12. rész: A gonosz 2. Orchidea

12. rész 2.

A gonosz

Orchidea

Katt…

Ráhelyeztem a kezem a kilincsre. Még mindig reszkettem, talán a félelemtől, talán az aggodalomtól. De nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Szép lassan nyikorgás nélkül nyílt ki. Körül néztem és rendet találtam. Semmi nyoma viadalnak.
Kissé fellélegeztem, de mégsem nyugodtam meg. Hisz Mary –t nem láttam és valami keringett a levegőben, valami megmagyarázhatatlan, de e helyett Mary izgatott.
- Mary! – szóltam szipogó hangon. Már megint. Hagyjál! – Mary! – kicsit hangosabban, de még mindig könnyek közt.
Nem jött válasz. Elkeseredetten csúsztam le az ajtófélfán.
- Hol lehet? – suttogtam. – Mary! – a könnyeim többszőrösödtek. És erősödtek.
Nem bírtam felállni. A sok súly, amit a vállamon cipeltem még nagyobb lett attól hogy Mary nem válaszol. És most már annyira nehéz volt, hogy elbírni már nem tudtam. Összeroskadtam. Még mindig reszkettem. Már nem bírtam tovább ezt a fura érzést és a lábamba is ezer tűszúrt. A cipőtartó ott volt mellettem és tudtam egy zoki is rejt magában. Kinyújtottam a kezemet és épp elértem a fogantyúját. Elhúztam. Kivettem a legkényelmesebb sportcipőmet és a pótzoknit. Az csak azért szokott ott lenni, ha reggel elfejtenénk felvenni indulás előtt, már ne kelljen visszafordulnunk.
Odahúztam magamhoz és felvettem őket még mindig könnyek közt. De amikor már rajtam voltak hirtelenmód a reszketésem csillapodott és a szúró érzés is fokozatosan múlt el.
- hhh… - nyögtem egyet, és most feltápászkodtam. Mert nem lehet, hogy Mary csak úgy eltűnjön.
A ruhám még mindig nedves volt rajtam de csak néhány foltban. Így döntöttem hogy nem öltözöm át. Különben is Mary fontosabb és nem adom fel. Itt kell lennie valahol.
- Mary! – kiáltottam újra hisztérikusan.
Puff… valami nagy csattanást hallottam aztán egy kisebbet, lágyabbat.
- Mary? – kérdeztem. – Mary? – ismét.
- Várj! – kiáltottam a fürdőből. Erőszakos volt a hangja mégis boldog voltam hogy hallom.
Lemerevedett a lábam és vártam hogy Mary megjelenjen. Boldog voltam és ettől a könnyeim kissé meg csappantak.
- Itt vagyok – lépett ki a fürdőből. Abban a ruhában volt, amiben elbúcsúztunk, de nem számított.
Olyan 5 óra lehetett vagy fél 6, még is elég meleg szellők fújak, így nem számított, hogy nedves ruhában vagyok úgyis, megszárad. És Mary –vel inkább töltöm az időmet, mint öltözködéssel.
Michael… - jutott eszembe és úja azok a könnycseppek eddig is folytak, de most már még jobban. És észre vehetőbben. De aztán elzártam emlékét és nem is gondoltam rá. Elrejtettem olyan mélyre hogy ne kelljen előeszkábálnom soha.
Mary velem szembe állt a fürdőtől 1 méterre, balra, méltatlan csoki barna boci szemekkel bámult rám aztán közömbösen folytatta. De a hangja még is megértőnek, aggódónak tűnt:
- Mi történt? A Randi… - egy percre elhallgatott majd: - Mi történt?
Szüppögtem egyet majd válaszoltam:
- Mezista! – tudnia kell. De többet már nem bírtam. Az emlékeimet elzártam hogy ne lássam csak ennyit hagytam meg magamnak emlékeztetőül.
- Michael? – kérdezte, de tudta a választ. Így nem feleltem csak felemeltem a kezem és folytattam:
- Erről ne beszéljünk. – tudtam, hogy megért és nem faggat ő olyan, hogy kivárja, míg csendben megsemmisítem magam azután újjá épít.
- Jó! – mondta ismét közömbösen, de most már a hangja is az volt. - Megcsókolt? – erőszakos volt a hangja.
Elindult felém. És ismét rákérdezett, amikor nem válaszoltam:
- Megcsókolt?
- Mi? – kérdeztem, amikor megállt a nappali közepén.
- Megcsókolt az a szerencsétlen féreg? – sértegette Michael –t, de hát nem is ismerte. Vagy csak azért, mert Mezista. Mi baja van? Nem ilyen szokott lenni. Mi ütött belé?
És Michael…
A könnyeim megkétszereződtek ismét. De nem Mary új közömbös erőszakos stílusától, hanem Michael emlékétől. Visszatért. Nem voltam elég ügyes. Még elzárni sem tudok egy érzelmet. Annyi van. Nem bírom tovább. Szörnyű. Borzalmas. Csak az arca jutott eszembe semmi más mégis nagy hatással volt rám.
Megtorpant és elképedve nézett rám. Én elindultam felé hogy magyarázó szavakkal traktáljam.
- Te sírsz? – kérdezte elégedett hangon.
Szüppögtem majd kemény, nyers hangsúllyal válaszoltam:
- Mit számít az!?
Mary gonoszan felnevettet:
- Nekem nagyon is sokat számít!
Majd én is megálltam tőle alig 2 méterre, mert valami olyan csiklandozta az orrom, amit eddig is éreztem, de most már erősebb volt.
- Ezt ismerem! – suttogtam hang nélkül. Épp csak tátogtam. – Ez… - majd hangosabban folytattam elképedve: -… ez Orchidea!