16. rész: Erőfitogtatás 2. Bowling

16. rész: Erőfitogtatás

2. Bowling

Délután a kis csapatunk aztán úgy döntött, hogy végre egyszer igazán ki fogunk kapcsolódni, elmegyünk szórakozni a városba és nem fogunk a fantasztikusan borzalmas problémáinkkal foglakozni.

Fiúk az ebédet befejezve elkérték a kikérőnket és kettőkor már a kocsiban ültünk teljes harci cuccban. Lulun egy észvesztően gyönyörű citromsárga topp volt, mely feltűnően kiemelte nőiességét. Én sem néztem ki rosszul, persze mivel Lulu hercegnő öltöztetett fel. Rajtam tehát egy zöld spagetti pántos póló volt, mely ő szerint a szememmel kontrasztban van és egy sima fekete csőgatya, amilyen rajta.

Michael és Jacke pénzfeldobással döntötték el ki vezet, persze mi szóba se jöhettünk, jó Lulu túl fiatalnak tűnt és neki még nem lehetett jogsija, bár mindig vezetett és hát én meg nem tudtam egy házat elvezetni, így csak ők ketten csatáztak. Michael nyert, de nem ültem előre mellé, úgy gondoltam most inkább töltök egy kis időt Luluval. Ezért mi ketten hátul foglaltunk helyet és ők ketten elől.

- Indulhatunk? – nézett hátra a visszapillantó tükörből.

Egy mosollyal és bólintással jeleztem neki. Viszonozta a mosolyt, majd rá lépett a gázra. Az elején kissé kínos csend telepedett rák, de aztán Lulu megtörte a jeget, mint mindig.


- És mit csinálunk jobbágykáim? – a jobbágy kifejezést valószínűleg a szolgáknak tudta be, de fura senki se háborodott fel, és ezt a senkit Jackre értem.


- Bowlingozzunk először. – Ajánlotta Mihael.


- Remek, úgyse próbáltam még. – csúszott ki a számon, bele se gondolva, mit árultam el.


- Áh, egy szűz van a körünkben. – nevette el magát végre, vagy inkább sajnos Jacke. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent?


Fordult hátra, hogy mélyen a szemembe nézhessen. Várt a válaszomra, de halványlila gőzöm nem volt róla mit akar hallani. Újabb és újabba kínos percek teltek el, de aztán Michal megmentett.


- Ugyan haver, honnan tudná… senki se lát bele a fejedbe


- Te igen. – nevetette még mindig.


- Hidd el, most nem!


Jacke elmosolyodott visszaült a helyére, majd olyasmit suttogott:


- Majd megtudjátok.


Tíz perc múlva vagy több idő elteltével Lulu újabb kérdést tett fel.


- És utána?


Mindenki gondolkodott egy darabig aztán Jacke előállt egy jó, nem is, remek kis ötlettel.


- Elmehetnénk moziba. Biztos játszanak valami horror filmet.


Lulu elfancsalodott, de aztán mégis kiderült az arca, és gonosz kis mosolyt morzsolt el. Valamit tervez ezt már tudtam, láttam a szemébe, és ahogy mozgolódott izgatottan már biztos voltam benne.


- Remek ötlet. – helyeset végül.


Jacke hátra kapta fejét ismét és érdeklőn figyelte.


- Ezt komoly te mondtad? – kételkedet.


- Én. Miért? – játszotta a tudatlant.


- Te lettél volna az utolsó, akit igent mondott volna erre. Különben is nem vagy túl fiatal egy ilyen filmhez?


Lulu szemeivel majdnem felégette barátját, láttam, egyszerűen sütött róla, hogy ez nem esett jó női önérzetének.


- Most akkor kifogásokat keresel? – kérdezte közönyösen.


- Dehogy, csak meglepsz, majdnem tuti biztos voltam benne, hogy levétózod.


Barátnőm újabb fintort erőltetett magára aztán elhelyezkedett kicsit kényelmesebben és így válaszolt: - Nem ismersz annyira. Tudnád, mennyi mindent nem tudsz rólam.


Jacke újra hátra pillantott és végig mérte a lányt tetőtől talpig elmosolyodott és így szólt:


- Lujza ismerlek én.


Lulu oda akart csippenteni egyet, de Michael szólalt meg:


- Gyerekek elég! Megérkeztünk.

***

- Tehát, hogy tudok pontot szerezni? – kérdeztem vagy századszorra egy fekete – piros csíkos teremcipőben, miközben egy lila golyót tartottam.

Jacke csak nevetett és oda állt mellém.

- Megmutatom.

Beállt mögém egyik kezem ujjait belecsúsztatta a lyukakba, megmutatta, hogyan dobjam el, majd pedig segített elhajítani a lilaságot. A golyó hatalmas puffanással érkezett a földre kisodródott a szélére és egyetlen egy bábu se rezeget meg.

- Ügyes voltál cica, kilencből mind fent maradt. Te nyertél. – kiáltotta fel és kilépet mögülem.

Megfordultam és mérgelődve pillantottam rá.

- Mégis, hogy legyek jó, ha nem segítettek?

Durcásan leültem Michael mellé, aki csak mosolygott rajtam aztán megfogta a kezem és megcsókolta azt.

- Ez még csak az első gurításod volt, a következő jobb lesz. – vígasztalt.

- M, figyelj! Így csinálja egy profi. – szólt újra Jacke.

Felkapott egy zöldgolyót és egy -két lendítés után elengedte, az nesztelenül gurult a lakkozott pályán és hatalmas csattanással tarolt le a bábukat. Majd nem az összes eldőlt csak kettő maradt. Jacke elégedetten várta tapsot, melyet Lulu meg is adott neki.

- Így kell ezt. – mondta.

- De maradt még kettő. – mondtam gúnyosan.

- És van is még egy gurításom. – válaszolta elégedetten.

Elfintorodtam és figyeltem, ahogy megfordul, odasétál, újra elvesz egy másik golyót és gurít, természetesen mindkettő eldől. A dühöm nem ült el, de azért megtapsoltam. Aztán Michael állt fel mellőlem és váltotta fel Jacket. Lulu Micahel mellett ült és miután elment ő, becsusszant a helyére.

- A lényeg, hogy ledöntsd egyszerre az összes bábut, próbáld neki futásból lent elengedni és a kis három szögekre koncentrálva a középsőn végig gurítani és mind eldől.

Lulu felpattant miután megosztotta velem a kis szakmai titkot és felváltotta Michaelt.

- Ügyes voltál. – súgtam oda a visszaérkező szerelmemnek, mikor láttam a kijelzőn, hogy egy dobásból ledöntötte az összeset.

Bólintott, vártam, hogy leüljön, de nem tette.

- Kérsz valami innivalót? – kérdezte meg aztán.

Megráztam a fejem, nem voltam szomjas tulajdonképpen nem is száradtam ki, pedig már régen ettem és ittam.

- Azért hozok Colát. – monda és elsétált a pultig.

Figyeltem, valamiért csak figyeltem.

- Te jössz. – ült le mellém Jacke.

Megfordultam és szemeibe bámultam.

- Muszáj? – kérdezte végül.

- Igen, még nem is volt a szűz avatás. – mosolyogta.

Érdeklődve bámultam a képébe, de aztán leváltottam Lulut, aki csak négyet hagyott fent. Felvettem egy zöld golyót és vártam, míg a gép felállítja a bábukat. Mikor végzett beledugtam a lyukakba ujjaim és megindultam a pálya felé, neki futottam meglendítettem a karom és a középső kis háromszögre koncentráltam, teljes erőmet beleadta a lendítésbe és lent engedettem el, ahogy azt Lulu pontosan mondta. A smaragd csoda csak gurul és gurult és… és… ledöntötte az összes bábut, teljes erejéből neki csattant a gép hátuljának. Örömömben felugrottan, de aztán rájöttem, hogy amit éreznem kéne az nem öröm, leesett mit is látok még. A golyó eltörte a bábuk nagy részét és a gép hátuljának neki csapodva behorpasztotta azt, ilyen messziről is jól láttam. Mögöttem egy hatalmas „Basszus” hallatszott és néhány ember jajgatása.

Nem akartam, mégis megfordultam és láttam, ahogy Jacke és Lulu álmélkodva s egyben szörnyülködve figyelnek. Én csak álltam ott bugyután és sajnálkozva néztem őket. Michael lépett ki a tömegből kezében két innivaló, de azokat belenyomta egy álmélkodó néző kezeibe és elindult felém. Arcán nem tükröződött semmi se, de tudtam, mindent elrontottam.

Odaérve hozzám megragadta a karom és magával húzott, Jackenek is intett, aki Luluval karöltve követtek, Michael karba vett és elkezdett velem futni. Az emberek és arcok összefolytak, úgy ahogy az üzletek. Csak azt érzékeltem, hogy a lépcsőn keresztül leértünk az alagsorba. Michael megáll a kocsinknál kinyitotta az ajtaját én becsusszantam, két másodperc múlva Lulu és Jacke is beszállt. Michael rálépett a gázra és kihajtott a parkolóból letörve a sorompót.

Satellite

http://satellite-lovestory.blogspot.com/

Díííj!

A díííjat nagyon köszönöm (E)Dyna -nak . http://dynaoldala.blogspot.com/

7 dolog rólam :

1. Szeretek: olvasni, futni, rajzolni, játszani, ÍRNI, aludni, aludni, aludni, főzni (csak nagyon ritkán szoktam), fürödni és a zuhany alatt énekelni :), Repülni is szeretnék, csak sajna tériszonyom van, szóval ennyi lenne, ja és szeretek enni is, főleg csokit.

2. Utálom a sablon dolgokat (sablon dolog az ami mindenkinek van), mégis Corby a telefonom :)

3. Utálok: teregetni, a többit nem én csinálom, amúgy meg szeretek még takarítani, utálok egyszerűen dzsuvában élni. :) de attól még ne nyisd ki a ruhásszekrényem.

4. Egyszer épp írtam amikor megláttam, hogy a billentyűzet, milyen koszos és kipórszivóztam. Nem vagyok őrült, csak unatkoztam.

5. Szeretem a horror filmeket, de este, egyedül nézni azért még is durva :) A kedvenceim, még is a katasztrófa filmek, de a 2012 (új) tiszta gagyi, mert minden másodpercben felrobban valami, má nem azért, de tiszta gáz :)

6. Általában nagyon közvetlen vagyok, de idegenek közelébe mindig elnémulok, s valahogy felnőttekel jobban kijövök néha. Anyu szerint azért, mert érett, vagyok és értek a politikához és figyelemmel kísérem a történéseket. Nah ha ezt meghallaná valamelyik barátom síróröhögő görcsöt kapna... szerintem csak azért van, mert akkikel komunikálok, azokat jobban ismerem, mit a számomra idegen gyerekeket.

7. Nem félek a haláltól, de ezt csak azért mondom, mert most számomra hihehetetlen, hogy utólérjen. S én jobban félek a fájdalomtól.


Nekik ajánlom a díjat :
ducsika - http://www.tunderek-vilaga.blogspot.com/
bari -http://theringbella.blogspot.com/
nimphy Mortica - http://mortica-by-nimphy.blogspot.com/
hullocsillag A játék neve... - http://hullocsillag-nameofthegame.blogspot.com/
Stella 'Izzy' Darkness Tru Love is Forever - http://azerdoorei.blogspot.com/

Teendők a díjjal:
1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk

16. rész: Erőfitogtatás 1. Élni, élni és élni!

16. rész 1.
Erőfitogtatás

Élni, élni és élni!

Bámulatos. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő szó, ami jellemezheti létezésem és életem rezdüléseit. Talán túl mesebeli, túl kecsegtető, pedig amit átélek valóban hihetetlen, de nem mindig a jó értelemben. A fantázia az én világomban nem kiváltság, hanem az a dolog ami körbelengi az egész mindenségem. Régebben sok könyvet olvastam, mert, ha nem volt mozgás misem űzte el jobban az unalmas órákat egy Jean Austin regénynél. A mansfieldi kastély című könyvében ez a mondat fogott meg. „Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.” Ezt megjegyeztem és elraktároztam magamban. Így visszatekintve rájöttem mit is jelent valójában, ami egyszerűen magyarázatott adott arra is, miért több mit tízezer fős a Mezista barátaimnak csak ez a klánja. Az emberek vágynak a mesékre. Szuperhősök akarnak lenni, örökké élni különbféle képességekkel. Nem véletlen a sok fantasy film. A pókember, szupermen, macskanő, fantasztikus négyes, mind egyszerű emberek voltak, de egy tragédia vagy véletlen folytán mások lettek, valami hihetetlenek, valami különlegesek. Még a felnőttek is vágynak a mesékre, nem akarják feladni a reményt, hogy ők mások, hogy ők fantasztikusak. És itt vagyok én, két tűz között, félig emberré vált Cupido, választanom kell, feladjam –e a legtöbb egyszerű ember álmát, azért, hogy én is ugyanolyan hétköznapi legyek mint ők, s bár régen könnyű volt mondani, hogy ember akarok lenni, mikor lehetetlennek tűnt, de most hogy már csak egy hajszál választ el, hűn áhított célomtól, mégis elbizonytalanodom. Hogy gondolhatom, míg én ember leszek Michel fiatal marad, életerős, én hatvan év múlva öreg leszek, beteges, haldokló. Nem kérhetem tőle, hogy szeressen, és arról hallani se akarok, hogy értem hagyja el családját, adja fel Mezistaságát és legyen velem ember. De ha Cupido maradok, vagyis hát, ha újra Cupido leszek, egy napnál többet nem tölthetek vele, megtalálnának és velem együtt őt is. Talán a jelenre kellene koncentrálnom, a jelennel kellene együtt élnem, nem gondolkoznom a jövőn. „Élj a mának” ez egy híres mondás, de az is igaz, ha sosem nézzek előre, megbotolhatok még a legkisebb kőbe is. Tehát nincs semmilyen egyirányú utca, meg kell találnom a helyes menetirányt, és arra hajtani teljes gázzal. S hogy menni fog- e? Nem tudom. De nincs és nem is volt az én világomban olyan, amibe biztos lehettem.

Az ablakon besurranó térvilágító lámpák fénye, a redőnynek hála, apró, vékony csíkokat rajzolgatott a baloldalamon lévő falra. Egy jó darabig elmélyülten néztem, próbáltam elképzelni, hogy azok a csíkok nem is csíkok, hanem inkább kígyót. Fénylő, éledező, ártalmatlan kígyók, de aztán a fantáziám cserbenhagyott és átvette hatalmát az elmémen a fáradság ereje. Ám ezáltal nem hagytam magam mögött a mesét, épp a közepébe érkeztem, álmodtam, úgy, mint minden este.

Reggel fáradtam nyújtóztattam végtagjaim, elgémberedett nyakam jobbra-balra ropogtattam. Megfázott, hideg ujjaim, mik az éjjel kilógtak a takaró alól, most a hajamba süllyedtek, és elegyengették egy rendezetlen kontyba. Kilibbentem a takaró alól és a lábaim, amik az ujjaimhoz viszonyítva melegen vibráltak, a nagy antik tölgyfa szekrényhez vittek. Ott habozás nélkül tártam fel a már jól ismert házi butikomat. Nem töprengtem sokáig, lekaptam a fogasról Lulu által választott egyik mesés felsőt, majd a kedvenc farmeromért nyúltam. Talán tíz perc se kellett és mindennel elkészültem, a hajamat még azért megigazgattam mielőtt a kijárathoz léptem volna. A csakugyan antik tölgyfakeretű tükörben, kerestem magamat a lányon aki épp a haját birizgálja, ha eltekintek a felöl, hogy a lány a tükörben hajszálpontosan én vagyok, talán más lehetett volna. A kezdeti nehézségek után, a félelem mely azt engedtette mondatni velem, hogy nem tartozom ide, Miranda idegesítő ténykedése, és a Mezista szó utáni undorroham leküzdése után, beilleszkedtem. Valóban magaménak, mondhattam az egészet ami körbe vett. Ez már ugyanúgy az én otthonom volt, mint mindenki másé. Úgy jártam-keltem a folyosók végtelen űrében, mintha mindig is itt éltem volna, mintha soha se létezett volna számomra, a különleges világ, mintha ha soha nem lettem volna Cupido, mintha soha nem ismertem volna Maryt. Csak amit láttam az tűnt valósnak, csak a SadMoon béli Mezista lakhely tűnt ésszerűnek, mintha már csak fantázia lenne a régi létezésem. De a napló mit Marynek írtam valós volt, úgy ahogy az is ami volt, s mintha reménysugarat jelentett volna, a valóságból a mesébe, ahol otthon voltam. A lány a tükörben én voltam, de nem olyan mint rég, mert most már élet csillogott smaragd szemeiben.

Elléptem a tükörtől és indultam élni az életem.

A reggelem ugyan úgy telt, mint minden másik, Jacke és Michael edzett így Lulu meg én vásárolni mentünk. SadMoon összes plázáját már az első hetekbe végig jártuk, többször is. Így Lulu kitalálta menjük át Riverbe, de nekem nem volt sok kedvem egy órán át autózni, így meggyőztem, hogy menünk vissza a hadiszállásra és fedezzük fel az uszodai részét. Lulut azután, hogy mondtam neki legalább megmutathatja az új fürdőruháját, nem kellett, tovább noszogatni. Nyílsebesen indultunk is vissza.
- Szerinted szép vagyok? Mármint nem helyes, vagy aranyos, hanem… szexi?! –hangja elcsuklott és nekem is az orromon jött ki a Cola. Pedig isteni volt, kár lett volna elpocsékolni. Köhintettem kettőt, hármat majd felkészültem rá, hogy válaszoljak.
- Ha pasi lennék, rád hajtanék –mondtam céltudatos, határozott, hangon.
- Komolya? –levette szemét az útról és rám terítette, csodálkozás csillogott orákulum szemeibe, gyönyörű volt látni a boldogágát, úgy éreztem energiákkal tölt fel, mintha én is a felhők fölött lebegnék, csak úgy mint ő. De hirtelen elkapta tekintetét és visszahelyezte az útra.– Csak azért mondod, mert a barátnőm vagy és én ezt akarom hallani.
- Ugyan már! Én komolyan mond…
- Fordított helyzetbe én is ezt tenném. –elmosolyodott, de nem szólt többet. Elemeztem a hallottakat egy darabig.
- Szóval szerinted én nem vagyok szexis? –csak ennyi ragadt meg.
- Én nem ezt mondtam –védekezett, de a hangjába semmi nem volt olyasmi, mint szavai jelentőségeiben. Az egészet viccnek fogtuk fel eddig, de innentől kezdett érdekes lenni a dolog.
- Miért nem vagyok szexis neked? Michelnek tetszem és ő olyasfajta, aki a szexis lányokat kedveli.
Elmosolyodott, jól szórakozott az általa kirobbantott mini vicc vitán.
- Abból még nem következik feltétlenül, hogy te is…
- Én nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szexis vagy. –tereltem a témát.
- Akkor miért nem tetszem neki? –dühétől elfúlt a szava.
Tehát ez az. Ez volt a baja.
- Kinek? –tettem fel egyből a legalapvetőbb kérdést.
- Még csak észre sem vesz, nem is úgy néz rám, mint egy lányra. –figyelmén kívül hagyta rövid kérdésem.– Pedig jól, nem is kiválóan öltözködöm. Tehetségem van a divathoz, ő mégsem… –elfojtott egy könnycseppet.
Nem akartam tovább noszogatni, nyilvánvaló okok miatt: egy fájt neki az emlék és ez az egész, kettő talán jobb is, ha nem tudom ki az, nem akarnám tudni, ha olyas valaki lenne, aki nem illik hozzá és abszolút teljesen reménytelen eset, három az ő kezébe volt a kormány és ő ült a volánnál, szóval egy kisseb kiakadás most nem jött volna jól.
- Oh Jacke, te fatökű idióta… - duruzsolta alig hallhatóan, de mikor felismertem a maszlagban az ismerős nevet, nagy kő esett le a szívemről.
- Jacke! –fakadtam ki. Mikor rájöttem ez mit is jelent. Jacke és Lulu olyanok voltak mit egy testvérpár, vagyis hát én mindig így gondoltam rájuk. Jacke volt az őrült csajozós, rosszfiús báty, aki megörült a kis idegesítő, de bűbájos hugicájától, ám ha kellett persze az életét áldozta volna érte. Folyton veszekedtek és fogadtak, majd a fogadásuk miatt veszekedtek. Teljességgel rendellenesnek gondoltam és gondolom most is, hogy ők ketten… egy pár.
- Hm? Jah, igen Jacke. Áh de ne beszéljünk róla, mindjárt otthon vagyunk, el akarom felejteni.
- Hát még én hogy. – olyan halkan dünnyögtem, ahogy csak tudtam, nehogy megsértsem, de ez nekem nem simán sok volt, hanem már sokk.

Valóban tíz perc múlva már vissza is értünk a szállásra, de az utat néma csendben töltöttük. Lulu Jackeről duruzsolt még néhány nem szép dolgot, én megpróbáltam megfejteni, hogy miért nem vagyok szexi. Lulu nem akart rosszat, nem is akart megsérteni csak ki mondta a valóságot. Eddig is tudtam magamról, hogy nem vagyok egy bálkirálynő, de Michael akkor miért szeret. Ő valóban olyan, aki a szép, szexis lányokat kedveli. De ha én nem vagyok szexis, akkor végül is mit kedvel bennem? Az eszemet? Az igaz, hogy sok mindent tudok, de csak azért, mert volt időm az elmúlt években a tanulásra. De nem rémlik, hogy ő neki filozófiáztam–e volna. Tuti, hogy nem. Akkor az ész kilőve. Ám akkor mit eszik rajtam? Azt, hogy tiltott vagyok? Azt, hogy bárki mást megkaphat, csak engem nem?! Hogy én lehetnék az ellenségeiknek a vezetője? Vegyük számba, ha tényleg ez ami vonzza, akkor, ha én ember leszek, teljesen ember, már nem leszek tiltott, megkaphat. S mi van, ha már akkor nem fog szeretni? Ez elképzelhető, de a szívem szakad tőle. Reálisnak tűnik, ám nem akarok ilyenről hallani. Tegyük fel akkor csak és kizárólag azért szeret, ami vagyok, aki vagyok. Ez se elképzelhetetlen. De túl rózsaszín.
- Nem jössz? –kérdezte Lulu az ajtóban állva, várva engem. Belenéztem a tükörbe, hogy a hajamat kiengedem és rásimulhasson a fekete, narancs, mintás fürdőruhámra. Igen, ezt is Lulu választotta és tökéletesen ment a bőröm fehérségéhet.
- De, persze. –még egy túrás a hajba. - Mehetünk.
Az úszórészlegnél nem volt senki és a folyosón se találkoztunk senkivel így Lulu majd, hogy nem duzzogni kezdett. Folyton azt mondogatta, hogy ilyen az ő szerencséje, felveszek egy remekművet és senki se csodálhatja meg, ez olyan mintha Picasso egyik festményét valaki kidobná a kukába, csak azért, hogy mások, direkt ne láthassák. Nem akartam, neki megmondani, hogy egy fürdőruhát többször is fölvehet, mert tudtam ő ezt valahogy nem értené. Nem az a tipikus pláza cica, de inkább, hanyagolja a többszöri hordást, nekem ezt azzal indokolta, hogy erős környezetbarát és a mosógépek szerinte túl sok vizet és energiát használnak, így felesleges lenne használni őket. Persze ez mind csak ürügy az igazi ok számára, hogy boltkóros.
Épp a raktárból toltunk ki két strandszéket, hogy a cuccunkat letehessük rá, és ha megunjuk az úszást üldögélhessünk rajta, mikor Lulu értelmetlen hadarása közben, visszatért az autóban felhangzott sztorihoz.
- Mi lenne, ha megmondanám neki? Nem… Nem is. Jobb ötletem van! Puhatolózz nála te!… Légyszi. –Köpjek? Vagy nyeljek? Lulu megörült ez már szent!
- Lulu te… - kicsúszott kezeim közül az ágy és a lábujjamra esett. – Oh, a fenébe!
Nyúltam le érte, majd újra megemeltem egyik végét, hogy tovább húzhassam. Annyira elámultam, hogy kicsúszott kezeim közül, de szánalmas. Nah mindegy, Lulu már megszokta, hogy béna vagyok. Tovább húztam, de ő nem követett.
- Te! Jól vagy, nem fájt? –leraktam az előbbi bűnöst és visszanéztem ámuló barátnőmre.
- Mi?... Jah ez! –mutattam az áldozat testrészemre. – Meg se kottyant. Éreztem, de nem annyira nehéz, hogy fájjon.
Lulu kifújta a levegőt és végre követett.
- Huh. Oké. Tudod, megijedtem.
Elmosolyodtunk.
Mikor végre elértük a megfelelő helyet, kipakoltunk és átbeszéltük a Jackes dolgot, ami csak annyiból állt, hogy én ugyan nem puhatolózom nála, mert azért, mi nem vagyunk annyira belsőséges viszonyban. Lulu viszont elszontyolodott így, megígértem neki, hogy azért erről Michaelnek szólok. Fura, hogy Jacke, még nem vette észre Lulu agyában ezt az egészet, és mi van, ha én véletlenül arra gondolok, míg a közelében vagyok? Kerülnöm kéne? Lulu megharagudna? Áh, teljesen bele sajdul a fejem ebbe az egész, gondolatolvasósdis mizériától. Mi teheti egyszerűbbé? Talán, ha rákérdeznék.
- Lulu! Hogy-hogy Jacke nem látja az elmédben, hogy tudod…
Kínosan elmosolyodott, feszülten az arcát birizgálta, majd hírtelen lehuppant a strandágyszékre.
- Michael ki fog nyírni… - sóhaj. –… de már eleget kutakodott az elmédben.
Elmosolyodott, én meg megrémültem.
- Ülj le! Hosszú lesz. –Paskolta meg ágyam szélét.
Engedelmeskedtem.
Csakugyan hosszú volt. Lulu vagy negyedórán keresztül magyarázta az egész elmeblokkoló technikát, miáltal Michaelt kitaszíthatóm, elmém minden zugából. Hihetetlen, hogy Michael ezt nem mondta el, tudom, hogy ez kapóra jött neki, de általában helyesen cselekszik. Jó nem béklyózhatom meg csak ezért, de még számolni fog. Lulu megtanította, hogyan szűrhetem ki a felesleges és a betüremkedő hullámokat, először nagyon fárasztó volt és idegesítő, de aztán egyre könnyebb lett, mikor sikerült kitaszítanom a felesleges „hullámokat” (mint az ágyak visszataszítási hullámai. Én se értem! megjegyzem, miket eddig nem is észleltem), Lulu azt mondta már Michael és Jacke olvasó hullámaitól is biztonságban vagyok. Azt is mondta, hogy amikor először próbálkoznak az elmémbe behatolni erős fejfájást és fülzúgást fogok érezni, ez jelzi, hogy a falamba ütköznek, de idővel enyhülni, fog egy hét alatt kábé el is múlik, és nem fogom tovább érezni. Megemlítette azt is, ha mégis akarom, hogy mások halljanak, csak gondoljak nagyon erősen valamire és megkapják az infót. Lulunak ezért hálával tartoztam, de Michael… nah, ő nagybajban van! De csak azután beszélek erről vele, miután megkértem, hogy Jackenél kérdezősködjön Luluról, ennyivel minimum tartoztam neki.
Még mindig az ágyakon feküdtünk mikor, Lulu megunta a monoton csendet, pihenést: - Nem ezért jöttünk! Úszni akarok! –megmarkolta csuklóm és fölhúzott.– Gyere! –követtelte.
- Nocsak-nocsak. Nem csak nekünk támad kedvünk az úszáshoz barátom. A két eltékozolt bárány. Nem egy Plázát kéne kifosztanotok? –Jacke?
- Jacke! Michael! – Lulu egyszeriben otthagyott a medenceszélénél, de nem sértődtem meg, én is örültem az új fejleményeknek, alig várom, hogy, használhassam új tudományom. Elnyomtam egy gonosz mosolyt majd figyeltem, hogyan rajongja körbe őket a csapongó Lujza.
- Fiúk, végre-valahára… emberek. –elmosolyodott és kacéran hátranézett rám. Nem flörtölt Jackkel! Nem. Valami sokkal jobb dolog miatt örült, és a mosolyából tudtam már, hogy ez fontosabb is számára. Szóval nem minden még abnormális, ha lehet így körülírni Lulu mániáját.– Nézzetek! –Teátrálisan széttárta karját és fejét hátradöntötte, kissé kitolta mellkasát, de nem „húh szexi vagyok, látod?” módon, hanem örülten.
Jacke és Michel értelmetlenül néztek rám, hogy mit csináljanak. Elmosolyodtam és a fürdőruhámra mutattam. Leesett nekik a tantusz, s egyből éljenzésbe kezdtek.
- Lujza ez isteni, nagyon menő! Egy istennő vagy. –hallottam Jacke reagálását.
- Illik a szemedhez. Biztos drága volt. –és hallottam Michaelét.
- Igen, az volt. –döntötte vissza fejét, hogy lássa őket.– Nah, ez is letudva - rántotta meg a vállát.– Jöttök úszni?
- Ez kérdés! – hihetetlenedet Jacke.
A kis sereg végül odasétált hozzám, majd engem is üdvözölt. Michael átölet és a fülembe súgott: - Kinyírom Lulut. –újabb mosoly részemről. Tehát sikerült, és nem is éreztem. Lulu lehet tévedett.
- Én meg téged. – vágtam vissza, még mindig mosolyogva.
- Ne! Nehogy, te….
Csobb…
- Azzal Lujza alá süllyedd a mélybe. Részvétem.
- Hogy te… Prüssz… Kitekerem a nyakadat! … Hallod?!
Semmi sem változott. Akár mi is lehetne köztük, a kapcsolatuk akkor se lenne más, mindig szívatták egymást, ha történne valami is, eztán se változna meg semmi. Sőt talán még jobb is lenne kapcsolatuk, de csak egy kicsivel.
Mikor Lulu kimászott, hogy megfojtsa Jacket, az már a víz alatt volt.
- Kiborít. –nyafogta, nevetés közben.
Egy fej bukkant ki.
- Feladom. Majd megöllek akkor, ha nem figyelsz. –tette csípőjére kezeit.
- Csoki vagy! Gyere, megvárlak itt… Gyere már! Nem fogok küzdeni! Becsszó.
Nem kellett több, Lulu egy szép fejessel már a vízbe ugrott. Sok szép emlékem kötődött a vízhez, még akkor is, ha csak Michaellel való kapcsolatomra tekintek.
- Azt hiszem, szeretem a vizet. –duruzsoltam.
- Én nem hiszem, hanem tudom. –Átölelt még egyszer és megpuszilta a homlokom.– Gyere! Élvezzük ki!
Mosolyogtam és úgy húztam magammal a medence aljára. Igen. Ez kell nekem, csak élni. Élni a mának, nem előre tekingetni, nem a múltat firtatni, csak boldogan élni, élni és élni!

15. rész: Nincstelenség 3. Mesedélután

15. rész 3.

Nincstelenség

mesedélután

- Fogolyszoba… csak annyit mondtál róla, hogy így hívják. Mond el pontosan minek van! – erősködtem. Ám Michaelnek tetszett, ha tűz égett bennem. Sokszor láttam rajta, hogy ilyenkor jobban kíván.

- Jó, jó. De komolyan ez érdekel téged a legjobban? – fintorogtam kérdésére.

- Nem. De szerinted nem rémültem halálra amikor Lulu fogolyszobájába beléptem és rákellett döbbennem, hogy én már láttam ilyet… Érdekel a… - szemeit kerestem, ám mikor megtaláltam nem tudtam biztosan, mit is akarok mondani. -… kultúrátok. – leheltem ki végül.

Micehel felegyenesedett és arrébb tolta a puffot ami hanyagul köztünk hevert. Közelebb húzta székét, mire összeért a térdünk. Pirulással tudattam vele tetszik közelsége. Majd idegességemben lesütöttem szemeim.

- Kultúránk? – kezdte viccelődve. – Hát jó. Hol is kezdjem?

Körbepillantgattam. Szobájának eleganciája, szinte zavarta az elmémet. Annyira más, mint… Elzár. Remekül alkalmaztam a múltra nem gondolok módszert.

201 éves. Durva.

A tapéta a székek az asztalok a tükrök a képek az ágy… mind-mind régi. Nem az én koromból. Bármennyire is máshogy néz ki kívülről, ő mégis csak 200 éves. Akarom gondolni 201.

Mosolyt villantott.

- A fogolyszoba az ilyen esetekre szolgál… - mondta mély szexis hangon.
Beleremegett az egész testem, alig bírtam ültében maradni. Legszívesebben felugrottam volna és futottam volna néhány százezer kilométer. Vagy csak simán neki esni és addig csókolni míg bele nem hal.

Ezek az öregek tudnak hódítani.

Kezdte volna megjegyzését gondolataimra, de egy hét alatt remekül kifejlesztettem egy módszer, miszerint ha mással letámadom, nem tud megjegyzést tenni kósza gondolataimra, miket eddig remekül elzártam… így hát közbe vágtam, mert végülis eljutottak hozzám szavai.

- Hah?!… ez már sokszor megtörtént? Azt hittem én csak egyszeri eset vagyok. Mert, ha már többször előfordult, hogy magunkfajtát hoztatok ide és így… - nem folytattam… igazából sejtelmem sem volt mit akarok közölni vele, csak beszélt a szám, én meg nem tudtam megfékezni. De aztán egy örültség tört ki belőlem: - És így… Így fogadtátok akkor elég bénák vagytok.

Michael értelmetlen képet vágott…

- Hallom a gondolataidat és azt is amit mondasz - csábító somoly - még sem értelek. Te aztán nem vagy egy egyszerű esett.

Fanyarul mosolyogtam.

Nem szóltunk egymáshoz csak figyeltünk. Én legalábbis úgy próbáltam róla fantáziálni, hogy ne hallja. Hát ez nem ment. Sokszor láttam görbülő szájvonalát, vagy csillogó kékszemeit. De átható pillantása elárulta ő is hasonló képpen méreget. Vajon nálunk Az megtörténhet? Ezt persze jól elzártam, s láttam rajta nem hallotta, még csak az kéne…

- Nem teljesen… de igen. Már sokszor megtörtént. – mosoly részéről.
Úristen! Hallott… áhhh.. ez gáz…

- Tudod nem te vagy az első, akit már hazahoztunk. Sőt néha csak épp arra megyünk, hogy foglyokat ejtsünk… - elhallgatott.

A megkönnyebbülés minden fajtája áramlott át rajtam keresztül. Nem hallott a régebbi kérdésemre válaszolt. Hál’ Istennek. Nem vagyok vallásos… de ha ember leszek, talán kipróbálom. Vagy ez nem így megy?

- De többször fordul elő az, hogy… - félőn néztem rá.

Talán ezt nem kéne hozzá tennem. -… öltök.

Eddig nem engem nézett, miután az előbb elhallgatott a szőnyeget kezdte el szuggerálni, de most rám lesett, olyan szenvedéllyel, hogy ma már másodszor próbáltam elrejteni magamban egy örült álmot.

- Igen. – lelesett a padlóra, hogy elrejtse igazmondó égköveit. – Az jellemzőbb.

Egyszerre, merészen nézett szemeimbe… elkábultam. Csak őt láttam…

Merészen megrezgette térdeit. Elmosolyodtam, elkaptam tekintetem, majd újra rápillantottam. Tűz, tűzégett bennük. A tenger eltűnt, a kékséget felváltotta a meleg lángcsóvák. Szinte éreztem. Megbabonázott.

Magamhoz tértem résznyire.

- Miért lett más… - nyeltem egyet, de akkor is csak azokat a tűzcsóvákat láttam. -… miért változnak meg?

- Ha ég bennünk a vágy. – mondta haláli nyugalommal.

Most Góbi sivatag költözött a torkomba, benne egy teve is megdöglött volna. Kérdeztem én is simán, közönyösen:

- Miféle vágy?

Michael érzelem mentes arccal bámult.

- Az változó…

Becsukta a lángnyelveket, erőltetésnek tűnt számára ez a mozdulat. De amit ezt elvégezte, amint azokat a vágytól túlfűtött szemeket elrejtette… mintha tapsoltak volna, csak úgy magamhoz tértem. Eltűnt a kényszerem mi rávitt volna arra, hogy ráugorja. És el tűnt a kábulat is, amitől úgy éreztem mintha LSD –t adagolt volna belém.

Nem mintha tudnám milyen egy kábítószer hatása, de eltudtam képzelni, s felismerhető a hasonlóság.

- Térjünk vissza a tárgyhoz. – mondta már mosolyogva.

- Rendben – egyeztem bele. Megrémített az előbb történtek, s nem érdekelt, hogy ezt hallja vagy sem.

- Tehát, néha van, hogy foglyokat ejtünk. Ha valami nagyobb halra vadászunk, vagy ha átakar valaki állni. – sóhaj. – Akkor az az előírás, hogy haza kell hoznunk. Ide. – egy kis szünetet tartott majd folytatta. – Ha ilyen történik az elfogó Mezistának kell gondoskodnia a túszról. Többnyire ezért vannak azok a szobák fent tartva. Oda kell őket elszállásolni. Bár ha elég ellenszenves az áldozat, akkor a pincei cella egyikében köt ki.

Mosolyogtunk. Pedig egyikünknek se tetszett. Csak próbáltuk palástolni zavarunkat az előbbi miatt, vagy legalábbis én csak azért mosolyogtam.

Láttam rajta hallotta gondolatomat, de nem tette szóvá.

- Bizonyára ezért van egy ajtó, ami kifelé nyílódik… - mondta egyszerűen.
Bólintott.

Gondolkodtam egy darabig majd így szóltam.

- Neked eddig mennyi volt? – félreérthető volt a kérdésem így gyorsan hozzá toldottam – Mármint foglyod.

Halk hmmzést hallatott, majd válaszolt.

- Csak te. – nemes egyszerűséggel.

De én hüledeztem.

- Csak én?

Morcosan pillantott.

- Mad gondolj bele nem ésszerű… - Komolyan Madnek hívott? - … mondtam már! Csak vámpírokkal volt dolgom, meg néhány gouhlal, de ennyi. Azokat meg nem hoznám inkább ide. Néhányunknak nem tetszene.

Elmosolyodta. Tényleg. Micsoda egy hülye vagyok. Mégis mit gondoltam?

- Én tudom! – egy ismerős, de ide nem illő hang szólalt meg.

Michael idegesen kapta fel a fejét s az ajtó irányába meredt.

- Te mégis mit keresel itt? – dühös volt.

Jacke mosolyogva szólt vissza.

- Gondoltam benézek. Ugye nem baj?

Hogy - hogy Michael nem halotta gondolatait?

Senki nem méltatott válaszra.

- De igen. Baj. – húh Jacke elég magas labdát dobott Michaelnek. Talán ezt akarta? Nem tudhatom. Pedig érdekel.

- Jóh most már mindegy. Megtudtam, amit akartam. – tippelésből jeles.

Rám mosolygott.

Ártatlan gesztusnak tűnt, de Michael torkából hörgés tört fel. Valamit mondott neki… Rólam.

- Tűnj innen, mielőtt még leszabnám a fejed!

- Nyugi, csak úgy mondtam. – Valamit még szuggerált Michaelnek aztán kiment.

Visszanézett rám, majd gondolkodott, s dühöngve így szól.

- Féreg. – nem nekem mondta mégis engem nézett.

Nem kérdeztem, pedig pokolian akartam.

- Jó barát, de mégis, néha annyira idegesítő.

Valami nagyon csúnyát mondhatott. Nem bírom ki, rá fogok kérdezni, de még nem most.
Mikor felébredtem kábulatomból rájöttem. Engem figyel, s minden mozdulatom issza. Szégyenlősen igazgattam a hajam. Nem értem miért zavar most a pillantása. De végülis nyökörögve tovább faggattam.

- Mesélj még! – pislantottam. – Szinte alig mondtál valamit.

- Igen…Öm nem – komoran nézegetett körbe. – Mit… mit is mondtál?

Nem figyel rám. Valami máson agyal. Talán arról amit Jacke mondott.

- Jól van… - sóhajtottam és hátrébb toltam a fotelom, majd felálltam. Elegánsan elsétáltam mellette, de aztán visszafordultam hozzá. – Mit mondott Jacke?

- Miről? – nézett rám értetlenül. Húh nagyon kerülni akarja ezt a témát.

- Ne nézz hülyének! Tudom, hogy mondott valamit. Az húzott fel és amiatt nem figyeltél rám. Ha elfelejtetted én tudom a titkotok. – „Ahogy te az enyémet.” Mosolyogtam, de attól még dühös voltam.

Maga elé nézett a kihűlt fotelre, amiben ültem.

- Baromságot. Nem fontos. – szippantott. – Gyere, ülj vissza és hallgasd az észveszejtő történeteim.

Csábító volt.

- Nah, gyere. Mesélek a „Nagy Könyvről” és a kultúránkról. – akartam, de már nem ellenkeztem.

Hallotta totojázásom és tudta melyik oldalra billent a mérleg szára mikor csábítóan rám mosolygott, de nem csak a szájával, a szemeivel is. Tűz… vágy… Szerettem azokat az azúrkék szemeket, de mit meg nem adnék, ha újra láthatnám a vágytól lángoló égköveket.

*Gyere ide és ígérem újra láthatod*

Ő üzente. Megkértem régebben, hogy ne tegye, mert kiszolgáltatottnak éreztem magam s ha nem hallom elmémben. El is hiszem, hogy nem hall. Pedig nem így van. De nem tudtam rá haragudni.

Kuncogtam majd szép lassan elindultam. Attól, hogy nem csókolhat meg és nem történhet Az meg, attól még az nem jelenti azt, hogy nem érezhetjük jól magunkat, egymással.

Mikor odaértem és leülni készültem hirtelen elkapott és az ölébe húzott. Esküszöm, hogy a megjegyzése után is, semmi ilyenre nem sejtettem.

15. rész: Nincstelenség 2. Kínos csend...

15. rész 2.

Nincstelenség

Kínos csend...

Inkább mondanám erre a fejezetre, hogy ízelítő... mivel azt mondtam, hogy egy darabig nem kaptok újat, néhányan nagyon nézzhetnek rám amikor ezt olvassák... de mivel, volt egy kis időm, (mivel pénteken beteg lettem) megalkottam ezt. És hogy titeket, olvasóimat megtartsalak úgy gondoltam, felteszem ---> külön... És igérem, hétvégén frissel köszöntelek titeket. :)

Ez már biztos!

Kopp… Kopp…
Halottam, hogy valaki dörömböl ajtómon, elég idegesnek, ellenszenvesnek tűnt, s meg sem várva válaszom, betorpant kis szobácskámba.
Az ajtó előtt álló, szőkeségre meredtem. Azt hittem levegőnek nézz. Hisz egész héten azon erősködött, hogy ne lásson. Most mégis önként jött hajlékomba. Vajon mit akarhat?!
Szürkeszeméből kilátszott, nem igen csíp, de meglehet érteni az exével vagyok. Talán én se lennék, túl kedélyes állapotban.
De mégis miért van itt? Mit akarhat tőlem?
- Hello - kezdtem én.
Csend. Kínos csend.
- Valami baj van? – folytattam én.
Csend. „Mit akar? Ki akarja tekerni a nyakamat? Vagy csak addig nézz rám, ily lekezelően, míg bele nem halok. Hát az nem fog összejönni. Sirsben vagy ezrektől kaptam meg ugyanezt a nézést. És nini! Még mindig itt vagyok.”
Vártam választ, de mint számítottam nem kaptam.
Felálltam.
Szenvtelenül végigmért új csőgatyámban és zöldszínű pólómban. Nem valami nagyszám az öltözködésem. Nem kell gondolatolvasás, hogy tudjam, neki egyáltalán nem tetszik a stílusom. Gondolom ő jobban szerette a kivágottabb darabokat. Olyan kurvás stílust… - ellenszenves vagyok… TUDOM! – egy szerencsém van, ő nem hallja miket gondolok. Pedig már azt hittem ez ilyen mezista áldás.
- Figyelj… - nehéz kimondani az én nevemet. -… Miranda. Öm.. Menni szerettem volna. Ha akarsz mondani is valamit. Most tedd.
Nem tette.
Elindultam az ajtó felé, de elállta utam.
- Nem mész ki. - fenyegetőző hangnemet ütött meg.
Tényleg utál. „Mily meglepő.”
- Joh rendben. Mit akarsz?
Ellökött az ajtótól, durván s kényelmetlenül kezdtem érezni magam a bőrömben.
- Szállj le Michaelől!
Haját igazgatta, de ugyanolyan veszélyesnek tűnt, mint eddig bármikor. Aranyfényű haja tökéletes volt, mégis mikor meglátta grimaszba fordult arca. Majd azzal a tinccsel mivel eddig játszott, száműzte látószögéből.
Értetlenül figyeltem.
Folytatta a fenyegetőzést.
- Menj el innen! Te is tudod, nem tartozol közénk. Csak kolonc vagy a nyakunkon. Ha értelmes vagy, ezt belátod.
Nagyot nyeltem és éreztem kiszáradt, sivataggá vált tőle torkom. Idegesített ez a kis csaj. Azt akarta, hogy eltűnjek a képből, hogy újra kezdhesse az egészet szerelmemmel. De ha belegondolok, igaza van. Hisz én is ezt írtam Marynek… hogy én nem tartozom ide. De önző vagyok, és nem fogok elmenni amíg Michael nem mondja azt.
- Tudom. –mondtam halkan. – De nem megyek.
Újabb grimasszal tisztelt meg, most már engem.
- Azt majd meglátjuk!
Épp olyan elegánsan, ahogy jött úgyis távozott.
Csak bambultam mögötte. Ennyi. Jött, végigmért, lekezelt, megrémített, megfenyegetett, elszelelt.
Miranda… ez a lány nagyon durva. Remek. Még egy ellenséget szereztem magamnak. Mindent meg fog tenni, hogy eltüntessen. Leéget. Megaláz. Összever. Megfenyeget. Belülről fúr meg. Sutyorog majd Walternek. Ezt fogja tenni, ez a képessége, a rettenetes dühe. Lulu is mondta már, hogy ne idegesítsem fel. De könnyű azt mondani...
Mindent elképzeltem, mint egy film úgy pörgött le szemeim előtt. Ám nem megyek. Nem érdekel, mit csinál velem. Nem félek tőle.

Tisztázzuk...

Szóval akkor...

Tisztázzunk mindent, kedves olvasóim... nem akartalak titeket félrevezetni azzal a kiírásommal, hogy szünetet tartok.
Én úgy gondoltam, hogy míg el nem kezdődik a nyár nem írok új fejezetett...
de ezzel én nem azt akartam, mondani, hogy adba hagyom végleg. Csak szünetelek.
Mint már sokszor elsítam... alig van időm. Bár tudom nem én vagyok a világ legelfolglaltabb embere, de azért nekem sincs nyugtom. :/
Az is igaz, hogy szeretek írni, de nem állandóan. Néha igazából csak ez köt le... és ahogy mondtam már régebben, egy unalmas esős délután, mi mást lehet csinálni...

Szóval én nem akartalak titeket, se megréminteni, se becsapni... csak gondoltam szólok... MOst minimum 2 hétig nem lesz normális friss....

És ennyi...

Szóval, ha most elmondotok, minden rosznak... én megértem, de nekem, nem ez volt a célom/tervem...

író: nOémi

híRek :)

Hát… lehet, hogy amit most fogok mondani sokaknak, nem fog tetszeni. Először is két dologról lenne szó.

Kezdem a jobbal:
1. Indítottam egy új blogot, ahová feltettem az eddig írt történeteimet. Nem valami hosszú a lista, s közülük az egyik itt is szerepelt. (Csókrabaló) De attól még szeretettel várok mindenkit!

Lista:
- Csókrabló
- Alteregó (kicsit másképp)
Ezt történetesen Hullócsillag pályázatára küldtem be.
- Amerikai álom
Kis regénynek szánom, de hát ki tudhatja...

2.-dik bejelenteni valóm. Cupido…
Nem tudom, hogy folytassam. Persze egy –két részt már megírtam, azokat fel is teszem. De szerintem egy kis ideig szünetelni fogok. Ez még nem 100%-ig biztos. Lehet, hogy már holnap úgy alakul, hogy dől belőlem a szó… majd elválik.
Inkább nem is mondtam semmit… :)

(Talán csak az lesz, hogy nem minden héten kaptok frisset)

És ne feledjétek, nézzetek be http://follow-my-step.blogspot.com/

15. rész: Nincstelenség 1. ".Apló"

15. rész 1.
Nincstelenség

".APLÓ"

Kedves Mary

Egy hete… Már egy hete a Mezista „klánnal” élek. Nehéz. Nagyon nehéz. Az élet itt teljesen más. Pörgős, rendezett. Én nem tartozom ide. Mindenki kedves velem, próbálnak úgy tenni mintha örülnének hogy itt vagyok. Próbálnak nem prédájuknak nézni. S látom többnek ez irtó megerőltető. Ám barátaim is vannak… Lulu egyből kijelentette visszatérésünk után hogy muszáj több időt együtt töltenünk hogy az a meg nem született barátság elindulhasson. S nem bántam. Míg Michael és Jacke a napi tréningjükön voltak mi sokszor soppingolni mentük SadMoon plázáiba. A Mezistáknak volt pénzük s nem is fukarkodtak. Komolyan mondom több ruhám van most mint régen. S Lulunak köszönthetően rendkívüli cuccokban viríthatok Michael előtt. Fantasztikus divat érzéke van, ám néha elraggattatja magát. De nem zavar. Így sokkal jobban emlékeztet… rád. Nem felejtettelek el.

Az erőm… nem tért vissza, minthogy sejtettük. Az öt nap leteltével… pedig meg kellett volna hogy történjen. Ám Lulu látta előre. Ő tudta, csak Michael nem akart hinni neki.
Viszont azt nem tudjuk miért lettem hosszabb ideig ember. Igen „mi nem tudjuk” Én, Michel, Lulu, Jack… Walter és Amania. Elmondtuk nekik és ők pedig elutaztak utánanézni mi lehet a bajom, de nem találtak semmit a „Nagy Könyvben” (Ami nem mellesleg San Marinóban található). Igen ez is igaz. Amit én pletykának hittem valóság. Létezik a könyv, az ad erőt nekik. És ott szinte minden le van írva rólunk. Hogy hogy viselkedünk. Hogy lehet elpusztítani minket… stb. S a könyv által lehetsz Mezista. Van egy történet amivel még lóg Michael hogy hogyan készült el ez a valami, de azt majd bizonyára elmeséli az egyik délután amit csak velem tölt…

Szerencsémre Walter a főnök nem egy szívtelen dög, mint hogy féltünk tőle, s így nem rúgott ki azért, mert erőtlen lettem. Igaz nem örül neki. De mivel mégis csak a fia barátnője vagyok, és hát abban is reménykedik hogy talán a képességeim szép lassan visszatérnek. (S jobb hogy nem a főbb vezetőknél vagyok szerinte… mert még visszaváltoztatnának és ellenük felhasználnának. Ez is egy ok hogy még itt vagyok) Aminek az elkövetkezendő hetekben, napokban, órákban, percekben, meg kell történnie. Bár nekem nem hiányzanak. Az idegesítő hang is megszűnt a fejemben mely legtöbbször csak kioktatott, nem mondom hogy nem hiányzik, de örülök hogy már nem hallom.

S hát mit is mondjak. Embernek lenni fantasztikus. Először is ettem. Az első étel amit emberként megkóstoltam egy BigMeg volt. Nem vicc, halál komoly! Micheal szerezte be nekem. Emlékszem még az első alkalomra amikor éhes lettem. Éppen Sisből tartottunk SadMoonba AZUTÁN...

(-Emlékezés-)

„- ÁÚÚ!!! ÁÁÁÁ!!! – ordibáltam és Jacke teátrálisan befogta fülét, pedig mindenki tudta nem lehet neki hangos…
Michael rémülten nézet rám lehúzódott és már kérdezte is volna csak az a baj, nem tudom, mi lehet ez a fájdalom…
Michael becsukta a száját. Tehetetlennek érezte magát.
- ÁÁÁÁ!!! – ismételtem újból! Próbáltam visszafogni magam hogy ne tűnjek félkegyelműnek, de nem ment.
És egyszer csak felmordult a gyomrom de olyan hangosan hogy az nem igazán volt illendő. Zavarba is jöttem, de jobban fájt a hasam. Úgy éreztem száz kis pillangó repdes a gyomromban.
Lulu vidáman, gúnyosan, és önfeledtül felnevetett. Kicsit megsértődtem, de nem tudtam rá haragudni, alig néhány órája ismertem, de máris kedveltem. Úgy, mint Jacket.
Jacke kétszeresen is felnevetett. Michael meg megkönnyebbülten sóhajtott. Nem értettem hogy lehetnek ilyenek, amikor én majdnem a halálomon vagyok. Vagyis olyasmin. Talán elkaptam valami emberi betegséget. Undi.
- Nyugi nincs semmi bajod. Nyugodj meg. – nem tudtam neki hinni a fájdalom legyűrhetetlen volt. Most furamód nem nyugtatott meg lágy szerelmes hangja.
Michael elindult de nem a Szállásuk felé, hanem vissza Sirs –be. De minek?
- Megszüntetem a fájdalmad. – válaszolta kurtán.
Lulu és Jacke a hátsó ülésen már alig kaptak levegőt a nevetéstől. Szeretem őket, de azért ez…
- Te nagy hős legyűrsz szerelmed torkán egy BigMeget és így lőn meg mented. – Jacke gúnyos hangja nem érdekelt csak szavai jelentése…
Michael hátra nézett, és vad morgás tört fel belőle.
Értetlenül néztem rájuk. A szavak, amiket Jacke mondott nem voltak értelmesek számomra.
És egyszer csak megvilágosodtam. Ember lettem egy időre. Emberi érzések, emberi fájdalmak… emberi szükségletek.
- BigMeg… -suttogtam. És már minden tiszta volt számomra s amint rájöttem elszégyelltem magam… - … éhes vagyok? – kérdeztem de már én is somolyogtam.
- Bizony! Nyilván FARKAS éhes mivel 3 napja nem ettél semmit se. S míg ember vagy nem a boldogság táplál vagy mi… - Jacke kioktató hangja nem zavart ám az hogy ismét kiröhögött annál inkább...
De Lulu már nem nevetett vele, inkább elkomorult arccal bámult a semmibe. Michael hatalmas taposott a fékre. Alig bírtam a helyemen maradni.
- Látod? – kérdezte Lulu Michaelt.
S már Jacke se nevetett többé.
- Ember lett… - mondta Lulu ismét. Nem tudtam mire vélni mi ez a nagy a felhajtás ezt eddig is tudtuk. Most mi ütött beléjük? Teljesen nem értem őket. Lulu újra megmozdította, ajakát s láttam az előbbi mondandóját, még nem fejezte be. – Örökre.
Örökre? Áhh már értem ezért képetek el. Michael embert csinált belőlem örökre visszavonhatatlanul, ember lettem. Nem tudtam, hogy most ujjongjak, vagy csak simán mosolyogjak. A többieknek nem tetszett ez a kép de nekem a legszebb álmom volt. Ember lenni, érezni, s ha kell meghalni.
- Nem! – mondta Michael komolyan s újra elindult. – Nem örökre. Csak még több időre, aminek végét nem tudhatjuk. Meglehet oldani, hogy újra Cupido legyen. Semmi se lehetetlen.
- Úgy látszik ez a kivétel… - elhalló hangomat hallattam. – mert én nem hagyom.
- Badarságokat beszélsz. Te Cupido leszel és kész. – zárta le volna a vitát.
- De mi van, ha én nem akarok az lenni? Esetleg dönthetnék a jövőmről? – mérges voltam hogy Michael ennyire akarja, hogy visszaváltozzak. Már majdnem megsértődtem. Talán még sem akar velem lenni?
- Nem erről van szó! Ha ember vagy… - nyelt egy nagyot. -… nem vagy sérthetetlen. Nem tudnálak mindig megvédeni. Képtelenség lenne. Nem vagyok én Isten… - úgy tűnt mintha sajnálná, hogy nem az.
- De ha visszaváltozom, nem lehetek veled, soha… - tudtuk, mindketten amint bekövetkezne, én leszek a világ legerősebb Cupidója és akkor a vezetők, nem hagyják csak úgy, kóricáljak össze-vissza a nagyvilágban. – Ha igazán szeretsz, nem engedsz el!
- Inkább akkor szeretlek, ha hagyom, hogy az legyél, akinek lenned kell, és nem hagylak elbukni. Még egyszer nem.
Lehetetlen alak tud lenni.
Hátra néztem a hátsó ülésen csöndben ülő Mezista barátaimra. Csak hallgatták ezt a reménytelen veszekedést s nem szóltak.
- És mi a ti véleményetek? – szólítottam meg őket.
Lulu nagyot sóhajtott. Majd kezdte elsőként. Valahogy éreztem Michalnek fog igazat adni.
- Ha ember vagy akkor se maratok együtt… - lesütötte szemét. – Walter ha rájön, hogy haszna vehetetlen vagy és ember, aki tud a titkunkról… - elhallgatott.
- Megölne? – kérdeztem kihívóan.
- Nem, dehogy is… csak nem egyezne bele, hogy velünk maradj. És Ronee is… Láttam, hogy nem adta fel. És mocskos dolgokon jár az esze… - félbeszakítottam.
- De ha Cupido vagyok, bármikor megtalálhat.
Lulu nem felet.
- De így legalább nagyobb biztonságba vagy… - tolmácsolta Michael Lulu néma szavait.
Sóhajtottam ismét egy nagyot majd Jackere néztem:
- És te? Te is a pokolba küldenél? – teátrális vagyok, tudom, de hát most mit tegyek!?
Mélyen bámult ő is maga elé. Majd egyszer csak felpattan szeme s az enyémbe fúrta gyönyörű smaragd színű égköveit.
- Nem! – válaszolta kurtán és viccesen.
- Hogy? – hüledeztem.
- Szerintem maradhatnál velünk… - Michaelra nézett. -… emberként.
Olyan megkönnyebbülés és szeretett öntött el hogy majd átöleltem. Michael nem szólt. Még csak nem is hördült fel. Hátra se nézett. Csak vezetett. Valószínű, azért mert volt egy harmadik út is, amiről nekem nem szabad tudni, Michael szerint. Talán veszélyes, de nem baj, ha vele lehetek emberként: BÁRMIT MEGTESZEK.
Lassan már 10 percig tartott a csend, amit már aligha bírtam volna ki a hasfájás végett, ha nem lettem volna a gondolataimmal elhavazva. De mikor nagyjából tisztává váltak a lehetőségek, rájöttem a harmadik lehetőséget, fogom így vagy úgy választani, csak tudnám mi az.
- Nem fogod! – törte meg végre Michael a monoton csendet.
Fölhördültem. Majd harcias makacssággal, suttogtam, inkább magamnak:
- Majd meglátjuk… - s gondolataim elrévedtek.
- Nem. – Micahel mintha kiabált volna oly hangosnak hallottam hangját… s talán fel is ordított, mert Lulu a hátsó ülésen ujjait a füleire tapasztotta.
Az autó éles kanyarral megállt egy üres helyen, s csak akkor vettem észre újra Sirs -ben vagyunk.
S eszembe jutott éhes vagyok… Áhh… mindig elfelejtem. Bár csikart a hasam egész út alatt, de nem nagyon vettem észre, mert elnyomta egy sokkal erősebb fájdalom. Ami nem fizikai… De most újra… rettentő éhínség tört rám, minden előjel nélkül, s képes lettem volna felfalni egy lovat.
Még nem szálltam ki, bár jól felismertem a parkolót és az épületet, amié volt. A kedvenc reggelizőm, kávézóm. Még vártam Michael magyarázatát a viselkedésére. De volt sejtésem hogy a gondolataim kavarták fel.
Michael hátranézett a visszapillantó tükörből két barátjára. Azok bólintottak a néma parancsara s kiszálltak…”

Az emléket elzártam magamban… itt ülni Michel fogolyszobájában és az elmúlt hét történéseit körmölni nem volt valami szívderítő. Főleg hogy maga a történések se azok. Mély sóhajt vetettem, majd ránéztem Naplóm első bejegyzésére. Most komolyan szomorú dolgokról írjak neki? Direkt rontsam el a kedvét ha majd ezt olvassa. Nem.
Nagy levegő.
Újra magam elé emeltem a füzetkét mit Jacke ajándékozott nekem. Ki hinné hogy Ő lelkes napló író… én nem hittem. Nem a külsőről kell megállapítani az em… a Mezistát.

Egypár sort kihagytam.

Mary Itt mindenki nagyon idős. Az én 123 évemmel elbújhatok mellettük. A Mezista szó szinte összeforrott az idővel. És még hogy Michaelt hitem korosnak, kiderült hogy Lulu kétszer annyi mint ő. Nem gondoltam volna.

Hiányzol.

Az utolsó szóra meredtem. Mégis muszáj ezt? Újabb oxigénszerző akció. Majd kiradíroztam azt a szavacskát.

Visszaforgattam az első lapra. Ott kihagytam egy kis helyet mielőtt még kezdtem írni. Valami elő szószerűségre gondoltam. Mit például…

Marynek.

Ezt a naplót nem magamnak írom, hanem neked. Mikor meséltél régen erről az”izérő” nagyon megtetszett hogy ebbe tartsam az emlékeim. S most távol vagyunk egymástól, nem tudom hogy látlak-e még. Így hát gondoltam ha neked írok részben itt lehetsz velem.
Ha ezeket a sorokat olvasod valamikor tudd hogy én nem felejtettelek el.

Ez jó is lenne. Csak az ha valaki más kezébe kerül e napló, nem leszek –e, leszünk –e veszélyben.
Majd én személyesen adom oda neki. Gondolom még látom… Ugye?
Nem válaszoltam magamnak. Egyrészt azért mert nem tudtam, másrész nem akartam hazudni.
Tovább gondoltam…

Olvassd el! Majd égesd el. Olyan dolgokat írhatok le amiket másnak nem szabad megtudnia. Csak kettőnknek. Veszélyt okozhat számunkra.

Gondolkodtam tovább, nem kéne e még valamit hozzá firkantani gondolatban… De igen! Meg is van.

Ám ha olvasol e lapok között tudni fogod jó helyen vagyok s azt is meglátod hogy nem mindenki olyan mint amilyennek hisszük.

Az utolsó mondatdarabkában a Mezistákra gondoltam. Ők nem gonoszak. Nem veszélyesek… Ámbár az ellenségeink én mégsem kívánom halálukat. Marynek tudnia kell hogy a Mezisták nem rosszak.
Vettem egy nagy levegőt majd lekörmöltem a sorokat.

Miután végeztem egy mondat furakodott elő az elmém mély zugából. „Mary nem is tudja hogy Mezista.”
A toll és az ujjaim elváltak egymástól búcsút intve a szép együttírt betűktől. Az emlék erős volt ugyanúgy, mint a fájdalom. Mary nem tudhatja hogy Michael Mezista, mert amikor hazaértem és elsírtam bánatom nem ő várt rám… -elharaptam gondolatban.- Ő nem tudhatja. Azt se hogy hol vagyok, s kivel. -A levele is eszembe ötlött miben épp ezt támasztja alá.- Hogy én mekkora barom vagyok.
Nyeltem egy nagyot. Lehajoltam a tollért és írni kezdtem. Újra.
A második bejegyzésemben elmeséltem mindent ami az utolsó találkozásunk óta történt. Rövidre fogtam magam mégis vagy 10 oldal megtelt. A végére oda kanyarítottam egy mondatot.

Sajnálom.

Jó, ennyi elég mára. Az ágyon írtam egészvégig így közel volt párnám mi alá rejtettem tikosnál titokzatosabb naplóm. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy normális tinilány, annyi különbséggel hogy én e füzetbe, nem szerelmeim nevét véskedtem piros szívekbe, hanem kusza életem, érthetetlen gondolatsorait. Tényleg... Majd nem, mint egy normális lány. Fura, talán létezésemben először most élek igazán, mindkét értelemben.

14. rész: Félidő 3. "Várlak!"

14. rész 3.

Félidő

"Várlak!"

Nem voltam felkészülve arra, amit látok. Igazából nem volt semmi veszélyes és Lulu szavával élve „vad”. Csak romokban hevert emberi részem emlékei, mert nem csak az üveg volt kitörve, hanem a bútorok a falak a polcok, mind töröttek, rosszak, elpusztítottak. Mintha robbanás történt volna. Valami oknál fogva, elkezdtem futni a szobánk felé, s azt mondogattam: csak azt ne… csak azt ne…
De amint beértem majd nem belehaltam hogy a szobánk a mi Szobánk, a mi barátságunk jelképe és legkedvesebb hely volt, szinte eltűnt a sok rom alatt. Ezt már nem bírtam, a könnyeim ismét kicsordultak. Fájt a látványa romba dőlt életemnek, mintha azt láttam volna hogy én már félig sem lehetek ember mert az a vár már csak rom ami távol tartotta tőlem a varázslatos lényeket. Összerogytam a földre, s arcomat a kezembe temettem, nem akartam látni hogy az egykor vidám színes szoba most mállott vakolattal összedőlt falakkal, széttört bútorokkal hogy fest.
Michael lépett mellém, lenézett rám majd leguggolt és fülembe súgta:
- Mary –nek szüksége van rád. Nem szabad elbuknod.
Felsegített de eltoltam magamtól karjait és inkább magam állta fel.
- Már akkor elbuktam, amikor megismertelek… - suttogtam vissza neki, de nem néztem szemeibe. A könnycseppek végigfolytak arcomon, a torkom berekedt és fáztam.
Nem hibáztatom Michaelt, nem ő tehet erről az egészről, a hibás itt egyedül csak én vagyok, hogy képes voltam beleszeretni…
*Ne emészd magad. Rosszul hiszed ez az egész NEM a te hibád!* – sugallta felém, és ujjperceivel végigsimította az arcomat, vagy is inkább a nedves könnycseppes részt tapogatta, majd letörölte.
De én nem hittem el, amit hallok:
- Mi? Hogy nem az én hibám? Hát akkor kié? Ki sodorta bajba a barátnőjét? Ki sodort téged bajba? Melyik hülye Cupido szeretett bele egy Mezistába? – majdnem ordítottam, de mivel már az előbb a látvány sokkolt az erőm csak annyit engedett, hogy egy kicsit hangosabb voltam a megszokottnál, de nem egy MB1-es alakítás. És végleg elfogyott az erőm: - Én! Én vagyok az a hülye, bolond Cupido…
Eltoltam magamtól, csak azt nem értem mért őt hibáztatóm, miért őt bántom, amikor segíteni akar. Nem ő a hibás hanem Én… „Mindig azt bántjuk akit a legjobban szeretünk.” Talán csak azért taszítom most, mert tudom ő túl jó nekem, Nem érdemlem meg. DE ő ennek ellenére is itt van… mert szeret. Akkor mért bántom?
- Te engem nem sodortál bajba. Látom a fejedben, mire gondolsz, de figyelj én szerettem beléd, én nem akartam Cupidót ölni. Ezek mind az én észszerű döntéseim és úgy vélem, mind tökéletes választás volt. – közelebb lépett hozzám, és már nem utasítottam el. – És tudd én nagyon is örülök, hogy te is szeretsz. Jobban az illendőnél. – nem tehetek róla, elpirultam. Nem voltam boldog de Michael megbizsergetett. Mit tudtam volna tenni?!
Szeretem, mert a legreménytelenebb helyzetben is tud egy kis boldogságot csempészni vak elveszett lelkembe. És szeretem, mert Ő is szeret.
- Jah és Mary… - a szemeim felpattantak automatikusan Michaeléibe fúródtak, de most pupillám kitágult, s szemöldököm felszökött. –… asszem kutya baja. És szerintem jó helyen, biztonságban van. – még jobban elkerekedtek a látószerveim.
De Michael csak egy fehér papirost tolt az orrom alá.
- Ez mi? – kérdeztem automatikusan, ismét, mint egy robot.
- Ő írta. – majd átadta.
Nem gondoltam mi lehet, így elvettem szó nélkül és csak olvastam.

Madison, te meg mi a szöszt csináltál a Lakásunkkal? Ha ez az új fiúd műve én kitekerem a nyakát! Amikor hazajöttem, nem voltál itt, és ezt találom ezt… ezt… ezt a romhalmazt. De remélem nincs semmi bajod! A kérdéseimre választ akarok minél előbb kapni, de a legfontosabb az egészséged. Nem bocsátanám meg magamnak, ha…
Nyugodj, meg én jól vagyok. Miután elmentél egy hírnök behivatott a tanácsba. Azt mondták tévedtek, hogy túl nagy feladatott bíztak egy flörtangyalra, és hogy nagyon sajnálják és minden, meg hogy ahhoz képest elég ügyes voltam így nem hiszed el egy nem hivatalos, de Cupido lettem. Olyan, mint te, csak fiatalabb.
Ezek után haza jövök és itt ez a halom rom, minden romokban. Kerestelek mindenhol, de nem találtalak. Ezért úgy döntöttem elmegyek a Főbb vezetőkhöz, és addig ott húzom meg magam.
Nagyon remélem, hogy egy karcolás sincs rajtad.

Ha ezt elolvastad, minél előbb jöjj el!
Várlak!

- Nem mehetek el! – jegyeztem meg, mikor végeztem. Nem akartam itt hagyni. Bár Maryt is látni szerettem volna, hogy meggyőződjek Ronee tényleg nem, bántotta –e. Meg nagyon hiányzott, de tudtam, ha elmondok neki mindent, nem enged vissza Michaelhez s én azt nem élném túl. Hogy ne lehessek vele mindörökké. Hogy ne lássam tengerkék szemeit, hogy ne érezzem forró ölelését. Nem bírom elhagyni, s Mary valamikor a messzi jövőben talán megérti, ha ő is szerelmes lesz, hogy nem tehettem más, csak hogy mellette maradok. Mary biztos aggódik értem de, majd tájékoztatom, valahogy. Talán küldök egy SMS –t végül is a XXI. században élünk.
- Tényleg nem. Ember vagy, kiakadnának. – felkuncogott, de tudtam, hogy tudja hogy értem.
Elnyomtam egy félmosolyt már csak azért is, mert végre megkönnyebbültem, hogy tudom Mary legalább biztonságban, van.
- Most mi lesz? Mi lesz velünk? - Még mindig a rom szobának ajtófélfájánál álltunk, de már olyan közelségben hogy csaknem én is hallottam gondolatait. Át akartam ölelni de inkább nem tettem, mert tudtam, hogy akkor töbre vágynék, csókokra is amit, perpillanat nem kaphatok meg.
- Hát… úgy látszik most egy darabig, még együtt leszünk. – Viszont ő átölelt. És simogatta a hátam. Gondolatolvasó de azért ezt nem kéne kihasználnia.
- Nekem teljes mértékben megfelel. – Megszorítottam. Vágytam csókjára, de tudtam, úgy sem kapom, így csak élveztem a pillanatot.
S újra elkezdett nevetni. Bizonyára rajtam. Persze ki máson?

Néhány másodperc múlva kissé távolabb húzódtam, hogy lássam tengerkék szemét, ismét.
- És mi lesz a gonosszal? – nem tudtam ki a gonosz, mert ebben a mesébe nagyon is sok gonosz szerepelt, de valamit azért tudnom kellett, hogy mi lesz, ha netán ránk támadnak.
- A gonosz… Most szünetel. – felkacagott és már én is vele nevettem, mert vicces volt hogy így látja a reménytelen helyzetünket.
- Mit reménytelen? – már elindultunk kifele, igazából nem számítottak a tárgyak mégsem, igaz fájt a romhalmaz látványa, de a tárgyak csak… tárgyak, ami igazán fontosak a személyek, akihez fűződik, s míg ők jól vannak, nem érdekes, ha egy ósdi szobor eltörik.
- Miért szerinted nem reménytelen hogy a szüleid és az én fajtám VÉRBELI ELLENSÉGEK és ráadásul egy őrült Cupido, aki bérgyilkos ránk vadászik?!
Nehezen de végül is kiértünk a nappaliba. Nem értem hogy tudtam olyan gyorsan futni a romokon oda fele. Észre se vettem most meg nehezemre esik a járás is rajtuk. Talán csak, azért mert akkor nem számítottak azok, mert valami más, drágább felé rohantam.
Megvakarta a fejét majd lenézet rám:
- Ha így vesszük, igazad lehet…
Nevettem, ismét majd kiléptem Michael után az ajtón, és azért becsuktam. Majd Michael karjaiba bújtam.
Vajon Ronee volt? Ő tette ezt? Bosszúból, mert nem tudott megölni?
- Elég valószínű. – válaszolt Michael a hangosan fel nem tett kérdésemre.

A lépcsőn lefele sétáltunk, amikor valami késztetés fogva újra elkezdtem bálgyúrt lenni és feltettem egy nehéz kérdést.
- Mikor lesz ennek az egésznek vége?
Mielőtt még nem mondtam, ki már láttam Michael elkomorult arcát. Tudtam ebbe még ő se gondolt bele, sőt talán nem is akart, mert akkor előjönnének olyan képzelgések, hogy talán nem is élnénk túl ezt a halálos szerelmet.
- Van egy olyan érzésem… - kinyitotta előttem a kollégium ajtaját, és komor hangon folyatta miután ismét átkarolt -… ez még csak a Félidő…
Éreztem, valahol igaza lehet.

14. rész: Félidő 2. Legszebb ajándék

Ez a két láb az enyém :) Egyszerűen nem hiszem el... voltam már ilyen helyzetbe, de nem gondoltam hogy még egyszer előfordul. Két- hangsúlyozom két órán keresztül kerestem normális fejezet képet, s mit láthatjátok nem találtam, magamra maradtam.... Nekem kellett elkészítenem. De szerintem csak kicsit kapcsolódik hozzá... :) De amúgy egész jó lett... Ám döntsétek el ti! :) Joo olvasást :)

14. rész 2.

Félidő

Legszebb ajándék

***

- Elmegyünk. – törte meg a csendet végül, amikor már 10 percig ölelkeztünk.
- Hova mennénk? – kérdeztem, mert ha úgy nézzük most ez volt a legbiztonságosabb hely kettőnknek. Amíg a csoport tagjai azt hiszik, hogy csatlakozok, addig nem bántanak, és itt megvédenek Ronee –től. Szóval jelenleg ez a legbiztonságosabb.
- Igaz. De én nem végleg gondoltam. Csak adni akarok neked valamit – Fura szemekkel néztem fel rá és elengedtem vállát így ő is a derekam.
- Adni? Nekem? – ajándék? – Nekem már az elég hogy itt vagyok, veled. Persze válaszok jól jönnének néhány kérdésemre. És… - elhalkultam, mert Mary járt a fejemben. Nem tudom hol van és ez aggaszd. Talán Ronee… nem, az képtelenség.
- Azt is meg fogod kapni. – mondta humorosan majd komolyhangon így folytatta: - De megkeressük azt, aki neked igazán számít, még rajtam kívül. Maryt. Tudom hogy sokat jelent számodra. Mint ha a húgod lenne. – És szívroham. Nem hiszem el. *Komolyan beszélsz? Maryt megkeressük? Michael…*
- Komoly. – olyan erővel húztam ismét magamhoz, hogy már fájt az, de nem érdeket, szerettem és kiakartam mutatni hálám.
- Michael. Olyat adsz nekem, amit nem tudok viszonyozni. Hogy hálálhatnám meg? – duruzsoltam tökéletesre szabott fülébe.
- Kezdhetnénk, azzal hogy nem téped le a fejem és befejezhetnénk, azzal hogy bízol bennem.
Kicsit lazábbra vettem szorításom. Majd rákérdeztem:
- Bízok benned?
- Miranda csak egy Mezista aki az állókómámat sajnos nem érette meg. Így szakítottunk.
- Kóma? – ezek az egy szavas kérdések nagyon megtetszettek főleg, azért mert egy kukkot se értettem belőlük, de igazából, semmiből.
- Elmondom, de közben gyere! Igyekeznünk kell!
- Oké… - artikuláltam viccesen, mint aki semmit se ért, de ha jól belegondolok tényleg nem, éretek semmit.

Fél órával később

- Ronee nem bántotta. – a lábamra tette kezét s közben a másikkal a kormányt fogta – Nyugi ismerem, és feleslegesen nem öl.
Nem nagyon nyugtattak meg szavai, de mit tudtam tenni. Próbáltam higgadt maradni, hogy Ronee még nekem is mondta, hogy nem bántja Maryt, mert „Nem Ő a feladata”, de nem sikerült. A torkom száraz volt és érdes így berekedtem, valószínűleg ebben szerepet játszhatott a Michaelel töltött néhány óra egy vízesésben, és az hogy csurom vizesen futottam, meg minden… viszont az nem magyarázza, miért érzem magam ilyen rosszul. Egyfolytában bűntudatom van, Mary miatt, és ha már itt tartunk, újra jön az önmarcangolás. Ördögi kör.
Lulu a hátsó ülésen Jackel beszélt, valami Mezista dologról, mert olyanok jöttek szóba hogy „bárd” meg „kard” az „íjjak” ellen, meg egyéb brutális fegyver. De bizonyára nem vették észre a nagy fecsegésben, hogy Michael megérintett, s miket mondott. Nem is baj, sőt inkább jobb, kicsit még mindig kényelmetlen érzés volt, hogy Lulu és Jacke is látja azt, ahogy Michael bánik velem. És főleg az kényelmetlen, hogy Jacke is és Michael is hallja eszetlen elméleteimet. Még szerencse, hogy Lulu nem. Már teljesen úgy érzem magam, hogy az elmém kiszolgáltatott mindenki számára. Bezzeg régen ÉN paráználkodhattam más elméjében most meg ÉN, vagyok az áldozat. Michael részéről annyira nem bánom, de Jacke részéről már egy kicsit igen, mert olyanokat árulok el, amiket nem is akarok, és kínos helyzetekbe hozom magam. Mint például most. Csak abban reménykedhetem, hogy Lulu leköti Jacket.
Nagy nehezen de végre beértünk Sirsbe, már azt hittem sose érünk ide, bár csak 20 percet utaztunk mégis kínok között évszázadoknak tűntek. Igen beértünk, mert megtudtam a Mezista Főhadiszállása ennek a nagyobb csoportnak nem Sirs –ben volt. Nem! Úgy 15 kilométerre tőle SadMoon –ba. Nem Michael sportkocsijával jöttünk, hanem Lulu Volvójával. Mert ez öt személyes és a csúcsmodern sportautó csak kettő. Miranda nem jött, így nem ismerkedhettem meg vele. Nem vagyok féltékeny, mert gondoltam hogy Michaelnek nem én vagyok az első barátnője. Inkább bántam, hogy nem láthattam azt, aki régen megdobbantotta kőkemény Mezista szívét. Bár ő valószínűleg nem csíp engem, ezzel magyarázható az, hogy nem jött segíteni a barátnőmet, Maryt megkeresni. Nem azt mondom, hogy más szívesen jött volna, de azért ez is közre játszhatott, abban hogy ő most nincs itt.
A Mezista csoport elég barátságos velem, ha lehet így fogalmazni. Az elmúlt fél órában egy gúnyos megjegyzés, egy lekezelő szempárral nem találkoztam. Ha mondhatom, ez már haladás. Michael viszont személyesen is bemutatott édesapjának Walternek és mostohaanyjának Amanianak. Nagyon kedvesek, ahhoz képest, hogy Mezista vezetők. Igazán nagy szívük van. Ha mondhatnám azt, én mindig is ilyen szülőkre vágytam. Annetől és Mary-től ugyan kaptam egy kis ízelítőt a család szóból, de amikor látta Michaelt a szüleivel akkor értettem meg igazán mit is takar.
És hát el sem feledhetem ezt a két kiváló Mezistát a hátsó ülésen, akik Michael igaz barátai és segítenek neki jóban, rosszban. Képesek volta megkedvelni, megismerni engem, egy Cupidót, a halálos ellenségüket. Nem elutasító szavakkal rohamoztak le, hanem temérdek szertetel. Mint ha a testvérük lennék, mint ha közéjük tartoznék. De mindannyian tudjuk, még ha nagyon elrejtettük ezt a mondatot magunkban, „Nem tartozok közéjük!”. Még ha akarnám, akkor se bírnám, és nem is tehetném hisz nekem volt családom, Mary… Akit nem tudnék bántani. SOSE. De mégis akaratom ellenére bajba kevertem. Egy olyan világban éltünk eddig, ahol úgymond nem volt minden tökéletes és mindennapi, mégis békés volt és jól elvoltunk. Ám miattam minden megváltozott, csak egy pillantás volt és máris belerángattam magam az esztelenségbe és a temérdek szerelembe, ami nekem földöntúli élmény, de Marynek… rosszabb, mint a pokol, mert ha Ronee bánthatta amikor… amikor… fényesség?
Automatikusan kérdő szemekkel néztem Michaelre. Majd megmarkoltam a biztonsági övet és az ülésszélét. Szívbemarkoló félelem, aggodalom és kíváncsiság hatolt belém.
Fényesség?
Nem is gondoltam bele, eddig. Pedig olyan, olyan nyilván való. Hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak? Hisz úgy beszélt az anyjáról mintha nem is hiányozna neki, persze azzal fedte, hogy Amania több neki, de hazugság, vagyis egy része. És ott van az is hogy angyalt ölt. Nem véletlen. És kóma… Miranda nem értette meg. Az apja nem elutasító velem szembe és tulajdon képpen a többi Mezista se… Az a fényesség, tök kiment a fejemből. Pedig nem mindennapi. *Az a fény megmentette az életem, és te elkaptál! Tudtad, mi történik, ezért mondtad, hogy ugorjak ki. Mert tudtad, mi történik és Lulu… ő biztos látta előre hogy nem halok meg. A fény… a fény megmentett. Amania!*
*Az anyád Angyal. Amania az igazi anyád és angyal?*
Michael nem nézett rám. Nyilván bele trafáltam, de miért nem mondta el? Ez megmagyaráz sok dolgot, a fényességet, azt hogy miért Mezista és miért a legjobb. De angyalt ölt az anyját, azért, hogy ember lehessen. Valószínűleg. Sok rész zavaros.
- Megérkeztünk – Csattant fel Lulu.
Képtelenség hogy hallja, amit itt neki nyomtam Michaelnek, csak rossz az időzítés. Biztatgattam magam.
*Előbb Mary aztán ígérem mindent, elmondok, csak ne ítélj el.*
*Miért hiszed mindig ez? Vagy nem mondtam még? Szeretlek.*
*Én is.* – nézet rám végül égszínkék szemeivel. - *Menjünk!*
Kinyitottam a kocsi ajtaját és kikászálódtam belőle, majd utóbbi életem nyomait, vizslattam. Azok az apró valamik gyűltek a szemembe, amiket mostanság sokat láttam, és nem nagyon tetszettek, mert azt jelezték szomorú vagyok. De fura mód most nem voltam az se elkeseredett, csak reménykedő és vágyakozó, és csak egy kis mértékben boldog, amiatt hogy Michael itt van és megvéd, segít nekem.
- Nem lesz semmi… vad. Menjetek csak ketten, de ha kellenénk, itt leszünk. Jacke? – fordult a tündérarcú médium, gondolatolvasó barátjához.
- Jah itt leszünk. – szállt ki.
- Rendben. – válaszoltam majd felpillantottam a Kollégiumra. A kopott festék és a rozsdás kovácsoltvas kerítés enyhén rusztikussá tette, de nekem tetszett. Ahogy mindig is. A legfelső emeletre néztem, ahol a mi lakásunk volt. Két ablak, egyik törött. A halálugrásom. Hideg futkosott a hátamon, ki is borsóztam, sóhajtottam majd biccentettem fejemmel hogy menjünk. Michael hang nélkül elindult és kinyitotta nekem az ajtót. Illedelmesség. Szép. De igazából nem ezért csinálta csak nem hoztam kulcsot és szétfeszítette az ajtó zárját, valahogy. Nem baj nekem így is tetszik.
A szívem dam – dam ritmust játszott a lépteimmel összehangolva. A lépcsőn felfele sétálni kételyek és aggodalom közt nem valami élvezetes, de mégis jobb volt hogy itt volt velem Michael. Minden fokot elhagyva úgy éreztem, hogy közelebb értem valamihez, közelebb értem ehhez az egésznek az igazságához. És miden lépcsőfok egy - egy meg nem válaszolatlan rejtélyének a magyarázata. És itt a magyarázat, Michael.
*Amanina az anyád. Miért ölted meg?* – Michael mögöttem ballagott de nem néztem hátra, mint mindig szoktam, amikor így próbálok vele kommunikálni, hogy szemeiből kiolvassam az igazságot, és hogy nyomatékosítsam a kérdésem.
Csak felfelé haladtunk látszólag néma, nyomott csendben.
*Nem igazán tudom. Olyan gyorsan történt minden. Csak megtettem, pedig nem akartam.* – a hangja a fejemben épp olyan bizonytalan és elkeseredett volt mintha igazából hallottam volna. – Ugye tudod hogy nem bántani akartam – fogta meg a kezemet és állított meg. – Nem vagyok állat aki az anyját is képes megölni.
- Tudom hogy nem akartad. *Gondoltam.* - Tettem hozzá még magamban de már mélyen a szemébe bambultam: *Ráadásul tudom, hogy változik át egy angyal. Akarnia kell annak a bizonyos angyalnak, szó - mi szó rájöttem.*
Mosolygott egyet majd elengedett. Így folytathattuk az utat.
*De azért jobb lenne egészben is hallani a történetet valamikor. Mert kissé azért zavaros.*
*Ha ennek az egésznek vége lesz, ígérem mindent elmondok…*
…*de előbb Mary*… -fejeztem be helyette.
Csak sétáltunk, már tényleg néma nyomott csöndben, de a Mary kereső akcióval kapcsolatban egy valamit nem értettem… Miért pont ide jöttünk? Tudom, tudom, mert itt találkoztam vele utoljára és Ronee is itt akart… megölni. De még is, miért jöttünk ide? Azt gondoljuk, hogy talán itt lesz vagy hagyott valamilyen nyomot vagy csak… nem is tudom.
Félelem fogott el amint a legfelső szintre léptem, megremegtem és kissé el is szédültem. Eddig ez volt a legbiztonságosabb hely számomra, de most már… úgy látszik pont nem ez az.
- Menjek elől? – ismét megfogta a kezemet de, most már az ujjai nem a felső karomat szorították, hanem lejjebb a csuklómat simogatták.
Megráztam fejem majd hanggal is kísértem – Nem. Nem kell…
Elindultam a lépcsőtetejétől a bal oldali ajtóhoz mely a miénk volt. Nem nagyon érdekelt hogy zárva van-e vagy sem, mert ha igen itt van mögöttem a kulcstárasom, és majd ő kinyitja nekem.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Michael mosolygott, ez fura mód melegséggel öntött el, nem néztem hátra, de így is hatott rendkívüli ereje mellyel könnyedén, még a legnagyobb veszélyben is képes megnyugtatni és boldoggá tenni.
Már az ajtó előtt álltam, amikor észrevettem résnyire nyitva van… szóval nincs zárva. Az ujjbegyeimmel szépen végig tapogattam a kilincset, de nem akarta benyomni…
Dejavu… ez… ez… ez már furamód megtörtént velem. Ronee. Amikor… - kesze-kusza gondolatok. De tudtam, most már eleget szenvedtem s magamban felordítottam „Nyissd már ki!” S azzal teljes erőmből belöktem...

1000 Látogató

Kedves Olvasóim!

Kedves Olvasóim örömmel jelenthetem május 5.-én elértük az 1000 látogatási számot. Gondoltam szóvá teszem s ezúton szeretném megköszönni nektek, hogy olvastok s rengeteg jó tanáccsal látok el, noh meg dicséretekkel.

A történetem nélkületek szinte semmit se érne.
Köszön még egyszer is, hogy olvastok.

iró: nOémi

14. rész: Félidő 1. "Ne ítélj el..."

14. rész 1.
Félidő

"Ne ítélj el…"

Michael arca elkomorult és megállt. Tudta ki Mary, nem lep meg ő mindent tud rólam, ellenben velem, aki szinte semmit se, mégis halálszerelmes vagyok belé. De Mary, ő hol van? Nem tudok róla semmit se. Ha valami baja esett miattam azt soha nem bocsátom meg magamnak. Bajba keverem, kockáztatom az életét és az átváltozását, szép kis barát vagyok, mondhatom. És Michael? Ő hogy vélekedik Mary –ről? Ugye nem bízik, abban hogy átállok hozzá és Mezista leszek, aki öl…
*Ha ebben bízol… Felejtsd el! Nem fogom a társaimat megsemmisíteni, főleg Maryt nem! Mary a családom és NEM BÁNTOM. Ha ezért le kell szúrnotok, tegyétek, de én egy Cupidót se, egy Mezistát se… Se más lényt nem bántok. Még ha te kéred, akkor se. Nem vagyok gyilkos!* – akadtam ki gondolatban, de tudtam hogy hall és ez volt a lényeg. Az hogy tudja nem ölök, én nem vagyok bérgyilkos, mint Ronee, vagy ő…
Ebbe még bele se gondoltam, ő mennyi magamfajtát ölhetett meg, és én is csak azért élek még, mert szeretem és ő is engem, eddig még. De ő gyilkos az én népem gyilkosa, hogy lehetek ennyire buta egy Mezistába szerettem bele…
Michael elindult, de már emberi tempóban. Nem tudtam kivenni tartásából, arcából és szeméből mit gondol arról, amit neki sugalltam. Aztán valami miatt úgy éreztem nekem is el, kell indulnom így emberi tempóban sétáltunk egymás felé a baromi hosszú folyosón. Mint ha kilométerekre lett volna tőlem.
*Nem vagyok gyilkos!* – először azt hittem az én előbbi szavaim zengnek még bennem, de aztán hallottam mást is – *Vagyis jót nem ölök.*
*Ezt hogy értsem? Engem nem ölsz meg, de mást igen?*
*Nem! Csak egyszer öltem akkor is angyalt, de rájöttem ez nem nekem való, én nem tudok, úgymond jó lényt ölni. Én nem… nem bírom. Így csak vámpírokat ölök* – valamiért tetszett a válasz, de több bökkenő is volt ebben:
*És engem miért vállaltál el, ha nem ölsz jót.* – ez volt az első és legfontosabb.
*Ez bonyolult. Nem értenéd.* – ez viszont nem tetszett.
*Próbáld meg.*
*Ne ítélj el…*
*Michael. Nyisd már ki a szemed! Halálosan beléd szerettem, csak te létezel a számomra, és persze Mary. Ha meglátlak, vagy meghallom a hangod, vagy csak felemlegetnek, én nekem már rögtön kiugrik a szívem a helyéről, vad ütembe kezd, amit nem értek, a végtagjaim elgyengülnek, s nem vagyok képes mozogni s nem hogy egyhelyben állni. A csókjaid után kiszárad a szám és úgy érezem, hogy nem kapok levegőt. Ha csak rám nézel jobbá tetted a napom. S ha néha úgy érzem a nyomorúságtól megfulladok, te mindig feltűnsz és megmentesz. Szeretlek, értsd meg! Ezek után bármit is, mondhatnál nekem én akkor is, szeretnélek. Mert te vagy az életem, és az is maradsz. Meghalnék érted Michael. Érted? Mert szeretlek.*
Már alig 5 – 6 méter volt köztünk, de úgy éreztem egy örökkévalóság, bár a kiborulásom után lehet, hogy már ő nem szeret, mert ráött milyen nyálas ragaszkodó bolond, idióta vagyok.
*Madison. Nem akarlak bántani, soha nem is akartalak. Nem vagyok bolond és te se, ennek így kellett történnie, mert ezt mi így akartuk. Szerelmesek akartunk lenni és megtaláltuk egymást az csak a sors elcseszett tréfája, hogy egymás ellenségei vagyunk. De engem ez nem érdekel, mert csak te számítasz nekem. És ha kell akár az egész Mezista csoport ellen, szembeszállok, hogy veled békében élhessek. Te hoztál ki a kómámból, te tanítottál meg újraélni, még ha nagyon kevés időt töltöttünk is együtt. És az a szomorú igazság én többet akarok, veled lenni mindig és mindenhol, melletted hogy megvédjelek, elkapjalak, ha úgy támad kedved, hogy kiugrassz egy ablakból. És szeretni akarlak, úgy ahogy még senki mást.* – a szívem újra. Damm –damm és ismét… végtagjaim gyengülnek és kótyagos a fejem.
*Látod így hatsz rám.* – és odaért hozzám. Végre! Átölelt és megszorongatott. – Csókolj meg! – kértem tőle már hangosan.
- Nem lehet! Nem akarlak elgyengíteni még jobban. Nem tehete…
- Csókolj meg! – *Nem létezik rajtunk kívül senki. Csak mi vagyunk. Gondolj, arra hogy emberek vagyunk és…* - Csókolj meg! – folytattam már hangosan.
Szenvedő arccal lenézett rám:
- Nem tehetem – suttogta.
- Kérlek! – bociszemekkel néztem rá – Fuldokol! Ments meg!
- Ne kérd ez…
- Michael kérlek!
- Nem! – mondta, de nem tolt el magától. Nem. Inkább közelebb húzott. Aztán közeledett az ajka is, és amikor már azt hittem ellenáll a józan eszének… : - Nem! Nem! Nem! Nem érted? Nem tehetem! Nem bánthatlak! Én ugyan annyira szeretném, de nem lehet. Nem tehetem. – és eltolt.
- Kérlek, ne nehezítsd! Szeretlek. Tudod. Épp ezért nem tudlak bántani. Nem bírlak elgyengíteni. Nem! És te nem lehetsz ember soha.
- Nem tilthatod meg. Az én életem! Az én döntéseim! És miért ne lehetnék ember? Miért ne lehetnék egy egyszerű lány?
- Ugyan már te is tudod, hogy te soha nem lehetnél egy egyszerű emberlány. Te túl különleges vagy. Nem lehetnél soha se az. És ha mégis azzá változtatnálak, gondolj bele mennyien vágynának a halálodra és emberként elég könnyen el is intézhetnének.
- De te ott lennél, hogy megvédj!
- Nem vagyok Isten, még ha úgy is gondolod. Nem tudnálak mindig megvédeni, nem vagyok mindenható, csak egy Mezista.
- A legjobb Mezista – tettem hozzá humorosan.
- Te meg a legjobb Cupido. Mondom, hogy összefogtak ellenünk az égiek. Nem akarják hogy együtt legyünk.
- De mi valahogy még is együtt maradunk. Ugye?
- A világ minden kincséért se hagynálak el, csak ha te kérnéd. – lenézett ismét rám, de olyan szenvedéllyel hogy egy pillanatig azt hittem nem bírom ki, és odahúzom és megcsókolom.
- Megnyugodhatsz én ilyet, nem kérnék soha tőled. Nem vagyok bolond, se mazochista. – újra megölelt, de forróban, mint eddig bármikor. Édes kókusz illata melengette a szívem és boldog voltam. Nem féltem, csak boldog voltam.

13. rész: Ébredés 3. Némely válaszok

13. rész 3.

Ébredés

Némely válaszok

Mi ez? – gyorsan visszazártam és nekivetkőztem. Levettem Michael ingét, ami meleg volt a testemtől és beleszippantottam. – Kókusz – jegyeztem meg magamban. Azután felkaptam az egyik pólót amint az szerepelt „I Love Sirs”, de azzal a lendülettel vissza is dobtam és a másik két felsőt szemléltem. Az egyik egy sima fekete póló volt, amin rózsaszínpillangók és nonfiguratív dolgok szerepeltek, a másik, pedig egy nagyon kivágott kék blúzszerűség, ami nagyon tetszett, de most nem jött volna jól. Talán egy randira Michaelel amin vacsorázunk, és nem hegyet mászunk, arra jó lett volna. Így a pillangósnál maradtam, ami bőségesen megfelelt nekem. Felvettem azután a nadrágokat néztem át, jah és az egy szoknyát. 4 alsó rész hevert előttem, egy szoknya, ami igen rövid, egy rövidnadrág, aminek szép sötétbarna színe megtetszett, de úgy gondoltam ember vagyok, és még bármi történhet. A másik kettő meg két hosszú gatya volt az egyik cső a másik sima. Nehéz választás, talán a cső gatya, de csak is azért ha már nem öltözök ki Michaelnek szépen vagy úgy mond „szexise” akkor már had javítsak a helyzeten egy csőgatyával. Levettem Michael nadrágját és kicseréltem Lulu csőgatyájára.
Mikor kész volta megnéztem magam a tükörben és neki álltam összehajtogatni azokat, amiket még Lulu adott. Meg Michael gönceit is. És csak azután léptem ki a mezistákkal megtöltött nappaliba. Jacke ugyan ott ült, ahol hagytam, de Lulu már mellette feküdt és magyarázott valamit a delfinekről, amikor viszont meglátott felnevetett és éljenzett:
- Ugye mondat én, tudtam. Eltaláltam.
- Persze hogy eltaláltad hisz médium vagy. Tudtad előre. Mit örülsz neki ennyire. – Jacke unottan vitatkozott Luluval, aki mintha meg se hallotta volna rám figyelt.
- Köszönöm
- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy segíthettem – azután Jacke nézett – Viszont te perkálj.
- Hogy mi? – értetlenkedett.
- Fogadtunk. – fél füllel figyeltem csak rájuk, mert közbe letettem a ruhákat arra a kanapéra, amiről nem rég elvettem. De Michael ruháival nem tudtam, mit tegyek.
- Michael hol van? – szakítottam félbe veszekedésük a fogadásról, aminek én voltam a tétje. Hallottam hogy Lulu médium, de ennél a ténynél jobban foglalkoztatott, az hogy hol van, Michael.
- Tényleg Michael hol van? – kérdezte Lulu.
- Elment Madison cuccaiért… - felelte Jacke.
Majd 3 perc néma csönd. Nem hiszem el. Miért hallgatnak el? Miért nem osztják meg velem?
Majd Jacke rám nézett:
- Ez nem a mi dolgunk - azzal újra a tévét bámulta és nem szólt se hozzám se Luluhoz. Lulu durcásan pattant fel és közeledett felém.
- Gyere! – mondta és megmarkolta a karom. Behúzott a hálójába és idegesen vágta azt be maga mögött. – Elegem van ebből a tökkel ütöttből. Nem érdekel, mit szól majd Michael, de én elmondom. Láttam, hogy jó barátok leszünk majd… szóval nem titkolózhatok.
Igazából… semmit nem értettem, de értelmet akartam végre.
- Lulu nem régóta ismerlek, de elárulok neked valamit. Nem értek semmit se az egészből. Mi volt az, az előbbi ott kint? Miért nem szúrtok már le egy karóval? És ki az a Miranda? Jah ha már itt tartunk ki volt az, aki nálam rám támadt?
- Végre. Már azt hittem nem félsz. – nevetett fel zavartan.
Vágtam egy pofát majd figyeltem. Lulu rám nézett majd az ajtótól elindult az ágya felé.
- Tudod Jacke nem ellenzi… - magyarázta azt ami számomra értetlen volt és ezzel még ködösebbé vált. -… de nem akarja ő elmondani. Nem fél Michael haragjától, hisz erősebb, de Michael okosabb… - sóhajtott – volt.
Lesütötte szemét és leült szép virág, pillangó mintás ágyára. Követtem, de nem szóltam, leültem, s csak azután folytatta.
- Igen, volt, mert mióta meglátott az iskolába, eszébe se jutott soha, hogy egy újjal is hozzád érjen. Nem akart megölni. Nem…. Hazudott nekem, Jacknek és az apjának is. Azt mondta minden vágya, hogy megölje a világ legerősebb Cupidóját, de mikor ráébredt, hogy feladata egy gyönge lány megölése. Nem vállalta. És amikor vissza akart lépni, én nem engedtem. Sajnálom. – mondta szánakozva, majd megérintette a kezem. – De tudtam, hogy nem öl meg. Bíztam benne, és láttam, hogy talán te lehetsz számára az… - nem fejezte be. De most az egyszer értettem mire akar kilyukadni.
Sóhajtottam, de ő egyből folytatta:
- És hát… tanácsot kért tőlem, de én hazudtam neki, és azt mondtam minden rendben lesz. Nem láttam előre akkor a jövőt, de tudtam, ha ti ketten egymásra találtok abból rossz, nem sülhet ki. És végül is így is lett. Te élsz ő meg boldog, mert 200 évig csak rád várt és most megkapott. Csak néhány dolog nem stimmel amúgy… boldog vagy. Nem? – kérdezte, én meg egy percig totojáztam hogy újdonsült barátommal megosszam e érzéseim, majd bólintottam. Lulu meg elégedett mosollyal az arcán felsóhajtott. – Pazar!
- De ki az a Miranda? És kitámad rám?
- Kezdjük a második kérdéseddel. Oké? – kérdezte majd hátradőlt az ágyon és én is, követtem. Egy, ühüm félét kinyögtem majd figyeltem.
- Szóval, az a Cupido Ronee. Gondolom, már rájöttél hogy az.
- Igen. – leheltem. A plafont néztem de a fülem Lulu szavaira tapadt.
- Végülis rávettem Michaelt hogy ossza meg a tanáccsal is nézeteit. Hidd el nehéz volt, de sikerült. A főnök tiszta pipa volt, de nem érdekelte őt, számára csak te léteztél. Úgy mond te vagy az élete – ezek a szavak megdobbantották a szívem ami ma már jelentkezett. Lulu vigyorgott bizonyára érezte a szívem vadpergését, ami fura mód mintha egy ütemre dobott volna. – Nem kell szégyenkezned az érzelmeid miatt. Olyan szépek vagytok együtt. – kuncogott ismét.
- A lényeg?
- Jah igen. Szóval hazudott és mikor mindent elmondott, mindenki bepipult rá csak én és Jacke nem. És aztán találkoztatok és megmentett… - felült és a szemembe nézett. – Először elvitt a házába, ami csak látszatilag volt és… mindegy. Ott ápolt egy darabig, de én tudtam mindenről így elmentem hozzá, és rávettem hozzon ide, mert nem lesz balhé. Ronee bármikor rád, támadhat még egyszer. – félelem miatt vagy amiatt, mert megtudtam mindent komás létem külvilágáról, nem tudom de én is felültem és vadabb és mélyebb akkordra váltott szívem zenéje - Végül is ez győzte meg. És tényleg nem volt baj. A tagok elfogadtak azzal a tudattal, talán csatlakozol. – és elakadd a lélegzetem.
- Hogy mi? – csattantam fel. – Én? Csatlakozni?
- Csak feltételezés, és jobb neked, ha a többiek ezt hiszik. Ezért élsz még, mert nagy fegyver lehetsz számunkra, viszont ha nem csatlakozol, akkor… - elnémult.
- Leszúrtok… – fejeztem be helyette is.
- Nem! – csattant fel - Michael nem engedné! Azt nem! Bele is roskadna így én se és Jacke se sőt talán Miranda se. Vagy lehet, hogy ő inkább örülne neki. Nem tudom… - az utolsó két mondatot inkább magának mondta, mint sem nekem.
- De ki az a Miranda?
- Várj! Még Ronee –t nem mondtam végig. Csak annyit tudsz róla, hogy Cupido, aki csatlakozott. Ugye? – kérdezte ellenőrzésként.
- Ühüm… - nyögtem.
- Nah szóval miután leráztad Michaelt az erdőnél a tanácshoz jött és ugye elmondott mindent. Vili minden eddig!
- Igen! Eddig, igen. – nem tudtam, hogy Lulu honnan tud ennyit a közös élményeimről Michaelel, de nem is érdekelt nagyon inkább az, amit ez által akart közölni velem.
- Viszont a tanács nem volt valami békés. Úgy történt, hogy Michael besétált és a gyűlést félbevágta egy mondattal: „Nem ölöm meg azt, akit szeretek!” és kisétált. – a szívem újra visszaállt arra az ütemre, amit eddig játszott de már a torkomban zenélt nem a mellkasomban. – Ronne aki ugye Cupido és átállt hozzánk nem bírta felfogni, hogy, hogy lehet ez. Michaelnek meg kell ölni téged. Mert nem csak az ő jövője függött ettől, hanem a miénk is. Így úgy gondolta saját akcióba kezd. És itt jön az én hibám. – sóhajtott majd lesütötte szemét. – Tudd nagyon, nagyon sajnálom a dolgot, de tudod az agyam több felé állt, így lehet, hogy nem láttam, előre mit tervez Ronee. Sajnálom.
- Ugyan, itt vagyok. Vagy nem? – mondtam nyugtatóul, mert tudtam, hogy én csekély erőmmel is alig tudtam bánni, és ha én a helyében lettem volna sokkal nagyobb hibákat, követtem volna el.
- De mentségemre legyen mondva, Michael megérezte, hogy valami nagydolog készülődik és azonnal rohant is hozzád, hogy…
- Megmentsen – szakítottam félbe.
- Pontosan!
- És Ronee most hol van? – tudakoltam, mert tudtam, nem lenne szép, ha most összefutnék vele valamelyik végtelennek tűnő folyosón.
- Nyugi! A tanács kitiltotta a Mezistáktól. Többet még a közelébe se jöhet ennek az épületnek, és ha ránk támad, kaptunk felhatalmazást, hogy megvédjük magunkat és megöljük. – Én? Ölni? Az ki van zárva! Én még egy legyet se tudok lecsapni, mert nem akarom bántani szegénykét. És én megölhetem? Szép!
- És ki az a Miranda?
Felnyögött, elkomorult az arca és rekedt hangon így szólt:
- Erre szerintem Michaelnek kéne megadni a választ. Sajnálom. Azt elmondtam, amit tudnod kellett, de ez már Michael intimszférája. Nem akarom bele ütni az orrom. Kérdezd meg tőle. Bár annyit segítek, hogy Miranda egykor sokat jelentett Michaelnek, de most már te léptél a helyébe. – Azzal felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. – Michael erre tart beszélt Mirandával. Ne akadj ki csak annyit mondott neki, hogy csak te kellesz neki és őt, már egyáltalán nem kedveli, de barátok attól még lehetnének. Miranda, ha jól látom nem nyugodott bele. – felálltam én is és elindultam.
- Köszönök minden infót eddig képtelen voltam, de most már… kissé világosabb. Bár arra nem emlékszem menyit aludtam.
- Ha jól tudom… 3 napig.
- Há… há… három napig?! – nem hittem el, amit hallottam azt hittem még rengeteg időm van kihasználni emberiségem, de két napban mit tudok csinálni!? Semmit! Szuper!
Lulu lenyomta a kilincset és már kint is volt. Jacke ugyanott ült, ahol hagytuk, de elégedett vigyor feküdt arcán.
- Tessék elmondattam! – szólt oda hozzá.
- Tudom. Hallottam – mondta még mindig mosolyogva. – De azt is, ahogy Michael kiosztotta Mirandát. Vagyis szakított vele, amit amúgy már 40 éve megtett, de mindegy. – Valamiért nem voltam most féltékeny. Valamiért bíztam Michaelben.
- És most ide tart? Nem látom pontosan – magyarázta Lulu.
- Igen. És alig várja, hogy újra lásson Madison – vigyorgott szélesebben. – Szerelmes bolond! – dünnyögte, de én még meghallottam.
Lulu leült Jacke mellé, hogy megnézze mi öli agysejtjeit, de csak annyi lett belőle hogy újra elkezdett vitázni a fogadás miatt. Én nem bírtam már ki azt a 2 – 3 másod percet, ami alatt ide ér Michael, mert a szívem már két szólamban nyomta a torkomban és a mellkasomban is. Így történt az, hogy kimentem Lulu lakosztályából. Amint kiértem meg is láttam életem értelmét Michaelt a tornacipőmmel kezében. Olyan istenszerű volt. El sem hiszem, hogy ő valósság csak álom lehet ez nem az élet, hisz ő olyan tökéletes, szemben velem, aki egyáltalán nem az. Mit szeret egyáltalán bennem? Mosoly ült arcán. Talán hallott, talán nem… Nem érdekel én szeretem és csak ez számít. Meg… meg… újra rápillantottam a tornacsukára és eszembe jutott a családom.
- Mary! – nem bírtam magamban tartani, de csak suttogtam, mert nem telt tőlem többre. – Mary! Ő hol van?