15. rész: Nincstelenség 2. Kínos csend...

15. rész 2.

Nincstelenség

Kínos csend...

Inkább mondanám erre a fejezetre, hogy ízelítő... mivel azt mondtam, hogy egy darabig nem kaptok újat, néhányan nagyon nézzhetnek rám amikor ezt olvassák... de mivel, volt egy kis időm, (mivel pénteken beteg lettem) megalkottam ezt. És hogy titeket, olvasóimat megtartsalak úgy gondoltam, felteszem ---> külön... És igérem, hétvégén frissel köszöntelek titeket. :)

Ez már biztos!

Kopp… Kopp…
Halottam, hogy valaki dörömböl ajtómon, elég idegesnek, ellenszenvesnek tűnt, s meg sem várva válaszom, betorpant kis szobácskámba.
Az ajtó előtt álló, szőkeségre meredtem. Azt hittem levegőnek nézz. Hisz egész héten azon erősködött, hogy ne lásson. Most mégis önként jött hajlékomba. Vajon mit akarhat?!
Szürkeszeméből kilátszott, nem igen csíp, de meglehet érteni az exével vagyok. Talán én se lennék, túl kedélyes állapotban.
De mégis miért van itt? Mit akarhat tőlem?
- Hello - kezdtem én.
Csend. Kínos csend.
- Valami baj van? – folytattam én.
Csend. „Mit akar? Ki akarja tekerni a nyakamat? Vagy csak addig nézz rám, ily lekezelően, míg bele nem halok. Hát az nem fog összejönni. Sirsben vagy ezrektől kaptam meg ugyanezt a nézést. És nini! Még mindig itt vagyok.”
Vártam választ, de mint számítottam nem kaptam.
Felálltam.
Szenvtelenül végigmért új csőgatyámban és zöldszínű pólómban. Nem valami nagyszám az öltözködésem. Nem kell gondolatolvasás, hogy tudjam, neki egyáltalán nem tetszik a stílusom. Gondolom ő jobban szerette a kivágottabb darabokat. Olyan kurvás stílust… - ellenszenves vagyok… TUDOM! – egy szerencsém van, ő nem hallja miket gondolok. Pedig már azt hittem ez ilyen mezista áldás.
- Figyelj… - nehéz kimondani az én nevemet. -… Miranda. Öm.. Menni szerettem volna. Ha akarsz mondani is valamit. Most tedd.
Nem tette.
Elindultam az ajtó felé, de elállta utam.
- Nem mész ki. - fenyegetőző hangnemet ütött meg.
Tényleg utál. „Mily meglepő.”
- Joh rendben. Mit akarsz?
Ellökött az ajtótól, durván s kényelmetlenül kezdtem érezni magam a bőrömben.
- Szállj le Michaelől!
Haját igazgatta, de ugyanolyan veszélyesnek tűnt, mint eddig bármikor. Aranyfényű haja tökéletes volt, mégis mikor meglátta grimaszba fordult arca. Majd azzal a tinccsel mivel eddig játszott, száműzte látószögéből.
Értetlenül figyeltem.
Folytatta a fenyegetőzést.
- Menj el innen! Te is tudod, nem tartozol közénk. Csak kolonc vagy a nyakunkon. Ha értelmes vagy, ezt belátod.
Nagyot nyeltem és éreztem kiszáradt, sivataggá vált tőle torkom. Idegesített ez a kis csaj. Azt akarta, hogy eltűnjek a képből, hogy újra kezdhesse az egészet szerelmemmel. De ha belegondolok, igaza van. Hisz én is ezt írtam Marynek… hogy én nem tartozom ide. De önző vagyok, és nem fogok elmenni amíg Michael nem mondja azt.
- Tudom. –mondtam halkan. – De nem megyek.
Újabb grimasszal tisztelt meg, most már engem.
- Azt majd meglátjuk!
Épp olyan elegánsan, ahogy jött úgyis távozott.
Csak bambultam mögötte. Ennyi. Jött, végigmért, lekezelt, megrémített, megfenyegetett, elszelelt.
Miranda… ez a lány nagyon durva. Remek. Még egy ellenséget szereztem magamnak. Mindent meg fog tenni, hogy eltüntessen. Leéget. Megaláz. Összever. Megfenyeget. Belülről fúr meg. Sutyorog majd Walternek. Ezt fogja tenni, ez a képessége, a rettenetes dühe. Lulu is mondta már, hogy ne idegesítsem fel. De könnyű azt mondani...
Mindent elképzeltem, mint egy film úgy pörgött le szemeim előtt. Ám nem megyek. Nem érdekel, mit csinál velem. Nem félek tőle.