14. rész: Félidő 3. "Várlak!"

14. rész 3.

Félidő

"Várlak!"

Nem voltam felkészülve arra, amit látok. Igazából nem volt semmi veszélyes és Lulu szavával élve „vad”. Csak romokban hevert emberi részem emlékei, mert nem csak az üveg volt kitörve, hanem a bútorok a falak a polcok, mind töröttek, rosszak, elpusztítottak. Mintha robbanás történt volna. Valami oknál fogva, elkezdtem futni a szobánk felé, s azt mondogattam: csak azt ne… csak azt ne…
De amint beértem majd nem belehaltam hogy a szobánk a mi Szobánk, a mi barátságunk jelképe és legkedvesebb hely volt, szinte eltűnt a sok rom alatt. Ezt már nem bírtam, a könnyeim ismét kicsordultak. Fájt a látványa romba dőlt életemnek, mintha azt láttam volna hogy én már félig sem lehetek ember mert az a vár már csak rom ami távol tartotta tőlem a varázslatos lényeket. Összerogytam a földre, s arcomat a kezembe temettem, nem akartam látni hogy az egykor vidám színes szoba most mállott vakolattal összedőlt falakkal, széttört bútorokkal hogy fest.
Michael lépett mellém, lenézett rám majd leguggolt és fülembe súgta:
- Mary –nek szüksége van rád. Nem szabad elbuknod.
Felsegített de eltoltam magamtól karjait és inkább magam állta fel.
- Már akkor elbuktam, amikor megismertelek… - suttogtam vissza neki, de nem néztem szemeibe. A könnycseppek végigfolytak arcomon, a torkom berekedt és fáztam.
Nem hibáztatom Michaelt, nem ő tehet erről az egészről, a hibás itt egyedül csak én vagyok, hogy képes voltam beleszeretni…
*Ne emészd magad. Rosszul hiszed ez az egész NEM a te hibád!* – sugallta felém, és ujjperceivel végigsimította az arcomat, vagy is inkább a nedves könnycseppes részt tapogatta, majd letörölte.
De én nem hittem el, amit hallok:
- Mi? Hogy nem az én hibám? Hát akkor kié? Ki sodorta bajba a barátnőjét? Ki sodort téged bajba? Melyik hülye Cupido szeretett bele egy Mezistába? – majdnem ordítottam, de mivel már az előbb a látvány sokkolt az erőm csak annyit engedett, hogy egy kicsit hangosabb voltam a megszokottnál, de nem egy MB1-es alakítás. És végleg elfogyott az erőm: - Én! Én vagyok az a hülye, bolond Cupido…
Eltoltam magamtól, csak azt nem értem mért őt hibáztatóm, miért őt bántom, amikor segíteni akar. Nem ő a hibás hanem Én… „Mindig azt bántjuk akit a legjobban szeretünk.” Talán csak azért taszítom most, mert tudom ő túl jó nekem, Nem érdemlem meg. DE ő ennek ellenére is itt van… mert szeret. Akkor mért bántom?
- Te engem nem sodortál bajba. Látom a fejedben, mire gondolsz, de figyelj én szerettem beléd, én nem akartam Cupidót ölni. Ezek mind az én észszerű döntéseim és úgy vélem, mind tökéletes választás volt. – közelebb lépett hozzám, és már nem utasítottam el. – És tudd én nagyon is örülök, hogy te is szeretsz. Jobban az illendőnél. – nem tehetek róla, elpirultam. Nem voltam boldog de Michael megbizsergetett. Mit tudtam volna tenni?!
Szeretem, mert a legreménytelenebb helyzetben is tud egy kis boldogságot csempészni vak elveszett lelkembe. És szeretem, mert Ő is szeret.
- Jah és Mary… - a szemeim felpattantak automatikusan Michaeléibe fúródtak, de most pupillám kitágult, s szemöldököm felszökött. –… asszem kutya baja. És szerintem jó helyen, biztonságban van. – még jobban elkerekedtek a látószerveim.
De Michael csak egy fehér papirost tolt az orrom alá.
- Ez mi? – kérdeztem automatikusan, ismét, mint egy robot.
- Ő írta. – majd átadta.
Nem gondoltam mi lehet, így elvettem szó nélkül és csak olvastam.

Madison, te meg mi a szöszt csináltál a Lakásunkkal? Ha ez az új fiúd műve én kitekerem a nyakát! Amikor hazajöttem, nem voltál itt, és ezt találom ezt… ezt… ezt a romhalmazt. De remélem nincs semmi bajod! A kérdéseimre választ akarok minél előbb kapni, de a legfontosabb az egészséged. Nem bocsátanám meg magamnak, ha…
Nyugodj, meg én jól vagyok. Miután elmentél egy hírnök behivatott a tanácsba. Azt mondták tévedtek, hogy túl nagy feladatott bíztak egy flörtangyalra, és hogy nagyon sajnálják és minden, meg hogy ahhoz képest elég ügyes voltam így nem hiszed el egy nem hivatalos, de Cupido lettem. Olyan, mint te, csak fiatalabb.
Ezek után haza jövök és itt ez a halom rom, minden romokban. Kerestelek mindenhol, de nem találtalak. Ezért úgy döntöttem elmegyek a Főbb vezetőkhöz, és addig ott húzom meg magam.
Nagyon remélem, hogy egy karcolás sincs rajtad.

Ha ezt elolvastad, minél előbb jöjj el!
Várlak!

- Nem mehetek el! – jegyeztem meg, mikor végeztem. Nem akartam itt hagyni. Bár Maryt is látni szerettem volna, hogy meggyőződjek Ronee tényleg nem, bántotta –e. Meg nagyon hiányzott, de tudtam, ha elmondok neki mindent, nem enged vissza Michaelhez s én azt nem élném túl. Hogy ne lehessek vele mindörökké. Hogy ne lássam tengerkék szemeit, hogy ne érezzem forró ölelését. Nem bírom elhagyni, s Mary valamikor a messzi jövőben talán megérti, ha ő is szerelmes lesz, hogy nem tehettem más, csak hogy mellette maradok. Mary biztos aggódik értem de, majd tájékoztatom, valahogy. Talán küldök egy SMS –t végül is a XXI. században élünk.
- Tényleg nem. Ember vagy, kiakadnának. – felkuncogott, de tudtam, hogy tudja hogy értem.
Elnyomtam egy félmosolyt már csak azért is, mert végre megkönnyebbültem, hogy tudom Mary legalább biztonságban, van.
- Most mi lesz? Mi lesz velünk? - Még mindig a rom szobának ajtófélfájánál álltunk, de már olyan közelségben hogy csaknem én is hallottam gondolatait. Át akartam ölelni de inkább nem tettem, mert tudtam, hogy akkor töbre vágynék, csókokra is amit, perpillanat nem kaphatok meg.
- Hát… úgy látszik most egy darabig, még együtt leszünk. – Viszont ő átölelt. És simogatta a hátam. Gondolatolvasó de azért ezt nem kéne kihasználnia.
- Nekem teljes mértékben megfelel. – Megszorítottam. Vágytam csókjára, de tudtam, úgy sem kapom, így csak élveztem a pillanatot.
S újra elkezdett nevetni. Bizonyára rajtam. Persze ki máson?

Néhány másodperc múlva kissé távolabb húzódtam, hogy lássam tengerkék szemét, ismét.
- És mi lesz a gonosszal? – nem tudtam ki a gonosz, mert ebben a mesébe nagyon is sok gonosz szerepelt, de valamit azért tudnom kellett, hogy mi lesz, ha netán ránk támadnak.
- A gonosz… Most szünetel. – felkacagott és már én is vele nevettem, mert vicces volt hogy így látja a reménytelen helyzetünket.
- Mit reménytelen? – már elindultunk kifele, igazából nem számítottak a tárgyak mégsem, igaz fájt a romhalmaz látványa, de a tárgyak csak… tárgyak, ami igazán fontosak a személyek, akihez fűződik, s míg ők jól vannak, nem érdekes, ha egy ósdi szobor eltörik.
- Miért szerinted nem reménytelen hogy a szüleid és az én fajtám VÉRBELI ELLENSÉGEK és ráadásul egy őrült Cupido, aki bérgyilkos ránk vadászik?!
Nehezen de végül is kiértünk a nappaliba. Nem értem hogy tudtam olyan gyorsan futni a romokon oda fele. Észre se vettem most meg nehezemre esik a járás is rajtuk. Talán csak, azért mert akkor nem számítottak azok, mert valami más, drágább felé rohantam.
Megvakarta a fejét majd lenézet rám:
- Ha így vesszük, igazad lehet…
Nevettem, ismét majd kiléptem Michael után az ajtón, és azért becsuktam. Majd Michael karjaiba bújtam.
Vajon Ronee volt? Ő tette ezt? Bosszúból, mert nem tudott megölni?
- Elég valószínű. – válaszolt Michael a hangosan fel nem tett kérdésemre.

A lépcsőn lefele sétáltunk, amikor valami késztetés fogva újra elkezdtem bálgyúrt lenni és feltettem egy nehéz kérdést.
- Mikor lesz ennek az egésznek vége?
Mielőtt még nem mondtam, ki már láttam Michael elkomorult arcát. Tudtam ebbe még ő se gondolt bele, sőt talán nem is akart, mert akkor előjönnének olyan képzelgések, hogy talán nem is élnénk túl ezt a halálos szerelmet.
- Van egy olyan érzésem… - kinyitotta előttem a kollégium ajtaját, és komor hangon folyatta miután ismét átkarolt -… ez még csak a Félidő…
Éreztem, valahol igaza lehet.