11. rész: Az Igazságot! Hullócsillagnak

11. rész
Az Igazságot!

Hullócsillagnak!

Sokáig sétáltunk mire elértük a buszmegállót, de közben legalább volt időnk beszélgetni. Ő csak azt kérdezte meg, hogy hol van a családom. Persze nem akartam neki hazudni így azt mondtam: „Ezt inkább ne!” Tiszteletben tartotta és nem kérdezett többet. Én persze elárasztottam a kérdéseimmel s ő meg igazat felelt. Azt hiszem. Kérdeztem tőle, hogy hol élt már meg hogy kikkel. Elmesélte, hogy már Los Angelesben is jár és Európában is. Franciaországban, Nagy Britanniában, Portugáliában, Spanyolországban és Szicílián. Az apjával élt és a feleségével, mert az anyja már nagyon rég meghalt rákban. Erre persze elszönyedtem de ő csak azt mondta: „Ne, ne, ne… ne csináld már te is. Nem kell, hogy te is sajnálj. Az anyám volt de nem is ismeretem, és akit nem ismertem az nem hiányzik. Persze jó lett volna ismerni, de jobban hiányzana Amania, ha most meghalna. Ugye érted!” (Amania volt a mostoha anyja.) Persze megértettem. Jobban hiányzana nekem Mary, mint a nem létező családom. Aztán még néhány marhaságot végül is 13 –re csökkent a kérdéseim száma. Az övé meg 5 –re. Mert egy csomó mindent elmondtam neki úgy, hogy nem is kérdezte. Nem tudom hogy csinálta, de azt kell mondanom ügyes volt.
- Akkor az első kérdésem. – törte meg a csendet. – Ha választhatnál egy BigMeg és egy Görög saláta közt, melyik lenne az?!
Húú erre most mit mondjak. Nem hazudok, ha választok, de nincs kiindulási pontom, mert még létezésemben nem ettem. De ha úgy nézzük melyiket, kóstolnám meg akkor az a…
- BigMeg. De ezt miért kérded? – komolyan érdekelt miért ilyenekre pazarolja a kérdéseit.
- 12 és azért ezt kérdeztem, mert tudni akarom milyen vagy. Ha ezt egy másik lánytól kérdeztem volna meg akkor ő a görögsalátát, választotta volna és nem a BigMeg – et. – Ohh… lebuktam. - És ebből azt szűrtem le te egy… ember vagy és nem anorex műanyag mese.
- Áhh… remek, ember vagyok. – Bár az lennék. Bár az lennék.
- Ne, ne nehogy azt hidd. Ez olyan megszemélyesítés. Tudom hogy… - Hogy mi? Hogy Cupido vagyok? -… te egy álom vagy de ember is, mert rendesen táplálkozol. - Álom? Álom? Álom vagyok? Ohh… álom…
- Álom lennék számodra?
- 11 és nem. – Ohh… hát igen gondoltam… - Annál te sokkal jobb vagy.
Ott ültünk a buszmegálló koszos padján az épület belsejében, amiben még rajtunk kívül több ezren várakoztak, de nem érdekelt. Akkor és ott meg akartam csókolni. Nem érdekelt hogy a hely nem éppen romantikus, de amit mondott az már az volt. Meg akartam csókolni. Már hajoltam közelebb hozzá és ő is, azt hiszem megmozdult, amikor felhangzott egy vinnyogó hang. Utána meg egy bejelentés a 2340 –es busz megérkezett. Kérem, szálljanak fel!
- Ez a miénk. Mennünk kell! – A francba! Hülye busz. Muszáj volt pont most? Nem lehetett volna az után miután megcsókolt?
- Okés. – mondtam unottan.
- Nyugi ezt majd befejezzük később. – Hogy mi? Okés!
Elpirultam ő meg kinevetett. Csókolj meg!
- Később? Tudok addig várni? – kérdeztem kacéran.
- Remélem igen. Ahova viszlek sokkal romantikusabb, mint egy buszmegálló mocskos padja.
- Oké akkor mire várunk nyomás az a romantikushely, hogy vége megcsókolj már! – milyen kacér dettó.
Persze somolygott rajtam majd újra átfogta a derekamat és felhúzott a buszra.
- Két jegyet a ¾ -dik megállóig. – mondta Michael a buszsofőrnek, majd átnyújtotta a pénzt.
Aztán elindultunk a busz hátulsó ülései felé, mert ott nem ült senki.
- Kellemes utazást! – válaszolta miközben odaadta a jegyet, mit a sofőrtől kapott. – Egy kis emlék a világ legjobb utazásáról.
- Haha… attól hogy veled vagyok ezen a rozoga akármin, ami nem mellesleg életveszélyes, attól még nem lesz kellemes. Talán csak egy kicsit ha…
- Majd ott. – mondta ismét somolyogva.
- Lehetetlen alak vagy! Más már…
-…Rég megcsókolt volna. Igaz. De én nem vagyok más. Én Michael Jons vagyok. Hello! És én romantikusan szeretem csinálni.
Erre két nő, aki mellett elmentünk elképedve figyelt ránk. Biztos ARRA gondoltak. Úristen.
- Hello. Már ismerlek. S az előbb a megállóban olyat mondtál…
-…Aminek nem tudtál ellen állni. És le akartál ott helyben támadni. Tudom és bocsi.
- Imádom, hogy befejezed a gondolat menetemet, DE te sem ellenkeztél csak az a hülye bemondó… - nem fejeztem be, mert láttam nincs értelme.
- Igaz. Mert nem bírtam visszatartani magam, pedig nem így kéne. Igaz?
- Igaz. – értettem egyet.
Nem beszéltünk tovább addig, amíg le nem ültünk. Bizonyára Michael –nek is feltűnt a két nő vagy a többi utas, akik hitetlenkedve meredtek ránk. Lehet azért bámultak úgy minket, mert nem hitték volna, hogy fiatalok buszoznak még. Amikor körbenéztem észre is vettem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik 40 év alatt vannak. De hát meg is értem ki az a fiatal, aki busszal közlekedik… Hát mi. Michel meg Én hhm… Nem hiszem el. Olyan… olyan, olyan laza tudok Michael mellett lenni, mintha nem is én lennék. Mellette teljes mértégbe Miranda lehetek, jó nem teljesbe de úgy érzem. Mellette élek. Ő az én életem. És olyan könnyedén tudok vele beszélni az érzéseimről, meg viccet is tudok belőlük csinálni. Én nem is ilyen vagyok, én visszahúzódó, félénk… nem rámenős és vidám. Michael talán megtanít élni. Valószínűleg. Tetszik. És ha tényleg megcsókol… majd, akkor végre megtudom mi is az. Mivel még fiúhoz nagyon nem közeledtem, így nem csókolóztam még senkivel sem. Úristen mi van, ha elrontom?! Mi van, ha rosszul csinálom? Egy Cupido, aki szerelmi analfabéta. Na szép. De mi van, ha tényleg, hisz sohasem csináltam és érezni fogom –e, ha Cupido vagyok, vagy történik valami ha megcsókolom? Vagy semmi nem lesz? Ezekre a kérdésekre jó lenne választ kapni.
- Mit gondolsz te a csókról és az egyéb szerelmes dolgokról? – kérdeztem végül Michael –t hogy eltereljem a gondolataimat. Vajon ő min gondolkodott? Meglessem?
- A csókról?… - ismételte majd felém fordult a testével. – Hát a csók szerintem egy olyan dolog, amit nem lehet meghatározni. Azért csókolózunk, mert késztetést érzünk az iránt, hogy kifejezzük érzéseinket. És a csók… szerintem… egy szexuális önkifejezés. A többi dolgot meg nem nagyon értem hogy mire gondolsz. Ja és 10. – zárta le humorosan a kis előadását.
- Szexuális önkifejezés? – mondtam fintorodva.
- Igen pontosan. Szerintem a csók nem egyszerű csók. Az sokkal több. – milyen igaza van. Teljes mértékbe egyet értek vele. A csók valami több…
- Hhm… tök igazad van.
- Ugye ezt most nem azért kérdezted, mert nem bírsz várni és…
- Nem, nem csak elgondolkodtam és kíváncsi voltam a véleményedre. – Igazából? Tényleg meg akarlak csókolni, de már addig húzta, hogy elkezdtem gondolkodni a következményein.
Nem szóltam utána és ő sem. Csak ültünk és egymást bámultuk. Most nem pirultam el, mint múltkor így elég élvezhető volt mélykék szemének látványa. Legszívesebben megmártóztam volna benne. Elmerültem volna, és csak lebegnék. Nem is akartam mást csak azt a két szép kék szemet. Hogy az enyémek legyenek.
Elmélkedéseimet egy nő szakította félbe, aki pont elénk ült. Ő volt az egyetlen, aki közel, mert ülni hozzánk. Fura. Azt hittem minden ember távolság tartó. Talán ő közvetlenebb fajta.
- Elnézést kisasszony, nem akartam megzavarni önöket, de együtt tetszenek lenni? – ezt a fura nő kérdezte tőlünk, aki olyan 38 éves lehetett de még is elég fiatalos volt. Szőke haja hullámos és arany fényű. Szemei szép csokoládé barnák és öltözete fiatalos. Nagyon fiatal és előkelő volt egy buszra.
- Tessék?... – kérdeztem, mert a külseje elvonta a figyelmemet.
- Igen. – válaszolta Michael helyettem. Imádom, ha egyszer nem nekem kell irányítani. És szívesen átadom Michae -nek a kormányt. Benne bízok.
- Mi?… - néztem tudatlanul Michele –re s akkor megértettem. – Ja… igen. Azt hiszem.
- Ohh nem akartalak titeket összezavarni csak azt nem értem, miért nem karolja át fiatalúr a hölgyet? Hisz olyan jól mutatnak együtt. Szerelmesek? – a nő mindent tudóssága idegesítő volt de erre én is választ akartam kapni. Szerelmesek vagyunk?
Michael nem szólt így most én válaszoltam:
- Azt hiszem igen. De még nem tudom… Tudja ez az első RANDEVÚNK. – mondtam és az utolsó szót erősen, megnyomtam.
- Egy buszon? – fintorgott ellenségesen. Nem tetszik ez a nő nekem. És olyan fura szaga volt, nem rossz, de ilyet még nem éreztem azt… azt hiszem orchidea illat párolgott belőle.
- Igen egy buszon, szerintem romantikus. – mondtam erőltetett hangon abba akartam hagyni már ezt a beszélgetést és ki ő, hogy megmondja mi nem jó.
- Sajnálom. Minek ütöm bele az orromat ilyenekbe. – azt vágtam volna a képébe, hogy igaza van de udvarias voltam és csak így szóltam:
- Semmi gond és… - elakadt a szavam, mert Michael a kezével elvette a kezemet az ölemből, és az övéjébe helyezte. Ismét elpirultam majd ránéztem és… úgy éreztem át, kell ölelnem s fülébe súgnom hogy „szeretlek”. De végül is nem tettem. Csak zavartam bámultam és motyogtam.
- Mi itt kiszállunk. – mentett ki végül is Michael a helyzetből. – Sajnálom de, randevúnk igazi helyére tartunk, szóval mi most elbúcsúzunk és további jó buszozást.
- Sok szerencsét és köszönöm. – válaszolta nyájas hangon.
Majd felálltunk és a lengőajtóhoz közeledtünk. Amikor odaértünk Michael megnyomta a gombot, mivel jelezte a buszsofőrnek, hogy kiszállnánk, így meg állt. Michael ment előre én meg mögötte, lesegített a lépcsőn, kicsit magas volt így jól jött.
- Köszönöm. – mondtam neki mikor már a busz elhajtott.
- Mit?
- Hogy mit? Hát hogy meg mentettél. Attól az Orchideás nőtől. Olyan letámadó volt meg minden. Nem? – panaszoltam.
- De. De ne foglalkozzunk vele biztos, van oka rá miért ilyen, meg ne rontsa el egy ilyen nő a napunkat. – Majd nyájasan felém fordult és a szemembe nézett – Akkor megyünk?
- Még jó hogy! – válaszoltam elcsigázva.
Azzal elindultunk az erdőbe. Az erdő? Jah… mivel egy erdő mellett szálltunk ki. Nem volt ott semmi más csak egy bodega, amit buszmegállónak neveztek. Jah… persze, az annyira buszmegálló, mint én ember. És mellette nem volt semmi más csak az út és az ERDŐ. Amibe elindultunk. Nem voltam túl elégedett a választott helyével, mert egy erdő, az csak erdő és nincs ott semmi érdekes, csak fák, bokrok, fák és ismét fák. Szóval nem valami romantikus.
- Az a hely, ahova viszel az… - nem hagyta befejezni, ismét közbe szólt, ami egyáltalán nem idegesített inkább csak meg nyugtatott, hogy érti, mit akarok mondani. És átadhattam a kormányt, végre.
- Igen, létezik, és nagyon szép. Nyugi ne aggódj. – Persze, persze csak ne aggódjak.
- És… - kérdeztem volna ismét de, ő már megint tudta mit akarok.
- Mindjárt ott vagyunk. Csak gyere! – Unszolt újra.
- Ugye te nem a gonosz farkas vagy aki Piroskát bevezeti az erdő mélyére hogy… - nem fejeztem be mert rájöttem nem teljesen így szól a mese.
- Nem vagyok perverz! Nem emlékszel a buszmegállóban te, akartál rám ugrani. – mondta újra csábító vigyorral az arcán és eltolt előlem néhány páfrányt, amik a kelleténél kicsit nagyobbra nőttek.
- Igen, mert csábítottál Szirén énekeddel. Ezt persze kihagyod. – válaszoltam már én is vigyorogva.
- Szirén? Azok nem nőneműek? – fintorgott.
- Nem mind. Vagy ha igen most már van egy hímnemű. – ismét kacérkodtam. Mit csinálok? Ez én vagyok? Igen! Én és élek!
- Inkább… - gondolkodott és még a fejét is vakarta. -… inkább Cupido! Nem?
- Cu… Cu… Cupido?! – ennyit nyögtem ki és aztán elképedtem. A mosolyom lehervadt a jó kedvem elszállt. Cupido?
- Igen. – válaszolta még mindig mosolyogva láthatólag nem vette észre a bánatom.
És akkor… elakadt a lélegzetem. Egy csodaszép vízeséshez értünk, ami vagy 20 méter magas volt. Persze szintes. És egy kistóba ömlött.
- Ez csodaszép! – akadtam ki s úgy éreztem minden addigi rosszkedvem egy pillanatra elszállt.
- Megérte várni? – érdeklődött majd elindult a vízesés irányába.
- Teljes mértékkel. – válaszoltam még mindig tátott szájjal.
- Gyere! – parancsolt rám. S észre vettem a vízesés első szintjére tart.
Hang nélkül követtem egy darabig, de csak addig, amíg rendbe nem szedem magam, és értelmesen nem tudok legalább gondolkodni. És még 2 percig hogy a beszéd rendszereim is helyre álljanak.
- Hogy találtad meg ezt a helyet? – kérdeztem álmélkodva még mindig, egy lépcsőszerű kőtömegen, másztam fel, hogy elérjük az első szintet.
- Nem is tudom… - töprengett. – Amikor jöttem ide Sirs –be lefulladt a kocsim… - nem hagytam, hogy bejezze, mert nem tudtam elhinni, hogy az a csúcsmodern kocsi lefulladjon.
- A kocsid? De hát az… - ő sem engedte, hogy befejezem.
Tetszett hogy egymás szavába vágunk és befejezzük egy más gondolatát olyan, mintha mindi is ismertük volna egy mást.
- Amikor jöttem akkor még nem az az autóm volt. Egy Corolla 740. Még használtan vettem egy kereskedésben Szicílián. Nem régen de mégis régi kocsi így történt hogy lefulladtam.
- De akkor honnan van ez az űrjárgány? – kérdeztem gúnyosan.
- Vettem. New York –ból hozattam ide. Erre gyűjtöttem. Tudod nyári munka, fuvarozás… és egyéb más fárasztó baromságok. – mondta elnyúzott arccal, valószínűleg azért, mert ez mély és fájdalmas nyomott hagyott benne. És még az emléki is borzalmasak.
Nem hiszem el csak azért gürcölt több éven át, hogy megvegyen egy csoda járgányt. Áh kitartó… Bár ezt vetem észre. Addig üldözött, míg el nem jöttem… és még a buszozásra is rávett. Elképesztő.
- Visszatérve az első kérdésedhez a 10-dik és a kocsis meg a 9-dik. Szóval lefulladtam a buszmegálló mellett…
- Bodega! – szakítottam ismét félbe, de nem csak, azért mert ilyen szemét és viccelődő vagyok, hanem hogy észre vegye a következő akadályt, nem tudom legyűrni. Ami nem mellesleg egy óriási sziklatömb volt. Ő persze könnyen vette az akadályt és sec perc alatt már fönt is volt a tetején. Én meg lentről figyeltem légies könnyed mozdulatait.
- Ohh… bocsesz – mondta majd leugrott a szikláról csak úgy könnyedén és mellettem landolt. Azt, hogy ezt, hogy csinálta, nem tudom. De rám nézve elég siralmas volt, hogy Cupido létemre, ami annyit jelent szuper erőm van ez nekem a gyorsaság és a gondolatfúrás, nem tudok meg mászni egy sziklát. Ám 100% -igi ember meg könnyedén fel és leugrál róla.
Fel egyenesedett és a szemembe nézett oldalról majd megfogta a derekamat, és ezt suttogta:
- Kapaszkodj! – nem is fogtam fel mit mondott, annyira elbűvölt közelsége hogy zavarta a gondolatmeneteimet.
Aztán könnyedén magához húzott de olyan erősen, hogy ha ember lettem volna tuti, széttörök de, hát Cupido vagyok. Bár ezt Michael nem tudta. Közelsége még jobban nőtt ettől és én már éreztem is a pírt az arcomon. Úgy éreztem, meg fog csókolni. Tutira biztos voltam benne. De végül is nem azt tette, hanem fél kezével megfogott a másikkal meg kapaszkodott és felrántotta magát a sziklára velem együtt. Komolyan mondom csak egy pillanat volt és már fent is álltunk a szikla tetején. Oké azt még elnézem neki, hogy egymaga képes volt meg mászni, de fél kézzel plusz még az én súlyom. Nem tudom, hogy tette de ez nem emberi volt bárhogy is nézem. Álmélkodva bámultam rá a kérdést még nem is tettem fel de, már kaptam a választ:
- 6 évig kapuéráztam és 7 évig judóztam. – Ez még nem magyaráz meg semmit, ilyet én se tudok, pedig hahó Cupido vagyok. Igaz nekem nem az erősségem a fő erőm bár az is van egy kevés még is ezt én nem tudtam volna megcsinálni még ha csak saját magamat kellet volna. De végül csak ennyit szóltam:
- Jah hát ez mindent meg magyaráz. – De igazából csak az elképzelhetetlenül izmos felső testét. Ami póló alól is jól kidudorodik.
Nem is vettem szemügyre miben jött, vagyis észre vettem csak nem elemeztem, mert egész eddig csak kékszemének gyönyörűségét figyeltem. És nem tűnt fel hogy elég jól öltözetben jelent meg. A meleg ellenére rajta is hosszú gatya volt ráadásul fekete. Ami elég jól passzolt barna bőréhez. És fehér póló, ami szintén passzolt a bőréhez. Michael tud öltözködni. – állapítottam meg.
- Jah… ismét a kérdésed… - mondta, amikor végre elengedte derekam és elindult a vízesés felé egy ki füves részhez. -… lefulladtam a BODEGÁNÁL – jelezte ezzel nekem, hogy egyet ért a szemléletemmel. – és nem akartam ott maradni az útmentén. Térerő se volt így gondoltam hogy… - abba hagyta, mintha várta volna, hogy befejezzem, vagy meg látott valamit.
- Bemész egy félelmet keltő erdőbe, hátha rátalálsz csodaszép vízesésre. – fejeztem be végül viccesen, hogy visszazökkentsem.
- Nem egészen de majdnem hibátlan. – és még nem is csaltam hogy belenéztem volna emlékeibe, csak úgy összekötöttem a kusza szálakat. Tapsot vagy valamit? – Tudod, nem tudtam, hogy van itt egy vízesés csak véletlenül találtam rá és, megtetszett.
- És hogy kerültél végül is Sirs –be? – kérdeztem méltatlanul.
Végre oda értünk a füves részhez és leültünk. S csak utána válaszolt kérdésemre.
- 8 nem?
- De - mondtam búsan és lehajtottam fejem.
- Nyugi, ha elfogy azután is kérdezhetsz csak akkor nem biztos hogy igazat mondok – gúnyoskodott és ismét az a mosoly. Én már olvadtam el. Nyögtem egyet majd ő, folytatta – Miután megtaláltam elővettem a telefonom hogy megnézzem, hogy mennyi az idő és csodálkozva vettem észre hogy itt van térerő. Aztán felhívtam apámat, hogy jöjjön, elértem vagy küldjön taxit és így.
- Komoly? – kérdeztem, aztán rájöttem ez is kérdés és így folytattam: - Erre nem válaszolj, tuti hogy az és én nem akarok emiatt egy kérdést veszteni.
Vigyorgott ellen állhatóan majd közelebb hajolt hozzám a fűben és ismét a szemkontaktust követelte. Nem bírtam elnézni más hova csak őt bírtam nézni. Őt és semmi mást. Majd nagy nehezen kinyögtem valamit, ami csak úgy jött belőlem nem is gondoltam rá:
- Most már később van? – aztán elpirulva vettem észre hogy mosolyog rajtam.
- Teljes mértékben! –suttogta majd beletúrt a hajamba és közelebb húzott.
Tudtam, hogy most megtörténik, tudtam, de mégsem hittem el hogy…

És akkor megcsókolt!
Kellemes bizsegő érzés haladt át a testemen. És a csókja édes és egyben forró is volt, ízeket nem éreztem de erre emlékszem. Olyan tökéletes és megmagyarázhatatlan volt hogy… az szavakba nem fogható. És nem akarta abba hagyni, de én se, nem akartam hogy ennek a tökéletes pillanatnak vége legyen akár, ha örökké tartana, akkor lenne tökéletes. Bár ez már alapból maga a tökéj.
Még mindig csókolt, amikor rám dőlt és neki támasztott a földnek. Nem fájt, mert ugye bár Cupido vagyok, de nem is fájt volna, ha ember lettem volna, mert olyan lágyan helyezet el hogy észre sem vettem, csak amikor már feküdtem. De még azután sem hagytuk abba, sőt inkább szenvedélysebben csókolt. Felém hajolva csókolgatott és csak addig nem csókolt, míg azokat mondogattam:
- Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek – igazából gondoltam tényleg szerelmes voltam belé csak eddig nem adtam hangot gondolataimnak, viszont most hogy már nincs tartani valóm, kimondtam. De ő sem fogta vissza magát. Abba hagyta a csókokat és így szólt:
- Madison!
- Igen? – kérdeztem kábultan és felnéztem rá, ő felettem hajolt és a szemembe nézett. Alig 20 centi volt köztünk.
- Szerelmes vagyok beléd. – ez a szó olyan bolond izgató boldogságot kelltet belém, hogy nem bírtam és visszahúztam, hogy megcsókoljam. És igen ugyan olyan jó volt, mint az első, sőt talán még jobb.
Kijelentem hivatalosan SZERELMES VAGYOK MICHAEL JONS –ba.
Ám akkor valami történt... valami megmagyarázhatatlan… olyat éreztem, amit még eddig nem. Melegség öntötte el a szívem, ám amikor felnéztem Michele már nem csókolt és nem is felettem hajolt. Igazából nem is volt ott.
Felültem és körbenéztem, de nem láttam, mégis éreztem közelségét. Az első szinten nem volt, se a másodikon, se a harmadikon, melyek olyan magasságba voltak, nekem elérhetetlenek tűntek.
Kétségbe esetten néztem körül. Sehol senki. Csak a vízesés moraját hallottam, ami nem mellesleg mellettem zubogott. Feltápászkodtam s értetlenül, kerestem azt, akit elveszetnek véltem.
De akkor egy hangos kiáltást hallottam és egy csobbanást. Odarohantam a szint pereméhez és lenéztem az őrjítő magasságból. Egy alakot láttam a vízben, Michael –t.
- Te meg mit csinálsz? – kérdetem és még az aggodalom bujkált bennem.
- Fürdök! – jelentette ki szórakozottan és a vízből integetve így szólt: - Gyere te is!
- Megőrültél? Én innen lenem ugrok. – viccelődve lenéztem rá. S majd leguggoltam a peremszélénél.
A hátára fordult és úgy lebegett majd azt kántálta:
- Nyuszi!
- De élő nyuszi – mondtam. Bár tudtam, ha leugrom, nem halok meg.
- Ugyan már én is leugrottam. Végy példát egy bátor farkasról. Perverz, de bátor is – Hhm az elferdítettem mesém.
- Szóval ezért tűntél el. Mert legyőzhetetlen vágyat éreztél egy kis pancsiért. – mondtam gúnyosan.
- Úgy csókoltál, hogy le kellett hűtenem magam nehogy ott helyben szénné égjek. – mindenből viccet csinált.
- Milyen kedves bók. Köszönöm.
- Gyere, hidd el nagyon felszabadító. – Bár jól esne nekem egy kis szárnyalás attól még bolond, nem vagyok.
- Nem!
- Ha lejössz, kapsz még kérdést. – alkudozott.
- Nem! – ismételtem még egyszer de csak is, azért mert valami más ajánlatra vártam.
- Akkor… megcsókollak, ha lejössz! – erre persze kapva kaptam, mert igazából ez volt az, amire vártam.
- Hát… jó! Megegyeztünk. – mondtam majd levettem a cipőmet és a zoknimat meg a pulcsimat. Majd neki készültem. Mivel Michael is ruhában fürdött és nem is gondoltam, arra hogy talán… így én is ruhában indultam neki és…
Elrugaszkodtam a sziklától, olyan érzés volt… igazat mondott, nem jobb, mint a csók de majdnem ugyan olyan tökéletes. Olyan volt mintha szárnyaltam volna majd egyenes lábban érkeztem a vízbe. Egy pillanatnyi repülés, maga a csoda.
Mikor felértem a víz felszínére Michael karjaiban találtam magam. És egy újabb csók fogadott. A harmadik és egyben eddigi legjobb… mindig egyre jobb, ezt nem lehet meg unni s a forró bizsegés már régi jó cimboraként köszöntött. El tudtam képzelni az életet Michael karjaiban.
- Hogy mikre rá nem veszlek. Rossz hatással vagyok rád.
- Csak annyira rossz, amennyi egészséges. – mondtam majd vizes pólójánál fogva vissza, húztam magamhoz és ismét megcsókoltam.
Mikor abba hagytuk vigyorogva nézett szemembe és magával húzott.
- Gyere! Megnézzük, mi van a vízesés mögött.
- Muszáj én még… - nem fejeztem be mert tudtam én mit akarok. De csak így szólt:
- Gyere!
Átúsztunk a vízesés alatt és egy aprócska barlangba találtuk magunkat.
- Váó! És ezt meg honnan tudtad? – kérdezősködtem.
- 7. Mindig van a vízesések mögött valami. – mondta tudatosan.
- Jah… értem. – Igazából nem nagyon, de tök mindegy.

20 perccel később

Kint ültünk a barlang partjának egy kisrészére beszélgetni, mert a víz ide bent elég hideg volt. Egymáshoz bujtunk, hogy melegen tatrtus magunkat, vagyis ez volt a kifogás igazából mind ketten egy más mellett akartunk lenni. És minél közelebb annál jobb.
Én az összes kérdésemet felhasználtam ő meg csak egyet. Mert megint ügyes volt és úgy tudott meg rólam dolgokat, hogy nem is kérdezett. És akkor is csak egy bugyuta kérdés volt, hogy mi a kedvenc színem én meg egyszerre azt válaszoltam, hogy az égszínkék valószínűleg, mert a szemszíne pont ilyen.
Aztán csak ültünk, mint szoktunk. Nem beszéltünk csak bámultuk egymást, mert jól esett.
- Mond, te ugye más vagy? – kérdezte megtörve a csendet és a bámulós időtöltésünket.
- 3 – mondtam viccelődve, és élveztem, hogy most én számolhatok. De nem értettem pontosan, hogy gondolja ezt: - Ezt hogy éreted?
- Úgy… - sóhajtott egyet majd a szembe nézett, így az eddigi kényelmes pózom, hogy a karjának döntöttem a fejem eltűnt. -… hogy te valami más vagy. Te nem az vagy akinek mondod magad. – mondta tiszta komolyan mégis lágyan. Nem gondoltam semmi rosszra addig…
- Oh a nevem ? – gondoltam, nem akartam hazudni, de muszáj volt. – Elég érdekes történet igazából a születési nevem…
- Nem! – mondta fej rázva és idegesebben, mégis szintén lágy hangon. – Nem a neved! Tudom hogy Madison vagy és épp az amit a neved jelent.
Nem érettem. De komolyan. Ő meg eltávolodott tőlem. Nem messze csak egy picit.
- Válaszolj igazat, mert megalkudtunk! – mondta már kemény recés hangon. – Te nem ember vagy! Igaz?
Elképedve néztem rám. Nem tudtam, erre mit mondjak. Honnan… honnan gondolja.
- Válaszolj! – erősködött.
- Én… én… - nyögtem lehetetlenül. De végül is úgy döntöttem hazudok, mert ez lehetetlen helyzet aminek nincs értelme. –… Miket beszélsz? Persze hogy ember vagyok.
- Ne hazudj! Megegyeztünk! – éles hang. – Cupido vagy?
- hhh… - nem telt tőlem töbre.
- Madison Hady Cupido vagy!? – inkább tűnt kijelentésnek mit kérdésnek.
- Erre mit mondjak? – néztem rá bágyadt reménytelen szemekkel.
- Az Igazságot! – erősebb lett a hangja mégis altatószerű.
- Az Igazságot? - kérdeztem és felpattantam félig megszáradt ruhámban. Majd folytattam: - Azt te nem akarod tudni – jelentetem ki mérgesen.
- Épp arra kérlek, hogy most az egyszer igazat mondj! – az ő hangja is hangosabb volt már.
- Miért rontod el? Mit, számit ez?
- Nekem nagyon is sokat számít! – mondta ismét halkabban.
- Akkor… - fújtattam egyet és gúnyosan így feleltem. -… az vagyok! Cupido! 123 éves nem hivatalos Cupido! Most jó? Sikerült életem legszebb napját tönkre tenned! – azzal beugrotta a vízbe és ember felüli gyorsasággal, kiúsztam.
Mikor kiértem és kimásztam a vízből, döbbentem tántorodtam vissza. Mert ott állt velem szemben. És pont a szemembe nézett.
Közel volt hozzám, nagyon közel, de még közelebb húzott és megcsókolt. Ismét a bizsergés az egyéb csodás dolgok, de most kitéptem magam karjaiból.
- Madison! Én se vagyok ember. – nem? Nem az?
- Mi vagy te? – kérdeztem hisztérikus hangon. Nem tudtam, mit mondjak neki annyira össze voltam zavarodva.
- Nyugodj meg. Én… - sóhajtott. – Mezista vagyok.
Felnevettem, mert úgy hallottam mintha az mondta volna hogy az esküdt ellenségem.
- Mezista? Ugyan már… - de ő nem nevetett. – Te Mezista vagy? Uram atyám! Hhh… öhh…- küszködtem a szavakkal. De végül elkezdtem csapkodni. – Te szemét! Kihasználtál! Menj innen! Undorító vagy.
Apró könnycseppek szerűségek folytak végig az arcomon. És rettentő düh keletkezte bennem. Félrelöktem teljes erőmből, majd elkezdtem futni. Tudtam, hogy ott hagytam a cipőm, zoknim, pulcsim de nem számított. El kellett menekülnöm. Hagytam, hogy elcsábítson egy Mezista, hagytam, hogy csókolgasson, hagytam, hogy gyengévé tegyen…
Csak futottam ki az útra ott aztán egy autó majd nem elütött, de nem érdekelt. Bár Michael bizonyára örült volna neki.
- Madison várj! – kiabált utánam, de nem érdekelt.
Egy kocsi elé álltam és kinyújtottam a kezem hogy álljon meg. Persze azt tette, mert nem akart elütni.
- Bocsánat! Kérem, elvinne Sirs –be? – mondtam a kedves öregembernek, aki a vezető ülésen ült.
Az még kedvesebben mosolygott és bólogatott a felesége, aki mellette foglalt helyet válaszolt helyette:
- Persze. Ülj be hátra.
Engedelmeskedtem és bevetődtem a hátsó ülésre csuromvizesen.
- Sajnálom a vizet. Tudják…
- Nem kell magyarázkodni, úgy is kell takarítani.
- Köszönöm. – válaszoltam illemtudóan.
Már fordult meg a kocsi hogy a mási irányba mehessünk, amikor Michael kirohant az erdőből kezébe a cuccaimmal. Reménytelenül nézett a kocsira, amiben elbújtam. Gyorsabb voltam nála, mert ez volt a képességem. De erősebb nem voltam nála. Tudtam, hogy csak engem akar és a párt, nem bántotta volna. És az attól való félelem, hogy lebukik nem vinné arra, hogy kövessen bennünket.
- A barátja, nem? Elvigyük őt is? – kérdezte az ősz hajú nő.
- Ne – válaszoltam rejtélyesen.
A kocsi elindult és magunk mögött hagytuk Michael –t, a halálomat.