15. rész: Nincstelenség 3. Mesedélután

15. rész 3.

Nincstelenség

mesedélután

- Fogolyszoba… csak annyit mondtál róla, hogy így hívják. Mond el pontosan minek van! – erősködtem. Ám Michaelnek tetszett, ha tűz égett bennem. Sokszor láttam rajta, hogy ilyenkor jobban kíván.

- Jó, jó. De komolyan ez érdekel téged a legjobban? – fintorogtam kérdésére.

- Nem. De szerinted nem rémültem halálra amikor Lulu fogolyszobájába beléptem és rákellett döbbennem, hogy én már láttam ilyet… Érdekel a… - szemeit kerestem, ám mikor megtaláltam nem tudtam biztosan, mit is akarok mondani. -… kultúrátok. – leheltem ki végül.

Micehel felegyenesedett és arrébb tolta a puffot ami hanyagul köztünk hevert. Közelebb húzta székét, mire összeért a térdünk. Pirulással tudattam vele tetszik közelsége. Majd idegességemben lesütöttem szemeim.

- Kultúránk? – kezdte viccelődve. – Hát jó. Hol is kezdjem?

Körbepillantgattam. Szobájának eleganciája, szinte zavarta az elmémet. Annyira más, mint… Elzár. Remekül alkalmaztam a múltra nem gondolok módszert.

201 éves. Durva.

A tapéta a székek az asztalok a tükrök a képek az ágy… mind-mind régi. Nem az én koromból. Bármennyire is máshogy néz ki kívülről, ő mégis csak 200 éves. Akarom gondolni 201.

Mosolyt villantott.

- A fogolyszoba az ilyen esetekre szolgál… - mondta mély szexis hangon.
Beleremegett az egész testem, alig bírtam ültében maradni. Legszívesebben felugrottam volna és futottam volna néhány százezer kilométer. Vagy csak simán neki esni és addig csókolni míg bele nem hal.

Ezek az öregek tudnak hódítani.

Kezdte volna megjegyzését gondolataimra, de egy hét alatt remekül kifejlesztettem egy módszer, miszerint ha mással letámadom, nem tud megjegyzést tenni kósza gondolataimra, miket eddig remekül elzártam… így hát közbe vágtam, mert végülis eljutottak hozzám szavai.

- Hah?!… ez már sokszor megtörtént? Azt hittem én csak egyszeri eset vagyok. Mert, ha már többször előfordult, hogy magunkfajtát hoztatok ide és így… - nem folytattam… igazából sejtelmem sem volt mit akarok közölni vele, csak beszélt a szám, én meg nem tudtam megfékezni. De aztán egy örültség tört ki belőlem: - És így… Így fogadtátok akkor elég bénák vagytok.

Michael értelmetlen képet vágott…

- Hallom a gondolataidat és azt is amit mondasz - csábító somoly - még sem értelek. Te aztán nem vagy egy egyszerű esett.

Fanyarul mosolyogtam.

Nem szóltunk egymáshoz csak figyeltünk. Én legalábbis úgy próbáltam róla fantáziálni, hogy ne hallja. Hát ez nem ment. Sokszor láttam görbülő szájvonalát, vagy csillogó kékszemeit. De átható pillantása elárulta ő is hasonló képpen méreget. Vajon nálunk Az megtörténhet? Ezt persze jól elzártam, s láttam rajta nem hallotta, még csak az kéne…

- Nem teljesen… de igen. Már sokszor megtörtént. – mosoly részéről.
Úristen! Hallott… áhhh.. ez gáz…

- Tudod nem te vagy az első, akit már hazahoztunk. Sőt néha csak épp arra megyünk, hogy foglyokat ejtsünk… - elhallgatott.

A megkönnyebbülés minden fajtája áramlott át rajtam keresztül. Nem hallott a régebbi kérdésemre válaszolt. Hál’ Istennek. Nem vagyok vallásos… de ha ember leszek, talán kipróbálom. Vagy ez nem így megy?

- De többször fordul elő az, hogy… - félőn néztem rá.

Talán ezt nem kéne hozzá tennem. -… öltök.

Eddig nem engem nézett, miután az előbb elhallgatott a szőnyeget kezdte el szuggerálni, de most rám lesett, olyan szenvedéllyel, hogy ma már másodszor próbáltam elrejteni magamban egy örült álmot.

- Igen. – lelesett a padlóra, hogy elrejtse igazmondó égköveit. – Az jellemzőbb.

Egyszerre, merészen nézett szemeimbe… elkábultam. Csak őt láttam…

Merészen megrezgette térdeit. Elmosolyodtam, elkaptam tekintetem, majd újra rápillantottam. Tűz, tűzégett bennük. A tenger eltűnt, a kékséget felváltotta a meleg lángcsóvák. Szinte éreztem. Megbabonázott.

Magamhoz tértem résznyire.

- Miért lett más… - nyeltem egyet, de akkor is csak azokat a tűzcsóvákat láttam. -… miért változnak meg?

- Ha ég bennünk a vágy. – mondta haláli nyugalommal.

Most Góbi sivatag költözött a torkomba, benne egy teve is megdöglött volna. Kérdeztem én is simán, közönyösen:

- Miféle vágy?

Michael érzelem mentes arccal bámult.

- Az változó…

Becsukta a lángnyelveket, erőltetésnek tűnt számára ez a mozdulat. De amit ezt elvégezte, amint azokat a vágytól túlfűtött szemeket elrejtette… mintha tapsoltak volna, csak úgy magamhoz tértem. Eltűnt a kényszerem mi rávitt volna arra, hogy ráugorja. És el tűnt a kábulat is, amitől úgy éreztem mintha LSD –t adagolt volna belém.

Nem mintha tudnám milyen egy kábítószer hatása, de eltudtam képzelni, s felismerhető a hasonlóság.

- Térjünk vissza a tárgyhoz. – mondta már mosolyogva.

- Rendben – egyeztem bele. Megrémített az előbb történtek, s nem érdekelt, hogy ezt hallja vagy sem.

- Tehát, néha van, hogy foglyokat ejtünk. Ha valami nagyobb halra vadászunk, vagy ha átakar valaki állni. – sóhaj. – Akkor az az előírás, hogy haza kell hoznunk. Ide. – egy kis szünetet tartott majd folytatta. – Ha ilyen történik az elfogó Mezistának kell gondoskodnia a túszról. Többnyire ezért vannak azok a szobák fent tartva. Oda kell őket elszállásolni. Bár ha elég ellenszenves az áldozat, akkor a pincei cella egyikében köt ki.

Mosolyogtunk. Pedig egyikünknek se tetszett. Csak próbáltuk palástolni zavarunkat az előbbi miatt, vagy legalábbis én csak azért mosolyogtam.

Láttam rajta hallotta gondolatomat, de nem tette szóvá.

- Bizonyára ezért van egy ajtó, ami kifelé nyílódik… - mondta egyszerűen.
Bólintott.

Gondolkodtam egy darabig majd így szóltam.

- Neked eddig mennyi volt? – félreérthető volt a kérdésem így gyorsan hozzá toldottam – Mármint foglyod.

Halk hmmzést hallatott, majd válaszolt.

- Csak te. – nemes egyszerűséggel.

De én hüledeztem.

- Csak én?

Morcosan pillantott.

- Mad gondolj bele nem ésszerű… - Komolyan Madnek hívott? - … mondtam már! Csak vámpírokkal volt dolgom, meg néhány gouhlal, de ennyi. Azokat meg nem hoznám inkább ide. Néhányunknak nem tetszene.

Elmosolyodta. Tényleg. Micsoda egy hülye vagyok. Mégis mit gondoltam?

- Én tudom! – egy ismerős, de ide nem illő hang szólalt meg.

Michael idegesen kapta fel a fejét s az ajtó irányába meredt.

- Te mégis mit keresel itt? – dühös volt.

Jacke mosolyogva szólt vissza.

- Gondoltam benézek. Ugye nem baj?

Hogy - hogy Michael nem halotta gondolatait?

Senki nem méltatott válaszra.

- De igen. Baj. – húh Jacke elég magas labdát dobott Michaelnek. Talán ezt akarta? Nem tudhatom. Pedig érdekel.

- Jóh most már mindegy. Megtudtam, amit akartam. – tippelésből jeles.

Rám mosolygott.

Ártatlan gesztusnak tűnt, de Michael torkából hörgés tört fel. Valamit mondott neki… Rólam.

- Tűnj innen, mielőtt még leszabnám a fejed!

- Nyugi, csak úgy mondtam. – Valamit még szuggerált Michaelnek aztán kiment.

Visszanézett rám, majd gondolkodott, s dühöngve így szól.

- Féreg. – nem nekem mondta mégis engem nézett.

Nem kérdeztem, pedig pokolian akartam.

- Jó barát, de mégis, néha annyira idegesítő.

Valami nagyon csúnyát mondhatott. Nem bírom ki, rá fogok kérdezni, de még nem most.
Mikor felébredtem kábulatomból rájöttem. Engem figyel, s minden mozdulatom issza. Szégyenlősen igazgattam a hajam. Nem értem miért zavar most a pillantása. De végülis nyökörögve tovább faggattam.

- Mesélj még! – pislantottam. – Szinte alig mondtál valamit.

- Igen…Öm nem – komoran nézegetett körbe. – Mit… mit is mondtál?

Nem figyel rám. Valami máson agyal. Talán arról amit Jacke mondott.

- Jól van… - sóhajtottam és hátrébb toltam a fotelom, majd felálltam. Elegánsan elsétáltam mellette, de aztán visszafordultam hozzá. – Mit mondott Jacke?

- Miről? – nézett rám értetlenül. Húh nagyon kerülni akarja ezt a témát.

- Ne nézz hülyének! Tudom, hogy mondott valamit. Az húzott fel és amiatt nem figyeltél rám. Ha elfelejtetted én tudom a titkotok. – „Ahogy te az enyémet.” Mosolyogtam, de attól még dühös voltam.

Maga elé nézett a kihűlt fotelre, amiben ültem.

- Baromságot. Nem fontos. – szippantott. – Gyere, ülj vissza és hallgasd az észveszejtő történeteim.

Csábító volt.

- Nah, gyere. Mesélek a „Nagy Könyvről” és a kultúránkról. – akartam, de már nem ellenkeztem.

Hallotta totojázásom és tudta melyik oldalra billent a mérleg szára mikor csábítóan rám mosolygott, de nem csak a szájával, a szemeivel is. Tűz… vágy… Szerettem azokat az azúrkék szemeket, de mit meg nem adnék, ha újra láthatnám a vágytól lángoló égköveket.

*Gyere ide és ígérem újra láthatod*

Ő üzente. Megkértem régebben, hogy ne tegye, mert kiszolgáltatottnak éreztem magam s ha nem hallom elmémben. El is hiszem, hogy nem hall. Pedig nem így van. De nem tudtam rá haragudni.

Kuncogtam majd szép lassan elindultam. Attól, hogy nem csókolhat meg és nem történhet Az meg, attól még az nem jelenti azt, hogy nem érezhetjük jól magunkat, egymással.

Mikor odaértem és leülni készültem hirtelen elkapott és az ölébe húzott. Esküszöm, hogy a megjegyzése után is, semmi ilyenre nem sejtettem.