6. rész: Az Ígéret

6. rész
Az Ígéret

Még egy pillanatig elmélkedtem ezen, aztán bele, vágtam a buli előkészítésébe. Elterveztem az agyamban, hogy a bútorokat úgy helyezem el, hogy a tv fele nézzenek, ha már filmet nézünk. És rákerestem gondolatban a kék takaró testvéreire is. Aztán… Folytattam volna is de, úgy döntöttem nem elméletben rakom helyre a lakást, hanem a gyakorlatban. És neki is álltam ez eddigi eltervezett teendőimnek. Él toltam az a bizonyos citromszínű kanapét és 180 fokkal elforgattam, hogy a helyes irányba álljon a tv felé. Utána a relaxszéket toltam arrébb és úgy döntöttem az lesz, az úgy mond pakolószék. Mert ha Mary valóban ki akarja próbálni az új arcpakolását, akkor olyan fílinget akar, mintha egy szépség kúrán venne részt, egy erre alkalmas szalonban. Ezt tehát kicsit messzebb toltam a többitől, olyan magányos helye, de közel az étkezőhő asztalhoz hogy tudjuk hova pakolni a pakoláshoz való kellékeket. A babzsák fotelt meg csak úgy hanyagul ledobtam a fotel mellé. Aztán elindultam a szobánk felé hogy a szekrény mélyéről előhalásszam a bizonyos takarókat, amik ugyan olyanok voltak, mint amivel Mary takarózott ma a nappaliban. Miközben kerestem őket a szekrény mélyén, elgondolkodtam:
- „Vajon mit csinált Mary azután miután elhagytam a lakást a hibás igazolással a kezemben?” Gondolom, hogy először felmérte azt a bizonyos párt, akik a küldetése volt, de miután rájött, hogy ez így nem lesz jó, akkor… azután mit csinált? - *Talán haza jött?* – segített a tudatalattim. Vagyis az az idegesítő hang a fejemben. „És itthon mit csinált, aludt?” – *Majd megkérdezed tőle, ha haza ért de most pakolj!* – szóltam magamra, mert azon kaptam magam, hogy meg van a 3 takaró, ám de ne teszek semmit csak szorosan, markolom őket a szekrény előtt.
Szót fogadtam és indultam ki velük a nappaliba, leraktam őket a kanapéra és már indultam is a konyhába. A látszat kedvéért tartott konyhát soha nem használtam, pedig ez volt az egyik álmom. Érezni az ízeket. Még soha nem ettem, és nem éreztem az édesség ízét se, a keserűségét se a sósét. Azt sem tudom milyen valami, ha túl sós. Irigy voltam az emberekre hogy éreznek ízeket, hogy nekik lehet abban a csodában részük mindig is, szerettem volna meg kóstolni a piros álmát vagy csak beleszürcsölni a kapucsínomba, amit minden reggel rendelek de, nem iszok meg. Mit megadtam volna, ha csak egyszer éreztem volna milyen is. Csak a kíváncsiságom miatt. De nem csak ezért voltam irigy, hanem azért is, mert az emberek olyan mértékben tudtak szeretni, amit én soha nem fogok fel. Hogy lehet valaki annyira szerelmes, hogy ne vegye észre, mi történik a nagyvilágban. Hogy valaki ne érezze az idő múlását, amikor vele van, hogy számára ne létezzen más csak az… az… az a bizonyos személy. Nem éreztem még ilyet, bár ízelítőt kaptam már belőle… - *Nem! Most nem! Pakolj!* – ordítottam le a saját tulajdon fejemet. De igazam volt. Most nem kellene erre gondolnom el kéne felejtenem őt és ezt az egészet. Szép volt, jó volt, de semmi több. Bár nagyon is kedves, udvarias, helyes és öntelt volt és azok a szemek… - *NEM! Ebből mit nem értesz? Nem szabad, ő ember te… te, pedig egy szívtelen Cupido!* Valóban nem volt szívem, de ha vele voltam mégis úgy éreztem, van, és hevesen ver, sőt olykor ki is hagy. Igazából volt szívem és dobogott is csak úgy nem volt, ahogy az emberek a szívet megszemélyesít, vagyis nem tudtam szeretni… embert. De csak elméletben! – *Még mindig rá gondolsz! Pakolj!*
Most már nem bírtam így azt tettem, amit igazából akartam a konyhában elintézni. Nem volt semmi ott csak egy pici munkapult egy kicsi szekrénysor egy mini hűtő és néhány étkezési eszköz. Valami tál egy- két pohár és néhány evőeszköz. Azt hiszem villa meg kés és valami k betűs szó, amivel a levest kellett enni, vagyis folyadékszerű ételt. Valami Ká… vagy Ka…? Nem tudom.
Étel alig volt 3 konzerv a hűtőben semmi más. Az pedig még be sem volt kapcsolva, mert fogyasztja az áramot. Meg volt 10 csomag mirelit patogatottkukorica az is a hűtőben csak a fagyasztó részében. Azért volt 10 csomag, mert kaptuk őket a szomszédtól még régen. Akkor 20 volt de elajándékoztunk 5 –öt és a másik 5 –öt, pedig elpattogtattuk. A hangulat kedvéért. Persze volt még egy mikrohullámú sütőnk.
Gyorsan ki vettem 2 csomag kukoricát és az egyiket bevágtam a sütőbe, hogy pattogjon ki. Aztán mentem a fürdőbe a körömlakkért és a pamacsokért, jah és a pakolásért. 15 percembe került megtalálnom azt a nyavalyás pakolást, Mary jól eldugta. Kivittem mindent és leraktam a nappaliban lévő narancsszínű bolyhos szőnyegre, amin már rajta voltak a takarók. Leraktam őket majd mentem a konyhába. A sütő már rég lejárt így nem volt olyan forró a zacskó, kikaptam majd az egyetlen tálunkba bele öntöttem. Megszagoltam és olyan… nem is tudom milyen szaga volt olyan furcsa…
- Mint mindig. – mondtam ki hangosan a megállapításomat.
A másikat betettem a mikroba ám nem indítottam még él: „Majd meglátjuk.” - közöltem magammal.
Körül néztem 2 –szer is majd megállapítottam készen vagyok. Így leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv –t. Nem szoktam nagyon nézni, csak néha, ilyen napokon. Ám most jobb volt tv –t nézni, mintsem a gondolataimmal küszködni.
Néztem de, nem láttam, nem láttam csak ott ütem, nem értettem, mit nézek, csak néztem, de nem láttam. Viszont nem is gondolkodtam nagyobb érdek feszítőbb dolgokról, csak a házin járt az eszem aztán ráébredtem már megírtam. Meg megejtettem egy gondolatot a kávézómról, és arról hogy milyen kellemes az a hely de semmi mást. És aztán csak néztem ki a fejemből.
***
Fél óra telt el mire Mary visszaért a begyűjtő akciójából. Mikor haza ért 5 óra 20 perc volt még igen kora de úgy döntöttünk elkezdjük. Mary hozta a havipézt és a filmet is, sőt még a kocsimat is leparkolta a kolesz parkolójába. Elég gyors volt ahhoz képest, hogy ő milyen lassú általában. Gyorsan lepakolt és eltette a pénzt az arra kijelölt fiókunkba. Így sikerült meglesnem milyen filmet vett ki. Óvatosan odalopóztam az étkező asztalhoz, ahová a filmet helyezte. A címe az volt : ,Bűbájos romantikák’ – „Oh csak ez kellett!”
Szerelmes filmet vett ki pont akkor, amikor le akartam mondani erről a gondolatról de most egész biztos, hogy nem fog sikerülni.
- Áh… romantika? – jegyeztem is meg.
- Mi a baj? Nem jó? – a szobánkból szólt a hang de a távolság nem tompította Mary aggodalmának hallható jeleit.
- Nem, nem gond ez jó! – enyhe felvilanyozódotságot rejtettem a hangomba abban reménykedve, hogy meghallja. És folytattam: - Erről a filmről csak jó kritikákat olvastam. – és ez igaz volt.
- Jah… Én… is… – a beszéde akadozott volt de különösebben nem érdekelt miért. – Azért ezt választottam. – és újra visszatért hangjának igazi tempója.
- Mit csinálsz? – tudakoltam meg, mert végül is érdekelt miért tart ennyi ideig egy fiók kihúzása majd betolása.
- Csak keresek valamit.
- Okés. – csak ennyit mondtam de, egyre jobban érdekelt már mi is lehet az.
- Meg van! – ordította teli torokból s hallottam a végén elcsuklott a hangja ezért hörgött egyet
s aztán már kint is termett mellettem az étkezőasztalnál.
Valamit a két mancsa között szorongatott és izgatott szemmel engem figyelt én még mindig a filmet vizslattam azt várva, hogy a jók kis romantikus filmünk talán átváltozik egy horrorrá vagy valami mássá. De nem történt semmi.
- Mi az? – észleltem fel eszméletlen állapotomból.
- Mi? – kérdezte, mintha nem tudta volna mire értem, de az arckifejezésem láttán megértette, mire gondolok így folytatta.: - Jah… ez csak egy olyan emberi eszköz…
Nem igazán értettem mit is jelentett ez… valami fekete kis könyvszerűség volt és egy felirat állt rajta ,apló’? nem igazán értettem mi ez.
- APLÓ? Mi ez? – a hangom gúnyos volt és rekedt.
- NAPLÓ csak lekopott a N. – magyarázta egy kis sértődöttséggel a szavaiban.
- Áh… - még mindig nem tudtam mire jó az.
Már megelégeltem hogy csak az étkezőasztalnál állva dumáljunk. Hát ezért güriztem? Nem. Szóval bulí!!!!!!
- Nah mire várunk, elkezdjük? – a hangomban bujkált egy kis öröm és reménykedés az Igen leges válaszért.
- Persze. akkor? Nézzük meg először a filmet s aztán szépészkedjünk. – ajánlotta de, tudtam már előre az útirendet.
Egy néma bólintással adtam tudtára, hogy nekem megfelel. Aztán elszakadtam a kétszemélyes társalgási körből és mentem a tálért, amit a munkapulton hagytam. „Röhej!” gondoltam magamban, de nem számított a hangulatért bármit. Kicsit sajnáltam már előre szegény popcornot: „Ez is majd a kukában landol.” De hát mi nem eszünk. Felkaptam és sétáltam is a nappaliba, ahol már Mary elhelyezkedett kényelmesen és a film tokját tanulmányozta furcsa arckifejezéssel. A DVD lejátszó kapcsolója a kanapé karfáján a film, pedig a lejátszóban. Leraktam a tálat a kanapé közepére Mary mellé majd én is leültem.
Mary amint leültem feleszmélt kábulatából és a kapcsolóért nyúlt el is érte, majd megnyomta a piros gombot raja, ami a play volt.
- Áh olyan izgatott vagyok már rég meg akartam nézni. Ha jól tudom… - Már kezdődött a film de Mary még beszélt, mert mi így néztünk filmet, közbe elemeztük. Hát mi ilyenek vagyunk. -… az elérhetetlen szerelemről van szó benne, tudod, mint a Rómeó és Júlia vagy… Szépség és a Szörnyeteg. Ezek elég kőkori hasonlatok nem? - felkacagott magán és én is beszálltam a nevetésbe, mert igaza volt.
Már a negyvenedik percnél járt a film és fura mód nem kínzott annyira, mint hittem. Csak egyszer- kétszer hozta elő az emlékét. Olyankor elkalandozott a gondolatom és elkezdtem elemezni a találkozásunkon váltott beszélgetést. Sokat kombináltam, de a végen mindig visszajutottam oda, ahonnan elkezdtem. Mary is látta hogy nem a filmet nézem, hanem valami másra gondolok de végül is nem szólt semmit. Csak ültünk némán. Mary kutatta a tekintetemet, de mikor már a harmadik perce sem találta meg, megelégelte és tovább nézte a filmet. Néhány pillanattal később én is folytattam a példáját, és hallottam ahogy Mary megnyugvóan sóhajt. 10 perc múlva Mary felélénkülve folytatta a csevegést velem, megbeszéltük hogy Auróra a film főszereplőnője egy kissé mártír és megosztotta velem azt az észrevételét, hogy a negyvenkettedig percnél lát egy kamerát a háttérben. És igaza volt.
Láttam Mary –n hogy aggaszatja mért voltam annyira fura az előbb. De nem kérdezte meg. Viszont tudtam, hogy ezt nem hagyja ennyiben amint vége a filmnek bele is fog kezdeni.
Már nem tudtam, mitől féljek inkább Mary faggatásától vagy a filmtől, hogy soha nem lesz vége, és tovább kínoz az emlékeimmel. Akkor inkább a halál.
***
A film hátra lévő része lassan telt. Egyik felem örült viszont a másik… majd összeroskadt. Amint véget ért a film arra számítottam Mary azonnal lerohamoz a kérdéseivel, de nem így történt. Szépen csendben ültük végig a film színészlistáját. És mikor annak is vége lett még akkor sem szólt semmit így eldöntöttem én töröm meg a csendet.
- Érdekes volt. Nem igaz? Ez az Auróra… hát nem is tudom mit mondjak rá, kissé érdekes nem? – érdeklődésem nem szívből jött, csak azért kérdeztem tőle, hogy válaszoljon és megtudjam, mért nem rohan le.
- Jah elképesztő egy némber… - nevetett és én is. Nem. Mary –nek nincs semmi baja velem, majd rákérdez de, nem érdekelte annyira hogy ezzel elrontsa az esténket.
- Oké… akkor most… - nem folytattam. Mert Mary akarta.
- Igen most… - aztán úgy döntött, hogy inkább együtt mondjuk ki így rám kacsintott és várta, hogy viszonozzam.
Én meg adtam neki ezt az örömöt, majd egyszerre felordítottuk: - Arcpakolás!...
-… és szépítkezés – toldotta meg, egy számomra ismeretlen programmal de nem zavart, sőt inkább boldoggá tett.
- Plussz elárulod nekem mi az a ,NAPLÓ’… - erre is kíváncsi volta, minek neki az a feketekönyv szerűség.
Némán bólintott, ezzel adta tudtomra, hogy válaszolni fog. Majd ez után elindult a DVD lejátszóhoz, hogy kivegye a filmet s vissza, tegye a tokjába. Én ez alatt felálltam és a konyhába vittem a popcornal teli tálat, majd a kukába mélyítettem a tartalmát, ami ott állt a munkapult mellett. Sóhajtozva néztem ahogy a szemetes elnyeli a popcorn darabkákat. Arra gondoltam, bárcsak ne kellene kidobnom, bárcsak megehetném, bárcsak ember lennék. Ezt még nem kívántam, soha. Soha. Csak most. Még soha nem éreztem ízeket, nem voltak őrjítő érzelmeim, csak most. Lassan eltűnt a tálból minden, mikor az utolsó szem volt csak a tálban megállt a kezem. És nem engedte, hogy az az utolsó szem a társait kövesse. Csábító volt az érzés hogy meg ne kóstoljam. *Miért ne. Nem lenne belőle baj.* „De igen, én nem ember vagyok, én nem eszek.” A tálban egy szem popcorn a tál a kezemben, én pedig a kuka előtt álltam, elbambultan figyeltem azt a semmiséget ami még is úgy fellázította bennem az értelemet és az érzelemet.
- Madison gyere már!… - Mary zökkentett ki az elmélkedéseimből. S azon kaptam magam, hogy csak azt a szem popcornot nézem szoborszerű testtartással. Majd feloldozóan sóhajtottam és a kukába száműztem a bűnös ételt.
- Oké… megyek már! – és elindultam felé a nappaliba. Az kanapén ült, s körülötte, sőt alatta, a földön is szanaszét feküdtek a szépészeti kellékek. És a kezében az a bizonyos feketekönyv.
Útközben felpillantottam az órára és érdeklődve vettem észre, hogy mégis gyorsan haladt az idő, már 8 óra volt. Igaz 10 –kor szoktunk feküdni, és úgy terveztük tovább fent maradunk, mint szoktunk, de nem kell aggódnom, itt van Mary velem, és időtlen időkig el tudunk beszélgetni. Mostanában úgy sem beszéltünk sokat így rengeteg bepótolni valónk van.
Mikor odaértem érdeklődve rápillantottam a kuplerájra, ami igazából elrendezett besorolásnak számított, Mary –nek.
- Akkor kezdhetjük? – kérdezte fura szemrebegtetéssel.
- Ez nem kérdés. – válaszoltam neki ugyanolyan szempilla-rebegtetéssel.
Majd leültem a kanapéra, és huncutul rámosolyogtam. Ő viszonozta ezt a gesztust kissé lelkesebben, mint kellett volna így a mosolyból vicsorgás lett de, nem zavart tudtam, csak bohóckodik. És azzal elővett egy kence –ficét minek a neve olvashatatlan volt.
- Először ezzel kell alapozni a bőrt majd erős vízsugárnál le kell mosni és végül… - elhallgatott addig míg kereste az ÚJ ARCPAKOLÁS –át. Majd miután megtalálta és a kezembe nyomta hogy tanulmányozzam folytatta: … Ezt kell felkenni az arcra és addig kell fent hagyni míg meg nem szárad majd egyben le kell húzni. Azt mondták olyan lesz mit a gumi vagy a másodig bőrrétegünk.
- Aha… - jobban féltem ettől, mint Mary faggatásától így hangot is adtam a gondolataimnak - … először te!
Felkacagtunk és neki álltunk a szépítő kúrának. Az idő csak úgy pörgött meg sem állt csak haladt előre ész nélkül.
***
Fél óra múlva arra ébredtem fel, hogy Mary –val a kanapén terpeszkedünk és nevetgélünk, azon hogy Jessica Bali múltkor mekkorát bukott, amikor elrontott egy lépést a PomPomGirl –ek egyik fellépésén. Kim Hamis a csapatkapitány, pedig úgy lehordta érte, mintha az ARMAGEDDON -t okozta volna.
- És emlékszel, amikor a tavai évzáró bálon Kim belefejelt a tortába? – Mary majd szétesett a röhögéstől miközben engem kérdezett. De hülye kérdés volt ki felejtette volna ezt el. Némán bólintottam de alig bírtam megtenni ezt, úgy nevettem, hogy moccanni sem bírtam. És amint észre vettem Mary sem bírt.
- Ám azt sem kéne el felejteni, amikor te fejelted le az én 120. szülinapi tortámat. – emlékeztettem a hatalmas esésére.
- Áh de ki lökött meg? – ő meg engem a körülményekre.
- De ki volt olyan béna, hogy a tortában landoljon? - kezdtem a marakodást olyan barátnő stílusban.
Vigyorogtam ettől az arcmaszk, úgy húzta az arcbőrömet, hogy csak nem fájt, de nem bírtam abba hagyni ezzel idegesítve Mary –t. Ő erre látszólag bepipult.
- Nah gyere ide! – felkapott egy párnát és fenyegetően nézett rám.
- Úgy sem mered. – cukkoltam és egyre jobban éreztem a maszk húzását. Lehet, hogy nem kéne nevetnem.
Védekezően felvettem én is egyet, mert tudtam, hogy támadni fog.
- Csak figyelj. – nekem rontott.
Párnacsatáztunk úgy, mint a gyerekek nevetgéltünk és elfelejtettük a külvilágot. Csak mi léteztünk két jó barát, akik gyerekké váltak. Fantasztikus.

Éppen Mary telibe találta hátsómat, amikor a nappaliból fura hang hallatszott. Valami fura ismeretlen csörgés. A nappaliban lévő kis asztalkáról jött a hang. Mind a ketten lecövekelt lábbal álltunk és értetlen képet vágtunk.
- Szerinted, mi lehet ez? – Mary ugyan olyan elképedt arccal állt, mint én.
- Jaj ez csak a telefon. – Magyarázta végül Mary. Nagyon kevésszer hívtak minket csak a suliból, vagy ha a pizzázóban nem érették jól a címet. Ami kész röhej, mert mi nem eszünk.
- Csörrr… Csörrr… Csörrr… - hallottuk újból. Mary a hang hallatára elindult felé. Én is követtem, mert érdekel, ki lehet az, aki ilyenkor zavar minket. Pont minket.
Mary elegánsa olyan New Yourki módra felvette a kagylót, és előkelően beleszólt tudtam, csak hülyéskedik és ez tetszett.
- Hallo – a böszméje. – Ki az? Kit keres? – a hangja csábítóra változott és mélyre.
Nem igazán halottam mit mond a vonal másik végén lévő személy csak egy töredéket, tudtam elcsípni belőle: -… Madison –t keresem… kérem. – a hangismerős volt. *Ezt az angyali hangot hallottam már.* De ahhoz tartozott valami csodálatos… valami… KÉK! A tengerkék szemek. Ez Michael!
- Madison valamilyen Michael Jons keres. Honnan tudja az igazi nevedet? És ki ez? – Mary suttogott, de a hangjában keveredett az izgalom és a nyugtalanság.
Én meg lecövekeltem. Nem szólaltam csak némán álltam. Aztán mégis magamhoz tértem.
- Add ide! – kiáltottam kicsit hangosabban, mint kellett volna.
- Tarsd egy kicsit! – Mary beleszólt újra a telefonba de most már vigyorgó hanggal.
- Ne, add ide! – én is mosolyogtam de mégsem tartottam viccesnek Mary játékát.
- Ki ez? A pasid?
- Nem talált. Add ide a kagylót! - Majd neki rontottam, de ő felugrott a kanapéra és felnyújtotta a kezét.
- Csak akkor, ha elmondod! – követtem de ő már addigra elugrott és elfutott a konyhához. Követtem, majd futkároztunk az egész házban nem emberi sebességgel. Többször elkaptam de mindig kiszabadult.
- Madison –nak pasija van! Egy ember! Upff… elpirult – cukkolt de egyre mérgesebb lettem.
- Add ide!
- Csak akkor, ha elmondod!
- De nincs mit.
- Aha persze! – nem tudtam már mit csinálni így megígértem neki:
- Jó rendben!
- Megígéred? – *Mary!*
- Igen! – mérges volt már a hangom.
- Áh… itt van, máris adom. – ezt a telefonálónak mondta, de egyben nekem is. Majd átadta a kagylót.
*Úristen ez ő! Nyugi! Nyugodt legyen a hangod.* Vártam egy másod percig majd beleszóltam.
- Hello.
- Szia. Zavarlak? – *Te? Engem? Soha sem zavarsz.* „Kuss!”
- Áh, dehogy.
- Bocsi hogy ilyen későn hívlak de nem tudtam biztosan otthon leszel – e – *Hova mehetnék én?*
- Amúgy itthon voltam de semmi baj – *Áh… légy laza!*
- Csak azért hívtalak, hogy bevezetessem rajtad az ÍGÉRETEDET. – *Ha?*
- Micsoda? Az Ígéretemet?
- Igen. Azt – *Nem értelek.*
- Milyen ígéretemet? Én nem ígértem semmit.
- De igen, azt hogy körbe vezetsz a suliban és a városban – a hangjában nevetés és boldogság tükröződött. Boldog volt és én tettem azzá. Azt hiszem.
- Jah azt. Hát nem is tudom… talán.
- Te nagyon szereted ezt a szót. De én egyre jobban gyűlölöm. A talán nem jó szó de az IGEN nagyon is az. Nem akarsz igent mondani? Kipróbálhatnád a talán helyett. Jobban beválna. – *Oh ha te tudnád menyire igent, akarok mondani.* „Csak ez nem helyese.” *Kuss!*
- Igen.
- Hogy mi? Igent mondtál? Ez most komoly? Oké… akkor szombaton 3 –kor elmegyek érted.
Hol is laksz?
- A sulitól 5 saroknyira, északra a Sirs Gimi Leánykollégiumában. Fűzfa utca 4. – „Oh ez nem lesz jó.”
- Rendben. Akkor holnap után. De addig is keresni foglak. A suliban nem tudsz elbújni előlem.
- Majd meglátjuk.
- Hhhmm… Jó szórakozást, és a barátnődnek üzenem nem szép dolog zsarolni. – azzal letette.
Úristen, hallott mindent ez borzalmas. Elsüllyedek a szégyentő. De mégis boldog vagyok, mert ő felhívott. Ez azt jelenti nem közömbös irántam, és talán tetszem neki. Talán? Ez tényleg nem szép szó. Igen! Igen, tényleg teszem neki.

nimphy -nek ajánlom :) remélem tetszik ez az új és ígérem sietem a következővel is :)

szerintem ez jobb lett mint az előző de ez csak az én véleméyem =)