14. rész: Félidő 2. Legszebb ajándék

Ez a két láb az enyém :) Egyszerűen nem hiszem el... voltam már ilyen helyzetbe, de nem gondoltam hogy még egyszer előfordul. Két- hangsúlyozom két órán keresztül kerestem normális fejezet képet, s mit láthatjátok nem találtam, magamra maradtam.... Nekem kellett elkészítenem. De szerintem csak kicsit kapcsolódik hozzá... :) De amúgy egész jó lett... Ám döntsétek el ti! :) Joo olvasást :)

14. rész 2.

Félidő

Legszebb ajándék

***

- Elmegyünk. – törte meg a csendet végül, amikor már 10 percig ölelkeztünk.
- Hova mennénk? – kérdeztem, mert ha úgy nézzük most ez volt a legbiztonságosabb hely kettőnknek. Amíg a csoport tagjai azt hiszik, hogy csatlakozok, addig nem bántanak, és itt megvédenek Ronee –től. Szóval jelenleg ez a legbiztonságosabb.
- Igaz. De én nem végleg gondoltam. Csak adni akarok neked valamit – Fura szemekkel néztem fel rá és elengedtem vállát így ő is a derekam.
- Adni? Nekem? – ajándék? – Nekem már az elég hogy itt vagyok, veled. Persze válaszok jól jönnének néhány kérdésemre. És… - elhalkultam, mert Mary járt a fejemben. Nem tudom hol van és ez aggaszd. Talán Ronee… nem, az képtelenség.
- Azt is meg fogod kapni. – mondta humorosan majd komolyhangon így folytatta: - De megkeressük azt, aki neked igazán számít, még rajtam kívül. Maryt. Tudom hogy sokat jelent számodra. Mint ha a húgod lenne. – És szívroham. Nem hiszem el. *Komolyan beszélsz? Maryt megkeressük? Michael…*
- Komoly. – olyan erővel húztam ismét magamhoz, hogy már fájt az, de nem érdeket, szerettem és kiakartam mutatni hálám.
- Michael. Olyat adsz nekem, amit nem tudok viszonyozni. Hogy hálálhatnám meg? – duruzsoltam tökéletesre szabott fülébe.
- Kezdhetnénk, azzal hogy nem téped le a fejem és befejezhetnénk, azzal hogy bízol bennem.
Kicsit lazábbra vettem szorításom. Majd rákérdeztem:
- Bízok benned?
- Miranda csak egy Mezista aki az állókómámat sajnos nem érette meg. Így szakítottunk.
- Kóma? – ezek az egy szavas kérdések nagyon megtetszettek főleg, azért mert egy kukkot se értettem belőlük, de igazából, semmiből.
- Elmondom, de közben gyere! Igyekeznünk kell!
- Oké… - artikuláltam viccesen, mint aki semmit se ért, de ha jól belegondolok tényleg nem, éretek semmit.

Fél órával később

- Ronee nem bántotta. – a lábamra tette kezét s közben a másikkal a kormányt fogta – Nyugi ismerem, és feleslegesen nem öl.
Nem nagyon nyugtattak meg szavai, de mit tudtam tenni. Próbáltam higgadt maradni, hogy Ronee még nekem is mondta, hogy nem bántja Maryt, mert „Nem Ő a feladata”, de nem sikerült. A torkom száraz volt és érdes így berekedtem, valószínűleg ebben szerepet játszhatott a Michaelel töltött néhány óra egy vízesésben, és az hogy csurom vizesen futottam, meg minden… viszont az nem magyarázza, miért érzem magam ilyen rosszul. Egyfolytában bűntudatom van, Mary miatt, és ha már itt tartunk, újra jön az önmarcangolás. Ördögi kör.
Lulu a hátsó ülésen Jackel beszélt, valami Mezista dologról, mert olyanok jöttek szóba hogy „bárd” meg „kard” az „íjjak” ellen, meg egyéb brutális fegyver. De bizonyára nem vették észre a nagy fecsegésben, hogy Michael megérintett, s miket mondott. Nem is baj, sőt inkább jobb, kicsit még mindig kényelmetlen érzés volt, hogy Lulu és Jacke is látja azt, ahogy Michael bánik velem. És főleg az kényelmetlen, hogy Jacke is és Michael is hallja eszetlen elméleteimet. Még szerencse, hogy Lulu nem. Már teljesen úgy érzem magam, hogy az elmém kiszolgáltatott mindenki számára. Bezzeg régen ÉN paráználkodhattam más elméjében most meg ÉN, vagyok az áldozat. Michael részéről annyira nem bánom, de Jacke részéről már egy kicsit igen, mert olyanokat árulok el, amiket nem is akarok, és kínos helyzetekbe hozom magam. Mint például most. Csak abban reménykedhetem, hogy Lulu leköti Jacket.
Nagy nehezen de végre beértünk Sirsbe, már azt hittem sose érünk ide, bár csak 20 percet utaztunk mégis kínok között évszázadoknak tűntek. Igen beértünk, mert megtudtam a Mezista Főhadiszállása ennek a nagyobb csoportnak nem Sirs –ben volt. Nem! Úgy 15 kilométerre tőle SadMoon –ba. Nem Michael sportkocsijával jöttünk, hanem Lulu Volvójával. Mert ez öt személyes és a csúcsmodern sportautó csak kettő. Miranda nem jött, így nem ismerkedhettem meg vele. Nem vagyok féltékeny, mert gondoltam hogy Michaelnek nem én vagyok az első barátnője. Inkább bántam, hogy nem láthattam azt, aki régen megdobbantotta kőkemény Mezista szívét. Bár ő valószínűleg nem csíp engem, ezzel magyarázható az, hogy nem jött segíteni a barátnőmet, Maryt megkeresni. Nem azt mondom, hogy más szívesen jött volna, de azért ez is közre játszhatott, abban hogy ő most nincs itt.
A Mezista csoport elég barátságos velem, ha lehet így fogalmazni. Az elmúlt fél órában egy gúnyos megjegyzés, egy lekezelő szempárral nem találkoztam. Ha mondhatom, ez már haladás. Michael viszont személyesen is bemutatott édesapjának Walternek és mostohaanyjának Amanianak. Nagyon kedvesek, ahhoz képest, hogy Mezista vezetők. Igazán nagy szívük van. Ha mondhatnám azt, én mindig is ilyen szülőkre vágytam. Annetől és Mary-től ugyan kaptam egy kis ízelítőt a család szóból, de amikor látta Michaelt a szüleivel akkor értettem meg igazán mit is takar.
És hát el sem feledhetem ezt a két kiváló Mezistát a hátsó ülésen, akik Michael igaz barátai és segítenek neki jóban, rosszban. Képesek volta megkedvelni, megismerni engem, egy Cupidót, a halálos ellenségüket. Nem elutasító szavakkal rohamoztak le, hanem temérdek szertetel. Mint ha a testvérük lennék, mint ha közéjük tartoznék. De mindannyian tudjuk, még ha nagyon elrejtettük ezt a mondatot magunkban, „Nem tartozok közéjük!”. Még ha akarnám, akkor se bírnám, és nem is tehetném hisz nekem volt családom, Mary… Akit nem tudnék bántani. SOSE. De mégis akaratom ellenére bajba kevertem. Egy olyan világban éltünk eddig, ahol úgymond nem volt minden tökéletes és mindennapi, mégis békés volt és jól elvoltunk. Ám miattam minden megváltozott, csak egy pillantás volt és máris belerángattam magam az esztelenségbe és a temérdek szerelembe, ami nekem földöntúli élmény, de Marynek… rosszabb, mint a pokol, mert ha Ronee bánthatta amikor… amikor… fényesség?
Automatikusan kérdő szemekkel néztem Michaelre. Majd megmarkoltam a biztonsági övet és az ülésszélét. Szívbemarkoló félelem, aggodalom és kíváncsiság hatolt belém.
Fényesség?
Nem is gondoltam bele, eddig. Pedig olyan, olyan nyilván való. Hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak? Hisz úgy beszélt az anyjáról mintha nem is hiányozna neki, persze azzal fedte, hogy Amania több neki, de hazugság, vagyis egy része. És ott van az is hogy angyalt ölt. Nem véletlen. És kóma… Miranda nem értette meg. Az apja nem elutasító velem szembe és tulajdon képpen a többi Mezista se… Az a fényesség, tök kiment a fejemből. Pedig nem mindennapi. *Az a fény megmentette az életem, és te elkaptál! Tudtad, mi történik, ezért mondtad, hogy ugorjak ki. Mert tudtad, mi történik és Lulu… ő biztos látta előre hogy nem halok meg. A fény… a fény megmentett. Amania!*
*Az anyád Angyal. Amania az igazi anyád és angyal?*
Michael nem nézett rám. Nyilván bele trafáltam, de miért nem mondta el? Ez megmagyaráz sok dolgot, a fényességet, azt hogy miért Mezista és miért a legjobb. De angyalt ölt az anyját, azért, hogy ember lehessen. Valószínűleg. Sok rész zavaros.
- Megérkeztünk – Csattant fel Lulu.
Képtelenség hogy hallja, amit itt neki nyomtam Michaelnek, csak rossz az időzítés. Biztatgattam magam.
*Előbb Mary aztán ígérem mindent, elmondok, csak ne ítélj el.*
*Miért hiszed mindig ez? Vagy nem mondtam még? Szeretlek.*
*Én is.* – nézet rám végül égszínkék szemeivel. - *Menjünk!*
Kinyitottam a kocsi ajtaját és kikászálódtam belőle, majd utóbbi életem nyomait, vizslattam. Azok az apró valamik gyűltek a szemembe, amiket mostanság sokat láttam, és nem nagyon tetszettek, mert azt jelezték szomorú vagyok. De fura mód most nem voltam az se elkeseredett, csak reménykedő és vágyakozó, és csak egy kis mértékben boldog, amiatt hogy Michael itt van és megvéd, segít nekem.
- Nem lesz semmi… vad. Menjetek csak ketten, de ha kellenénk, itt leszünk. Jacke? – fordult a tündérarcú médium, gondolatolvasó barátjához.
- Jah itt leszünk. – szállt ki.
- Rendben. – válaszoltam majd felpillantottam a Kollégiumra. A kopott festék és a rozsdás kovácsoltvas kerítés enyhén rusztikussá tette, de nekem tetszett. Ahogy mindig is. A legfelső emeletre néztem, ahol a mi lakásunk volt. Két ablak, egyik törött. A halálugrásom. Hideg futkosott a hátamon, ki is borsóztam, sóhajtottam majd biccentettem fejemmel hogy menjünk. Michael hang nélkül elindult és kinyitotta nekem az ajtót. Illedelmesség. Szép. De igazából nem ezért csinálta csak nem hoztam kulcsot és szétfeszítette az ajtó zárját, valahogy. Nem baj nekem így is tetszik.
A szívem dam – dam ritmust játszott a lépteimmel összehangolva. A lépcsőn felfele sétálni kételyek és aggodalom közt nem valami élvezetes, de mégis jobb volt hogy itt volt velem Michael. Minden fokot elhagyva úgy éreztem, hogy közelebb értem valamihez, közelebb értem ehhez az egésznek az igazságához. És miden lépcsőfok egy - egy meg nem válaszolatlan rejtélyének a magyarázata. És itt a magyarázat, Michael.
*Amanina az anyád. Miért ölted meg?* – Michael mögöttem ballagott de nem néztem hátra, mint mindig szoktam, amikor így próbálok vele kommunikálni, hogy szemeiből kiolvassam az igazságot, és hogy nyomatékosítsam a kérdésem.
Csak felfelé haladtunk látszólag néma, nyomott csendben.
*Nem igazán tudom. Olyan gyorsan történt minden. Csak megtettem, pedig nem akartam.* – a hangja a fejemben épp olyan bizonytalan és elkeseredett volt mintha igazából hallottam volna. – Ugye tudod hogy nem bántani akartam – fogta meg a kezemet és állított meg. – Nem vagyok állat aki az anyját is képes megölni.
- Tudom hogy nem akartad. *Gondoltam.* - Tettem hozzá még magamban de már mélyen a szemébe bambultam: *Ráadásul tudom, hogy változik át egy angyal. Akarnia kell annak a bizonyos angyalnak, szó - mi szó rájöttem.*
Mosolygott egyet majd elengedett. Így folytathattuk az utat.
*De azért jobb lenne egészben is hallani a történetet valamikor. Mert kissé azért zavaros.*
*Ha ennek az egésznek vége lesz, ígérem mindent elmondok…*
…*de előbb Mary*… -fejeztem be helyette.
Csak sétáltunk, már tényleg néma nyomott csöndben, de a Mary kereső akcióval kapcsolatban egy valamit nem értettem… Miért pont ide jöttünk? Tudom, tudom, mert itt találkoztam vele utoljára és Ronee is itt akart… megölni. De még is, miért jöttünk ide? Azt gondoljuk, hogy talán itt lesz vagy hagyott valamilyen nyomot vagy csak… nem is tudom.
Félelem fogott el amint a legfelső szintre léptem, megremegtem és kissé el is szédültem. Eddig ez volt a legbiztonságosabb hely számomra, de most már… úgy látszik pont nem ez az.
- Menjek elől? – ismét megfogta a kezemet de, most már az ujjai nem a felső karomat szorították, hanem lejjebb a csuklómat simogatták.
Megráztam fejem majd hanggal is kísértem – Nem. Nem kell…
Elindultam a lépcsőtetejétől a bal oldali ajtóhoz mely a miénk volt. Nem nagyon érdekelt hogy zárva van-e vagy sem, mert ha igen itt van mögöttem a kulcstárasom, és majd ő kinyitja nekem.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Michael mosolygott, ez fura mód melegséggel öntött el, nem néztem hátra, de így is hatott rendkívüli ereje mellyel könnyedén, még a legnagyobb veszélyben is képes megnyugtatni és boldoggá tenni.
Már az ajtó előtt álltam, amikor észrevettem résnyire nyitva van… szóval nincs zárva. Az ujjbegyeimmel szépen végig tapogattam a kilincset, de nem akarta benyomni…
Dejavu… ez… ez… ez már furamód megtörtént velem. Ronee. Amikor… - kesze-kusza gondolatok. De tudtam, most már eleget szenvedtem s magamban felordítottam „Nyissd már ki!” S azzal teljes erőmből belöktem...