8. rész: Sárga szörny 1.

8. rész 1.

Sárga szörny

- Hozhatok valamit, Miranda drágám? – Anni érdeklődő arckifejezéssel nézett. Bal kezében a noteszét a szorongatta, a jobban pedig egy tollat s várta hogy leírhassa a rendelést. – Vagy most is csak capuchino –t kérsz? – találgatta, mintsem kérdezte.
- Igen. Köszönöm, csak azt - válaszoltam kissé szeleburdin, félszeg hangon.
Nem nagyon voltam magamnál, még mindig izgatott voltam, de már egyre jobban féltem a találkozásunktól. Igaz nem volt kőbe vésve, hogy ma találkozunk, de valószínű. Mivel ez lesz az első hivatalos napja a suliba, tuti lerohamozzák, így az már nem valószínű, hogy két mondatnál többet beszélünk. *Kár!* Viszont nem szabad túl nyomulósnak látszanom.
*Ez csak játék. Ne feledd! Semmi több. Csak buli. Több nem lehet. Nem szabad hogy több legyen. Ezt soha se feledd! Mások vagytok. Nem szabad, hogy több legyen köztetek mit egy enyhe fellángolás.*
„Tudom. Nem feledem” – válaszoltam magamnak, aki most az agyamat testesítette meg és nem a szívemet.
- Tessék kedveském, itt van – Anni elém rakta a capuchino –t, majd kedvesen rám mosolygott.
Én viszonoztam mosolyát, majd rákérdeztem: - Milyen napod lesz ma?
- Hhmm… úgy tűnik jó. A csillagok szerint ma megismerkedek egy ismeretlen bakkal – Anni nagyon hitt a csillagokban és a jóslásban.
Én nem hittem egyikben sem, de mindig végig hallgattam mit jósoltak az én csillagjegyemre. Bár én nem ember voltam, és nem születtem, hanem teremtem, attól még végighallgattam
a szónoklatát. Mivel május 30. –án úgymond születtem, iker volt a csillagjegyem. Anni –nek a kos és most kivételesen saját jóslatát kérdeztem tőle.
- Az jó. És mit gondolsz, ez olyan szerelemszerű, vagy csak egy jó barát, netán csak egy új vendég? – próbáltam megfejteni vagy csak alapokat állítani ennek az egésznek.
- Nem igazán tudom. De ma majd kiderül. Nem izgatom magamat miatta, hisz úgy is eljön, akkor meg nincs értelme feleslegesen kikészíteni magamat. Nem igaz? – olyan volt mintha Anni nekem mondta volna az egészet. Mintha csak engem akart volna lenyugtatni, és nem magának mondta volna.
Anni is fura volt ma, mint Mary. De hát mindenki fura egy kicsit, én is az vagyok. Anni pedig olyan, hogy akarata s tudata ellenére is segít mindenkinek. Ez is olyan volt. Bár Mary próbált lenyugtatni, neki nem jött össze. Anni pedig úgy hogy nem is tudta, kicsit lecsillapított. Ezért is szerettem meg. Pontosan azért mert hatalmas szíve volt és anyáskodó. Nekem nincs anyám se vérszerinti családom. Csak Anni és Mary volt számomra senki más. Anni az anyám Mary pedig a testvérem és egyben a legjobb barátom. Ők az én családom.
- De igen. Felesleges izgatnod magadat – válaszoltam végül is Anni kurta kérdésére.
- Anni a hatosnál… - hallottam Joe hangját. Ő volt a szakács.
Joe –t is szerettem egy kedves ember volt ám roppant szeretett parancsolgatni. Most is épp Anni –t akarta ugráltatni. Persze mert a hatosnál valaki rendelni akart és nem volt reggel más pincér csak Anni. Így gyéren elköszöntem tőle s ő is tőlem, mert mind ketten tudtuk most nem éppen alkalmas a cseverészésünk.
Miután Anni elment én ott maradtam egyedül a kabinomban a gondolataimmal. Most épp azon törtem a fejemet, mit kell még elintéznem. *Házifeledatok!* – emlékeztettem magamat a listám élén álló feladatra. Elő vettem a táskámból a fizikát, biológiát, matekot és az angolt. Csak ezekből volt házi feladat. Egy normális embernek ez sok lett volna, de nekem a fél fogamra sem elég.
Neki álltam, aztán 5 perc múlva újra az asztal fölött könyököltem s unottan vettem észre tényleg túl korán keltem fel. Nem volt mit tennem és még volt 1 teljes kerek órám. Így elmerültem figyeltem az embereket, akik betértek kedvenc reggelizőmbe. Mindenki nagyon fura volt ma. Az öreg úr aki mindig pontban hét óra 5 perckor ékezett, és mindig az ajtófelőli harmadik bárszékre ült le, most nem volt ott. Ez az első, hogy nem látom itt. Pedig már ő is törzsvendég volt csak úgy mint én. Hhm… de nem csak ő… mások is hiányoztak. És sok új arc volt, sok ismeretlen, de kedves. Így hát nem is törődtem velük. Nem volt mitől félnem, nem volt senki aki bánthatott volna. Senki, csak 1 valaki, de vele a suliban kell találkoznom, így ő biztos nem kerül ide.
Úgy döntöttem nézem inkább a capuchinomat az megnyugtat. A színe mint mindig nem volt igazán bizalom gerjesztő olyan drappos barnás árnyalatok közt ingázott. Nem a kedvenc színeim. Nekem a vidám meleg színek jöttek be, bár a barna is tetszett, de azért nem a favoritom. Nem tudom milyen az az étel ami számomra bizalom gerjesztő lenne, hisz látszatra nekem minden ennivaló fura vagy csak nem íncsiklandó. Ez a capuchino sem volt az, mégis úgy megkóstoltam volna. Csak egyszer. Tudtam nem éreztem volna az ízét sem a hőmérsékletét mert már egyszer meg kellett kóstolnom és akkor sem éreztem semmit. S másnap mehettem a mi fajtáknak elő állított detoxba. Még most is bele borzongok. Nem egy kellemes hely. De még is bele akartam kortyolni, nem azért hogy emberinek tűnjek, sem azért mert kíváncsi voltam és végkép nem azért mert megakartam látogatni Gini -t a detox derék dolgozóját. Hanem mert érezni akartam az ízét, tudni akartam keserű –e, édes vagy cukros. Megkérdezhetném, de nem úgy akartam tudni, hogy valaki elmondja, hanem érezni akartam, nem is, ízlelni. *Kár hogy ez lehetetlen.* Igen, nagy kár. – szomorúan bújtam az innivalót. Nem pillantottam fel, csak meredtem a papírpohárra. Körülöttem megszűnt a világ és csak én voltam meg az az emberi folyadék ami kész koffein bomba. Magamhoz húztam és mélyet szippantottam belőle, mert attól hogy nem ihatok belőle az még nem azt jelenti hogy nem is szaglászhatom.
Finom – állapítottam meg. Az illata az volt, számomra… az ízéről, pedig nem nyilatkozhatok.
Még bújtam egy darabig a poharamat aztán felkaptam, Anni -nek kifizettem az árát, majd szép csendben távoztam. Nem bírtam tovább emberek közt lenni, tudtam senki sem figyel, még is úgy éreztem jobb lenne ha sétálnék egy kicsit, talán az jót tenne nekem. És így is volt. Amint újra friss oxigént szívtam magamba kellemesnek éreztem az életet s vidám voltam. Nem tudom hova, csak úgy sétáltam össze – vissza kezembe a capuchino -val amiből nem ittam csak az illatát. Még meleg volt, gőzölgött is.
És pocsékba megy, miattam – szidtam magamat de tudtam értelmetlen.

­***

Nem vettem egy darabig észre hova is értem csak akkor amikor neki ütköztem egy kapunak. Hitetlenkedve fogtam föl hogy elsétáltam a suliig úgy hogy nem is oda akartam kilyukadni.
Észvesztő milyen vagyok – csépeltem ismét magamat.
A kapu aminek neki ütköztem az az iskolai kovácsoltvasrács volt. Zárva állt.
Igen mert miden normális ember… lény ilyenkor még alszik, vagy otthon van és készülődik – motyogtam gondolataimban.
Volt egy pad a suli kapu előtt, viszonylag tiszta volt így leültem és ellazítottam magamat. Aztán felemeltem azt a kezemet, amiben a gőzölgő íncsiklandó illatú koffein bombám volt.
Amit sajnos soha nem kóstolhatok meg – biggyesztettem oda.
Megnéztem rajta az órámat, és csalódottan fogtam föl, még mindig van háromnegyed órám.
- Úristen mit csinálok Én addig – suttogtam magamnak, de így is elég hallható volt főleg az én szó.
- Talán szórakoztatsz engem – *Ez nem lehet igaz!* Ilyen nem létezik, hogy mindig a semmiből itt terem. Még a lépteit sem hallottam és már megint itt van az úgy mond életem, izgalmam, játékom. De hogy kerül ide?
Lassan kinyitottam a szememet, amit akkor csuktam be miután unottan megjegyeztem, szétunom a fejemet még háromnegyed órán át. Majd lassan balra fordultam, ahonnan véltem hallani az angyali hangot.
- Szia. Te megint honnan kerültél ide? És mért vagy itt ilyen korán, hisz 8 –kor kezdődik a tanítás – köszöntöttem majd feltettem neki legfontosabb kérdéseimet, amik csak eszembe jutottak.
- Hello neked is… - kuncogásba tör ki. Most meg miért nevet?... Elfelejtettem belenézni az agyába, majd angolon megteszem. - … most már tudom. Nekem elfelejtettek szólni mikor kell jönni. Mivel a régi sulimban fél nyolckor kezdődött a tanítás… nem tudtam, itt hogy van ez az egész, s gondoltam nem baj ha előbb itt vagyok.
Csak most vettem észre mit is visel, egy drapp nadrágot, egy fehér atlétát s egy barna dzsekit. *Remek, úgy néz ki mint a capuchinom.* – alig bírtam megállni a nevetést, de nem azért mert röhejesen festett. Nem, nem azért… mert úgy nézett ki mint egy férfimodell. Hanem, mert ez az irónia… komolyan mondom már az őrületbe kerget. Viszont, egyre jobban kezdett megtetszeni ez a két szín: drapp és barna. Jól illett a hajához… és a tengerkék szempárjához.
- Okos. Mióta várakozol? – kérdeztem, majd elhessegetem az a gondolatot, hogy talán ő rám is várt.
- Nem sok ideje… olyan 10 perce – szegény. Mikor kelhetett? Ezt azért mégsem kérdezem meg tőle. – És te amúgy hogyhogy ilyen korán itt vagy? De már nem használhatod azt, hogy nem tudtad mire kell jönni – ejtet meg egy újabb mosolyt. *De jó kedvében van.*
- Hát én… itt alszom – mondtam pimaszul.
- Itt? – nevetett és értette a viccet.
- Igen, itt a padon – majd megnéztem az említett tárgyat s észrevettem a capuchinomat. El is feledtem, majd támad egy ötletem. – Hé Michael! Nem kéne egy capuchino?
Még mindig ott állt a baloldalamon és nevetgélt. Majd megmoccan és elindult, hogy leüljön mellém. Mikor végzett e tevékenységgel rákérdezett.
- Mért, te nem szereted? – értetlenséget tükrözött tekintete.
- Nem szeretem a koffeint – válaszoltam neki lazán s természetesen.
- Akkor, hogy kerül hozzád?...
- Vettem – válaszoltam. Nem is vettem észre milyen hülyeséget mondtam, de betudja majd (remélhetően) pillanatnyi elmezavarnak.
- Oh, higgy nekem! Te tényleg bonyolult vagy – Nem. Csak ha veled vagyok, és ezt hozod ki belőlem. Őszinte vagyok de még sem.
- Már mondták – fél mosollyal közöltem s ő is így fogadta. – Akkor?
- Persze. Ne menjen kárba. Meg úgyis mindjárt lecsukódik a szemem – ez nem igazán látszott rajta.
- Kösz azért nem vagyok ennyire unalmas – viccelődtem majd átnyújtottam a capuchino –t
- Ha tudnád… te sokkal izgalmasabb vagy minden embernél – *Meg hiszem azt!*
- Kösz a bókot. Különben te sem vagy egy… rakás unalom.
- Köszönöm, én is – válaszolta majd bele ivott az italomba. Úgy látszott ízlik neki bárcsak…
*Áh ezt fejesd el! Te nem lehetsz ember és ez így van jól.* Ki számára? – elhessegetem e gondolataimat s majd újakat keresetem. Mert nagyon meglepődtem magamon, hogy nem dadogok, és össze tudok állítani egy értelmes mondatot. Hhm… furcsa milyen könnyen tudok most vele beszélni. Múltkor egy értelmes szót alig tudtam kinyögni most meg… olyanok vagyunk, mintha már évek óta ismernénk egymást. És… olyan mulatságos vele lenni. S egyre könnyebb is. *Látod nem lesz ebből semmi baj! Csak el ne feled ez ,csak játék’ semmi több!* – most az a hang, ami belőlem szólt a szívemből jött, csak a vége volt az eszem.
Még szürcsölte az italt mikor rákérdeztem:
- Te tulajdon képpen ki vagy? Azt már tudom, hogy Michael –nek hívnak és a régi sulidban előbb kezdődött a tanítás, de más egyebet… nem tudok rólad.
- Hhm mit meséljek… - töprengett valamin aztán hirtelen felpattantak a szemei és rám meredtek. - Milyen pletykákat terjesztettek rólam?...
Várta a választ, de én nem igazán értettem a kérdést.
- Ezt hogy érted? – meg is osztottam vele a tudatlanságomat.
- Hát… úgy értem eddig mit hallottál rólam? Szóval valaki terjesztett már olyat például hogy… az apám katona, az anyám meg… nem is tudom… bérgyilkos!?
- Nem. Még nem. Ilyet még nem… - igazából nem is hallottam más egyebet róla, csak azt, hogy irtó helyes, de ez nem pletyka, ez igaz volt.
- Akkor hallottál valami mást rólam? – érdeklődő tekintetét az enyémbe szúrta és nem engedte el. Mintha ki akarta volna olvasni a szememből a választ.
- Nem igazán hallottam rólad pletykákat… csak annyit tudtam hogy jön egy ÚJFIÚ aki állatira helyes… - a vége csak úgy kicsúszott a számon nem akartam megmondani az igazat de azok a szemek… mintha megbűvöltek volna hogy csak is az igazat mondjam.
Mostantól a barátias társalgásnak vége, tuti hebegni -habogni fogok csak, és el is fogok pirulni.
- Oh… és szerinted igaz? – Tudtam hogy rá kérdez… *Persze, mert mindenki rákérdezne.*
- Persze – *Nah… most figyelj! Eszem ágában nincs növelni az egóját:* - hisz itt vagy. Vagy nem? – *Bocsi, ilyen könnyen nem adom magam.*
- Ühm… nem arra gondoltam, hanem… - nevetnie kellett a pimaszkodásomon, de aztán folytatta: - … arra az ,állati helyes’ állításra.
- Kétségkívül – Végül ott kötöttem ki hogy mégis növelem neki az… - De ne szállj el! Tudod nem minden a külső… - toldottam hozzá.
- Egyetértek. - ?
- Nah, ennyivel nem úszod meg… folytasd amit abba hagytál! – És nem. Nem tűnt el a lazaságom. Imádom, hogy vele az lehetek, aki akarok lenni.
- Okés. Akkor… nah szóval Florida –ból költöztünk ide… – ezt már kiderítettem barnabőréből, de jó volt hallani. - … ott születtem. Minden jól ment, de aztán úgy gondoltam jobb lenne, ha sulit váltanék. És itt vagyok veled ezen a padon.
- Rövid – *NAGYON, rövid! *
- Mi van?
- Túl rövid. Bővebben! Mond el, hogy miért gondoltad úgy hogy jobb lenne, ha sulit váltanál. És milyen voltál ott… a régi sulidban. Jó, rossz, stréber, nagy menő, szürke egér… - Én a nagy menőre tippelnék.
- Muszáj ezt most? Mi lenne, ha holnap… - Nem mondta ki, hogy randinkon. Akkor mégsem randi? - Szerintem egy nap elég ahhoz hogy tudj mindent rólam. Különben is a randi erre van. Vagy nem? Hogy megismerjük a másikat – kimondta hogy randi. Szóval ő úgy gondolja, randizunk. Upf…
- De arra van… Azt hittem, hogy csak körbe vezetlek, semmi több – Remélem ettől nem rémül meg.
- De igen csak annyi, de… nevezhetjük randinak. Vagy nem? – nem rémült meg.
- Nevezhetjük – egyeztem bele s már a fellegek közt szárnyaltam a boldogságtól.
- Oké. Akkor most hagyhatjuk ezt az egészet? – nem volt ellenséges a hangja csak unott.
Gondolom, már nagyon sok lány érdeklődött nála s unja már, hogy mindig mindeninek elmesélje élete minden rezzenetét. Én is torkig lennék tőle, bár valószínűleg én hazudnék, mert azt mégsem mondhatom el, hogy: Szia Madison vagyok és Cupido. De azért el tudom képzelni.
- Persze. De holnap… - azért megígértetem vele, nehogy még…
- Jó holnap kárpótollak, de neked is kell majd magadról beszélned nem csak nekem. Te sokkal érdekesebb vagy, mint én. Fogadjunk, hogy izgalmasabb is! – Persze, de ezt neked nem szabad tudnod, úgy hogy csak hazugságot fogsz hallani. Sajnálom.
- Áh dehogy… - *Dehogy is nem!*
- Aha, persze… Holnap majd kiderül – *Nem. Nem fog.*
- Jah… holnap kiderül – *Soha!*
Egy darabig még egymáson pihentettük tekintetünket, aztán ő kiragadta égszínkék szemeit az enyémből és tovább szürcsölte a capuchino –t. Élvezettel néztem, ahogy emberien viselkedik és iszik. El tudtam volna nézni évekig, évtizedekig… olyan különös, ennyire még soha nem akartam ember lenni. Igen, most az akartam lenni. Nem tudom miért is, de most azt kívántam bárcsak ember lennék, és ez az egész nem csak játék lenne. Hanem lehetne valami több is belőle. De tudom, tudom ez lehetetlen és egyenlőre beérem ennyivel is. - *Ajánlom is, mert nem szabad többnek lenni. Egyszerűen nem szabad!* – „Nyugi nem lesz több. Annyira nem vagyok önző” – *Okés, de ne feledd…* - „…tudom ez csak játék!”
Ott ültünk néma csendben egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. De nem is volt baj, így volt tökéletes. Ez a csönd nem olyan kínos csend volt, hanem olyan életmentő csend, ami egyáltalán nem ciki.
Így ültünk még egy darabig aztán elkezdünk beszélgetni a suliról. Megkérdezte, hogy mióta járok ide, én elmondtam neki az igazat, hogy 3 éve. Aztán elkezdtem neki mesélni, mit hol talál. Mert nem akartam, hogy eltévedjen.

***

A második részét majd hétvégén keressétek addig nem hiszem hogy megírom :)
Komikat kérek :)