12. rész: A gonosz 3. Ugorj!

12. rész 3.

A gonosz

Ugorj!

Eszembe jutott a nő a buszon. Ő volt az!
- Pontosan! – s amint kimondta ezeket, a barna boci Mary szemek égszínkékké váltak.
- Ki vagy te? – faggattam. De már féltem. Reszkettem?!
- A gonosz! – nevetett rajtam.
Elállt a lélegzetem, de tudni akartam mi van Mary –vel.
– Hol van Mary? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
Felkacagott:
- Nyugi, őt nem bántom. Te vagy a küldetésem, téged kell kinyiffantanom. – ismét közömbös és mindennapi volt a hangja.
Michael. Jutott eszembe, talán ő…
- Nem! Épp miatta kell megölnöm téged, mert ő nem volt képes rá. Gyenge… épp úgy, mint te.
- Mi? – értetlenül néztem rá. – Ki vagy te? – aztán leesett. Olvas a gondolataimban. Ez egy hivatalos Cupido!
- Ügyes! De annál én rosszabb vagyok. Egy Cupido, aki Bérgyilkos.
Egyik pillanatról a másikra megváltozott a külseje és a végén úgy nézett ki mit a buszon. Igen. Cupido ezért tudott úgy kinézni, mint Mary. Ezért tud olvasni a gondolataimban. És ismeri Michael –t. Akkor azért volt a buszos jelenet. Tudta hogy ott leszünk és figyelmeztetni akarta Michael –t hogy igyekezzen. Hatalmas harag gyülekezett bennem. Hogy Michael kihasznált és az érzelmeimmel játszadozott. És magamra is az voltam, hogy, hogy voltam képes azt mondani neki hogy szerelmes vagyok belé. Biztos jól röhögött rajtam hogy milyen egyszerű elcsábítani. És még rátett lapáttal, amikor ő is igazolta a hamis érzelmet nekem. A szemét, gerinctelen féreg. Akit, még is szeretek…
De miért pont én? Miért én vagyok az? Annyi más Cupido közül, miért pont engem kellet megtalálnia?
A Cupido arca elnyúlt, szinte undorodva mondta a választ néma kérdésemre:
- Nem sokára átváltoztál volna, és ha az bekövetezett, VOLNA – a volnával mutatott rá, hogy nem sokára végem. – akkor a világ eddigi legerősebb Cupidója lehettél, volna. És ezt nem engedhettük meg. Hogy ti egy ilyen erőre tegyetek szert. Nem! Neked meg kell halnod!
S azzal, olyan erővel lökött el magától, hogy neki csapódtam a cipőtartónak. 3 métert repülte és riadttan vettem észre, vérzik a fejem és fáj. Fáj? Vérzik? Szóval ilyen a fájdalom….?! Borzalmas! Sajgott és szédültem, a szemeim fel s alá cikáztak. De, de, de… miért fáj és vérzik én, nem vagyok ember. Én egy nem hivatalos Cupido vagyok aki… aki…
- Igen! Szerelmes! Szánalmas, egy ember fiúba?! Ráadásul egy Mezistába. Több eszed is lehetett volna. – sértegetett… hisz olvas a gondolataimban. Nem. Nem. Nem. Nem. Mondogattam magamban, hogy csak azt hallja.
- Igen olvasok! És látom az emlékeidet, szóval a szánalmas kis Nem –ezésedet abba hagyhatod. Semmit sem ér, ellenem!
Igaza van! Hogy is képzelhetem. Végem van…
Némileg felkönyököltem és felálltam, bár nagyon sajgott a fejem. De akkor úgy gondoltam, ha egy darabig még ember vagyok, kihasználhatom. Legyőzhetem. Még ha sebzett is vagyok!
- Rosszul gondolod.
És akkor elindultam felé, nem direkt, emberi tempóban. Ő is elindult. Nem tudtam, mit fogok tenni, de mindegy is volt, ha így is, úgy is meghalok. Akkor legalább harcolhatok, még ha fáj is, legalább nem adtam fel.
De ő megtorpant. És valamiért én is követtem a példáját.
- Tudnod kell még valamit, a hálálod előtt… - nevetett fel gonoszul és szenvedélyesen. – Michael a legjobb és soha nem hibázott még… Csak történt valami vele… - árnyék ült a szemeire. -… Azért nem tudott megölni, mert… Elgyengítetted… Beleszeretett egy Cupidóba. – nagyot nyögött, mint aki jól szórakozik az egész helyzeten. Hogy tudatta egy lánnyal a halála előtt, akibe szerelmes az kölcsönösen érzéseket táplál iránta.
De nem bírtam felfogni. Michael szerelemes belém?! Akkor nem hazudott?! Nem játszotta meg magát? Igazat mondott?
A szívem megtelt különös módon forrósággal, olyan boldog voltam, mint eddig még soha. Hogy a halálom, akiről azt hittem egy gerinctelen féreg. Igazat mondott, amikor azt súgta csókok közt a fülembe. „Madison beléd szerettem.” Valahol mélyen éreztem hogy Michael a sok jó között rossz és később, hogy a sok rossz között valahol mélyen jó.
S eszembe jutott az öregházaspár. „Jóban, rosszban egymás mellet, örökláng mi soha ki nem alszik, és egymás mellett halnak meg, kéz a kézben.” Talán Michael és köztem egy másik életben tényleg bekövetkezhetett volna. De csak egy olyan életben, amiben én nem vagyok Cupido és Michael sem Mezista. Akkor talán igazán ismerhetném a szerelem fogalmát és nem csak úgy, ahogy most elképzeltem magamnak. Hanem igazán tudnám. S tapasztalnám nap mint nap. DE a lényeg az ebben az életben is szerelmes vagyok Michael -be.
A gonosz Cupido felnevetett, valószínűleg a gondolataim miatt. S a nevetése közepette ismét elindult felém, hogy a küldetését elvégezze. Engem!
Furamód mégis nyugodt voltam, sőt boldog. Mert végre olyat hallottam, ami nem volt hazugság s ráadásul tetszett is félig.
Mégpedig az a fele, amiben Szerelmes voltam.
Már majdnem elért, amikor fura dolog történt. Nagy fényesség árasztotta be a szobát és ezzel elvakítva a Cupidót. Úgy éreztem itt az alkalom a menekvésre. Már fordultam meg hogy az ajtó felé meneküljek, amikor megszólalt a belsőhangom, ami nem volt ismerős. Vagyis az volt, mert hallottam már az elmémben, de ez nem az én hangom. ISMEREM mézes -lágy erősségét. Michael!: „Ugorj! Felszabadító és megmentő!” Nem tudom miért, de úgy éreztem hallgatnom, kell rá, vagy csak akartam rá hallgatni, mert teljes mennyiséggel megbíztam a hangnak igazságával.
Így Michael parancsára elindultam a Cupido mögött lévő ablak felé. Kikerültem és valamiért, amit nem tudom miért, teljes emberi erőmből futni kezdtem, a fürdőszoba és a Mary-vel közös szobánk közt lévő ablaknak. Lehet, hogy megörültem, de most az egyszer az érzéseimre hallgattam és nem az eszemre. Kitörtem az ablaküveget és… zuhantam. Nem! Inkább szárnyaltam olyan érzésem volt, mint amikor a szikláról ugrottam le, csodálatos és felszabadító. Szavakba igazán nem fogható érzés. Bár tudtam itt nem lesz csobbanás, hanem helyette halál. Hisz részben ember lettem. Amire midig is vágytam. Beteljesült. És most véget is ér. Még kis sem élvezhettem emberi életem, ami ha jól tudom 5 napig tart. Már egyszerre meg is halok. Mégsem bántam meg, hogy az ablakot választottam az ajtó helyett, valamiért nem. Lehet akkor nem haltam volna meg, de akkor nem éreztem volna ezt a csodát. Behunytam a szemem és csak élveztem a pillanatot. Nem féltem. Nyugodt voltam és boldog. Füleltem és hallottam a kocsik zaját a falevelek zizegését, ahogy a szél játszik velük. Különösen megnyugtató érzés.
Meg éreztem, hogy vészesen közeledik a beton száraz kemény talaja így erősebben összehunytam szemem. Felkészültem a becsapódásra.
Viszont úgy éreztem mondanom, kell valami, halálom előtt meg kell valamit osztanom a világgal.
- Michael. Szeretlek!
S akkor valami keményen landoltam. Mégis puha volt egyben. Meleg és megnyugtató. Boldogsággal öntött el és ismerős érzések keveredtek bennem a bizsergés, a lábszár elgyengülés és a kótyagos fej. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam hol landoltam. Egy ismerős szerelmes arc fogadott. Tudtam, hogy csak álom mégis örültem, hogy ő lesz az utolsó emlékem:
- Michael – suttogtam az előbbi szavaimat. – Szeretlek!
Majd nagy fényesség árasztotta el a teret és a semmibe veszett az arc s vele együtt én is.