12. rész: A gonosz 1. Könnycsepp

Most kiderül mi is az a Mezista?!!!

12. rész 1.

A gonosz

Könnycsepp

Az út igen hosszúnak tűnt, főleg azért, mert a gondolataimba zárkózva töltöttem. Persze a nő érdeklődött, hogy mi történt és mi volt az a jelenet. De én csak sírva fakadtam és nem mondtam semmit, így nem is kérdezősködött tovább. Vagyis úgy tetem mintha sírtam volna... vagyis könnyek gyűltek a szemembe és… én sírtam? Aaaa… a parton is? Én nem tudok sírni én Cupido vagyok!!! A Cupidók nem sírnak... mert nem tudnak. Vagy talán csak valami más. Mindegy az nagyobb gond ami… ami a könnyeket alkotta. Az hogy… az a szemét kihasznált. Meg akar ölni. De nem fog sikerülni neki! Azt garantálom.
Ám az úton az is kiderült hogy az apóka hangszálait megműtötték, így nem tud beszélni még 2 napig, mert pihentetnie kell azokat. Nem mintha érdemes lett volna megjegyezni… de mi máson gondolkozzak?! El akarom terelni az óriási hibáról a figyelmemet… Na tessék már megint erre gondolok. De hisz ezt nem lehet elfelejteni! Az a szemét elgyengített hogy megöljön. De minden Mezista ilyen, undorító egy banda. A Mezistákról tudni illik hogy az ellenségünk. Már a kezdetek óta.
Hogy mi a Mezista csoport?
Ez egyszerű, már létezésem óta belénk nevelték, hogy a mezisták esküdt ellenségeink, de nem csak nekünk, hanem a többi úgymond „mesebeli lénynek” : vámpíroknak, angyaloknak, farkasembereknek, kaszásoknak… A Mezisták az emberek egy csoportja, akik tudják, hogy létezünk. Vadásznak ránk. Mert gonosznak gondolnak minket. És nem veszik észre, hogy épp MI vagyunk azok, akik segítenek. Szóval mi jók vagyunk. Mi épp azért létezünk, hogy az életüket jobbá, szebbé tegyük. És mi a hála? Halál! Igen, halál. Irtanak minket, mint, a szúnyogokat. Csak azért mert az a meggyőződésük, hogy mi Cupidók befolyásoljuk őket. Nem hagyjuk, hogy úgy éljenek… ahogy akarnak. Mi irányítjuk az életüket, vagyis a szerelmi részét, nem lehet saját döntésük. De ez baromság! Mi csak segítünk, csak motiváljuk őket, mert a döntés az övék. Ám ezt nem hiszik el. Így… van az, ami van. Bár abban egyetértek, hogy a vámpírokat ölik. Ők le akarják igázni a földet, az embereket pedig kipusztítani. Innen van hogy vért isznak. Az ókori görög mitológiában a vámpírok embert öltek és a húsukból merítettek új erőt. S valahogy így alakult ki hogy ma már vérrel táplálkoznak. Ám az biztos hogy nekik nem kell feltétlen vért inniuk hogy életben maradjanak. Szóval ők simán meglennének ember nélkül is. Nem úgy mint mi… Ám nem minden vámpírnak ez a nézete. Sok vámpír például állatvért iszik, vagy szentelt vízben fürdik, hogy ember lehessen. De a Cupidók nem rosszak! És a többiek nagy része sem. Így teljesen felesleges ez a csoport. Bár ma már nem mindenki választhatja meg mi a hite. Régen a középkorban a mezisták találtak egy könyvet mi úgymond, erőt adott nekik. És ez az erő öröklődött, épp azért hogy a mezisták ne haljanak ki, hogy ne szűnjön meg a viszály…
Én ezt a könyves históriát igazán nem hiszem, szerintem több varázstudó lény átpártolt a gonoszhoz, félelemből vagy csak, mert úgy esett jól neki. Átadták az erejüket az embereknek. És így, lehetek a mezisták igazi ellenségeink.
Bármelyik is… Michael az ellenségem, s ki akar iktatni, a küldetése vagyok. Valószínűleg ezért járt olyan sok helyen… Nem én vagyok az első.
De hogy lehet elpusztítani minket?
Nem egyszerű! Minden lényt a leggyengébb pontján kell támadni, majd az elgyengíteni és a szívébe szúrni egy karót. Nekünk Cupidóknak ez a „Szerelem”! Az a gyengepontunk, ami a létezésünk. A Szerelem. És Michael ezért akart elcsábítani, hogy elgyengüljek, s megölhessen. Csak azt nem éretem miért nem tette meg ezt a tisztáson. Hogy miért nem szúrt le ott helyben, ahelyett hogy elárulja micsoda ő. Talán csak játszadozik velem?
Nem tudom elhinni, hogy ő… - ismét kicsordult az a valami a szememből, ami eddig… a mai napig nem! Most volt időm és szemre vettem. Olyan volt, mint a víz. Ám amit már a filmekből megtudtam sós ízű. Ha megkóstolnám…
Megnyaltam és nem hittem el… éreztem, ízleltem. Sós volt.
De hogy lehet ez? Én nem érzek ízeket. Talán csak véletlen? Azt nem hinném!
Ám erre már a kocsi megállt és a nő fordult hátra hozzám.
- Innentől merre? Sajnáljuk de, nem nagyon ismerjük Sirs –t. Nem igen járunk el otthonról. – somolyogva férje pillantott, valami olyasmi csillant őszülő szemeibe, ami az enyéméibe soha. Szerelem. Ennyi idő után is… szerelmes.
Bolond voltam hogy elhittem én is az lehetek… Bolond voltam hogy azt véltem Michel talán megváltoztathatja jelentéktelen zöldszemeim csillogását.
Bólintottam és a kezemmel balra mutattam, mert nem volt erőm megszólalni. Féltem, ha beszélek a hangomban cseng minden érzelmem… és azt nem akarta.
Aztán eszembe jutott valami, valami amit Michael mondott nekem az első szinten amikor… nem bírtam még magamban se… valami olyasmit hogy… „Madison szerelmes vagyok beléd!”
- Oh a szemét, ezt is hazudta… - suttogtam alig hallhatóan, talán hang nélkül is.
- És itt? – szólalt meg újra kedvesen a hölgy.
- Ismét balra.
Csoda sikerült hiszti nélkül megszólnom. Talán csak, azért mert az elkeseredettséget felváltotta a düh hogy, hogy lehet Michael ilyen gerinctelen.
Vagy… komolyan gondolta? Talán belém szeretett és ezért nem ölt meg? – legyeztem egyet a kezemmel minta el akartam volna kergetni a gondolatot amiben az szerepelt hogy talán jó útra tért egy Mezidta. Baromság! Fújtattam egyet majd szóra nyitottam remegő ajkaimat ismét, hogy az nőnek ne kelljen kérdeznie:
- Itt jobbra aztán a legközelebbi elágazónál balra ésegyenesen, míg vége nincs az útnak.
A hölgy bólintott majd valami olyasfajtát mondhatott hogy „köszönöm rendben”, vagy nem tudom… nem nagyon figyeltem. Mert épp azon agyaltam mit fogok tenni, ha odaérek. Vagy hogy ott lesz –e. Mert tutira előbb ideérne mint mi. Így az út maga félóra volt, mert hatvannál nem ment följebb a mutató, de nem is baj legalább még fél óráig éltem.
De Mary…
Eszembe jutott hogy őt is megölheti nem csak engem, mert ő Mezista. Bár Mary –t ezen a ponton nem bánthatná. Nem ő a „KÜLDETÉSE” de mit tudom én. Szerintem, találna rá megoldást. Ám most remélem elég beszari volt… hogy talán nem követ.
És akkor befordultunk az utcára. A szívem a torkomban dobogott, még az ülésről is lejjebb csúsztam, hogy elbújhassak. Féltem hogy itt lesz, bár egyikrészem mégis azt kívánta… bár látnám. Persze az a felem nem éppen beszámítható, emiatt a felem miatt gyengültem el és ő a hibás… Ő a hibás hogy nem néztem bele az emlékeibe, és nem fedeztem fel előbb hogy Mezista.
Feljebb csúsztam, hogy kilássak, meg… mert már állt meg a kocsi és félő, hogy ki kellett volna szállnom. Elállt a lélegzetem, kint megpillantottam azt a kocsit, ami Michael –é. Persze mert itt hagyta. – jutott eszembe.
Ettől kétlétű érzelem keveredett bennem. Örültem, hogy nem járt itt, de féltem, mert ide fog jönni.
Sóhajtottam egyet majd nagy levegőt vettem és mikor a kocsi megállt kinyitottam az ajtót.
- Köszönöm hogy elhoztak, és nagyon sajnálok mindent. Boldog vagyok, hogy vannak még ilyen emberek.
A nő kedvesen rám nézett és fura mód az almácskái és a nevető ráncai megtetszettek. Kedvességet árasztott és látszott rajta még mindig fülig szerelmes párjába, aki éppen most nem beszélt. S nem tudta traktálni hazug szavakkal.
Nah ez a szerelem! Bár… mit tudok én egy Cupido aki szerelmi analfabéta. De mégis szerintem ez a szerelem. Jóban, rosszban egymás mellet, örökláng mi soha nem alszik ki. Egymás mellett halnak meg, kéz a kézben. Megindító egy pillanat az, amikor rá jössz létezésed értelmére, és hogy te is erre vágysz. De nem Michael –el. Ő nem! Ő gonosz. És ha elfelejtettem volna… rám vadászik.
A nő hozott vissza a valóságba:
- Semmi gond, örülünk, hogy segíthettünk. – egy kedves arc a sok közül és még egy, ami még kifejezőbb. Kell ennél több?
- Köszönöm. – mondtam lezárásként, majd becsaptam az ajtót és siettem a kollégium felé.
Menetközben még egy pillantást vetettem Michael kocsijáraaaa…aaa. A Volt helyére! Mert eltűnt. A hűlt helye maradt ott. Nem volt sehol. De hogyan? Ezt hogy csinálta?
Ekkor beindult a félelem központom és azt súgta jobb lenne felmenni.
- Nem tudom elhinni… - vagdalóztam és csapkodtam, a hangom mégis inkább tűnt elkeseredettnek, mint sem dühösnek. – Nem tudom elhinni – ismételtem.
A lépcsőn felfelé ballagtam s közben ezeket kántáltam. Elég halk hangerővel, mert cipő nélkül nem valami hangosan botorkáltam, mégis minden egyes koppanás, amikor a lábam a lépcsőfokra tettem, úgy éreztem, belereng az egész kollégium. És emiatt reszkettem, vagyis remegtem. Nem tudom miért de, remegtek a lábaim és a kezeim, sőt az egész testem. Nem nagyon érdekelt hisz jelentőssége nem volt. Cupido vagyok egy betegmentes szupererejű bomba, aki néha ezt elfelejti. /könnycsepp, ízek, NEM! MOST NEM!/ De féltem is. Nem Michael –től, hogy megöl. Nem attól. Hanem hogy Mary –nek baja esett –e, meg… hogy eltudom –e felejteni őt. Mert bármilyen szemszögből nézem. Szeretem, még ha ő csak megjátszotta, és a halálomra vágyik akkor is. Nem tudom elfelejteni a csókjait s szavait, még ha álom volt csupán. Egy boldog tudatlan álom. Aminek azt hittem soha nem lesz vége… de tévedtem. Mert az én elferdített világom nem két emberi boldog tinédzser szerepel, akik néhanap jól érzik magukat… egymással. Nem! Az én világom a hazugságokról, Mezistákról és Cupidókról szól minden. Nincs benne semmi happy és semmi normális emberi szerelem. Ez csak elferdített tükörképe egy normális tinédzser lány életének.
Megszaporáztam lépteim, de emberi tempóban még, mert lehet hogy most még lebuknék egyik szomszédom előtt. Amikor felértem az ajtónkhoz remegő kézzel húztam ki a kulcsot a zsebemből és ugyan ilyen kézzel, helyeztem is bele a zárba. Vettem egy nagy levegőt majd elfordítottam.
Katt…

***

A folytatás egy -két napon belül fent lesz, de nem mondhatom biztosra. Remélem nem hargszotok meg :)