15. rész: Nincstelenség 1. ".Apló"

15. rész 1.
Nincstelenség

".APLÓ"

Kedves Mary

Egy hete… Már egy hete a Mezista „klánnal” élek. Nehéz. Nagyon nehéz. Az élet itt teljesen más. Pörgős, rendezett. Én nem tartozom ide. Mindenki kedves velem, próbálnak úgy tenni mintha örülnének hogy itt vagyok. Próbálnak nem prédájuknak nézni. S látom többnek ez irtó megerőltető. Ám barátaim is vannak… Lulu egyből kijelentette visszatérésünk után hogy muszáj több időt együtt töltenünk hogy az a meg nem született barátság elindulhasson. S nem bántam. Míg Michael és Jacke a napi tréningjükön voltak mi sokszor soppingolni mentük SadMoon plázáiba. A Mezistáknak volt pénzük s nem is fukarkodtak. Komolyan mondom több ruhám van most mint régen. S Lulunak köszönthetően rendkívüli cuccokban viríthatok Michael előtt. Fantasztikus divat érzéke van, ám néha elraggattatja magát. De nem zavar. Így sokkal jobban emlékeztet… rád. Nem felejtettelek el.

Az erőm… nem tért vissza, minthogy sejtettük. Az öt nap leteltével… pedig meg kellett volna hogy történjen. Ám Lulu látta előre. Ő tudta, csak Michael nem akart hinni neki.
Viszont azt nem tudjuk miért lettem hosszabb ideig ember. Igen „mi nem tudjuk” Én, Michel, Lulu, Jack… Walter és Amania. Elmondtuk nekik és ők pedig elutaztak utánanézni mi lehet a bajom, de nem találtak semmit a „Nagy Könyvben” (Ami nem mellesleg San Marinóban található). Igen ez is igaz. Amit én pletykának hittem valóság. Létezik a könyv, az ad erőt nekik. És ott szinte minden le van írva rólunk. Hogy hogy viselkedünk. Hogy lehet elpusztítani minket… stb. S a könyv által lehetsz Mezista. Van egy történet amivel még lóg Michael hogy hogyan készült el ez a valami, de azt majd bizonyára elmeséli az egyik délután amit csak velem tölt…

Szerencsémre Walter a főnök nem egy szívtelen dög, mint hogy féltünk tőle, s így nem rúgott ki azért, mert erőtlen lettem. Igaz nem örül neki. De mivel mégis csak a fia barátnője vagyok, és hát abban is reménykedik hogy talán a képességeim szép lassan visszatérnek. (S jobb hogy nem a főbb vezetőknél vagyok szerinte… mert még visszaváltoztatnának és ellenük felhasználnának. Ez is egy ok hogy még itt vagyok) Aminek az elkövetkezendő hetekben, napokban, órákban, percekben, meg kell történnie. Bár nekem nem hiányzanak. Az idegesítő hang is megszűnt a fejemben mely legtöbbször csak kioktatott, nem mondom hogy nem hiányzik, de örülök hogy már nem hallom.

S hát mit is mondjak. Embernek lenni fantasztikus. Először is ettem. Az első étel amit emberként megkóstoltam egy BigMeg volt. Nem vicc, halál komoly! Micheal szerezte be nekem. Emlékszem még az első alkalomra amikor éhes lettem. Éppen Sisből tartottunk SadMoonba AZUTÁN...

(-Emlékezés-)

„- ÁÚÚ!!! ÁÁÁÁ!!! – ordibáltam és Jacke teátrálisan befogta fülét, pedig mindenki tudta nem lehet neki hangos…
Michael rémülten nézet rám lehúzódott és már kérdezte is volna csak az a baj, nem tudom, mi lehet ez a fájdalom…
Michael becsukta a száját. Tehetetlennek érezte magát.
- ÁÁÁÁ!!! – ismételtem újból! Próbáltam visszafogni magam hogy ne tűnjek félkegyelműnek, de nem ment.
És egyszer csak felmordult a gyomrom de olyan hangosan hogy az nem igazán volt illendő. Zavarba is jöttem, de jobban fájt a hasam. Úgy éreztem száz kis pillangó repdes a gyomromban.
Lulu vidáman, gúnyosan, és önfeledtül felnevetett. Kicsit megsértődtem, de nem tudtam rá haragudni, alig néhány órája ismertem, de máris kedveltem. Úgy, mint Jacket.
Jacke kétszeresen is felnevetett. Michael meg megkönnyebbülten sóhajtott. Nem értettem hogy lehetnek ilyenek, amikor én majdnem a halálomon vagyok. Vagyis olyasmin. Talán elkaptam valami emberi betegséget. Undi.
- Nyugi nincs semmi bajod. Nyugodj meg. – nem tudtam neki hinni a fájdalom legyűrhetetlen volt. Most furamód nem nyugtatott meg lágy szerelmes hangja.
Michael elindult de nem a Szállásuk felé, hanem vissza Sirs –be. De minek?
- Megszüntetem a fájdalmad. – válaszolta kurtán.
Lulu és Jacke a hátsó ülésen már alig kaptak levegőt a nevetéstől. Szeretem őket, de azért ez…
- Te nagy hős legyűrsz szerelmed torkán egy BigMeget és így lőn meg mented. – Jacke gúnyos hangja nem érdekelt csak szavai jelentése…
Michael hátra nézett, és vad morgás tört fel belőle.
Értetlenül néztem rájuk. A szavak, amiket Jacke mondott nem voltak értelmesek számomra.
És egyszer csak megvilágosodtam. Ember lettem egy időre. Emberi érzések, emberi fájdalmak… emberi szükségletek.
- BigMeg… -suttogtam. És már minden tiszta volt számomra s amint rájöttem elszégyelltem magam… - … éhes vagyok? – kérdeztem de már én is somolyogtam.
- Bizony! Nyilván FARKAS éhes mivel 3 napja nem ettél semmit se. S míg ember vagy nem a boldogság táplál vagy mi… - Jacke kioktató hangja nem zavart ám az hogy ismét kiröhögött annál inkább...
De Lulu már nem nevetett vele, inkább elkomorult arccal bámult a semmibe. Michael hatalmas taposott a fékre. Alig bírtam a helyemen maradni.
- Látod? – kérdezte Lulu Michaelt.
S már Jacke se nevetett többé.
- Ember lett… - mondta Lulu ismét. Nem tudtam mire vélni mi ez a nagy a felhajtás ezt eddig is tudtuk. Most mi ütött beléjük? Teljesen nem értem őket. Lulu újra megmozdította, ajakát s láttam az előbbi mondandóját, még nem fejezte be. – Örökre.
Örökre? Áhh már értem ezért képetek el. Michael embert csinált belőlem örökre visszavonhatatlanul, ember lettem. Nem tudtam, hogy most ujjongjak, vagy csak simán mosolyogjak. A többieknek nem tetszett ez a kép de nekem a legszebb álmom volt. Ember lenni, érezni, s ha kell meghalni.
- Nem! – mondta Michael komolyan s újra elindult. – Nem örökre. Csak még több időre, aminek végét nem tudhatjuk. Meglehet oldani, hogy újra Cupido legyen. Semmi se lehetetlen.
- Úgy látszik ez a kivétel… - elhalló hangomat hallattam. – mert én nem hagyom.
- Badarságokat beszélsz. Te Cupido leszel és kész. – zárta le volna a vitát.
- De mi van, ha én nem akarok az lenni? Esetleg dönthetnék a jövőmről? – mérges voltam hogy Michael ennyire akarja, hogy visszaváltozzak. Már majdnem megsértődtem. Talán még sem akar velem lenni?
- Nem erről van szó! Ha ember vagy… - nyelt egy nagyot. -… nem vagy sérthetetlen. Nem tudnálak mindig megvédeni. Képtelenség lenne. Nem vagyok én Isten… - úgy tűnt mintha sajnálná, hogy nem az.
- De ha visszaváltozom, nem lehetek veled, soha… - tudtuk, mindketten amint bekövetkezne, én leszek a világ legerősebb Cupidója és akkor a vezetők, nem hagyják csak úgy, kóricáljak össze-vissza a nagyvilágban. – Ha igazán szeretsz, nem engedsz el!
- Inkább akkor szeretlek, ha hagyom, hogy az legyél, akinek lenned kell, és nem hagylak elbukni. Még egyszer nem.
Lehetetlen alak tud lenni.
Hátra néztem a hátsó ülésen csöndben ülő Mezista barátaimra. Csak hallgatták ezt a reménytelen veszekedést s nem szóltak.
- És mi a ti véleményetek? – szólítottam meg őket.
Lulu nagyot sóhajtott. Majd kezdte elsőként. Valahogy éreztem Michalnek fog igazat adni.
- Ha ember vagy akkor se maratok együtt… - lesütötte szemét. – Walter ha rájön, hogy haszna vehetetlen vagy és ember, aki tud a titkunkról… - elhallgatott.
- Megölne? – kérdeztem kihívóan.
- Nem, dehogy is… csak nem egyezne bele, hogy velünk maradj. És Ronee is… Láttam, hogy nem adta fel. És mocskos dolgokon jár az esze… - félbeszakítottam.
- De ha Cupido vagyok, bármikor megtalálhat.
Lulu nem felet.
- De így legalább nagyobb biztonságba vagy… - tolmácsolta Michael Lulu néma szavait.
Sóhajtottam ismét egy nagyot majd Jackere néztem:
- És te? Te is a pokolba küldenél? – teátrális vagyok, tudom, de hát most mit tegyek!?
Mélyen bámult ő is maga elé. Majd egyszer csak felpattan szeme s az enyémbe fúrta gyönyörű smaragd színű égköveit.
- Nem! – válaszolta kurtán és viccesen.
- Hogy? – hüledeztem.
- Szerintem maradhatnál velünk… - Michaelra nézett. -… emberként.
Olyan megkönnyebbülés és szeretett öntött el hogy majd átöleltem. Michael nem szólt. Még csak nem is hördült fel. Hátra se nézett. Csak vezetett. Valószínű, azért mert volt egy harmadik út is, amiről nekem nem szabad tudni, Michael szerint. Talán veszélyes, de nem baj, ha vele lehetek emberként: BÁRMIT MEGTESZEK.
Lassan már 10 percig tartott a csend, amit már aligha bírtam volna ki a hasfájás végett, ha nem lettem volna a gondolataimmal elhavazva. De mikor nagyjából tisztává váltak a lehetőségek, rájöttem a harmadik lehetőséget, fogom így vagy úgy választani, csak tudnám mi az.
- Nem fogod! – törte meg végre Michael a monoton csendet.
Fölhördültem. Majd harcias makacssággal, suttogtam, inkább magamnak:
- Majd meglátjuk… - s gondolataim elrévedtek.
- Nem. – Micahel mintha kiabált volna oly hangosnak hallottam hangját… s talán fel is ordított, mert Lulu a hátsó ülésen ujjait a füleire tapasztotta.
Az autó éles kanyarral megállt egy üres helyen, s csak akkor vettem észre újra Sirs -ben vagyunk.
S eszembe jutott éhes vagyok… Áhh… mindig elfelejtem. Bár csikart a hasam egész út alatt, de nem nagyon vettem észre, mert elnyomta egy sokkal erősebb fájdalom. Ami nem fizikai… De most újra… rettentő éhínség tört rám, minden előjel nélkül, s képes lettem volna felfalni egy lovat.
Még nem szálltam ki, bár jól felismertem a parkolót és az épületet, amié volt. A kedvenc reggelizőm, kávézóm. Még vártam Michael magyarázatát a viselkedésére. De volt sejtésem hogy a gondolataim kavarták fel.
Michael hátranézett a visszapillantó tükörből két barátjára. Azok bólintottak a néma parancsara s kiszálltak…”

Az emléket elzártam magamban… itt ülni Michel fogolyszobájában és az elmúlt hét történéseit körmölni nem volt valami szívderítő. Főleg hogy maga a történések se azok. Mély sóhajt vetettem, majd ránéztem Naplóm első bejegyzésére. Most komolyan szomorú dolgokról írjak neki? Direkt rontsam el a kedvét ha majd ezt olvassa. Nem.
Nagy levegő.
Újra magam elé emeltem a füzetkét mit Jacke ajándékozott nekem. Ki hinné hogy Ő lelkes napló író… én nem hittem. Nem a külsőről kell megállapítani az em… a Mezistát.

Egypár sort kihagytam.

Mary Itt mindenki nagyon idős. Az én 123 évemmel elbújhatok mellettük. A Mezista szó szinte összeforrott az idővel. És még hogy Michaelt hitem korosnak, kiderült hogy Lulu kétszer annyi mint ő. Nem gondoltam volna.

Hiányzol.

Az utolsó szóra meredtem. Mégis muszáj ezt? Újabb oxigénszerző akció. Majd kiradíroztam azt a szavacskát.

Visszaforgattam az első lapra. Ott kihagytam egy kis helyet mielőtt még kezdtem írni. Valami elő szószerűségre gondoltam. Mit például…

Marynek.

Ezt a naplót nem magamnak írom, hanem neked. Mikor meséltél régen erről az”izérő” nagyon megtetszett hogy ebbe tartsam az emlékeim. S most távol vagyunk egymástól, nem tudom hogy látlak-e még. Így hát gondoltam ha neked írok részben itt lehetsz velem.
Ha ezeket a sorokat olvasod valamikor tudd hogy én nem felejtettelek el.

Ez jó is lenne. Csak az ha valaki más kezébe kerül e napló, nem leszek –e, leszünk –e veszélyben.
Majd én személyesen adom oda neki. Gondolom még látom… Ugye?
Nem válaszoltam magamnak. Egyrészt azért mert nem tudtam, másrész nem akartam hazudni.
Tovább gondoltam…

Olvassd el! Majd égesd el. Olyan dolgokat írhatok le amiket másnak nem szabad megtudnia. Csak kettőnknek. Veszélyt okozhat számunkra.

Gondolkodtam tovább, nem kéne e még valamit hozzá firkantani gondolatban… De igen! Meg is van.

Ám ha olvasol e lapok között tudni fogod jó helyen vagyok s azt is meglátod hogy nem mindenki olyan mint amilyennek hisszük.

Az utolsó mondatdarabkában a Mezistákra gondoltam. Ők nem gonoszak. Nem veszélyesek… Ámbár az ellenségeink én mégsem kívánom halálukat. Marynek tudnia kell hogy a Mezisták nem rosszak.
Vettem egy nagy levegőt majd lekörmöltem a sorokat.

Miután végeztem egy mondat furakodott elő az elmém mély zugából. „Mary nem is tudja hogy Mezista.”
A toll és az ujjaim elváltak egymástól búcsút intve a szép együttírt betűktől. Az emlék erős volt ugyanúgy, mint a fájdalom. Mary nem tudhatja hogy Michael Mezista, mert amikor hazaértem és elsírtam bánatom nem ő várt rám… -elharaptam gondolatban.- Ő nem tudhatja. Azt se hogy hol vagyok, s kivel. -A levele is eszembe ötlött miben épp ezt támasztja alá.- Hogy én mekkora barom vagyok.
Nyeltem egy nagyot. Lehajoltam a tollért és írni kezdtem. Újra.
A második bejegyzésemben elmeséltem mindent ami az utolsó találkozásunk óta történt. Rövidre fogtam magam mégis vagy 10 oldal megtelt. A végére oda kanyarítottam egy mondatot.

Sajnálom.

Jó, ennyi elég mára. Az ágyon írtam egészvégig így közel volt párnám mi alá rejtettem tikosnál titokzatosabb naplóm. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy normális tinilány, annyi különbséggel hogy én e füzetbe, nem szerelmeim nevét véskedtem piros szívekbe, hanem kusza életem, érthetetlen gondolatsorait. Tényleg... Majd nem, mint egy normális lány. Fura, talán létezésemben először most élek igazán, mindkét értelemben.