13. rész: Ébredés 2. "Hány éves vagy?"

13. rész 2.

Ébredés

"Hány éves vagy?"

Amikor azt hittem engem már nem tud meglepni senki, akkor történik ez. Apa? Az apád? Tudtam hogy hall, hisz gondolatolvasó. Hallja! Nem bírtam felfogni… az apja?
Michael csak egy pillantást vetett rám, amiből mindent elárult, láttam szemében a bólogató fejeket és a mosolygós széles szájat, amitől én… nem fejeztem be inkább pislantottam egyet hogy tudassam vele, nem vicces ez!
- Szia Michael! – köszönt vissza a Főnök, vagyis Michael apja s csodálkozva vettem észre a zord külső milyen kedves szavakat és jóindulatot takar. – Örülök Madison hogy, felébredtél. Remélem, jól aludtál. Fáj valamid?
Körbenéztem hogy ez most komoly e? Tőlem kérdi, hogy jól vagyok e? Vagy más Madison is, van itt? De nem volt. Csak én és rajtam kívül még 19 Mezista akik igazából az ellenségeim. Cikáztak a gondolataim de, amikor forró újhegyek érintették meg az én görcsbe rándult kihűlt emberi kezeimet, egyből igazodtak.
- Igen. Jól aludtam. Köszönöm és jól vagyok. – Végig néztem magamon, hogy szememmel is igazoljam, amikor ismét, másodszorra is észrevettem magamon a férfiinget és gatyát. Elszégyelltem magam hogy így jelentem meg egy ilyen ülésen. Ezek után Michael ismét megérintett az asztal alatt nyugtatóul és tulajdon képpen jól is jött.
Megnyugodtam és bár bennem motoszkált az a tudat, hogy nem ez a legnagyabb bajom, hogy férfiruhában jelenek meg egy gyűlésen, mégis békés melegség és megnyugvás töltötte el a szívem. Mert ilyen hatással volt rám, ő.
- Örülünk, hogy nem esett bajod – bólogató kábult szemekkel néztem rá majd a fiára.
Igazából nem értettem mi történik. Fel sem fogtam a szavakat, hogy örülnek, hogy nincs semmi bajom, amikor épp azért küldték rám Michael hogy megöljön. Most pedig azért aggódtak hogy nem esett e súlyosabb bajom. Furák ezek az emberek.
Hangot akartam adni kételyeimnek, hogy miért nem hagytak meghalni, vagy miért nem szúrnak le most itt helyben a helyett, hogy aggódnak értem. Azt se értettem miért gyűlt itt össze ez a csoport. Miattam? Képtelenség alig 10 perce keltem fel. De nem tudtam mit szabad mondanom és mit nem, nem tudtam igazából, hogy tudják, e ki vagyok így inkább lenyeltem a békát.
Michael engem figyelt majd az asztal túloldalán egy vele kb. egyidős fiúra nézett talán csak egy évvel volt nála idősebb. Szemeztek egy darabig majd megjelent arcán egy görbe mosoly. A fiú rettentőizmos volt bár ruhái jól eltakarták, izmosabb lehetett mint Michael, magasabb is talán, bár így ülve nehéz kitalálni. Barnás szőke hajú és barnás élénkzöld szemű, ami rettentő átható volt. Amikor észrevette, hogy figyelem a zöld szemei egyszerre az enyém befúródtak, mint egy szegecs, amit kalapáccsal vernek belém. Félelmetes, de én még sem féltem. Aztán elkaptam tekintetem. Azok a szemek félelmetesek voltak Michael szemeihez képest, az ő szemei nekem megnyugtató és kedvesek. De azok a zölden világítók csak… nem találok rá jobb szót így ismétlem magam „félelmetesek”.
*Ne félj tőle nem bánt! Ő Jacke. De vigyázz ő is hall téged.* – eddig a szemeimet az asztalra vetettem, mert a fiú szemei elől el kellett bújnom valahova és az asztal jó választásnak tűnt, de a hangra egyszerre felpattantak. Körbenéztem és láttam, hogy mindenki beszélget, vagyis sokan épp egy vitát folytattak, amibe a gazdaságukról volt szó és Michael apja beszélt a veszteségekről. Le se esett, hogy elterelődött a téma rólam. Tudtam hogy Michael hangját hallom, de más fele nézett, nem rám. Hogy csinálta hisz csak én hallottam senki más.
*Ho… ho… hogy csináltad?* – néztem rá.
*Majd elmondom de, most jobb lenne távozni, már szóltam Jacknek hogy lelépünk. Szép lassan állj fel miután én. Oké?*
*Rendben. De mivolt ez? Minek kellett idejönnünk? Miért nem öltök meg?*
*Ne butáskodj, gyere! Kint elmondok mindent.* – azzal felállt és elindult kifele én, meg mint egy pincsi kutya követtem, de menet közben láttam nem csak mi ketten távozunk. Nem. Jacke is Michael barátja. Mi előbb odaértünk az ajtóhoz és előbb kint is voltunk, de miután az ajtó bezárult mögöttünk az úgynevezett Jacke kinyitotta és kilépett rajta, ismerős széles vigyorral az arcán.
- Ez jól ment. – szólalt meg majd rám nézett. – Szerencséd van, hogy Miranda most nem volt itt. Kicsinált volna.
Nem értettem mit ért ez alatt és azt se tudtam ki az a Miranda, de nem nagyon érdekelt, inkább Michael magyarázata, hogy mi volt ez az előbbi. De Michael csak mosolygott. Egy –kettő néma csend és a végén csak két mosolygó széles vigyor.
*Ti egymással beszéltek gondolatban nem szép dolog.* – Tudtam, hogy hallanak. Tök tuti hogy nem kell folyton dumálnom, ha azt akarom, hogy értsenek.
- Végre valaki, aki ezt az oldalát nézi a dolgoknak. – nevetett fel Jacke. És fura mód most értettem mire gondol. – Azt hiszem csípni fogjuk egymást – tudata velem két nevetés roham közben.
- Meg hiszem azt. – feleltem szívemből, mert így volt. Bírtam annak ellenére, hogy Mezista és zöldszemeitől kiráz a hideg. Kedves, vicces, és ha úgy nézzük elég jóképű. Bár ez nem nagyon tűnt fel nekem elsőre.
A gondolataimat nem bírtam megállítani késő volt mire észrevettem, mint ketten hallanak.
- Azért mégsem olyan tuti ez a gondolatolvasás! – jegyeztem meg, míg Jacke vágta az arcokat, mert a bókom, amit igazából nem akartam tudatni vele. Tetszett neki. Elszégyelltem magam Michael előtt hogy, hogy lehetek ekkora…, de ő csak nevetett tetszett neki ez a lehetetlen helyzet, amibe keveredtem. Viccesnek találta. És én zavartan de kedvesen felnevettem.
Majd mikor abba hagyták már és megunták, hogy rajtam jelentéktelen elgyengített Cupidón nevessenek Jacke zöldszemei, néztek végig rajtam. Michael csak rázta a fejét és felhorkant.
De most már elegem volt:
- Hé, fiúk! Nem akarjátok megosztani velem is?
Rám néztek és valami olyan történt, amit nem hittem el egy darabig, csak később, amikor már nem volt mit tennem. Felkapott Michael és futott velem, mellettünk meg Jacke. Mosolygott, mint kettő, elégedett vigyorra az arcukon rohantak végig hang nélkül a végtelenek tűnő folyosón.
*Hova visztek?* – kérdezte még magamban is kétségbe esett szavakkal.
*Jacke azt mondta jobb, lenne neked normális göncöt keresni.* – tudata velem.
- Nem öreg én azt mondtam jobb, lenne, ha a csajod nem a te cuccaidban mászkálna. Komoly. Ennyi erővel kiírhatnátok egy táblára, hogy „lefeküdtünk!”. – Jacke nevetés közben tudata velem mi a nézrte. De nekem szavaitól gombóc akadt a torkomon. Michael ruhái. És ő… kitöröltem a gondolatot és elhessegettem, nem kell, hogy megtudják mi az aggodalmam tárgya.
Michael komor szemekkel nézett Jackre nem tetszett neki hogy Jacke megosztotta velem is gondolatait. De Jacke csak mosolygott, aztán megállt, és mi is. Egy számomra ismeretlen ajtó előtt. Nem ebben a szobában aludtam. De nem is Michael én, nem. Tudtam, hogy nem az övé, mert nem éreztem a kókusz-ananász illatkompozícióját. Talán Jacke.
- Nem talált hölgyem ez Lujza szobája. Elég kelekótya csaj.
- De segítőkész. – Fejezte be Michael, miközben engem segített ki öléből.
*Köszönöm.* – jegyeztem meg magamban.
Bekopogott Jacke majd hallgatózott. – Nincs itt – jegyezte meg 2 másodperc múlva.
- Itt vagyok fiúk. – Csak egy csíkot láttam majd egy kedves lány arcot. – Láttam, hogy hozni fogjátok. Siettem, de feltartott Miranda. Hello én Lulu vagyok. – nyújtotta felém kezét a lány, aki kissé fiatalnak tűnt hozzám képest, talán egy –két év lehet emberi éveink között. Hmm. Michel mennyi lehet? Már mint igazából?
*Hány éves vagy?* – néztem Michaelre miközben kezet, fogtam Luluval.
*Nem mindegy?*
Megráztam a fejem és elengedtem Lulut, aki utána a kulcsát keresete az ajtófélfa tetején.
- Nekem számít. – mondtam már hangosan.
Jacke mindent hallott és nem akart bele keveredni a vitánkba így követte Lulut:
- Szóval Miranda végzett?! – csak ennyit hallottam de utána már semmit sem mert csak Michaelra koncentráltam.
- Hány éves vagy?
- Kicsit idősebb nálad. – mondat és lehajtotta fejét.
- Mennyi az? – követelőztem.
- Madison… - nem folytatta, mert az ujjaival előbb államat simogatta meg majd, mégis kinyögte: - 201 éves vagyok.
Nem tudtam, először mit mondjak. 201 éves. És emberileg?
- 19.
- Ez költői kérdés volt. – jegyeztem meg fahumorral. 201 éves, az rengeteg idő. És még én hittem hogy idős vagyok hozzá.
- Menjünk. – szólt és magával húzott Lulu szobája felé.
Nem is szoba volt inkább nevezném lakosztálynak, lakásnak. Nagyobb volt, mint hittem. Volt benne nappali, konyha, fürdő és egy francia ágyas szoba s minden királyi. Meg tudnám szokni.
- Áh végre itt vagytok. Odaraktam a kanapéra néhány ruhát. Remélem jók. Lehet, hogy kicsit nagyok lesznek…
- Köszönöm. – szakítottam félbe, mert tudtam, most jönne az önkínzása, hogy milyen duci ő és a többi. Pedig nagyon vékony, szóval úgy gondoltam nem kell magát stresszelnie emiatt is.
Felkaptam a kanapéról a ruhákat, de összezavarodtam, hogy hova menjek átöltözni így… :
- Hova…
- Balra a második ajtó – válaszolt Jacke Lulu helyett a másik kanapén terpeszkedve és mosolygott. Michael szemét kerestem, de nem találtam… - Elment a cipődért és a pulcsidért. – válaszolta ismét még mindig kuncogva.
Már mondat volna a köszönetet az infokért, de ő gyorsabb volt.
- Nincs mit. – és mosolygott, Michael mosolyával. Azzal a mosollyal, amitől általában elgyengülnek a végtagjaim, és nem tudok normálisan gondolkodni azzal a mosollyal, amit ha látok, elgyengülök én is.
Lulu pakolt a szobájába, vagy valamit keresett Jacke engem nézett hogy, hogy szerencsétlenkedem én meg őt, néztem hosszú percekig. Amikor végre magamhoz tértem elindultam a mutatott irányba. Jacke most már biztosra tudhatja én nem vagyok normális, egy idióta. Vajon ő is annyi idős, mint Michael?
- Én 12 évvel idősebb vagyok. – kiabálta utánam.
Szóval jól mulat rajtam, csodálatos.
Vettem egy nagy levegőt s mikor beértem egy kis mellékszobába, ami szerintem vendégszoba lehet, mert volt benne ágy, szekrény, asztalka, tükör… várjunk csak ilyen szobában, feküdtem én is. A szoba megszólalásig hasonlított arra, amiben én aludtam. Az ajtó, amin én bejöttem oldalt volt az ágynak, ám azzal szemben a szekrény mellett volt egy másik ajtó. Teljesen ugyan olyan. Ledobtam az ágyra a ruhákat és az ajtóhoz mentem, lenyomtam a kilincset és kifelé nyílódott.

Mi ez? ...