, mert ő még csak ilyennel dolgozhat így könnyebb volt a helyzet mit gondoltam előszörre. Csak egy középfokú dózissal kell egyensúlyba hozni és kész is. A nehezebb része viszont az volt hogy egy hírnököt találjunk. De ha a hírnök már meg van…
- Nem kell jönnöd! Elintézem, egyedül csak azt akarom kérni tőled, hogy segíts csillapítani az állszerelmüket. Tudod Cupido módra. – Mary keveset kért tőlem egy alapfokú dózist simán legyőztem volna úgyhogy nem is kellett volna a másik, ám de épp itt volt a hiba. Én nem avatkozhattam bele a küldetésébe, mert ez az ő harca volt nem az enyém. Bár mennyire is akartam volna neki segíteni, nem tehettem.
- Nem fejtettél el valamit? Én nem segíthetek neked ezért mész a… - félbeszakított, mert ráébredt mit is akarok mondani.
- A francba, tényleg. Akkor… nem kell semmi, megoldom én, csak szurkolj - letörtnek látszott segíteni akartam neki.
- Elmegyek veled nem baj nekem – sőt inkább jól is jött volna, így nem kell ma bujdosnom Michael elől.
- Nem az is segítségnek számít, még ha fizikai is – igaza volt. – Köszönöm hogy elmondhattam neked és a tanácsokat is. Olyan jó hogy te vagy a barátnőm. Köszönök mindent. – Mary kiöntötte, a szívét nekem én meg lecsesztem miatta ő, meg ezt megköszöni? Nekem volt bűntudatom hogy ilyen voltam ő meg hálás érte?
- Ne mond ezt! Lehordtalak, amikor más egyéb problémád is volt, s olyan miatt, amit én is elkövettem. Közel sem vagyok olyan jó barátnő mind, hiszed – rosszul éreztem magam.
- Ha te nem szidsz le, akkor még mindig sajnáltatnám magam, és nem cselekednék… - Mary. Te mindig meglátod a rossz dolgokban a boldogságot. – Ahh… mennem kell te pedig menj vissza az órádra már 5 perce elkezdődött.
- Járj sikerrel! – semmi mást nem mondtam csak ennyit, hisz ez volt a legfontosabb most, hogy a küldetése sikeres legyen. Mégis mondani akartam még valamit. Valamit, ami megnyugtatja háborgó szívét. De semmi olyan nem jutott az eszembe így átöleltem jól megszorítottam hogy érezze izgulok érte, ha már nem mondtam ki. Majd kislisszoltunk a WC –ből s szétváltunk. Ő balra igyekezett nem emberi tempóban, emberek szemének szinte láthatatlan volt. De számomra nem, így láttam ahogy eltűnt. Még néhány percig csak meredtem a folyosóra, amint Mary épp az előbb szelt fel, majd elindultam emberi álcám felé. Mire visszaértem a 3 –mas terembeli angolórára Miss Chatlen már elkezdte. Igen az angol tanárom is ő volt. A gondolataiban láttam, hogy mint szokta most se vett észre. Szóval ki is hagyhattam volna semmi bajom nem származott volna belőle. S még már is fért volna.
Ám még sem így döntöttem. Rátettem a kezemet a kilincsre s belöktem az ajtót. Minden szem rám szegeződött és gondolatok ezrei csapódtak nekem. Nem értettem miért. Általában nem ők jönnek hozzám, hanem én keresem őket. Most meg magától nekem csapódtak, mintha egy labdát dobtak volna hozzám. És kénytelen voltam elkapni.
Volt néhány érdekes, de jellegtelen. Például valaki nem tudta ki vagyok, s azt hitte, hogy új diák. Meg volt olyan is, aki ismert de nem jutott eszébe honnan… (Ez Juli volt, aki első óta az osztálytársam és egyszer ült is mellettem.) Hát igen első látásra jellegtelen vagyok egy szürke kisegér. Senki nem hinné, hogy Cupido vagyok. Még el is felednek… De ez egy cseppet sem zavar végre nem rólam szólnak a pletykák. Nem is, gondolnak rám… soha…
- Oh… netán eltévedtél? – kérdezte Miss Chatlen. Ezzel megtörte a csendet, ami az osztályt uralta.
- Nem… csak elkéstem – elcsuklott egy – kétszer a hangom ez rájátszott az ártatlanságomra. Ám egy a gond… sajnos nem direkt csináltam. Még botladoztam is, ami elég kétségbe ejtő, hisz mégis csak egy mesebeli lény vagyok, nem egy kelekótya, kétbalkezes emberlány.
Odacsoszogtam végül is, az egyedül roskadozó padomhoz majd levetettem magamat az egyik székre a táskámat pedig a másik székre száműztem.
- Jól van akkor ő… - láttam rajta nem jutott eszébe a nevem. Úgy gondoltam most az egyszer megszánom.
- Miranda Hady – miközben kiejtettem az álnevemet unottam rázogattam a fejemet, azon elmélkedtem menyivel könnyebb, lenne, ha simán csak Madison lehetnék vagy Miranda. Minek nekem két élet egy is elég lenne, bár ha Madison vagyok nem élek, és ha Miranda akkor is csak félig.
- Igen Miranda akkor folytathatjuk? Vagy… - láttam elméjében már előre gúnyoskodni akar, így közbe vágtam:
- Nem… nyugodtan – Miért nem hagytam ki? - *Én sem értem.*
A tanárnő felém lövellt egy megvető pillantást és folytatta azt, amit az előbbi belépőmmel félbe szakítottam. Nem volt egy kedves ember… velem… mégis kedveltem, mert nem zaklatott.

***


Be és ki. Be és ki. Be és ki… Ki és be. Ki és be. Ki és be…
Számoltam a légzésemet épp a 2341 –diknél tartottam, amikor egy gondolatmenet szökkent az elmémbe. Egy gondolatmenet… Egy elmélet… Egy rendhagyó gondolat.
Megint Michael –ról szólt. Persze ki másról… most ő az életem, miatta érzem úgy, ember vagyok félig. Nincs senki más, aki érdekelne, csak Michael. Aki elhatározta, megfejti kissé különös bizarr létezésemet, ám annál inkább kétségbe ejtőbb… mások számára. Ha próbál megfejteni az még nem baj, hisz soha nem gondolna egyszerre, arra hogy egy nem hivatalos Cupido vagyok. Így nem akkora nagy gond, ha vele vagyok, és jól érzem magam. De ma… ma még nem beszélek vele. Ma még maradok a bújócskámnál. Nem szeretnék ma a tengerkékszemeibe nézni, hogy bevalljak neki mindent, amit csak el akarok titkolni előle. Nem volt varázsereje 100% -ig ember volt. Efelől nem volt semmi késségem. De mégis amikor a szemeibe néztem, elfecsegtem neki, azt amit leginkább nem akartam elárulni. Mint például az első alkalommal, amikor véletlenül az igazi nevemet mondtam el. Még most is úgy hív. Elég nagy baklövés. De ott van a mai nap is, amikor a folyosón egymásba ütköztünk, elfecsegtem megértem, hogy unalmasak az órák… csak máshogyan nekem. Így inkább ma kihagynám a további találkozásunkat. Megszakadt ismét a szívem a gondolatra de nem törődtem vele, mert most fontosabb volt hogy a titkomat titokban is tartsam.
Az elhatározásomat megerősítettem ezzel a gondolatmenettel majd lezártam egy mélyről jövő sóhajtással. Még megengedtem magamnak, hogy tegyek gondolataimban egy kis kitérőt Mary baklövésére de aztán lezártam azt is egy nyögéssel, és csak élveztem, hogy rohan az idő.


Néhány órával később.


- *Unalom… unatkozom!!!* – ordibált bennem a lélek. Csak kimondta azt, amit éreztem. Tényleg igaz volt majd szétvetet az unalom meg az aggodalom. Féltetettem Michael –t de nem jobban, mint Mary –t hisz ő nem volt úgy mond veszélybe csak a jövőjét szúrtam el… eddig. Mary viszont épp most azért harcol, hogy létezhessen, velem. Mind kettő súlyos de nem menthetetlen. De most egyikőjük sem volt itt, engem meg megöl az unalom és az izgalom. És sajnos a félelem…
Hhmm… Minden jól ment… ahogy elterveztem, bujkáltam a végzetem elől. Nem talált rám… láttam elméjében, hogy keres, kérdezgeti, hol vagyok, de senki sem ismert… *Mázli megint, hogy egy szürkepaca vagyok.* Láttam elméje mélyen, hogy kétségbe esett tudta hogy bujkálok előle, nem tetszett neki. Ez különös boldogsággal töltött el…
Mary –ről meg… nem tudok semmit. Nem jelentkezett nem halottam róla, nem is olvastam az akciójáról. Nem tudom ez a tudatlanság jó vagy rossz. De azt biztosra értem már… ŐRJÍTŐ.
Most, hogy itthon vagyok egyedül nem zavar mások fájdalmasan egyszerű problémás gondolata. Sőt béke és nyugalom van, nem félek a jövőtől. Lesz, ami lesz vagy boldog, leszek vagy ő lesz az. Mindegy az még…
Lehuppantam az ágyara, elterültem rajta. Az ágy szélében feküdt a táskám és benne a házifeladataim. Nem vonzott egyáltalán a tudás, főként az a tudás nem, amit már megízleltem régebben, így csak feküdtem tovább az ágyon, meredtem a mennyezetre. Nem volt valami érdekes hisz minden nap láttam már de mégis megfogott így csak bambultam tovább.


1 órával később.


Még mindig csak bambultam nem figyeltem a külvilágra. Figyeltem a repedéseket a falon, s elképzeltem, ha olyan kicsi lennék, hogy beleférnék, akkor ott egy várost építenék és vígan, élnék a repedésben a fanom. Bár akkor mikronnyi lennék. De kit érdekel, ha boldog vagyok…


Még 2 órával később.


Már kezdett elég szánalmas lenni, amit csinálok így 3 óra bambulás után úgy döntöttem, teszek is valamit. Kiváló idő volt a sétára így felkaptam a cókmókom s már indultam is. Még csak 5 óra 43 volt épp sötétedés előtt állta az idő. *Tökéletes egy kis sétára/futásra.* Igen futni akartam de nem emberi tempóban így… jó hogy sötétedik, mert nem láthat meg senki sem. Elfuthatok, akár Alaszkáig reggelre visszaérnék, nem tudná meg senki. De most nem volt kedvem kifulladásig futni csak, azért hogy eljussak egy jelentéktelen kis városba, ahol ráadásul nincs számomra senki fontos. Itt viszont hárman is vannak, ha úgy vesszük négyen, akiket szeretek és nem hagynám itt még egy estre sem a szeretett kis városkámat ameddig ők itt vannak. Ez a négy személy fontos számomra Mary, Annie, Joe és természetesen az aki felforgatta az életem csak a jelenlétével.
*Igen itt az idő, hogy kiszelőztesd a fejed! Ez a Michael elcsavarta a fejedet, ami nem valami bölcs dolog de te tudod, ha boldog vagy én is az vagyok.* - Nem tudom megállapítani, hogy most a szívem vagy az eszem szólt –e de jól esett, hogy halottam.
Felkaptam egy kis táskát majd elmélyítettem benne a pénztárcámat meg egy ideiglenes mobilt, amin csak 50 -szer lehet hívni. Még Mary vette vészesetekre. Nem is értem mért raktam el, úgy éreztem szükségem lesz rá. Eddig még nem igen használtuk nem is tudtam, hogy kell vele hívni de, majd megoldom, ha kelleni fog. Még eltettem egy csomag papírzsebit, amire tudtam, nem fogok használni de, így mégis olyan életszerűnek tűnik az egész.
A vállamra akasztottam a táskát majd indultam kifelé. Leakasztottam a kulcscsomómat a fogasról meg egy dzsekit az akasztóról. Becsuktam az ajtót kulcsra, felvettem az előbb leemelt dzsekit. Nem lett volna rá szükségem, mert én nem fázok de ez már olyan megszokás volt.
Még emberi tempóban leballagtam, a lépcsőkön madj kiléptem a kollégiumból.
Mikor kiértem megcsapta az orromat a nedves levegő illata. Mámorító volt. Nem esett az eső sajnos mégis párás volt a levegő illata. Ez azt jelezte nem sokára eső, közeledik. Felpezsgetett ez a gondolat, hogy nemsokára szembe találom magam az égiek vizével. Egy égi csodával. Mert annak tartottam az esőt égi jelnek. Fantasztikus az eső. Olyan, mint egy eltakarító. Elmossa a bűnt, a bajt, a gondokat s megtisztítja a szíveket, utakat. Megtisztulást hoz az eső. Megbocsátást. A legszebb égi jel az eső. Mert az emberek mindig vétkeznek és mindig is fognak (de nem csak az emberek, hanem mi is), és ez az eső megbocsátást, megtisztulást hoz a bűneinkre.
Szippantottam még egy nagyot a friss oxigénből aztán elindultam nyugatnak amerre a nap lefeküdni tért, követtem csak a napsugarakat miből alig látszott már valami. Hátam mögött hagytam Sirs –t de csak egy darabig mert, tudtam, nem megyek messzire, csak kinyújtóztatom a több száz éve görcsbe ránduló végtagjaimat.
Az út porzott mögöttem olyan gyorsan száguldoztam, de nem érdekelt. Most nem. Csak rohantam a fény felé, mint egy kétségbe esett galamb ki a levegőbe vágyik, de nem repülhet, mert eltörött a szárnya. Most én olyan erővel törtem ki ketrecemből… végre éreztem, hogy szárnyalok.


...


No komment :)

6 megjegyzés:

hullócsillag írta...

Hűűűhaa...

Nos kedves Noémi! :)

Két észrevételem van :)...vagyis plusz egy, hogy jó hosszú lett, de ez kevésbé lényeges most...

1. Vannak nagyon-nagyon jó szókapcsolásaid, mondataid, amiken csak ámulok és bámulok és a helyesírásod is sokkal jobb, bár még van mit csiszolni, de ezt biztos te is tudod...

2. Ez már sajnos nem dícséret, ugyanis egyre inkább azt érzem, hogy minden fejezetben ugyan azokat a dolgokat ismétled csak kicsit más környezetben. Mandyson érzéseit és kétkedését (de minden bekezdésben!! Ez nem is lenne baj, ha a vívódása nem mindig ugyan úgy zajlana!), valamint azokat a dolgokat tulajdonságait, amit már mind ismerünk. Nem tud sírni, nem érez ízeket, ember akar lenni, stb., stb... Ez még jól is jönne ki, ha nem magyaráznád meg mindig, minden ezekre utaló mondatodat (mindig hozzá teszed, hogy merthogy nem tudok sírni, merthogy nem érzem az ízeket), mert ettől már furcsán hangzik a mondani való :)

Bízz az olvasókban kicsit jobban!! Értik ők mire akarsz célozni!! És ha nem? Legalább van min gondolkozni! Majd leesik...

Persze még nagyon fiatal vagy ezért is szeretném még hozzá tenni, hogy ezeket azért írtam, hogy legyen aki megmondja!! Mert egyébként jól írsz és szuper a fantáziád!! Csak ne félj pihenni, ha arra van szükséged ahhoz, hogy jöjjön az ihlet!

Puszii;
hullócsillag

nOémi írta...

:) Köszönöm :)
a kritikát... örülök neki hogy megosztottad velem a véleményed és a tánacsaid jöl jönnek...
Igaz sokszor ismételgetem magam ami elég unalmas :(
Én is visszaolvastam az írásom és rájöttem hogy elalszom rajta...
Nah jó... valljuk be ez a rész úgy ahogy van mehet a lefolyóba xD
A következőnél ügyelek mindenre amit mondtál.
Hisz te gyakorlottabb vagy mint én :)
Rendben...
köszönöm az építő kritikád :)

Pusszy
Ezer hála

Ui.: A helyesírásom valóban borzalmas xD

hullócsillag írta...

Jujj Noémi, dehogy mehet a lefolyóba!! éppen erre hívtam fel a figyelmedet :D...hogy alapjában véve nem rossz, csak figyelj a sok ismétlésre és bízd jobban az olvasók kicsi agyára az összefüggések feltárását :)...Örülök, hogy nem bántott meg, hiszen tudod: gyakorlat teszi a mestert!
Nem tudom gyakorlottabb vagyok-e, mindenesetre hajrá, gyakorolj, gaykorolj! :D...puszii

nOémi írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
nOémi írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
nOémi írta...

Nah jó 3-szorra áltam neki ennek az egy kominak itt bénázom és immár harmadszor írom le amit akarok xD
Szóval:
Köszy puszy ezer hála minden komiért amit írsz... egyszerüen... te talán nem is tudod elképzelni menyit jelent nekem ez... hogy segítesz, tanácsokat adsz... Tök jó fej vagy :)
Tudom hogy bárki aki ezt a komit elolvassa hülyének fog nézni de egyik ismerősöm mindig ezt hajtogatja nekem "Csipázzlak!!!"
Szóval mindenért ölelés... bírom hogy segítesz helyes írányba terelni :)
Am a fejezettel kapcsolatban ... nekem nem ez a kedvencem :)