13. rész: Ébredés 2. "Hány éves vagy?"

13. rész 2.

Ébredés

"Hány éves vagy?"

Amikor azt hittem engem már nem tud meglepni senki, akkor történik ez. Apa? Az apád? Tudtam hogy hall, hisz gondolatolvasó. Hallja! Nem bírtam felfogni… az apja?
Michael csak egy pillantást vetett rám, amiből mindent elárult, láttam szemében a bólogató fejeket és a mosolygós széles szájat, amitől én… nem fejeztem be inkább pislantottam egyet hogy tudassam vele, nem vicces ez!
- Szia Michael! – köszönt vissza a Főnök, vagyis Michael apja s csodálkozva vettem észre a zord külső milyen kedves szavakat és jóindulatot takar. – Örülök Madison hogy, felébredtél. Remélem, jól aludtál. Fáj valamid?
Körbenéztem hogy ez most komoly e? Tőlem kérdi, hogy jól vagyok e? Vagy más Madison is, van itt? De nem volt. Csak én és rajtam kívül még 19 Mezista akik igazából az ellenségeim. Cikáztak a gondolataim de, amikor forró újhegyek érintették meg az én görcsbe rándult kihűlt emberi kezeimet, egyből igazodtak.
- Igen. Jól aludtam. Köszönöm és jól vagyok. – Végig néztem magamon, hogy szememmel is igazoljam, amikor ismét, másodszorra is észrevettem magamon a férfiinget és gatyát. Elszégyelltem magam hogy így jelentem meg egy ilyen ülésen. Ezek után Michael ismét megérintett az asztal alatt nyugtatóul és tulajdon képpen jól is jött.
Megnyugodtam és bár bennem motoszkált az a tudat, hogy nem ez a legnagyabb bajom, hogy férfiruhában jelenek meg egy gyűlésen, mégis békés melegség és megnyugvás töltötte el a szívem. Mert ilyen hatással volt rám, ő.
- Örülünk, hogy nem esett bajod – bólogató kábult szemekkel néztem rá majd a fiára.
Igazából nem értettem mi történik. Fel sem fogtam a szavakat, hogy örülnek, hogy nincs semmi bajom, amikor épp azért küldték rám Michael hogy megöljön. Most pedig azért aggódtak hogy nem esett e súlyosabb bajom. Furák ezek az emberek.
Hangot akartam adni kételyeimnek, hogy miért nem hagytak meghalni, vagy miért nem szúrnak le most itt helyben a helyett, hogy aggódnak értem. Azt se értettem miért gyűlt itt össze ez a csoport. Miattam? Képtelenség alig 10 perce keltem fel. De nem tudtam mit szabad mondanom és mit nem, nem tudtam igazából, hogy tudják, e ki vagyok így inkább lenyeltem a békát.
Michael engem figyelt majd az asztal túloldalán egy vele kb. egyidős fiúra nézett talán csak egy évvel volt nála idősebb. Szemeztek egy darabig majd megjelent arcán egy görbe mosoly. A fiú rettentőizmos volt bár ruhái jól eltakarták, izmosabb lehetett mint Michael, magasabb is talán, bár így ülve nehéz kitalálni. Barnás szőke hajú és barnás élénkzöld szemű, ami rettentő átható volt. Amikor észrevette, hogy figyelem a zöld szemei egyszerre az enyém befúródtak, mint egy szegecs, amit kalapáccsal vernek belém. Félelmetes, de én még sem féltem. Aztán elkaptam tekintetem. Azok a szemek félelmetesek voltak Michael szemeihez képest, az ő szemei nekem megnyugtató és kedvesek. De azok a zölden világítók csak… nem találok rá jobb szót így ismétlem magam „félelmetesek”.
*Ne félj tőle nem bánt! Ő Jacke. De vigyázz ő is hall téged.* – eddig a szemeimet az asztalra vetettem, mert a fiú szemei elől el kellett bújnom valahova és az asztal jó választásnak tűnt, de a hangra egyszerre felpattantak. Körbenéztem és láttam, hogy mindenki beszélget, vagyis sokan épp egy vitát folytattak, amibe a gazdaságukról volt szó és Michael apja beszélt a veszteségekről. Le se esett, hogy elterelődött a téma rólam. Tudtam hogy Michael hangját hallom, de más fele nézett, nem rám. Hogy csinálta hisz csak én hallottam senki más.
*Ho… ho… hogy csináltad?* – néztem rá.
*Majd elmondom de, most jobb lenne távozni, már szóltam Jacknek hogy lelépünk. Szép lassan állj fel miután én. Oké?*
*Rendben. De mivolt ez? Minek kellett idejönnünk? Miért nem öltök meg?*
*Ne butáskodj, gyere! Kint elmondok mindent.* – azzal felállt és elindult kifele én, meg mint egy pincsi kutya követtem, de menet közben láttam nem csak mi ketten távozunk. Nem. Jacke is Michael barátja. Mi előbb odaértünk az ajtóhoz és előbb kint is voltunk, de miután az ajtó bezárult mögöttünk az úgynevezett Jacke kinyitotta és kilépett rajta, ismerős széles vigyorral az arcán.
- Ez jól ment. – szólalt meg majd rám nézett. – Szerencséd van, hogy Miranda most nem volt itt. Kicsinált volna.
Nem értettem mit ért ez alatt és azt se tudtam ki az a Miranda, de nem nagyon érdekelt, inkább Michael magyarázata, hogy mi volt ez az előbbi. De Michael csak mosolygott. Egy –kettő néma csend és a végén csak két mosolygó széles vigyor.
*Ti egymással beszéltek gondolatban nem szép dolog.* – Tudtam, hogy hallanak. Tök tuti hogy nem kell folyton dumálnom, ha azt akarom, hogy értsenek.
- Végre valaki, aki ezt az oldalát nézi a dolgoknak. – nevetett fel Jacke. És fura mód most értettem mire gondol. – Azt hiszem csípni fogjuk egymást – tudata velem két nevetés roham közben.
- Meg hiszem azt. – feleltem szívemből, mert így volt. Bírtam annak ellenére, hogy Mezista és zöldszemeitől kiráz a hideg. Kedves, vicces, és ha úgy nézzük elég jóképű. Bár ez nem nagyon tűnt fel nekem elsőre.
A gondolataimat nem bírtam megállítani késő volt mire észrevettem, mint ketten hallanak.
- Azért mégsem olyan tuti ez a gondolatolvasás! – jegyeztem meg, míg Jacke vágta az arcokat, mert a bókom, amit igazából nem akartam tudatni vele. Tetszett neki. Elszégyelltem magam Michael előtt hogy, hogy lehetek ekkora…, de ő csak nevetett tetszett neki ez a lehetetlen helyzet, amibe keveredtem. Viccesnek találta. És én zavartan de kedvesen felnevettem.
Majd mikor abba hagyták már és megunták, hogy rajtam jelentéktelen elgyengített Cupidón nevessenek Jacke zöldszemei, néztek végig rajtam. Michael csak rázta a fejét és felhorkant.
De most már elegem volt:
- Hé, fiúk! Nem akarjátok megosztani velem is?
Rám néztek és valami olyan történt, amit nem hittem el egy darabig, csak később, amikor már nem volt mit tennem. Felkapott Michael és futott velem, mellettünk meg Jacke. Mosolygott, mint kettő, elégedett vigyorra az arcukon rohantak végig hang nélkül a végtelenek tűnő folyosón.
*Hova visztek?* – kérdezte még magamban is kétségbe esett szavakkal.
*Jacke azt mondta jobb, lenne neked normális göncöt keresni.* – tudata velem.
- Nem öreg én azt mondtam jobb, lenne, ha a csajod nem a te cuccaidban mászkálna. Komoly. Ennyi erővel kiírhatnátok egy táblára, hogy „lefeküdtünk!”. – Jacke nevetés közben tudata velem mi a nézrte. De nekem szavaitól gombóc akadt a torkomon. Michael ruhái. És ő… kitöröltem a gondolatot és elhessegettem, nem kell, hogy megtudják mi az aggodalmam tárgya.
Michael komor szemekkel nézett Jackre nem tetszett neki hogy Jacke megosztotta velem is gondolatait. De Jacke csak mosolygott, aztán megállt, és mi is. Egy számomra ismeretlen ajtó előtt. Nem ebben a szobában aludtam. De nem is Michael én, nem. Tudtam, hogy nem az övé, mert nem éreztem a kókusz-ananász illatkompozícióját. Talán Jacke.
- Nem talált hölgyem ez Lujza szobája. Elég kelekótya csaj.
- De segítőkész. – Fejezte be Michael, miközben engem segített ki öléből.
*Köszönöm.* – jegyeztem meg magamban.
Bekopogott Jacke majd hallgatózott. – Nincs itt – jegyezte meg 2 másodperc múlva.
- Itt vagyok fiúk. – Csak egy csíkot láttam majd egy kedves lány arcot. – Láttam, hogy hozni fogjátok. Siettem, de feltartott Miranda. Hello én Lulu vagyok. – nyújtotta felém kezét a lány, aki kissé fiatalnak tűnt hozzám képest, talán egy –két év lehet emberi éveink között. Hmm. Michel mennyi lehet? Már mint igazából?
*Hány éves vagy?* – néztem Michaelre miközben kezet, fogtam Luluval.
*Nem mindegy?*
Megráztam a fejem és elengedtem Lulut, aki utána a kulcsát keresete az ajtófélfa tetején.
- Nekem számít. – mondtam már hangosan.
Jacke mindent hallott és nem akart bele keveredni a vitánkba így követte Lulut:
- Szóval Miranda végzett?! – csak ennyit hallottam de utána már semmit sem mert csak Michaelra koncentráltam.
- Hány éves vagy?
- Kicsit idősebb nálad. – mondat és lehajtotta fejét.
- Mennyi az? – követelőztem.
- Madison… - nem folytatta, mert az ujjaival előbb államat simogatta meg majd, mégis kinyögte: - 201 éves vagyok.
Nem tudtam, először mit mondjak. 201 éves. És emberileg?
- 19.
- Ez költői kérdés volt. – jegyeztem meg fahumorral. 201 éves, az rengeteg idő. És még én hittem hogy idős vagyok hozzá.
- Menjünk. – szólt és magával húzott Lulu szobája felé.
Nem is szoba volt inkább nevezném lakosztálynak, lakásnak. Nagyobb volt, mint hittem. Volt benne nappali, konyha, fürdő és egy francia ágyas szoba s minden királyi. Meg tudnám szokni.
- Áh végre itt vagytok. Odaraktam a kanapéra néhány ruhát. Remélem jók. Lehet, hogy kicsit nagyok lesznek…
- Köszönöm. – szakítottam félbe, mert tudtam, most jönne az önkínzása, hogy milyen duci ő és a többi. Pedig nagyon vékony, szóval úgy gondoltam nem kell magát stresszelnie emiatt is.
Felkaptam a kanapéról a ruhákat, de összezavarodtam, hogy hova menjek átöltözni így… :
- Hova…
- Balra a második ajtó – válaszolt Jacke Lulu helyett a másik kanapén terpeszkedve és mosolygott. Michael szemét kerestem, de nem találtam… - Elment a cipődért és a pulcsidért. – válaszolta ismét még mindig kuncogva.
Már mondat volna a köszönetet az infokért, de ő gyorsabb volt.
- Nincs mit. – és mosolygott, Michael mosolyával. Azzal a mosollyal, amitől általában elgyengülnek a végtagjaim, és nem tudok normálisan gondolkodni azzal a mosollyal, amit ha látok, elgyengülök én is.
Lulu pakolt a szobájába, vagy valamit keresett Jacke engem nézett hogy, hogy szerencsétlenkedem én meg őt, néztem hosszú percekig. Amikor végre magamhoz tértem elindultam a mutatott irányba. Jacke most már biztosra tudhatja én nem vagyok normális, egy idióta. Vajon ő is annyi idős, mint Michael?
- Én 12 évvel idősebb vagyok. – kiabálta utánam.
Szóval jól mulat rajtam, csodálatos.
Vettem egy nagy levegőt s mikor beértem egy kis mellékszobába, ami szerintem vendégszoba lehet, mert volt benne ágy, szekrény, asztalka, tükör… várjunk csak ilyen szobában, feküdtem én is. A szoba megszólalásig hasonlított arra, amiben én aludtam. Az ajtó, amin én bejöttem oldalt volt az ágynak, ám azzal szemben a szekrény mellett volt egy másik ajtó. Teljesen ugyan olyan. Ledobtam az ágyra a ruhákat és az ajtóhoz mentem, lenyomtam a kilincset és kifelé nyílódott.

Mi ez? ...

13. rész: Ébredés 1. Fáziskésés

13. rész 1.

Ébredés

Fáziskésés

De nem haltam meg. Az túl szép lett volna.

Valamikor késő éjjel.

A fény szép lassan kezdett eltűnni szemeim elől és a külvilág képei foltokban habár, de meg – meg jelentek. Láttam de, nem fogtam fel, hol lehetek. Azt tudom, hogy nem haltam meg, mert akkor melegebb és boldogabb érzéseim lennének és nem egy sötét szobában feküdnék. Az utcák lámáinak fényei beszűrődtek a redőny apró résein s résznyire megvilágították a szobát. Egy puha franciaágyban feküdhettem, szinte belesüppedtem a párnákba. S oly kényelmes volt. Egy fura illat kevergett a sötét szobában. Kókusz vagy mangó netán mind kettő. Kellemes és megnyugtató. Mégis a kellemes illat és a puhaágy ellenére sajgott mindenem. A fejem, a lábam, a keze, a hátam még az arcom is.
Egyik pillanatról a másikra kezdtek beugrani a nem régtörténtek. Átfutott a szemem előtt minden jelentősebb kép. Az a Cupido, aki Bérgyilkos vagy Mezista tag, Michael aki szintén Mezista sőt az egyik legjobb és szeret nem csak hazudott. Meg a meggyengítésem, emberi mivoltom, ami még most is tart. És az hogy talán én lehettem, vagy leszek a világ legerősebb Cupidója. Az, hogy reménytelenül is beleszerettem Michaelba, még ha nem is lehetünk egymásé. Aztán az is átkúszott az agyamon, amikor az a nagy fényesség megjelent én Michael hangjára hallgatva kiugrottam az ablakon és halálom előtt láttam képzeletben az arcát és bevallottam neki érzéseimet, amit már régebben is megosztotta vele. És az azután következő nagy fehérség, ami eddig tartott.
Idegesen ráztam meg a fejem ennyi infó épp hogy elfért benne, s még egy csomó kérdésemre választ se kaptam. Hogy miért lettem pontosan ember? Hogy mit jelent az, hogy én lehettem volna a legerősebb Cupido a világon? Michael tényleg szeret ? Vagy hogy ki volt az a Cupido? Rengeteg… De az első és a legfontosabb kérdés, ami most izgatott az, az volt:
- Hol vagyok? – halk voltam, mert rekedt a hangom.
Nem jött válasz. Nem is baj. Biztonságban éreztem magam, és ha még egy -két percig így lehetek. Nekem, annál több nem is kell. Egy darabig.
Azután késztetést éreztem, hogy a szemem lecsukódjon s nem bírtam harcolni a fizika ellen. S végül is, elaludtam.

Ébredés!

Az éjszakai felkelésem ami nem tűnt hosszúnak épp hogy csak fent voltam 3 percig az igazi ébredésem követte. Ami 2 perccel ezelőtt történt. Valószínűleg sokat aludhattam, mert már nem fájt mindenem, csak némelyik jelentéktelen testrészem. Még mindig este volt, vagyis sötét. Vagy már sötét? Nem tudom. Teljesen elvesztettem az idő érzékemet. Fogalmam sincs meddig aludhattam. De ha jól gondolom, hogy 5 napig vagyok ember, akkor annál nem aludtam többet. Erre abból jöttem rá hogy még mindig iszonyúan sajgott a fejem, tűrhetőbben, de azért fájt. Este nem fogott el olyan vad izgalom, azzal hogy nem tudom, hol vagyok viszont most…
Fölültem az ágyon és körülnéztem, igaz hogy a kevéske fény, ami beszűrődött nem világította meg valami jól, mégis több tárgyat felismertem. Az ágyal szemben állt egy szekrény és mellette egy asztal. Az asztal felett egy tükör és körbe a falon festmények. Olyan Reneszánsz stílusú volt minden. A baldachinos ágy, melynek keretei virágmotívumokkal volt ékesítve és a kisasztalka melynek lábain ugyan ezek köszöntek vissza. Csodálatos…
De most ellenkező érzéseim támadtak, mint múlt éjjel. Nem megnyugvás és békesség. Nem! Inkább zaklatottság, hiányérzet, vad, heves félelem.
Mivel most már nem voltam kimerült nem tudott a fáradság ágynak dönteni és elkezdtem gondolkodni. Mindenre emlékeztem.
Leugrottam a magas kényelmes ágyról és egy puha szőnyegre érkeztem. Csak ezután néztem végig magam. Eddig észre sem vettem mi van rajtam. Egy férfiinget és nadrágot viseltem. ? Nem nagyon fogtam fel, hogy lehet ez. A lábamon nem volt semmi, se cipő, se zokni. Így éreztem a szőnyeg selymes szálait, ahogy csiklandozzák bőrömet. Fantasztikus! Csodás embernek lenni.
Nem érdekelt túlságosan hogy, hogy kerültek rám az ismeretlen ruhadarabok, mert a fehérneműim a sajátjaim voltak. Így… És mert más foglalkoztatott.
Most, mint éjszaka nem kezdtem el sivitozni hogy hol, vagyok. Nem! Inkább elindultam a szekrény mellett álló ajtó felé.
Amint odaértem észrevettem az ajtó se semmi, az is reneszánsz stílusú és virágmotívumos.
- Valakinek van itt pénze! – nem bírtam befogni a szám, mindenáron meg kellett ám szólalnom!?
S ekkor az ajtó anélkül nyílt ki, hogy a kézfejemmel lenyomtam volna a kilincset. Kifelé táródott, ami eléggé meglepett. Viszont amitől igazán elállt a lélegzetem az, az volt hogy az ajtóban Michael állt, és mosolygott rám.
Egyszerre bolond izgatottság fogott el, hogy nem álmodom, hogy tényleg ő az. Még ha meg is akart ölni, vagy akar. Akkor is szeretem, ha ő nem, akkor is, ha nem szabadna szeretnem, ő az első és egyetlen igaz szerelmem. Akitől, ugyan bár rosszindulatból, de mégis megkaptam azt, amire a világnál is jobban vágytam. Ember lehetek, aki szerelmes.
Michael átölelt megsimogatta sérültfejem. Majd így szólt:
- Jól vagy? Sokáig aludtál, remélem kipihented magad.
Először nem bírtam megszólalni, élvezni akartam a pillanatot, de aztán miután már elengedett mégis szóra nyitottam a számat.
- Persze. Jól vagyok.
Hirtelen vad érzelmem támadt az iránt, hogy megcsókoljam. Nem tudom miért, de úgy éreztem kiszárad a szám és egy pohár víz ezt nem tudná elmulasztani. Égőforróság zúdult végig a torkomban amikor nyeltem. Így már nem tudtam megakadályozni magam. Megragadtam Michael ingét és odahúztam magamhoz, hogy megkapjam, amit akarok. Ám a vigyora lehervadt és ellenállva húzásomnak eltávolodott. Még mindig kedvesen nézett rám, majd szenvedő lett az arca és megszólalt:
- Ezt nem szabad! Már így is az vagy. Nem tehetlek végleg azzá… - szenvedő hang és arc. Majd hozzá tette -… Ha csak nem akarod.
Felnéztem rá és tengerkék szemeibe fúrtam az enyémet:
- Hisz, épp ezt akarom… - lesütöttem majd ismét felnéztem: -… Nem látod? Minden álmom, hogy ember legyek… - néma csend -… Veled!
Nem reagált, csak átölelt és a fülembe súgta, hogy „Gyere!”. Én persze, mint egy bolond követtem is. Végig vezetett egy nagyon hosszú folyosón, amiből különbözőszobák nyíltak, de mindnek csak az ajtaját láttam. A folyosó maga is reneszánsz stílusú volt. Szerintem az egész ház, palota, hotel, vagy ez a mit tudom én mi, ilyen designú. Michael igen gyors volt és most, hogy ember voltam nem tudtam követni. Persze néhány nappal ez előtt simán lehagytam volna, de most… Végül aztán lelassított az én tempómba. Amikor végre vége volt a folyosónak egy nagy terembe, előcsarnoka értünk, ahol csodaszép festmények, fafaragások köszöntöttek bennünket. Elállt a lélegzetem, a szavam is. A terem hatalmas, lépcsők mindenütt. Ahogy elmentünk az egyik mellet észrevettem igazi aranyból készült a mintázata. Csodás. A falakat piros tapéta takarta, ami elég jól illett a sötétbarna lambériához. De Michael nem állt meg. Nem úgy, mint én. Mert én persze a csodálattól földbegyökerezett a lábam. Látta ám hogy nem követem, így oda jött hozzám a terem közepéről a lépcsők mellé.
- Gyere! Várnak minket – furán néztem rá, mert nem értettem, hogy mi az hogy várnak ránk.
- Mi? – osztottam meg vele is az elképedésemet.
Ő persze nem felelt szokásához híven, de megfogta a csuklómat és magával húzott. A hideg lambériától remegni kezdtem, fáztam. Oh szóval ezért reszkettem akkor…
- Upsz sajnálom, elfelejtettem. – Michael húzott ki elmélkedéseimből s látszik ő is észlelte didergésem.
Nem tudtam, mit akar tenni, így nem is készülhettem fel arra, ami történt. Egyik pillanatról a másikra ölbe kapott és úgy mentünk akarom mondani ment tovább. Én meg álmélkodva néztem csak előre.
- Te meg mit csinálsz? – tudakoltam, kissé teátrálisan.
- Fázol… Nem?
Erre mit mondjak!?
- Például: igen! – Vigyorgott megint ellenállhatatlanul.
De ezt… Olvasol a gondolataimban? – kérdeztem némán Michaeltől és fura mód, kaptam is választ:
- Igen és van más erőm is, de ez most ne firtassuk. – zárta le slussz –passz. – Viszont, visszafele a cipődért beugrunk hozzám.
Nem szóltam semmit hisz nem is akartam megszólalni, sőt nem ért volna semmit, ha ő olvas a gondolataimban és nem úgy ahogy én régen. Mert ő folyamatosan hallja én nekem meg ki kellett kapcsolnom minden emberi funkcióm, hogy valakiébe is be tudjak hatolni, írni. Mázlista. Erre vigyora még jobban elszélesedett, persze hisz hall.
Emberi tempóban haladt, valószínűleg azért mert nem akarata, hogy rókázzak, vagy, mert ahova tartottunk a terem másik végében léző óriási aranyozott ajtó volt, mely két lépcső közt bújt meg. Már alig volt tőlünk 5 -4 lépésnyire.
Ám mielőtt kinyitotta volna azt, letett. Persze jó hogy nem smacizz le ott bent a teremben mindenki előtt.
Ha jól gondolom, hogy most nagy színpad előtt fogunk szerepelni, és, már pedig jól gondolom, akkor nem ez a legjobb belépő. Sőt lemerném fogadni mind Mezista lesz. De nem félek, hisz Michael megvéd, nem hagyja, hogy megöljenek. Mert Szeret!
Michael rám nézett és bólintott, majd közelebb hajolt. Azt hittem először, hogy megcsókol, már majd nem örülni kezdtem, amikor ám a homlokomnál lejjebb nem hajolt. A szívem vad pergése lecsillapodott, de mégis új életre kélt, mikor megpuszilta azt.
- Most pedig zárd el minden emléked és gondolatod. Ne is gondolj rám. Felejts el. Úgy mikor Ronee rád támadt. – Nem értettem egy szavát se, de késő volt már szólni, így nem gondoltam semmi boldogságra, csak a komorú világra. Michael emlékét elzártam magamba, ahogy parancsolta, mert tudtam oka, van rá, ha ilyet kér. – Helyes. – mondta, s kinyitotta az ajtót.
Behunytam szemem, bár tudtam nem ér vész, mégis ösztönös reakció volt ez nálam. Mint amikor kiugrottam az ablakon. Talán emberi érzékeim kezdenek el felerősödni, mit a félem miatti reszketés, és behunyt szemek, ha nagybaj vár rám. Michael megtartotta köztünk az 1 méter távolságot, annál közelebb nem jött. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szemem, mert tudtam nem normális, ha valaki csukott látószervekkel közlekedd, sőt még neki is mehettem volna valaminek. Kezdem megszokni, hogy az újéletemben, szinte minden percben eláll a lélegzetem. Olyan gyönyörű volt a terem, még az előcsarnoknál is szebb. A homlokzata ugyan alacsonyabb volt, de ugyan akkor annál díszesebb. A piros tapéta ugyanolyan volt, mint kint csak itt aranyozott virágmotívumok domborodtam ki belőle, ami még szebbé tette. Sok helyen festmény lógott, s mind egy embert ábrázolt. Nem lehettek valami híresek, mert én egyet sem ismertem fel. A keretük volt szerintem a lényeg, mert az szintén aranyból készült. Milyen meglepő. Szerencsére itt volt szőnyeg, ráadásul puha így nem zavart a járásban. A terem tele volt márványszoborral szintén ismeretlen emberekről és a szoba legeslegközepén helyezkedett el egy óriás tölgyfa asztal, ami körött Mezisták ültek. Mindnek közönyös arckifejezés ült az képén, főleg amikor rájuk néztem.
Nem igazán csíphetnek. – jegyeztem meg magamban. Az asztal kör, nem is ovális alakú volt és 20 főnek elegendő, de kb. 18 ültek csak. Két szék szabadon. Gondolom nekünk fent tartva. Michael rám nézett és bólintott, persze hallja milyen esztelenségekre gondolok, szerencsémre. Még magamban is szánalmasnak hallatszott, ahogy felhorkantottam. De Michaelt nem igazán izgatta, vagy talán nem hallotta. Az képtelenség. Nem szólt senki, nem is üdvözöltek minket csak néma vádló szemekkel figyeltek, rám. Tulajdonképpen mind csak engem nézett, Michaet senki sem. Persze mert én vagyok az új üdvöske és Michaelt meg amúgy is látták már. Engem pedig, nem. Nem? De miért is vagyunk itt? Miért hozott ide Michael, e közé a Mezista gyűlés tagok vezetői közé? Csak annyit mondott mutat valamit, nem, nem azt mondta várnak ránk. Szóval nem sokára megtudom felakasztanak e vagy lefejeznek, de ha talán megszánnak, akkor csak simán lelőnek. Csekély esélyem van az életben maradásra. Néma csendben közelítettük meg a helyünket. Amíg a két üres szék felé haladtunk szemre vettem a Mezita csoport tagjait. A 18 ember mind más volt, mind teljesen különböző. Látszólag egyik sem tűnt Mezistának, vagy ellenálló csoportnak. De hát a Cupidók sem tűntek Cupidónak, főleg én nem. Bár szerencsére én már nem vagyok az, még ha egy kis időre is. De valahogy megfogom oldani, hogy ez maradjak, még ha Michael ellenzi is. Hisz ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, hogy ember lettem. S kit érdekel, hogy talán a világ egyik legerősebb Cupidója lehettem volna, bármit is jelent ez. Engem nem érdekel, mert bár álmom volt hogy végre Cupido legyek, mégis embernek inkább lennék. Főleg olyannak aki… valami azt súgta ezt ne! Ezt most ne mond ki! Így elzártam emlékeim s inkább újra szemre vettem a Mezistákat.
Volt köztük idős, fiatal, középkorú, magas, alacsony, vékony és duci is. Barna hajú, szőke és ősz, sőt volt olyan, akinek haja se volt. Vörös és fekete, meg melirozott is. Sok arc volt de egy különösen kiemelkedett közülük. Egy öregebb emberé, aki az úgynevezett asztalfőnél ülhetett, bár egy ovális asztalnál ez… na mindegy. Arca komor, megfontolt és céltudatos, mint aki nem ismer hibát. Markáns ember. Mint egy tengerésztiszt vagy katona. Talán ezért is emelkedett ki, mert övé volt a legbarátságtalanabb arc.
A helyünk mellette helyezkedett el, közvetlenül mellette.
Ennek valami oka lehet… - jegyeztem meg magamban. –… valamit jelent az, ha a „Nagy Főnök” mellett ülsz…
S leesett hogy mit mondott a Cupido nekem, amikor rám támadt a lakásunkban. Michael a legjobb. Így már értelmet nyer. Michael a legjobb így a Főnök mellett a helye.
Már majdnem odaértünk a Főnök mellé, amikor ő hirtelen felállt. Kissé meg is ijedtem, olyan hirtelen volt. A Többiek is utánozták.
Ah udvariasság és megtisztelés azt hittem ez már rég kihalt az embereknél – jegyeztem meg ismét.
Mikor végleg odaértünk úgy gondoltam azért én még nem érdemeltem ki a főnök melletti széket így a hozzám közelebb, de tőle távolabbi székhez nyúltam, hogy kihúzzam. De álmélkodva vettem észre hogy már egy másik kéz pihen rajta, Michael –é. A szívem megdobbant, mert nagyon is meglepődtem, és mert ilyen hatással volt rám, ha valaki udvarias. Velem! Elvettem kezem, hátrébb léptem és engedtem, hogy Michael kihúzza nekem, majd pedig leültem és velem együtt a többi Mezista. Köszönömet árasztó szemekkel néztem Michael –re, majd a Főnökre, aki méltatlankodva figyelte az eseményeket.
Michael leült majd az 52 év körüli katona főnökére nézett és így felelt:
- Hello apa!

Helyszínek és Szereplők: hogy egy kicsit tisztább legyen :)

Szereplők:

Amania (Mrs. Jons)


Walter Jons


Lulu

Jacke

Ronee

Mary

Michel Jons

Madison Hady

Helyszínek:

Sirs gimnázium

Sirs Gimnázium udvara

Mary és Madison Kollégiuma/Otthona

12. rész: A gonosz 3. Ugorj!

12. rész 3.

A gonosz

Ugorj!

Eszembe jutott a nő a buszon. Ő volt az!
- Pontosan! – s amint kimondta ezeket, a barna boci Mary szemek égszínkékké váltak.
- Ki vagy te? – faggattam. De már féltem. Reszkettem?!
- A gonosz! – nevetett rajtam.
Elállt a lélegzetem, de tudni akartam mi van Mary –vel.
– Hol van Mary? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
Felkacagott:
- Nyugi, őt nem bántom. Te vagy a küldetésem, téged kell kinyiffantanom. – ismét közömbös és mindennapi volt a hangja.
Michael. Jutott eszembe, talán ő…
- Nem! Épp miatta kell megölnöm téged, mert ő nem volt képes rá. Gyenge… épp úgy, mint te.
- Mi? – értetlenül néztem rá. – Ki vagy te? – aztán leesett. Olvas a gondolataimban. Ez egy hivatalos Cupido!
- Ügyes! De annál én rosszabb vagyok. Egy Cupido, aki Bérgyilkos.
Egyik pillanatról a másikra megváltozott a külseje és a végén úgy nézett ki mit a buszon. Igen. Cupido ezért tudott úgy kinézni, mint Mary. Ezért tud olvasni a gondolataimban. És ismeri Michael –t. Akkor azért volt a buszos jelenet. Tudta hogy ott leszünk és figyelmeztetni akarta Michael –t hogy igyekezzen. Hatalmas harag gyülekezett bennem. Hogy Michael kihasznált és az érzelmeimmel játszadozott. És magamra is az voltam, hogy, hogy voltam képes azt mondani neki hogy szerelmes vagyok belé. Biztos jól röhögött rajtam hogy milyen egyszerű elcsábítani. És még rátett lapáttal, amikor ő is igazolta a hamis érzelmet nekem. A szemét, gerinctelen féreg. Akit, még is szeretek…
De miért pont én? Miért én vagyok az? Annyi más Cupido közül, miért pont engem kellet megtalálnia?
A Cupido arca elnyúlt, szinte undorodva mondta a választ néma kérdésemre:
- Nem sokára átváltoztál volna, és ha az bekövetezett, VOLNA – a volnával mutatott rá, hogy nem sokára végem. – akkor a világ eddigi legerősebb Cupidója lehettél, volna. És ezt nem engedhettük meg. Hogy ti egy ilyen erőre tegyetek szert. Nem! Neked meg kell halnod!
S azzal, olyan erővel lökött el magától, hogy neki csapódtam a cipőtartónak. 3 métert repülte és riadttan vettem észre, vérzik a fejem és fáj. Fáj? Vérzik? Szóval ilyen a fájdalom….?! Borzalmas! Sajgott és szédültem, a szemeim fel s alá cikáztak. De, de, de… miért fáj és vérzik én, nem vagyok ember. Én egy nem hivatalos Cupido vagyok aki… aki…
- Igen! Szerelmes! Szánalmas, egy ember fiúba?! Ráadásul egy Mezistába. Több eszed is lehetett volna. – sértegetett… hisz olvas a gondolataimban. Nem. Nem. Nem. Nem. Mondogattam magamban, hogy csak azt hallja.
- Igen olvasok! És látom az emlékeidet, szóval a szánalmas kis Nem –ezésedet abba hagyhatod. Semmit sem ér, ellenem!
Igaza van! Hogy is képzelhetem. Végem van…
Némileg felkönyököltem és felálltam, bár nagyon sajgott a fejem. De akkor úgy gondoltam, ha egy darabig még ember vagyok, kihasználhatom. Legyőzhetem. Még ha sebzett is vagyok!
- Rosszul gondolod.
És akkor elindultam felé, nem direkt, emberi tempóban. Ő is elindult. Nem tudtam, mit fogok tenni, de mindegy is volt, ha így is, úgy is meghalok. Akkor legalább harcolhatok, még ha fáj is, legalább nem adtam fel.
De ő megtorpant. És valamiért én is követtem a példáját.
- Tudnod kell még valamit, a hálálod előtt… - nevetett fel gonoszul és szenvedélyesen. – Michael a legjobb és soha nem hibázott még… Csak történt valami vele… - árnyék ült a szemeire. -… Azért nem tudott megölni, mert… Elgyengítetted… Beleszeretett egy Cupidóba. – nagyot nyögött, mint aki jól szórakozik az egész helyzeten. Hogy tudatta egy lánnyal a halála előtt, akibe szerelmes az kölcsönösen érzéseket táplál iránta.
De nem bírtam felfogni. Michael szerelemes belém?! Akkor nem hazudott?! Nem játszotta meg magát? Igazat mondott?
A szívem megtelt különös módon forrósággal, olyan boldog voltam, mint eddig még soha. Hogy a halálom, akiről azt hittem egy gerinctelen féreg. Igazat mondott, amikor azt súgta csókok közt a fülembe. „Madison beléd szerettem.” Valahol mélyen éreztem hogy Michael a sok jó között rossz és később, hogy a sok rossz között valahol mélyen jó.
S eszembe jutott az öregházaspár. „Jóban, rosszban egymás mellet, örökláng mi soha ki nem alszik, és egymás mellett halnak meg, kéz a kézben.” Talán Michael és köztem egy másik életben tényleg bekövetkezhetett volna. De csak egy olyan életben, amiben én nem vagyok Cupido és Michael sem Mezista. Akkor talán igazán ismerhetném a szerelem fogalmát és nem csak úgy, ahogy most elképzeltem magamnak. Hanem igazán tudnám. S tapasztalnám nap mint nap. DE a lényeg az ebben az életben is szerelmes vagyok Michael -be.
A gonosz Cupido felnevetett, valószínűleg a gondolataim miatt. S a nevetése közepette ismét elindult felém, hogy a küldetését elvégezze. Engem!
Furamód mégis nyugodt voltam, sőt boldog. Mert végre olyat hallottam, ami nem volt hazugság s ráadásul tetszett is félig.
Mégpedig az a fele, amiben Szerelmes voltam.
Már majdnem elért, amikor fura dolog történt. Nagy fényesség árasztotta be a szobát és ezzel elvakítva a Cupidót. Úgy éreztem itt az alkalom a menekvésre. Már fordultam meg hogy az ajtó felé meneküljek, amikor megszólalt a belsőhangom, ami nem volt ismerős. Vagyis az volt, mert hallottam már az elmémben, de ez nem az én hangom. ISMEREM mézes -lágy erősségét. Michael!: „Ugorj! Felszabadító és megmentő!” Nem tudom miért, de úgy éreztem hallgatnom, kell rá, vagy csak akartam rá hallgatni, mert teljes mennyiséggel megbíztam a hangnak igazságával.
Így Michael parancsára elindultam a Cupido mögött lévő ablak felé. Kikerültem és valamiért, amit nem tudom miért, teljes emberi erőmből futni kezdtem, a fürdőszoba és a Mary-vel közös szobánk közt lévő ablaknak. Lehet, hogy megörültem, de most az egyszer az érzéseimre hallgattam és nem az eszemre. Kitörtem az ablaküveget és… zuhantam. Nem! Inkább szárnyaltam olyan érzésem volt, mint amikor a szikláról ugrottam le, csodálatos és felszabadító. Szavakba igazán nem fogható érzés. Bár tudtam itt nem lesz csobbanás, hanem helyette halál. Hisz részben ember lettem. Amire midig is vágytam. Beteljesült. És most véget is ér. Még kis sem élvezhettem emberi életem, ami ha jól tudom 5 napig tart. Már egyszerre meg is halok. Mégsem bántam meg, hogy az ablakot választottam az ajtó helyett, valamiért nem. Lehet akkor nem haltam volna meg, de akkor nem éreztem volna ezt a csodát. Behunytam a szemem és csak élveztem a pillanatot. Nem féltem. Nyugodt voltam és boldog. Füleltem és hallottam a kocsik zaját a falevelek zizegését, ahogy a szél játszik velük. Különösen megnyugtató érzés.
Meg éreztem, hogy vészesen közeledik a beton száraz kemény talaja így erősebben összehunytam szemem. Felkészültem a becsapódásra.
Viszont úgy éreztem mondanom, kell valami, halálom előtt meg kell valamit osztanom a világgal.
- Michael. Szeretlek!
S akkor valami keményen landoltam. Mégis puha volt egyben. Meleg és megnyugtató. Boldogsággal öntött el és ismerős érzések keveredtek bennem a bizsergés, a lábszár elgyengülés és a kótyagos fej. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam hol landoltam. Egy ismerős szerelmes arc fogadott. Tudtam, hogy csak álom mégis örültem, hogy ő lesz az utolsó emlékem:
- Michael – suttogtam az előbbi szavaimat. – Szeretlek!
Majd nagy fényesség árasztotta el a teret és a semmibe veszett az arc s vele együtt én is.

12. rész: A gonosz 2. Orchidea

12. rész 2.

A gonosz

Orchidea

Katt…

Ráhelyeztem a kezem a kilincsre. Még mindig reszkettem, talán a félelemtől, talán az aggodalomtól. De nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Szép lassan nyikorgás nélkül nyílt ki. Körül néztem és rendet találtam. Semmi nyoma viadalnak.
Kissé fellélegeztem, de mégsem nyugodtam meg. Hisz Mary –t nem láttam és valami keringett a levegőben, valami megmagyarázhatatlan, de e helyett Mary izgatott.
- Mary! – szóltam szipogó hangon. Már megint. Hagyjál! – Mary! – kicsit hangosabban, de még mindig könnyek közt.
Nem jött válasz. Elkeseredetten csúsztam le az ajtófélfán.
- Hol lehet? – suttogtam. – Mary! – a könnyeim többszőrösödtek. És erősödtek.
Nem bírtam felállni. A sok súly, amit a vállamon cipeltem még nagyobb lett attól hogy Mary nem válaszol. És most már annyira nehéz volt, hogy elbírni már nem tudtam. Összeroskadtam. Még mindig reszkettem. Már nem bírtam tovább ezt a fura érzést és a lábamba is ezer tűszúrt. A cipőtartó ott volt mellettem és tudtam egy zoki is rejt magában. Kinyújtottam a kezemet és épp elértem a fogantyúját. Elhúztam. Kivettem a legkényelmesebb sportcipőmet és a pótzoknit. Az csak azért szokott ott lenni, ha reggel elfejtenénk felvenni indulás előtt, már ne kelljen visszafordulnunk.
Odahúztam magamhoz és felvettem őket még mindig könnyek közt. De amikor már rajtam voltak hirtelenmód a reszketésem csillapodott és a szúró érzés is fokozatosan múlt el.
- hhh… - nyögtem egyet, és most feltápászkodtam. Mert nem lehet, hogy Mary csak úgy eltűnjön.
A ruhám még mindig nedves volt rajtam de csak néhány foltban. Így döntöttem hogy nem öltözöm át. Különben is Mary fontosabb és nem adom fel. Itt kell lennie valahol.
- Mary! – kiáltottam újra hisztérikusan.
Puff… valami nagy csattanást hallottam aztán egy kisebbet, lágyabbat.
- Mary? – kérdeztem. – Mary? – ismét.
- Várj! – kiáltottam a fürdőből. Erőszakos volt a hangja mégis boldog voltam hogy hallom.
Lemerevedett a lábam és vártam hogy Mary megjelenjen. Boldog voltam és ettől a könnyeim kissé meg csappantak.
- Itt vagyok – lépett ki a fürdőből. Abban a ruhában volt, amiben elbúcsúztunk, de nem számított.
Olyan 5 óra lehetett vagy fél 6, még is elég meleg szellők fújak, így nem számított, hogy nedves ruhában vagyok úgyis, megszárad. És Mary –vel inkább töltöm az időmet, mint öltözködéssel.
Michael… - jutott eszembe és úja azok a könnycseppek eddig is folytak, de most már még jobban. És észre vehetőbben. De aztán elzártam emlékét és nem is gondoltam rá. Elrejtettem olyan mélyre hogy ne kelljen előeszkábálnom soha.
Mary velem szembe állt a fürdőtől 1 méterre, balra, méltatlan csoki barna boci szemekkel bámult rám aztán közömbösen folytatta. De a hangja még is megértőnek, aggódónak tűnt:
- Mi történt? A Randi… - egy percre elhallgatott majd: - Mi történt?
Szüppögtem egyet majd válaszoltam:
- Mezista! – tudnia kell. De többet már nem bírtam. Az emlékeimet elzártam hogy ne lássam csak ennyit hagytam meg magamnak emlékeztetőül.
- Michael? – kérdezte, de tudta a választ. Így nem feleltem csak felemeltem a kezem és folytattam:
- Erről ne beszéljünk. – tudtam, hogy megért és nem faggat ő olyan, hogy kivárja, míg csendben megsemmisítem magam azután újjá épít.
- Jó! – mondta ismét közömbösen, de most már a hangja is az volt. - Megcsókolt? – erőszakos volt a hangja.
Elindult felém. És ismét rákérdezett, amikor nem válaszoltam:
- Megcsókolt?
- Mi? – kérdeztem, amikor megállt a nappali közepén.
- Megcsókolt az a szerencsétlen féreg? – sértegette Michael –t, de hát nem is ismerte. Vagy csak azért, mert Mezista. Mi baja van? Nem ilyen szokott lenni. Mi ütött belé?
És Michael…
A könnyeim megkétszereződtek ismét. De nem Mary új közömbös erőszakos stílusától, hanem Michael emlékétől. Visszatért. Nem voltam elég ügyes. Még elzárni sem tudok egy érzelmet. Annyi van. Nem bírom tovább. Szörnyű. Borzalmas. Csak az arca jutott eszembe semmi más mégis nagy hatással volt rám.
Megtorpant és elképedve nézett rám. Én elindultam felé hogy magyarázó szavakkal traktáljam.
- Te sírsz? – kérdezte elégedett hangon.
Szüppögtem majd kemény, nyers hangsúllyal válaszoltam:
- Mit számít az!?
Mary gonoszan felnevettet:
- Nekem nagyon is sokat számít!
Majd én is megálltam tőle alig 2 méterre, mert valami olyan csiklandozta az orrom, amit eddig is éreztem, de most már erősebb volt.
- Ezt ismerem! – suttogtam hang nélkül. Épp csak tátogtam. – Ez… - majd hangosabban folytattam elképedve: -… ez Orchidea!

Blogíró: - Egy 13 éves sárvári lány

Énrólam is egypár sort...

Egy 13 éves sárvári lány vagyok. De senkit ne tévesszen meg az évszám! Lehet hogy még gyerek vagyok, de elég érett gondolkodású. Mások azt mondanák épp hogy kivettem a kezem a számból. Épp hogy tudom a szorzótáblát. Mit akarok én egy blog írásával?! De aki ez mondja nem látja át a dolgokat.
Idéznék egy ismeretlen költőt…

„A fantázia kortalan. Nem kell gyereknek lenned, hogy olyat képzelj ami helytelen. Nem kell felnőttnek lenned, hogy olyat tény ami lehetetlen (…) és lelehetsz fiú vagy lány, az élethez való jogod neked is kijár(…)”

Nem kell felnőttnek lennem hogy olyat írjak ami nekem nem való. Olvastam vagy száz perverz könyvet és bevallom tetszettek.

SÁRVÁR

A név is magában rejti jelentését. SÁR és VÁR. (Remélem nem kell megmagyarázni.) Mondjuk rá hogy kisváros. Mert nem falu! Vasmegyében ez a második legnagyobb település, de fele akkora se, mint a székhelye SZOMBATHELY. Városkánk a Termálfürdőről és az ÖRÜLT MARKOLÓSRÓL nevezetes. (Aki igaz csak mostanában lett híres és közkedvelt, de attól mi régóta vagyunk rá büszkék. DAGAD A MELLKASUNK.)

A Wellnes fürdőről csak futóban annyit… több Német, Cseh, Orosz, van ott mint magyar. Kissé nyomasztó, hisz mindig hőgutát kapok ha meghallok egy németet… Folyton úgy lehet érteni a beszédüket mintha káromkodnának.(Mivel németet tanulok, némely dolgot értek) Rossz érzést kelt az emberben ha egy német turista németül cseszegeti az embert. Szentem azt hiszik mi magyarok tiszta hülyék vagyunk. Persze a fürdőnk már kell.
/Ebben az évben viszont jól elrontották a fürdővezetők. Új részeket terveztek. Egy fedett úszórészt, egy csúszdaparkot és felújítják a régi hullám medencét aminek a közepén egy óriásik kék gömb fel és lefelé mozgása képezte azokat a bébi méretű rémítő hullámokat. Ez mind szép és jó, de mikor kezdték el az építést? FEBRUÁRBAN! Elment a józan eszük? A fürdő romokban, semmit se lehet csinálni. Mármint kint biztosan nem. A hideg medence ami a legnagyobb volt eddig, és minden fiatal ott volt a legszívesebben... A fala lerombolva. A leeresztett víz miatt a csempék is lepotyogtak. Hát ez azért szép. Szó szerint elcseszték a nyarat./

Más büszkeségeink:

1. A főtéri írtó giccses szökőkút. /A vízköpők valamiféle mesebeli színes állatkákat ábrázolnak, ami többszöri látásra se nyeri el az ember tetszését./

2. A sárvári Vár amiben Nádasdy Ferenc otthonául szolgált. Ferenc felesége a világhírű Báthory Erzsébet A VÁMPÍR. Igen. /Látjátok már születésem óta belém nevelték hogy szeressem a Vámpírokat :D/ A történetet gondolom ismeritek, de én most megosztok olyan dolgokat is veletek amikről nem biztos hogy tudtok.

Erzsébet arról volt híres, hogy Szép nőket legyilkoltatott és a vérükben fürdött hogy örökké makulátlan legyen. Tudjátok ő is az örökélet titkát kereste, vagy az örök szépség, fiatalságét. A lényeg ugyan az. Rászívott akkoriban még nem ismerték a plasztikát. :) Szóval mivel férje itt lakott Erzsébet is hosszabb időket töltött Sárváron. És az a hír kapott szárnyra hogy itt is volt neki kivégző terme. Amiről sajna az kell mondanom KACSA. Többször is jártam már a várunkban. És ilyen nincsen. Körül is érdeklőttem régebben, de azt mondák nekem ilyen termet a reparálások előtt se találtak. De a TURISTÁK ezt nem tudják így százával jönnek és jönnek. Megállíthatatlanok és egy Csehnek magyarázhatod hogy ilyen nem létezik. Még a saját nyelvükön nem értenek nemhogy angolul.

3. Spirit hotel. Sárvár legelőkelőbb hotelje. Egy kis úszószigetnek elmegy. Persze, mondanák nálunk róla jót és rosszat is egyaránt. Jó: JÓ DRÁGA. Rossz: Egyáltalán nem Higiénikusak ott. Erről én nem tudok saját véleményt mondani, egyszer jártam benne akkor is a barátnőmet kísértem el. Nem osztom meg, mi dolga volt ott, mert elég uncsi és ciki is egyben. Csak annyit mondok, „kifogyott a nyomtatómból a patron.”

4. A Gárdonyi Géza Általános Iskola. Odajárok. NO komment. /van még ezen kívűl egy Sort suli egy Egyházi.... kül a mi sulink nem tom mi. Asszem semmmi főbb jelenztőssége nincs.

Bizonyára azt hiszitek nem szeretek Sárváron élni ha ilyeneket mondok és viccet csinálok mindenből. Nem így van. Szeretem a városkám. Nem mondom hogy mindennel egyet értek ami itt történik és el is fogadom, de hát csak egy kis 13 éves csaj vagyok. Mi beleszólásom az egészbe? :D

Egy napom:

Egy napom kb. ötven lépésből áll.

1. Felkelek
2. Felöltözök
3. Megiszom a kakaóm xD
4. Álmodozom egy sort
5. Bepakolok a táskámba
6. Megmosom a fogam
7. 10 percig keresem a kulcsom
8. Felveszem a cipőm
9. Mindennel elkészülve, nyugodt lelkiismerettel lépek ki az ajtón.
10. Bezárom kulcsra azt.
11. Kitolom a garázsból a biciklim mi majdnem atomjaira hull a sok megpróbáltatástól amit elvárok tőle nap mint nap.
12. Kinyitom a kaput.
13. Majd bezárom.
14. Elindulok
15. Elfelejtem, hogy bezárkóztam-e.
16. Visszafordulok.
17. Átmászok a kerítésen.
18. Ellenőrzöm. /mindig zárva van./
19. Visszatérek és újra elindulok
20. Beérek a suliba és van még 10 percem előkészülni és pletykálni
21. Végig szenvedem az első órát
22. Szünet. Hülyülés
23. Végig szenvedem a második órát.
24. Kajaszünet. Eszek s közben hülyülök.
25. Végig szenvedem a harmadik órát.
26. Leküldős szünet. Az udvaron töltjük.
27. Végig szenvedem a negyedik órát.
28. Leküldős szünet. Az udvaron hülyülök.
29. Végig szenvedem az ötödik órát.
30. Leküldős szünet. Már szenvedem a szünetet is, alig várom hogy vége legyen a sulinak, viszont mégis fel vagyok dobódva, mert már csak 45 perc és Menza. Igazából a kaja pocsék, de a barátnőimmel, jól elvagyunk. Esküszöm az egyik ok miért nem otthon kajálok, mert jó a társaság. És a felelős tanárokat is jó idegesíteni hogy kur…va lassan eszünk és csak beszélünk. Van azért néha ehető étel. De csak ünnepnapokon.
31. Végig szenvedem a hatodik órát.
32. Feldobódom mert eljött az ebédidő. Szétbeszéljük magunkat és rengeteget röhögünk.
33. Ebéd utáni tánc. Ilyenkor általában Sp-t vagy saját találmányainkat adjuk elő. Baromkodunk ezerrel.
34. Elbúcsúzunk.
35. Hazamegyek. Néha a tesómmal együtt végzek akkor vele megyek haza.
36. Otthon gyors megtanulok, majd tv-zek
37. Ha van kézim elmegyek arra ha nincs olvasok tv-zek vagy blogolok.
38. Megfürdök.
39. Tv-t nézzek
40. Olvasok minimum éjfélig.
41. Azután ha lusta voltam délután és nem csináltam meg valami házit, pótlom.
42. Lefekszem kimerülten.
43. 10 perc múlva kikászálódok az ágyból és káromkodok úgy mint egy kocsis.
44. Kimegyek a konyhába megpróbálom nem fölébreszteni aput aki a tv előtt elaludt.
45. Kinyitom a hűtőt és kiveszem az uborkát majd egy deszkán halkan, precízen felszelem, víz alátartom a kezemben.
46. Fél kézzel elpakolok
47. Visszalopózkodom.
48. Becsapódik mögöttem hangosan az ajtó, hallom apu felébredt.
49. Leszedem a terrárium tetejét és beleszórom az uborkát az özvegy hímnemű hörcsögömnek. TÖPINEK/TÖRPINEK.
50. Uborkaszagos kézzel visszahuppanok az ágyamba, várom hogy reggel legyen és kezdődjön előröl zűrzavarosan unalmas életem.

Nevem: nOémi

Átlagos tanuló
Átlagos élet
Átlagon felüli képzelőerővel átkozva :D

én:

12. rész: A gonosz 1. Könnycsepp

Most kiderül mi is az a Mezista?!!!

12. rész 1.

A gonosz

Könnycsepp

Az út igen hosszúnak tűnt, főleg azért, mert a gondolataimba zárkózva töltöttem. Persze a nő érdeklődött, hogy mi történt és mi volt az a jelenet. De én csak sírva fakadtam és nem mondtam semmit, így nem is kérdezősködött tovább. Vagyis úgy tetem mintha sírtam volna... vagyis könnyek gyűltek a szemembe és… én sírtam? Aaaa… a parton is? Én nem tudok sírni én Cupido vagyok!!! A Cupidók nem sírnak... mert nem tudnak. Vagy talán csak valami más. Mindegy az nagyobb gond ami… ami a könnyeket alkotta. Az hogy… az a szemét kihasznált. Meg akar ölni. De nem fog sikerülni neki! Azt garantálom.
Ám az úton az is kiderült hogy az apóka hangszálait megműtötték, így nem tud beszélni még 2 napig, mert pihentetnie kell azokat. Nem mintha érdemes lett volna megjegyezni… de mi máson gondolkozzak?! El akarom terelni az óriási hibáról a figyelmemet… Na tessék már megint erre gondolok. De hisz ezt nem lehet elfelejteni! Az a szemét elgyengített hogy megöljön. De minden Mezista ilyen, undorító egy banda. A Mezistákról tudni illik hogy az ellenségünk. Már a kezdetek óta.
Hogy mi a Mezista csoport?
Ez egyszerű, már létezésem óta belénk nevelték, hogy a mezisták esküdt ellenségeink, de nem csak nekünk, hanem a többi úgymond „mesebeli lénynek” : vámpíroknak, angyaloknak, farkasembereknek, kaszásoknak… A Mezisták az emberek egy csoportja, akik tudják, hogy létezünk. Vadásznak ránk. Mert gonosznak gondolnak minket. És nem veszik észre, hogy épp MI vagyunk azok, akik segítenek. Szóval mi jók vagyunk. Mi épp azért létezünk, hogy az életüket jobbá, szebbé tegyük. És mi a hála? Halál! Igen, halál. Irtanak minket, mint, a szúnyogokat. Csak azért mert az a meggyőződésük, hogy mi Cupidók befolyásoljuk őket. Nem hagyjuk, hogy úgy éljenek… ahogy akarnak. Mi irányítjuk az életüket, vagyis a szerelmi részét, nem lehet saját döntésük. De ez baromság! Mi csak segítünk, csak motiváljuk őket, mert a döntés az övék. Ám ezt nem hiszik el. Így… van az, ami van. Bár abban egyetértek, hogy a vámpírokat ölik. Ők le akarják igázni a földet, az embereket pedig kipusztítani. Innen van hogy vért isznak. Az ókori görög mitológiában a vámpírok embert öltek és a húsukból merítettek új erőt. S valahogy így alakult ki hogy ma már vérrel táplálkoznak. Ám az biztos hogy nekik nem kell feltétlen vért inniuk hogy életben maradjanak. Szóval ők simán meglennének ember nélkül is. Nem úgy mint mi… Ám nem minden vámpírnak ez a nézete. Sok vámpír például állatvért iszik, vagy szentelt vízben fürdik, hogy ember lehessen. De a Cupidók nem rosszak! És a többiek nagy része sem. Így teljesen felesleges ez a csoport. Bár ma már nem mindenki választhatja meg mi a hite. Régen a középkorban a mezisták találtak egy könyvet mi úgymond, erőt adott nekik. És ez az erő öröklődött, épp azért hogy a mezisták ne haljanak ki, hogy ne szűnjön meg a viszály…
Én ezt a könyves históriát igazán nem hiszem, szerintem több varázstudó lény átpártolt a gonoszhoz, félelemből vagy csak, mert úgy esett jól neki. Átadták az erejüket az embereknek. És így, lehetek a mezisták igazi ellenségeink.
Bármelyik is… Michael az ellenségem, s ki akar iktatni, a küldetése vagyok. Valószínűleg ezért járt olyan sok helyen… Nem én vagyok az első.
De hogy lehet elpusztítani minket?
Nem egyszerű! Minden lényt a leggyengébb pontján kell támadni, majd az elgyengíteni és a szívébe szúrni egy karót. Nekünk Cupidóknak ez a „Szerelem”! Az a gyengepontunk, ami a létezésünk. A Szerelem. És Michael ezért akart elcsábítani, hogy elgyengüljek, s megölhessen. Csak azt nem éretem miért nem tette meg ezt a tisztáson. Hogy miért nem szúrt le ott helyben, ahelyett hogy elárulja micsoda ő. Talán csak játszadozik velem?
Nem tudom elhinni, hogy ő… - ismét kicsordult az a valami a szememből, ami eddig… a mai napig nem! Most volt időm és szemre vettem. Olyan volt, mint a víz. Ám amit már a filmekből megtudtam sós ízű. Ha megkóstolnám…
Megnyaltam és nem hittem el… éreztem, ízleltem. Sós volt.
De hogy lehet ez? Én nem érzek ízeket. Talán csak véletlen? Azt nem hinném!
Ám erre már a kocsi megállt és a nő fordult hátra hozzám.
- Innentől merre? Sajnáljuk de, nem nagyon ismerjük Sirs –t. Nem igen járunk el otthonról. – somolyogva férje pillantott, valami olyasmi csillant őszülő szemeibe, ami az enyéméibe soha. Szerelem. Ennyi idő után is… szerelmes.
Bolond voltam hogy elhittem én is az lehetek… Bolond voltam hogy azt véltem Michel talán megváltoztathatja jelentéktelen zöldszemeim csillogását.
Bólintottam és a kezemmel balra mutattam, mert nem volt erőm megszólalni. Féltem, ha beszélek a hangomban cseng minden érzelmem… és azt nem akarta.
Aztán eszembe jutott valami, valami amit Michael mondott nekem az első szinten amikor… nem bírtam még magamban se… valami olyasmit hogy… „Madison szerelmes vagyok beléd!”
- Oh a szemét, ezt is hazudta… - suttogtam alig hallhatóan, talán hang nélkül is.
- És itt? – szólalt meg újra kedvesen a hölgy.
- Ismét balra.
Csoda sikerült hiszti nélkül megszólnom. Talán csak, azért mert az elkeseredettséget felváltotta a düh hogy, hogy lehet Michael ilyen gerinctelen.
Vagy… komolyan gondolta? Talán belém szeretett és ezért nem ölt meg? – legyeztem egyet a kezemmel minta el akartam volna kergetni a gondolatot amiben az szerepelt hogy talán jó útra tért egy Mezidta. Baromság! Fújtattam egyet majd szóra nyitottam remegő ajkaimat ismét, hogy az nőnek ne kelljen kérdeznie:
- Itt jobbra aztán a legközelebbi elágazónál balra ésegyenesen, míg vége nincs az útnak.
A hölgy bólintott majd valami olyasfajtát mondhatott hogy „köszönöm rendben”, vagy nem tudom… nem nagyon figyeltem. Mert épp azon agyaltam mit fogok tenni, ha odaérek. Vagy hogy ott lesz –e. Mert tutira előbb ideérne mint mi. Így az út maga félóra volt, mert hatvannál nem ment följebb a mutató, de nem is baj legalább még fél óráig éltem.
De Mary…
Eszembe jutott hogy őt is megölheti nem csak engem, mert ő Mezista. Bár Mary –t ezen a ponton nem bánthatná. Nem ő a „KÜLDETÉSE” de mit tudom én. Szerintem, találna rá megoldást. Ám most remélem elég beszari volt… hogy talán nem követ.
És akkor befordultunk az utcára. A szívem a torkomban dobogott, még az ülésről is lejjebb csúsztam, hogy elbújhassak. Féltem hogy itt lesz, bár egyikrészem mégis azt kívánta… bár látnám. Persze az a felem nem éppen beszámítható, emiatt a felem miatt gyengültem el és ő a hibás… Ő a hibás hogy nem néztem bele az emlékeibe, és nem fedeztem fel előbb hogy Mezista.
Feljebb csúsztam, hogy kilássak, meg… mert már állt meg a kocsi és félő, hogy ki kellett volna szállnom. Elállt a lélegzetem, kint megpillantottam azt a kocsit, ami Michael –é. Persze mert itt hagyta. – jutott eszembe.
Ettől kétlétű érzelem keveredett bennem. Örültem, hogy nem járt itt, de féltem, mert ide fog jönni.
Sóhajtottam egyet majd nagy levegőt vettem és mikor a kocsi megállt kinyitottam az ajtót.
- Köszönöm hogy elhoztak, és nagyon sajnálok mindent. Boldog vagyok, hogy vannak még ilyen emberek.
A nő kedvesen rám nézett és fura mód az almácskái és a nevető ráncai megtetszettek. Kedvességet árasztott és látszott rajta még mindig fülig szerelmes párjába, aki éppen most nem beszélt. S nem tudta traktálni hazug szavakkal.
Nah ez a szerelem! Bár… mit tudok én egy Cupido aki szerelmi analfabéta. De mégis szerintem ez a szerelem. Jóban, rosszban egymás mellet, örökláng mi soha nem alszik ki. Egymás mellett halnak meg, kéz a kézben. Megindító egy pillanat az, amikor rá jössz létezésed értelmére, és hogy te is erre vágysz. De nem Michael –el. Ő nem! Ő gonosz. És ha elfelejtettem volna… rám vadászik.
A nő hozott vissza a valóságba:
- Semmi gond, örülünk, hogy segíthettünk. – egy kedves arc a sok közül és még egy, ami még kifejezőbb. Kell ennél több?
- Köszönöm. – mondtam lezárásként, majd becsaptam az ajtót és siettem a kollégium felé.
Menetközben még egy pillantást vetettem Michael kocsijáraaaa…aaa. A Volt helyére! Mert eltűnt. A hűlt helye maradt ott. Nem volt sehol. De hogyan? Ezt hogy csinálta?
Ekkor beindult a félelem központom és azt súgta jobb lenne felmenni.
- Nem tudom elhinni… - vagdalóztam és csapkodtam, a hangom mégis inkább tűnt elkeseredettnek, mint sem dühösnek. – Nem tudom elhinni – ismételtem.
A lépcsőn felfelé ballagtam s közben ezeket kántáltam. Elég halk hangerővel, mert cipő nélkül nem valami hangosan botorkáltam, mégis minden egyes koppanás, amikor a lábam a lépcsőfokra tettem, úgy éreztem, belereng az egész kollégium. És emiatt reszkettem, vagyis remegtem. Nem tudom miért de, remegtek a lábaim és a kezeim, sőt az egész testem. Nem nagyon érdekelt hisz jelentőssége nem volt. Cupido vagyok egy betegmentes szupererejű bomba, aki néha ezt elfelejti. /könnycsepp, ízek, NEM! MOST NEM!/ De féltem is. Nem Michael –től, hogy megöl. Nem attól. Hanem hogy Mary –nek baja esett –e, meg… hogy eltudom –e felejteni őt. Mert bármilyen szemszögből nézem. Szeretem, még ha ő csak megjátszotta, és a halálomra vágyik akkor is. Nem tudom elfelejteni a csókjait s szavait, még ha álom volt csupán. Egy boldog tudatlan álom. Aminek azt hittem soha nem lesz vége… de tévedtem. Mert az én elferdített világom nem két emberi boldog tinédzser szerepel, akik néhanap jól érzik magukat… egymással. Nem! Az én világom a hazugságokról, Mezistákról és Cupidókról szól minden. Nincs benne semmi happy és semmi normális emberi szerelem. Ez csak elferdített tükörképe egy normális tinédzser lány életének.
Megszaporáztam lépteim, de emberi tempóban még, mert lehet hogy most még lebuknék egyik szomszédom előtt. Amikor felértem az ajtónkhoz remegő kézzel húztam ki a kulcsot a zsebemből és ugyan ilyen kézzel, helyeztem is bele a zárba. Vettem egy nagy levegőt majd elfordítottam.
Katt…

***

A folytatás egy -két napon belül fent lesz, de nem mondhatom biztosra. Remélem nem hargszotok meg :)

Díj!!! - Csak a menők :) Eagon'Li Arsan -tól

1. Tedd ki a blogodra!

2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!

3. Írd le ki azt a 6-7 ember akinek tovább küldöd!

4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!

1. Kész!

2. Nagyon köszönöm ezt a csodálatos díjat Eagon'Li Arsan -nak. Boldogság önt el hogy rám is gondoltál :)

3. Én nem hiszm hogy tovább küldöm és nem azért mert ilyen szemét vagyok hanem azért mert én is követem az az elvet miszerint inkább szavakat a díjak helyett :) Persze nagyon örülök neki hogy Eagon'Li Arsan -től megkaptam ezt a fantasztikus díat :) Köszönöm mégegyszer is. /ezért is tettem ki:)/

Mi/Melyik a kedvenc...

italod: EPERTURMIX :)

ételed: perpillanat az... EPERTORTA xD

állatod: majom :)

színed: KÉK, narancs, feket, barna, IGAZÁBÓL minden jöhet

édességed: eperfagyi, epresjoghurt XD

stílusod: pop ... /KISS XD dehogy is :)/

énekesed: James Morrison SAM TSUI!!!!!

énekesnőd: Taylor Swift, Tiffany

színészed: Jhonny Depp

színésznőd: Sacarlett Johansson

együttesed: NINCSEN

blogod: egy Cupido bukása

:) köszy a díjat!

11. rész: Az Igazságot! Hullócsillagnak

11. rész
Az Igazságot!

Hullócsillagnak!

Sokáig sétáltunk mire elértük a buszmegállót, de közben legalább volt időnk beszélgetni. Ő csak azt kérdezte meg, hogy hol van a családom. Persze nem akartam neki hazudni így azt mondtam: „Ezt inkább ne!” Tiszteletben tartotta és nem kérdezett többet. Én persze elárasztottam a kérdéseimmel s ő meg igazat felelt. Azt hiszem. Kérdeztem tőle, hogy hol élt már meg hogy kikkel. Elmesélte, hogy már Los Angelesben is jár és Európában is. Franciaországban, Nagy Britanniában, Portugáliában, Spanyolországban és Szicílián. Az apjával élt és a feleségével, mert az anyja már nagyon rég meghalt rákban. Erre persze elszönyedtem de ő csak azt mondta: „Ne, ne, ne… ne csináld már te is. Nem kell, hogy te is sajnálj. Az anyám volt de nem is ismeretem, és akit nem ismertem az nem hiányzik. Persze jó lett volna ismerni, de jobban hiányzana Amania, ha most meghalna. Ugye érted!” (Amania volt a mostoha anyja.) Persze megértettem. Jobban hiányzana nekem Mary, mint a nem létező családom. Aztán még néhány marhaságot végül is 13 –re csökkent a kérdéseim száma. Az övé meg 5 –re. Mert egy csomó mindent elmondtam neki úgy, hogy nem is kérdezte. Nem tudom hogy csinálta, de azt kell mondanom ügyes volt.
- Akkor az első kérdésem. – törte meg a csendet. – Ha választhatnál egy BigMeg és egy Görög saláta közt, melyik lenne az?!
Húú erre most mit mondjak. Nem hazudok, ha választok, de nincs kiindulási pontom, mert még létezésemben nem ettem. De ha úgy nézzük melyiket, kóstolnám meg akkor az a…
- BigMeg. De ezt miért kérded? – komolyan érdekelt miért ilyenekre pazarolja a kérdéseit.
- 12 és azért ezt kérdeztem, mert tudni akarom milyen vagy. Ha ezt egy másik lánytól kérdeztem volna meg akkor ő a görögsalátát, választotta volna és nem a BigMeg – et. – Ohh… lebuktam. - És ebből azt szűrtem le te egy… ember vagy és nem anorex műanyag mese.
- Áhh… remek, ember vagyok. – Bár az lennék. Bár az lennék.
- Ne, ne nehogy azt hidd. Ez olyan megszemélyesítés. Tudom hogy… - Hogy mi? Hogy Cupido vagyok? -… te egy álom vagy de ember is, mert rendesen táplálkozol. - Álom? Álom? Álom vagyok? Ohh… álom…
- Álom lennék számodra?
- 11 és nem. – Ohh… hát igen gondoltam… - Annál te sokkal jobb vagy.
Ott ültünk a buszmegálló koszos padján az épület belsejében, amiben még rajtunk kívül több ezren várakoztak, de nem érdekelt. Akkor és ott meg akartam csókolni. Nem érdekelt hogy a hely nem éppen romantikus, de amit mondott az már az volt. Meg akartam csókolni. Már hajoltam közelebb hozzá és ő is, azt hiszem megmozdult, amikor felhangzott egy vinnyogó hang. Utána meg egy bejelentés a 2340 –es busz megérkezett. Kérem, szálljanak fel!
- Ez a miénk. Mennünk kell! – A francba! Hülye busz. Muszáj volt pont most? Nem lehetett volna az után miután megcsókolt?
- Okés. – mondtam unottan.
- Nyugi ezt majd befejezzük később. – Hogy mi? Okés!
Elpirultam ő meg kinevetett. Csókolj meg!
- Később? Tudok addig várni? – kérdeztem kacéran.
- Remélem igen. Ahova viszlek sokkal romantikusabb, mint egy buszmegálló mocskos padja.
- Oké akkor mire várunk nyomás az a romantikushely, hogy vége megcsókolj már! – milyen kacér dettó.
Persze somolygott rajtam majd újra átfogta a derekamat és felhúzott a buszra.
- Két jegyet a ¾ -dik megállóig. – mondta Michael a buszsofőrnek, majd átnyújtotta a pénzt.
Aztán elindultunk a busz hátulsó ülései felé, mert ott nem ült senki.
- Kellemes utazást! – válaszolta miközben odaadta a jegyet, mit a sofőrtől kapott. – Egy kis emlék a világ legjobb utazásáról.
- Haha… attól hogy veled vagyok ezen a rozoga akármin, ami nem mellesleg életveszélyes, attól még nem lesz kellemes. Talán csak egy kicsit ha…
- Majd ott. – mondta ismét somolyogva.
- Lehetetlen alak vagy! Más már…
-…Rég megcsókolt volna. Igaz. De én nem vagyok más. Én Michael Jons vagyok. Hello! És én romantikusan szeretem csinálni.
Erre két nő, aki mellett elmentünk elképedve figyelt ránk. Biztos ARRA gondoltak. Úristen.
- Hello. Már ismerlek. S az előbb a megállóban olyat mondtál…
-…Aminek nem tudtál ellen állni. És le akartál ott helyben támadni. Tudom és bocsi.
- Imádom, hogy befejezed a gondolat menetemet, DE te sem ellenkeztél csak az a hülye bemondó… - nem fejeztem be, mert láttam nincs értelme.
- Igaz. Mert nem bírtam visszatartani magam, pedig nem így kéne. Igaz?
- Igaz. – értettem egyet.
Nem beszéltünk tovább addig, amíg le nem ültünk. Bizonyára Michael –nek is feltűnt a két nő vagy a többi utas, akik hitetlenkedve meredtek ránk. Lehet azért bámultak úgy minket, mert nem hitték volna, hogy fiatalok buszoznak még. Amikor körbenéztem észre is vettem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik 40 év alatt vannak. De hát meg is értem ki az a fiatal, aki busszal közlekedik… Hát mi. Michel meg Én hhm… Nem hiszem el. Olyan… olyan, olyan laza tudok Michael mellett lenni, mintha nem is én lennék. Mellette teljes mértégbe Miranda lehetek, jó nem teljesbe de úgy érzem. Mellette élek. Ő az én életem. És olyan könnyedén tudok vele beszélni az érzéseimről, meg viccet is tudok belőlük csinálni. Én nem is ilyen vagyok, én visszahúzódó, félénk… nem rámenős és vidám. Michael talán megtanít élni. Valószínűleg. Tetszik. És ha tényleg megcsókol… majd, akkor végre megtudom mi is az. Mivel még fiúhoz nagyon nem közeledtem, így nem csókolóztam még senkivel sem. Úristen mi van, ha elrontom?! Mi van, ha rosszul csinálom? Egy Cupido, aki szerelmi analfabéta. Na szép. De mi van, ha tényleg, hisz sohasem csináltam és érezni fogom –e, ha Cupido vagyok, vagy történik valami ha megcsókolom? Vagy semmi nem lesz? Ezekre a kérdésekre jó lenne választ kapni.
- Mit gondolsz te a csókról és az egyéb szerelmes dolgokról? – kérdeztem végül Michael –t hogy eltereljem a gondolataimat. Vajon ő min gondolkodott? Meglessem?
- A csókról?… - ismételte majd felém fordult a testével. – Hát a csók szerintem egy olyan dolog, amit nem lehet meghatározni. Azért csókolózunk, mert késztetést érzünk az iránt, hogy kifejezzük érzéseinket. És a csók… szerintem… egy szexuális önkifejezés. A többi dolgot meg nem nagyon értem hogy mire gondolsz. Ja és 10. – zárta le humorosan a kis előadását.
- Szexuális önkifejezés? – mondtam fintorodva.
- Igen pontosan. Szerintem a csók nem egyszerű csók. Az sokkal több. – milyen igaza van. Teljes mértékbe egyet értek vele. A csók valami több…
- Hhm… tök igazad van.
- Ugye ezt most nem azért kérdezted, mert nem bírsz várni és…
- Nem, nem csak elgondolkodtam és kíváncsi voltam a véleményedre. – Igazából? Tényleg meg akarlak csókolni, de már addig húzta, hogy elkezdtem gondolkodni a következményein.
Nem szóltam utána és ő sem. Csak ültünk és egymást bámultuk. Most nem pirultam el, mint múltkor így elég élvezhető volt mélykék szemének látványa. Legszívesebben megmártóztam volna benne. Elmerültem volna, és csak lebegnék. Nem is akartam mást csak azt a két szép kék szemet. Hogy az enyémek legyenek.
Elmélkedéseimet egy nő szakította félbe, aki pont elénk ült. Ő volt az egyetlen, aki közel, mert ülni hozzánk. Fura. Azt hittem minden ember távolság tartó. Talán ő közvetlenebb fajta.
- Elnézést kisasszony, nem akartam megzavarni önöket, de együtt tetszenek lenni? – ezt a fura nő kérdezte tőlünk, aki olyan 38 éves lehetett de még is elég fiatalos volt. Szőke haja hullámos és arany fényű. Szemei szép csokoládé barnák és öltözete fiatalos. Nagyon fiatal és előkelő volt egy buszra.
- Tessék?... – kérdeztem, mert a külseje elvonta a figyelmemet.
- Igen. – válaszolta Michael helyettem. Imádom, ha egyszer nem nekem kell irányítani. És szívesen átadom Michae -nek a kormányt. Benne bízok.
- Mi?… - néztem tudatlanul Michele –re s akkor megértettem. – Ja… igen. Azt hiszem.
- Ohh nem akartalak titeket összezavarni csak azt nem értem, miért nem karolja át fiatalúr a hölgyet? Hisz olyan jól mutatnak együtt. Szerelmesek? – a nő mindent tudóssága idegesítő volt de erre én is választ akartam kapni. Szerelmesek vagyunk?
Michael nem szólt így most én válaszoltam:
- Azt hiszem igen. De még nem tudom… Tudja ez az első RANDEVÚNK. – mondtam és az utolsó szót erősen, megnyomtam.
- Egy buszon? – fintorgott ellenségesen. Nem tetszik ez a nő nekem. És olyan fura szaga volt, nem rossz, de ilyet még nem éreztem azt… azt hiszem orchidea illat párolgott belőle.
- Igen egy buszon, szerintem romantikus. – mondtam erőltetett hangon abba akartam hagyni már ezt a beszélgetést és ki ő, hogy megmondja mi nem jó.
- Sajnálom. Minek ütöm bele az orromat ilyenekbe. – azt vágtam volna a képébe, hogy igaza van de udvarias voltam és csak így szóltam:
- Semmi gond és… - elakadt a szavam, mert Michael a kezével elvette a kezemet az ölemből, és az övéjébe helyezte. Ismét elpirultam majd ránéztem és… úgy éreztem át, kell ölelnem s fülébe súgnom hogy „szeretlek”. De végül is nem tettem. Csak zavartam bámultam és motyogtam.
- Mi itt kiszállunk. – mentett ki végül is Michael a helyzetből. – Sajnálom de, randevúnk igazi helyére tartunk, szóval mi most elbúcsúzunk és további jó buszozást.
- Sok szerencsét és köszönöm. – válaszolta nyájas hangon.
Majd felálltunk és a lengőajtóhoz közeledtünk. Amikor odaértünk Michael megnyomta a gombot, mivel jelezte a buszsofőrnek, hogy kiszállnánk, így meg állt. Michael ment előre én meg mögötte, lesegített a lépcsőn, kicsit magas volt így jól jött.
- Köszönöm. – mondtam neki mikor már a busz elhajtott.
- Mit?
- Hogy mit? Hát hogy meg mentettél. Attól az Orchideás nőtől. Olyan letámadó volt meg minden. Nem? – panaszoltam.
- De. De ne foglalkozzunk vele biztos, van oka rá miért ilyen, meg ne rontsa el egy ilyen nő a napunkat. – Majd nyájasan felém fordult és a szemembe nézett – Akkor megyünk?
- Még jó hogy! – válaszoltam elcsigázva.
Azzal elindultunk az erdőbe. Az erdő? Jah… mivel egy erdő mellett szálltunk ki. Nem volt ott semmi más csak egy bodega, amit buszmegállónak neveztek. Jah… persze, az annyira buszmegálló, mint én ember. És mellette nem volt semmi más csak az út és az ERDŐ. Amibe elindultunk. Nem voltam túl elégedett a választott helyével, mert egy erdő, az csak erdő és nincs ott semmi érdekes, csak fák, bokrok, fák és ismét fák. Szóval nem valami romantikus.
- Az a hely, ahova viszel az… - nem hagyta befejezni, ismét közbe szólt, ami egyáltalán nem idegesített inkább csak meg nyugtatott, hogy érti, mit akarok mondani. És átadhattam a kormányt, végre.
- Igen, létezik, és nagyon szép. Nyugi ne aggódj. – Persze, persze csak ne aggódjak.
- És… - kérdeztem volna ismét de, ő már megint tudta mit akarok.
- Mindjárt ott vagyunk. Csak gyere! – Unszolt újra.
- Ugye te nem a gonosz farkas vagy aki Piroskát bevezeti az erdő mélyére hogy… - nem fejeztem be mert rájöttem nem teljesen így szól a mese.
- Nem vagyok perverz! Nem emlékszel a buszmegállóban te, akartál rám ugrani. – mondta újra csábító vigyorral az arcán és eltolt előlem néhány páfrányt, amik a kelleténél kicsit nagyobbra nőttek.
- Igen, mert csábítottál Szirén énekeddel. Ezt persze kihagyod. – válaszoltam már én is vigyorogva.
- Szirén? Azok nem nőneműek? – fintorgott.
- Nem mind. Vagy ha igen most már van egy hímnemű. – ismét kacérkodtam. Mit csinálok? Ez én vagyok? Igen! Én és élek!
- Inkább… - gondolkodott és még a fejét is vakarta. -… inkább Cupido! Nem?
- Cu… Cu… Cupido?! – ennyit nyögtem ki és aztán elképedtem. A mosolyom lehervadt a jó kedvem elszállt. Cupido?
- Igen. – válaszolta még mindig mosolyogva láthatólag nem vette észre a bánatom.
És akkor… elakadt a lélegzetem. Egy csodaszép vízeséshez értünk, ami vagy 20 méter magas volt. Persze szintes. És egy kistóba ömlött.
- Ez csodaszép! – akadtam ki s úgy éreztem minden addigi rosszkedvem egy pillanatra elszállt.
- Megérte várni? – érdeklődött majd elindult a vízesés irányába.
- Teljes mértékkel. – válaszoltam még mindig tátott szájjal.
- Gyere! – parancsolt rám. S észre vettem a vízesés első szintjére tart.
Hang nélkül követtem egy darabig, de csak addig, amíg rendbe nem szedem magam, és értelmesen nem tudok legalább gondolkodni. És még 2 percig hogy a beszéd rendszereim is helyre álljanak.
- Hogy találtad meg ezt a helyet? – kérdeztem álmélkodva még mindig, egy lépcsőszerű kőtömegen, másztam fel, hogy elérjük az első szintet.
- Nem is tudom… - töprengett. – Amikor jöttem ide Sirs –be lefulladt a kocsim… - nem hagytam, hogy bejezze, mert nem tudtam elhinni, hogy az a csúcsmodern kocsi lefulladjon.
- A kocsid? De hát az… - ő sem engedte, hogy befejezem.
Tetszett hogy egymás szavába vágunk és befejezzük egy más gondolatát olyan, mintha mindi is ismertük volna egy mást.
- Amikor jöttem akkor még nem az az autóm volt. Egy Corolla 740. Még használtan vettem egy kereskedésben Szicílián. Nem régen de mégis régi kocsi így történt hogy lefulladtam.
- De akkor honnan van ez az űrjárgány? – kérdeztem gúnyosan.
- Vettem. New York –ból hozattam ide. Erre gyűjtöttem. Tudod nyári munka, fuvarozás… és egyéb más fárasztó baromságok. – mondta elnyúzott arccal, valószínűleg azért, mert ez mély és fájdalmas nyomott hagyott benne. És még az emléki is borzalmasak.
Nem hiszem el csak azért gürcölt több éven át, hogy megvegyen egy csoda járgányt. Áh kitartó… Bár ezt vetem észre. Addig üldözött, míg el nem jöttem… és még a buszozásra is rávett. Elképesztő.
- Visszatérve az első kérdésedhez a 10-dik és a kocsis meg a 9-dik. Szóval lefulladtam a buszmegálló mellett…
- Bodega! – szakítottam ismét félbe, de nem csak, azért mert ilyen szemét és viccelődő vagyok, hanem hogy észre vegye a következő akadályt, nem tudom legyűrni. Ami nem mellesleg egy óriási sziklatömb volt. Ő persze könnyen vette az akadályt és sec perc alatt már fönt is volt a tetején. Én meg lentről figyeltem légies könnyed mozdulatait.
- Ohh… bocsesz – mondta majd leugrott a szikláról csak úgy könnyedén és mellettem landolt. Azt, hogy ezt, hogy csinálta, nem tudom. De rám nézve elég siralmas volt, hogy Cupido létemre, ami annyit jelent szuper erőm van ez nekem a gyorsaság és a gondolatfúrás, nem tudok meg mászni egy sziklát. Ám 100% -igi ember meg könnyedén fel és leugrál róla.
Fel egyenesedett és a szemembe nézett oldalról majd megfogta a derekamat, és ezt suttogta:
- Kapaszkodj! – nem is fogtam fel mit mondott, annyira elbűvölt közelsége hogy zavarta a gondolatmeneteimet.
Aztán könnyedén magához húzott de olyan erősen, hogy ha ember lettem volna tuti, széttörök de, hát Cupido vagyok. Bár ezt Michael nem tudta. Közelsége még jobban nőtt ettől és én már éreztem is a pírt az arcomon. Úgy éreztem, meg fog csókolni. Tutira biztos voltam benne. De végül is nem azt tette, hanem fél kezével megfogott a másikkal meg kapaszkodott és felrántotta magát a sziklára velem együtt. Komolyan mondom csak egy pillanat volt és már fent is álltunk a szikla tetején. Oké azt még elnézem neki, hogy egymaga képes volt meg mászni, de fél kézzel plusz még az én súlyom. Nem tudom, hogy tette de ez nem emberi volt bárhogy is nézem. Álmélkodva bámultam rá a kérdést még nem is tettem fel de, már kaptam a választ:
- 6 évig kapuéráztam és 7 évig judóztam. – Ez még nem magyaráz meg semmit, ilyet én se tudok, pedig hahó Cupido vagyok. Igaz nekem nem az erősségem a fő erőm bár az is van egy kevés még is ezt én nem tudtam volna megcsinálni még ha csak saját magamat kellet volna. De végül csak ennyit szóltam:
- Jah hát ez mindent meg magyaráz. – De igazából csak az elképzelhetetlenül izmos felső testét. Ami póló alól is jól kidudorodik.
Nem is vettem szemügyre miben jött, vagyis észre vettem csak nem elemeztem, mert egész eddig csak kékszemének gyönyörűségét figyeltem. És nem tűnt fel hogy elég jól öltözetben jelent meg. A meleg ellenére rajta is hosszú gatya volt ráadásul fekete. Ami elég jól passzolt barna bőréhez. És fehér póló, ami szintén passzolt a bőréhez. Michael tud öltözködni. – állapítottam meg.
- Jah… ismét a kérdésed… - mondta, amikor végre elengedte derekam és elindult a vízesés felé egy ki füves részhez. -… lefulladtam a BODEGÁNÁL – jelezte ezzel nekem, hogy egyet ért a szemléletemmel. – és nem akartam ott maradni az útmentén. Térerő se volt így gondoltam hogy… - abba hagyta, mintha várta volna, hogy befejezzem, vagy meg látott valamit.
- Bemész egy félelmet keltő erdőbe, hátha rátalálsz csodaszép vízesésre. – fejeztem be végül viccesen, hogy visszazökkentsem.
- Nem egészen de majdnem hibátlan. – és még nem is csaltam hogy belenéztem volna emlékeibe, csak úgy összekötöttem a kusza szálakat. Tapsot vagy valamit? – Tudod, nem tudtam, hogy van itt egy vízesés csak véletlenül találtam rá és, megtetszett.
- És hogy kerültél végül is Sirs –be? – kérdeztem méltatlanul.
Végre oda értünk a füves részhez és leültünk. S csak utána válaszolt kérdésemre.
- 8 nem?
- De - mondtam búsan és lehajtottam fejem.
- Nyugi, ha elfogy azután is kérdezhetsz csak akkor nem biztos hogy igazat mondok – gúnyoskodott és ismét az a mosoly. Én már olvadtam el. Nyögtem egyet majd ő, folytatta – Miután megtaláltam elővettem a telefonom hogy megnézzem, hogy mennyi az idő és csodálkozva vettem észre hogy itt van térerő. Aztán felhívtam apámat, hogy jöjjön, elértem vagy küldjön taxit és így.
- Komoly? – kérdeztem, aztán rájöttem ez is kérdés és így folytattam: - Erre nem válaszolj, tuti hogy az és én nem akarok emiatt egy kérdést veszteni.
Vigyorgott ellen állhatóan majd közelebb hajolt hozzám a fűben és ismét a szemkontaktust követelte. Nem bírtam elnézni más hova csak őt bírtam nézni. Őt és semmi mást. Majd nagy nehezen kinyögtem valamit, ami csak úgy jött belőlem nem is gondoltam rá:
- Most már később van? – aztán elpirulva vettem észre hogy mosolyog rajtam.
- Teljes mértékben! –suttogta majd beletúrt a hajamba és közelebb húzott.
Tudtam, hogy most megtörténik, tudtam, de mégsem hittem el hogy…

És akkor megcsókolt!
Kellemes bizsegő érzés haladt át a testemen. És a csókja édes és egyben forró is volt, ízeket nem éreztem de erre emlékszem. Olyan tökéletes és megmagyarázhatatlan volt hogy… az szavakba nem fogható. És nem akarta abba hagyni, de én se, nem akartam hogy ennek a tökéletes pillanatnak vége legyen akár, ha örökké tartana, akkor lenne tökéletes. Bár ez már alapból maga a tökéj.
Még mindig csókolt, amikor rám dőlt és neki támasztott a földnek. Nem fájt, mert ugye bár Cupido vagyok, de nem is fájt volna, ha ember lettem volna, mert olyan lágyan helyezet el hogy észre sem vettem, csak amikor már feküdtem. De még azután sem hagytuk abba, sőt inkább szenvedélysebben csókolt. Felém hajolva csókolgatott és csak addig nem csókolt, míg azokat mondogattam:
- Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek – igazából gondoltam tényleg szerelmes voltam belé csak eddig nem adtam hangot gondolataimnak, viszont most hogy már nincs tartani valóm, kimondtam. De ő sem fogta vissza magát. Abba hagyta a csókokat és így szólt:
- Madison!
- Igen? – kérdeztem kábultan és felnéztem rá, ő felettem hajolt és a szemembe nézett. Alig 20 centi volt köztünk.
- Szerelmes vagyok beléd. – ez a szó olyan bolond izgató boldogságot kelltet belém, hogy nem bírtam és visszahúztam, hogy megcsókoljam. És igen ugyan olyan jó volt, mint az első, sőt talán még jobb.
Kijelentem hivatalosan SZERELMES VAGYOK MICHAEL JONS –ba.
Ám akkor valami történt... valami megmagyarázhatatlan… olyat éreztem, amit még eddig nem. Melegség öntötte el a szívem, ám amikor felnéztem Michele már nem csókolt és nem is felettem hajolt. Igazából nem is volt ott.
Felültem és körbenéztem, de nem láttam, mégis éreztem közelségét. Az első szinten nem volt, se a másodikon, se a harmadikon, melyek olyan magasságba voltak, nekem elérhetetlenek tűntek.
Kétségbe esetten néztem körül. Sehol senki. Csak a vízesés moraját hallottam, ami nem mellesleg mellettem zubogott. Feltápászkodtam s értetlenül, kerestem azt, akit elveszetnek véltem.
De akkor egy hangos kiáltást hallottam és egy csobbanást. Odarohantam a szint pereméhez és lenéztem az őrjítő magasságból. Egy alakot láttam a vízben, Michael –t.
- Te meg mit csinálsz? – kérdetem és még az aggodalom bujkált bennem.
- Fürdök! – jelentette ki szórakozottan és a vízből integetve így szólt: - Gyere te is!
- Megőrültél? Én innen lenem ugrok. – viccelődve lenéztem rá. S majd leguggoltam a peremszélénél.
A hátára fordult és úgy lebegett majd azt kántálta:
- Nyuszi!
- De élő nyuszi – mondtam. Bár tudtam, ha leugrom, nem halok meg.
- Ugyan már én is leugrottam. Végy példát egy bátor farkasról. Perverz, de bátor is – Hhm az elferdítettem mesém.
- Szóval ezért tűntél el. Mert legyőzhetetlen vágyat éreztél egy kis pancsiért. – mondtam gúnyosan.
- Úgy csókoltál, hogy le kellett hűtenem magam nehogy ott helyben szénné égjek. – mindenből viccet csinált.
- Milyen kedves bók. Köszönöm.
- Gyere, hidd el nagyon felszabadító. – Bár jól esne nekem egy kis szárnyalás attól még bolond, nem vagyok.
- Nem!
- Ha lejössz, kapsz még kérdést. – alkudozott.
- Nem! – ismételtem még egyszer de csak is, azért mert valami más ajánlatra vártam.
- Akkor… megcsókollak, ha lejössz! – erre persze kapva kaptam, mert igazából ez volt az, amire vártam.
- Hát… jó! Megegyeztünk. – mondtam majd levettem a cipőmet és a zoknimat meg a pulcsimat. Majd neki készültem. Mivel Michael is ruhában fürdött és nem is gondoltam, arra hogy talán… így én is ruhában indultam neki és…
Elrugaszkodtam a sziklától, olyan érzés volt… igazat mondott, nem jobb, mint a csók de majdnem ugyan olyan tökéletes. Olyan volt mintha szárnyaltam volna majd egyenes lábban érkeztem a vízbe. Egy pillanatnyi repülés, maga a csoda.
Mikor felértem a víz felszínére Michael karjaiban találtam magam. És egy újabb csók fogadott. A harmadik és egyben eddigi legjobb… mindig egyre jobb, ezt nem lehet meg unni s a forró bizsegés már régi jó cimboraként köszöntött. El tudtam képzelni az életet Michael karjaiban.
- Hogy mikre rá nem veszlek. Rossz hatással vagyok rád.
- Csak annyira rossz, amennyi egészséges. – mondtam majd vizes pólójánál fogva vissza, húztam magamhoz és ismét megcsókoltam.
Mikor abba hagytuk vigyorogva nézett szemembe és magával húzott.
- Gyere! Megnézzük, mi van a vízesés mögött.
- Muszáj én még… - nem fejeztem be mert tudtam én mit akarok. De csak így szólt:
- Gyere!
Átúsztunk a vízesés alatt és egy aprócska barlangba találtuk magunkat.
- Váó! És ezt meg honnan tudtad? – kérdezősködtem.
- 7. Mindig van a vízesések mögött valami. – mondta tudatosan.
- Jah… értem. – Igazából nem nagyon, de tök mindegy.

20 perccel később

Kint ültünk a barlang partjának egy kisrészére beszélgetni, mert a víz ide bent elég hideg volt. Egymáshoz bujtunk, hogy melegen tatrtus magunkat, vagyis ez volt a kifogás igazából mind ketten egy más mellett akartunk lenni. És minél közelebb annál jobb.
Én az összes kérdésemet felhasználtam ő meg csak egyet. Mert megint ügyes volt és úgy tudott meg rólam dolgokat, hogy nem is kérdezett. És akkor is csak egy bugyuta kérdés volt, hogy mi a kedvenc színem én meg egyszerre azt válaszoltam, hogy az égszínkék valószínűleg, mert a szemszíne pont ilyen.
Aztán csak ültünk, mint szoktunk. Nem beszéltünk csak bámultuk egymást, mert jól esett.
- Mond, te ugye más vagy? – kérdezte megtörve a csendet és a bámulós időtöltésünket.
- 3 – mondtam viccelődve, és élveztem, hogy most én számolhatok. De nem értettem pontosan, hogy gondolja ezt: - Ezt hogy éreted?
- Úgy… - sóhajtott egyet majd a szembe nézett, így az eddigi kényelmes pózom, hogy a karjának döntöttem a fejem eltűnt. -… hogy te valami más vagy. Te nem az vagy akinek mondod magad. – mondta tiszta komolyan mégis lágyan. Nem gondoltam semmi rosszra addig…
- Oh a nevem ? – gondoltam, nem akartam hazudni, de muszáj volt. – Elég érdekes történet igazából a születési nevem…
- Nem! – mondta fej rázva és idegesebben, mégis szintén lágy hangon. – Nem a neved! Tudom hogy Madison vagy és épp az amit a neved jelent.
Nem érettem. De komolyan. Ő meg eltávolodott tőlem. Nem messze csak egy picit.
- Válaszolj igazat, mert megalkudtunk! – mondta már kemény recés hangon. – Te nem ember vagy! Igaz?
Elképedve néztem rám. Nem tudtam, erre mit mondjak. Honnan… honnan gondolja.
- Válaszolj! – erősködött.
- Én… én… - nyögtem lehetetlenül. De végül is úgy döntöttem hazudok, mert ez lehetetlen helyzet aminek nincs értelme. –… Miket beszélsz? Persze hogy ember vagyok.
- Ne hazudj! Megegyeztünk! – éles hang. – Cupido vagy?
- hhh… - nem telt tőlem töbre.
- Madison Hady Cupido vagy!? – inkább tűnt kijelentésnek mit kérdésnek.
- Erre mit mondjak? – néztem rá bágyadt reménytelen szemekkel.
- Az Igazságot! – erősebb lett a hangja mégis altatószerű.
- Az Igazságot? - kérdeztem és felpattantam félig megszáradt ruhámban. Majd folytattam: - Azt te nem akarod tudni – jelentetem ki mérgesen.
- Épp arra kérlek, hogy most az egyszer igazat mondj! – az ő hangja is hangosabb volt már.
- Miért rontod el? Mit, számit ez?
- Nekem nagyon is sokat számít! – mondta ismét halkabban.
- Akkor… - fújtattam egyet és gúnyosan így feleltem. -… az vagyok! Cupido! 123 éves nem hivatalos Cupido! Most jó? Sikerült életem legszebb napját tönkre tenned! – azzal beugrotta a vízbe és ember felüli gyorsasággal, kiúsztam.
Mikor kiértem és kimásztam a vízből, döbbentem tántorodtam vissza. Mert ott állt velem szemben. És pont a szemembe nézett.
Közel volt hozzám, nagyon közel, de még közelebb húzott és megcsókolt. Ismét a bizsergés az egyéb csodás dolgok, de most kitéptem magam karjaiból.
- Madison! Én se vagyok ember. – nem? Nem az?
- Mi vagy te? – kérdeztem hisztérikus hangon. Nem tudtam, mit mondjak neki annyira össze voltam zavarodva.
- Nyugodj meg. Én… - sóhajtott. – Mezista vagyok.
Felnevettem, mert úgy hallottam mintha az mondta volna hogy az esküdt ellenségem.
- Mezista? Ugyan már… - de ő nem nevetett. – Te Mezista vagy? Uram atyám! Hhh… öhh…- küszködtem a szavakkal. De végül elkezdtem csapkodni. – Te szemét! Kihasználtál! Menj innen! Undorító vagy.
Apró könnycseppek szerűségek folytak végig az arcomon. És rettentő düh keletkezte bennem. Félrelöktem teljes erőmből, majd elkezdtem futni. Tudtam, hogy ott hagytam a cipőm, zoknim, pulcsim de nem számított. El kellett menekülnöm. Hagytam, hogy elcsábítson egy Mezista, hagytam, hogy csókolgasson, hagytam, hogy gyengévé tegyen…
Csak futottam ki az útra ott aztán egy autó majd nem elütött, de nem érdekelt. Bár Michael bizonyára örült volna neki.
- Madison várj! – kiabált utánam, de nem érdekelt.
Egy kocsi elé álltam és kinyújtottam a kezem hogy álljon meg. Persze azt tette, mert nem akart elütni.
- Bocsánat! Kérem, elvinne Sirs –be? – mondtam a kedves öregembernek, aki a vezető ülésen ült.
Az még kedvesebben mosolygott és bólogatott a felesége, aki mellette foglalt helyet válaszolt helyette:
- Persze. Ülj be hátra.
Engedelmeskedtem és bevetődtem a hátsó ülésre csuromvizesen.
- Sajnálom a vizet. Tudják…
- Nem kell magyarázkodni, úgy is kell takarítani.
- Köszönöm. – válaszoltam illemtudóan.
Már fordult meg a kocsi hogy a mási irányba mehessünk, amikor Michael kirohant az erdőből kezébe a cuccaimmal. Reménytelenül nézett a kocsira, amiben elbújtam. Gyorsabb voltam nála, mert ez volt a képességem. De erősebb nem voltam nála. Tudtam, hogy csak engem akar és a párt, nem bántotta volna. És az attól való félelem, hogy lebukik nem vinné arra, hogy kövessen bennünket.
- A barátja, nem? Elvigyük őt is? – kérdezte az ősz hajú nő.
- Ne – válaszoltam rejtélyesen.
A kocsi elindult és magunk mögött hagytuk Michael –t, a halálomat.