16. rész: Erőfitogtatás 1. Élni, élni és élni!

16. rész 1.
Erőfitogtatás

Élni, élni és élni!

Bámulatos. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő szó, ami jellemezheti létezésem és életem rezdüléseit. Talán túl mesebeli, túl kecsegtető, pedig amit átélek valóban hihetetlen, de nem mindig a jó értelemben. A fantázia az én világomban nem kiváltság, hanem az a dolog ami körbelengi az egész mindenségem. Régebben sok könyvet olvastam, mert, ha nem volt mozgás misem űzte el jobban az unalmas órákat egy Jean Austin regénynél. A mansfieldi kastély című könyvében ez a mondat fogott meg. „Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.” Ezt megjegyeztem és elraktároztam magamban. Így visszatekintve rájöttem mit is jelent valójában, ami egyszerűen magyarázatott adott arra is, miért több mit tízezer fős a Mezista barátaimnak csak ez a klánja. Az emberek vágynak a mesékre. Szuperhősök akarnak lenni, örökké élni különbféle képességekkel. Nem véletlen a sok fantasy film. A pókember, szupermen, macskanő, fantasztikus négyes, mind egyszerű emberek voltak, de egy tragédia vagy véletlen folytán mások lettek, valami hihetetlenek, valami különlegesek. Még a felnőttek is vágynak a mesékre, nem akarják feladni a reményt, hogy ők mások, hogy ők fantasztikusak. És itt vagyok én, két tűz között, félig emberré vált Cupido, választanom kell, feladjam –e a legtöbb egyszerű ember álmát, azért, hogy én is ugyanolyan hétköznapi legyek mint ők, s bár régen könnyű volt mondani, hogy ember akarok lenni, mikor lehetetlennek tűnt, de most hogy már csak egy hajszál választ el, hűn áhított célomtól, mégis elbizonytalanodom. Hogy gondolhatom, míg én ember leszek Michel fiatal marad, életerős, én hatvan év múlva öreg leszek, beteges, haldokló. Nem kérhetem tőle, hogy szeressen, és arról hallani se akarok, hogy értem hagyja el családját, adja fel Mezistaságát és legyen velem ember. De ha Cupido maradok, vagyis hát, ha újra Cupido leszek, egy napnál többet nem tölthetek vele, megtalálnának és velem együtt őt is. Talán a jelenre kellene koncentrálnom, a jelennel kellene együtt élnem, nem gondolkoznom a jövőn. „Élj a mának” ez egy híres mondás, de az is igaz, ha sosem nézzek előre, megbotolhatok még a legkisebb kőbe is. Tehát nincs semmilyen egyirányú utca, meg kell találnom a helyes menetirányt, és arra hajtani teljes gázzal. S hogy menni fog- e? Nem tudom. De nincs és nem is volt az én világomban olyan, amibe biztos lehettem.

Az ablakon besurranó térvilágító lámpák fénye, a redőnynek hála, apró, vékony csíkokat rajzolgatott a baloldalamon lévő falra. Egy jó darabig elmélyülten néztem, próbáltam elképzelni, hogy azok a csíkok nem is csíkok, hanem inkább kígyót. Fénylő, éledező, ártalmatlan kígyók, de aztán a fantáziám cserbenhagyott és átvette hatalmát az elmémen a fáradság ereje. Ám ezáltal nem hagytam magam mögött a mesét, épp a közepébe érkeztem, álmodtam, úgy, mint minden este.

Reggel fáradtam nyújtóztattam végtagjaim, elgémberedett nyakam jobbra-balra ropogtattam. Megfázott, hideg ujjaim, mik az éjjel kilógtak a takaró alól, most a hajamba süllyedtek, és elegyengették egy rendezetlen kontyba. Kilibbentem a takaró alól és a lábaim, amik az ujjaimhoz viszonyítva melegen vibráltak, a nagy antik tölgyfa szekrényhez vittek. Ott habozás nélkül tártam fel a már jól ismert házi butikomat. Nem töprengtem sokáig, lekaptam a fogasról Lulu által választott egyik mesés felsőt, majd a kedvenc farmeromért nyúltam. Talán tíz perc se kellett és mindennel elkészültem, a hajamat még azért megigazgattam mielőtt a kijárathoz léptem volna. A csakugyan antik tölgyfakeretű tükörben, kerestem magamat a lányon aki épp a haját birizgálja, ha eltekintek a felöl, hogy a lány a tükörben hajszálpontosan én vagyok, talán más lehetett volna. A kezdeti nehézségek után, a félelem mely azt engedtette mondatni velem, hogy nem tartozom ide, Miranda idegesítő ténykedése, és a Mezista szó utáni undorroham leküzdése után, beilleszkedtem. Valóban magaménak, mondhattam az egészet ami körbe vett. Ez már ugyanúgy az én otthonom volt, mint mindenki másé. Úgy jártam-keltem a folyosók végtelen űrében, mintha mindig is itt éltem volna, mintha soha se létezett volna számomra, a különleges világ, mintha ha soha nem lettem volna Cupido, mintha soha nem ismertem volna Maryt. Csak amit láttam az tűnt valósnak, csak a SadMoon béli Mezista lakhely tűnt ésszerűnek, mintha már csak fantázia lenne a régi létezésem. De a napló mit Marynek írtam valós volt, úgy ahogy az is ami volt, s mintha reménysugarat jelentett volna, a valóságból a mesébe, ahol otthon voltam. A lány a tükörben én voltam, de nem olyan mint rég, mert most már élet csillogott smaragd szemeiben.

Elléptem a tükörtől és indultam élni az életem.

A reggelem ugyan úgy telt, mint minden másik, Jacke és Michael edzett így Lulu meg én vásárolni mentünk. SadMoon összes plázáját már az első hetekbe végig jártuk, többször is. Így Lulu kitalálta menjük át Riverbe, de nekem nem volt sok kedvem egy órán át autózni, így meggyőztem, hogy menünk vissza a hadiszállásra és fedezzük fel az uszodai részét. Lulut azután, hogy mondtam neki legalább megmutathatja az új fürdőruháját, nem kellett, tovább noszogatni. Nyílsebesen indultunk is vissza.
- Szerinted szép vagyok? Mármint nem helyes, vagy aranyos, hanem… szexi?! –hangja elcsuklott és nekem is az orromon jött ki a Cola. Pedig isteni volt, kár lett volna elpocsékolni. Köhintettem kettőt, hármat majd felkészültem rá, hogy válaszoljak.
- Ha pasi lennék, rád hajtanék –mondtam céltudatos, határozott, hangon.
- Komolya? –levette szemét az útról és rám terítette, csodálkozás csillogott orákulum szemeibe, gyönyörű volt látni a boldogágát, úgy éreztem energiákkal tölt fel, mintha én is a felhők fölött lebegnék, csak úgy mint ő. De hirtelen elkapta tekintetét és visszahelyezte az útra.– Csak azért mondod, mert a barátnőm vagy és én ezt akarom hallani.
- Ugyan már! Én komolyan mond…
- Fordított helyzetbe én is ezt tenném. –elmosolyodott, de nem szólt többet. Elemeztem a hallottakat egy darabig.
- Szóval szerinted én nem vagyok szexis? –csak ennyi ragadt meg.
- Én nem ezt mondtam –védekezett, de a hangjába semmi nem volt olyasmi, mint szavai jelentőségeiben. Az egészet viccnek fogtuk fel eddig, de innentől kezdett érdekes lenni a dolog.
- Miért nem vagyok szexis neked? Michelnek tetszem és ő olyasfajta, aki a szexis lányokat kedveli.
Elmosolyodott, jól szórakozott az általa kirobbantott mini vicc vitán.
- Abból még nem következik feltétlenül, hogy te is…
- Én nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szexis vagy. –tereltem a témát.
- Akkor miért nem tetszem neki? –dühétől elfúlt a szava.
Tehát ez az. Ez volt a baja.
- Kinek? –tettem fel egyből a legalapvetőbb kérdést.
- Még csak észre sem vesz, nem is úgy néz rám, mint egy lányra. –figyelmén kívül hagyta rövid kérdésem.– Pedig jól, nem is kiválóan öltözködöm. Tehetségem van a divathoz, ő mégsem… –elfojtott egy könnycseppet.
Nem akartam tovább noszogatni, nyilvánvaló okok miatt: egy fájt neki az emlék és ez az egész, kettő talán jobb is, ha nem tudom ki az, nem akarnám tudni, ha olyas valaki lenne, aki nem illik hozzá és abszolút teljesen reménytelen eset, három az ő kezébe volt a kormány és ő ült a volánnál, szóval egy kisseb kiakadás most nem jött volna jól.
- Oh Jacke, te fatökű idióta… - duruzsolta alig hallhatóan, de mikor felismertem a maszlagban az ismerős nevet, nagy kő esett le a szívemről.
- Jacke! –fakadtam ki. Mikor rájöttem ez mit is jelent. Jacke és Lulu olyanok voltak mit egy testvérpár, vagyis hát én mindig így gondoltam rájuk. Jacke volt az őrült csajozós, rosszfiús báty, aki megörült a kis idegesítő, de bűbájos hugicájától, ám ha kellett persze az életét áldozta volna érte. Folyton veszekedtek és fogadtak, majd a fogadásuk miatt veszekedtek. Teljességgel rendellenesnek gondoltam és gondolom most is, hogy ők ketten… egy pár.
- Hm? Jah, igen Jacke. Áh de ne beszéljünk róla, mindjárt otthon vagyunk, el akarom felejteni.
- Hát még én hogy. – olyan halkan dünnyögtem, ahogy csak tudtam, nehogy megsértsem, de ez nekem nem simán sok volt, hanem már sokk.

Valóban tíz perc múlva már vissza is értünk a szállásra, de az utat néma csendben töltöttük. Lulu Jackeről duruzsolt még néhány nem szép dolgot, én megpróbáltam megfejteni, hogy miért nem vagyok szexi. Lulu nem akart rosszat, nem is akart megsérteni csak ki mondta a valóságot. Eddig is tudtam magamról, hogy nem vagyok egy bálkirálynő, de Michael akkor miért szeret. Ő valóban olyan, aki a szép, szexis lányokat kedveli. De ha én nem vagyok szexis, akkor végül is mit kedvel bennem? Az eszemet? Az igaz, hogy sok mindent tudok, de csak azért, mert volt időm az elmúlt években a tanulásra. De nem rémlik, hogy ő neki filozófiáztam–e volna. Tuti, hogy nem. Akkor az ész kilőve. Ám akkor mit eszik rajtam? Azt, hogy tiltott vagyok? Azt, hogy bárki mást megkaphat, csak engem nem?! Hogy én lehetnék az ellenségeiknek a vezetője? Vegyük számba, ha tényleg ez ami vonzza, akkor, ha én ember leszek, teljesen ember, már nem leszek tiltott, megkaphat. S mi van, ha már akkor nem fog szeretni? Ez elképzelhető, de a szívem szakad tőle. Reálisnak tűnik, ám nem akarok ilyenről hallani. Tegyük fel akkor csak és kizárólag azért szeret, ami vagyok, aki vagyok. Ez se elképzelhetetlen. De túl rózsaszín.
- Nem jössz? –kérdezte Lulu az ajtóban állva, várva engem. Belenéztem a tükörbe, hogy a hajamat kiengedem és rásimulhasson a fekete, narancs, mintás fürdőruhámra. Igen, ezt is Lulu választotta és tökéletesen ment a bőröm fehérségéhet.
- De, persze. –még egy túrás a hajba. - Mehetünk.
Az úszórészlegnél nem volt senki és a folyosón se találkoztunk senkivel így Lulu majd, hogy nem duzzogni kezdett. Folyton azt mondogatta, hogy ilyen az ő szerencséje, felveszek egy remekművet és senki se csodálhatja meg, ez olyan mintha Picasso egyik festményét valaki kidobná a kukába, csak azért, hogy mások, direkt ne láthassák. Nem akartam, neki megmondani, hogy egy fürdőruhát többször is fölvehet, mert tudtam ő ezt valahogy nem értené. Nem az a tipikus pláza cica, de inkább, hanyagolja a többszöri hordást, nekem ezt azzal indokolta, hogy erős környezetbarát és a mosógépek szerinte túl sok vizet és energiát használnak, így felesleges lenne használni őket. Persze ez mind csak ürügy az igazi ok számára, hogy boltkóros.
Épp a raktárból toltunk ki két strandszéket, hogy a cuccunkat letehessük rá, és ha megunjuk az úszást üldögélhessünk rajta, mikor Lulu értelmetlen hadarása közben, visszatért az autóban felhangzott sztorihoz.
- Mi lenne, ha megmondanám neki? Nem… Nem is. Jobb ötletem van! Puhatolózz nála te!… Légyszi. –Köpjek? Vagy nyeljek? Lulu megörült ez már szent!
- Lulu te… - kicsúszott kezeim közül az ágy és a lábujjamra esett. – Oh, a fenébe!
Nyúltam le érte, majd újra megemeltem egyik végét, hogy tovább húzhassam. Annyira elámultam, hogy kicsúszott kezeim közül, de szánalmas. Nah mindegy, Lulu már megszokta, hogy béna vagyok. Tovább húztam, de ő nem követett.
- Te! Jól vagy, nem fájt? –leraktam az előbbi bűnöst és visszanéztem ámuló barátnőmre.
- Mi?... Jah ez! –mutattam az áldozat testrészemre. – Meg se kottyant. Éreztem, de nem annyira nehéz, hogy fájjon.
Lulu kifújta a levegőt és végre követett.
- Huh. Oké. Tudod, megijedtem.
Elmosolyodtunk.
Mikor végre elértük a megfelelő helyet, kipakoltunk és átbeszéltük a Jackes dolgot, ami csak annyiból állt, hogy én ugyan nem puhatolózom nála, mert azért, mi nem vagyunk annyira belsőséges viszonyban. Lulu viszont elszontyolodott így, megígértem neki, hogy azért erről Michaelnek szólok. Fura, hogy Jacke, még nem vette észre Lulu agyában ezt az egészet, és mi van, ha én véletlenül arra gondolok, míg a közelében vagyok? Kerülnöm kéne? Lulu megharagudna? Áh, teljesen bele sajdul a fejem ebbe az egész, gondolatolvasósdis mizériától. Mi teheti egyszerűbbé? Talán, ha rákérdeznék.
- Lulu! Hogy-hogy Jacke nem látja az elmédben, hogy tudod…
Kínosan elmosolyodott, feszülten az arcát birizgálta, majd hírtelen lehuppant a strandágyszékre.
- Michael ki fog nyírni… - sóhaj. –… de már eleget kutakodott az elmédben.
Elmosolyodott, én meg megrémültem.
- Ülj le! Hosszú lesz. –Paskolta meg ágyam szélét.
Engedelmeskedtem.
Csakugyan hosszú volt. Lulu vagy negyedórán keresztül magyarázta az egész elmeblokkoló technikát, miáltal Michaelt kitaszíthatóm, elmém minden zugából. Hihetetlen, hogy Michael ezt nem mondta el, tudom, hogy ez kapóra jött neki, de általában helyesen cselekszik. Jó nem béklyózhatom meg csak ezért, de még számolni fog. Lulu megtanította, hogyan szűrhetem ki a felesleges és a betüremkedő hullámokat, először nagyon fárasztó volt és idegesítő, de aztán egyre könnyebb lett, mikor sikerült kitaszítanom a felesleges „hullámokat” (mint az ágyak visszataszítási hullámai. Én se értem! megjegyzem, miket eddig nem is észleltem), Lulu azt mondta már Michael és Jacke olvasó hullámaitól is biztonságban vagyok. Azt is mondta, hogy amikor először próbálkoznak az elmémbe behatolni erős fejfájást és fülzúgást fogok érezni, ez jelzi, hogy a falamba ütköznek, de idővel enyhülni, fog egy hét alatt kábé el is múlik, és nem fogom tovább érezni. Megemlítette azt is, ha mégis akarom, hogy mások halljanak, csak gondoljak nagyon erősen valamire és megkapják az infót. Lulunak ezért hálával tartoztam, de Michael… nah, ő nagybajban van! De csak azután beszélek erről vele, miután megkértem, hogy Jackenél kérdezősködjön Luluról, ennyivel minimum tartoztam neki.
Még mindig az ágyakon feküdtünk mikor, Lulu megunta a monoton csendet, pihenést: - Nem ezért jöttünk! Úszni akarok! –megmarkolta csuklóm és fölhúzott.– Gyere! –követtelte.
- Nocsak-nocsak. Nem csak nekünk támad kedvünk az úszáshoz barátom. A két eltékozolt bárány. Nem egy Plázát kéne kifosztanotok? –Jacke?
- Jacke! Michael! – Lulu egyszeriben otthagyott a medenceszélénél, de nem sértődtem meg, én is örültem az új fejleményeknek, alig várom, hogy, használhassam új tudományom. Elnyomtam egy gonosz mosolyt majd figyeltem, hogyan rajongja körbe őket a csapongó Lujza.
- Fiúk, végre-valahára… emberek. –elmosolyodott és kacéran hátranézett rám. Nem flörtölt Jackkel! Nem. Valami sokkal jobb dolog miatt örült, és a mosolyából tudtam már, hogy ez fontosabb is számára. Szóval nem minden még abnormális, ha lehet így körülírni Lulu mániáját.– Nézzetek! –Teátrálisan széttárta karját és fejét hátradöntötte, kissé kitolta mellkasát, de nem „húh szexi vagyok, látod?” módon, hanem örülten.
Jacke és Michel értelmetlenül néztek rám, hogy mit csináljanak. Elmosolyodtam és a fürdőruhámra mutattam. Leesett nekik a tantusz, s egyből éljenzésbe kezdtek.
- Lujza ez isteni, nagyon menő! Egy istennő vagy. –hallottam Jacke reagálását.
- Illik a szemedhez. Biztos drága volt. –és hallottam Michaelét.
- Igen, az volt. –döntötte vissza fejét, hogy lássa őket.– Nah, ez is letudva - rántotta meg a vállát.– Jöttök úszni?
- Ez kérdés! – hihetetlenedet Jacke.
A kis sereg végül odasétált hozzám, majd engem is üdvözölt. Michael átölet és a fülembe súgott: - Kinyírom Lulut. –újabb mosoly részemről. Tehát sikerült, és nem is éreztem. Lulu lehet tévedett.
- Én meg téged. – vágtam vissza, még mindig mosolyogva.
- Ne! Nehogy, te….
Csobb…
- Azzal Lujza alá süllyedd a mélybe. Részvétem.
- Hogy te… Prüssz… Kitekerem a nyakadat! … Hallod?!
Semmi sem változott. Akár mi is lehetne köztük, a kapcsolatuk akkor se lenne más, mindig szívatták egymást, ha történne valami is, eztán se változna meg semmi. Sőt talán még jobb is lenne kapcsolatuk, de csak egy kicsivel.
Mikor Lulu kimászott, hogy megfojtsa Jacket, az már a víz alatt volt.
- Kiborít. –nyafogta, nevetés közben.
Egy fej bukkant ki.
- Feladom. Majd megöllek akkor, ha nem figyelsz. –tette csípőjére kezeit.
- Csoki vagy! Gyere, megvárlak itt… Gyere már! Nem fogok küzdeni! Becsszó.
Nem kellett több, Lulu egy szép fejessel már a vízbe ugrott. Sok szép emlékem kötődött a vízhez, még akkor is, ha csak Michaellel való kapcsolatomra tekintek.
- Azt hiszem, szeretem a vizet. –duruzsoltam.
- Én nem hiszem, hanem tudom. –Átölelt még egyszer és megpuszilta a homlokom.– Gyere! Élvezzük ki!
Mosolyogtam és úgy húztam magammal a medence aljára. Igen. Ez kell nekem, csak élni. Élni a mának, nem előre tekingetni, nem a múltat firtatni, csak boldogan élni, élni és élni!