14. rész: Félidő 1. "Ne ítélj el..."

14. rész 1.
Félidő

"Ne ítélj el…"

Michael arca elkomorult és megállt. Tudta ki Mary, nem lep meg ő mindent tud rólam, ellenben velem, aki szinte semmit se, mégis halálszerelmes vagyok belé. De Mary, ő hol van? Nem tudok róla semmit se. Ha valami baja esett miattam azt soha nem bocsátom meg magamnak. Bajba keverem, kockáztatom az életét és az átváltozását, szép kis barát vagyok, mondhatom. És Michael? Ő hogy vélekedik Mary –ről? Ugye nem bízik, abban hogy átállok hozzá és Mezista leszek, aki öl…
*Ha ebben bízol… Felejtsd el! Nem fogom a társaimat megsemmisíteni, főleg Maryt nem! Mary a családom és NEM BÁNTOM. Ha ezért le kell szúrnotok, tegyétek, de én egy Cupidót se, egy Mezistát se… Se más lényt nem bántok. Még ha te kéred, akkor se. Nem vagyok gyilkos!* – akadtam ki gondolatban, de tudtam hogy hall és ez volt a lényeg. Az hogy tudja nem ölök, én nem vagyok bérgyilkos, mint Ronee, vagy ő…
Ebbe még bele se gondoltam, ő mennyi magamfajtát ölhetett meg, és én is csak azért élek még, mert szeretem és ő is engem, eddig még. De ő gyilkos az én népem gyilkosa, hogy lehetek ennyire buta egy Mezistába szerettem bele…
Michael elindult, de már emberi tempóban. Nem tudtam kivenni tartásából, arcából és szeméből mit gondol arról, amit neki sugalltam. Aztán valami miatt úgy éreztem nekem is el, kell indulnom így emberi tempóban sétáltunk egymás felé a baromi hosszú folyosón. Mint ha kilométerekre lett volna tőlem.
*Nem vagyok gyilkos!* – először azt hittem az én előbbi szavaim zengnek még bennem, de aztán hallottam mást is – *Vagyis jót nem ölök.*
*Ezt hogy értsem? Engem nem ölsz meg, de mást igen?*
*Nem! Csak egyszer öltem akkor is angyalt, de rájöttem ez nem nekem való, én nem tudok, úgymond jó lényt ölni. Én nem… nem bírom. Így csak vámpírokat ölök* – valamiért tetszett a válasz, de több bökkenő is volt ebben:
*És engem miért vállaltál el, ha nem ölsz jót.* – ez volt az első és legfontosabb.
*Ez bonyolult. Nem értenéd.* – ez viszont nem tetszett.
*Próbáld meg.*
*Ne ítélj el…*
*Michael. Nyisd már ki a szemed! Halálosan beléd szerettem, csak te létezel a számomra, és persze Mary. Ha meglátlak, vagy meghallom a hangod, vagy csak felemlegetnek, én nekem már rögtön kiugrik a szívem a helyéről, vad ütembe kezd, amit nem értek, a végtagjaim elgyengülnek, s nem vagyok képes mozogni s nem hogy egyhelyben állni. A csókjaid után kiszárad a szám és úgy érezem, hogy nem kapok levegőt. Ha csak rám nézel jobbá tetted a napom. S ha néha úgy érzem a nyomorúságtól megfulladok, te mindig feltűnsz és megmentesz. Szeretlek, értsd meg! Ezek után bármit is, mondhatnál nekem én akkor is, szeretnélek. Mert te vagy az életem, és az is maradsz. Meghalnék érted Michael. Érted? Mert szeretlek.*
Már alig 5 – 6 méter volt köztünk, de úgy éreztem egy örökkévalóság, bár a kiborulásom után lehet, hogy már ő nem szeret, mert ráött milyen nyálas ragaszkodó bolond, idióta vagyok.
*Madison. Nem akarlak bántani, soha nem is akartalak. Nem vagyok bolond és te se, ennek így kellett történnie, mert ezt mi így akartuk. Szerelmesek akartunk lenni és megtaláltuk egymást az csak a sors elcseszett tréfája, hogy egymás ellenségei vagyunk. De engem ez nem érdekel, mert csak te számítasz nekem. És ha kell akár az egész Mezista csoport ellen, szembeszállok, hogy veled békében élhessek. Te hoztál ki a kómámból, te tanítottál meg újraélni, még ha nagyon kevés időt töltöttünk is együtt. És az a szomorú igazság én többet akarok, veled lenni mindig és mindenhol, melletted hogy megvédjelek, elkapjalak, ha úgy támad kedved, hogy kiugrassz egy ablakból. És szeretni akarlak, úgy ahogy még senki mást.* – a szívem újra. Damm –damm és ismét… végtagjaim gyengülnek és kótyagos a fejem.
*Látod így hatsz rám.* – és odaért hozzám. Végre! Átölelt és megszorongatott. – Csókolj meg! – kértem tőle már hangosan.
- Nem lehet! Nem akarlak elgyengíteni még jobban. Nem tehete…
- Csókolj meg! – *Nem létezik rajtunk kívül senki. Csak mi vagyunk. Gondolj, arra hogy emberek vagyunk és…* - Csókolj meg! – folytattam már hangosan.
Szenvedő arccal lenézett rám:
- Nem tehetem – suttogta.
- Kérlek! – bociszemekkel néztem rá – Fuldokol! Ments meg!
- Ne kérd ez…
- Michael kérlek!
- Nem! – mondta, de nem tolt el magától. Nem. Inkább közelebb húzott. Aztán közeledett az ajka is, és amikor már azt hittem ellenáll a józan eszének… : - Nem! Nem! Nem! Nem érted? Nem tehetem! Nem bánthatlak! Én ugyan annyira szeretném, de nem lehet. Nem tehetem. – és eltolt.
- Kérlek, ne nehezítsd! Szeretlek. Tudod. Épp ezért nem tudlak bántani. Nem bírlak elgyengíteni. Nem! És te nem lehetsz ember soha.
- Nem tilthatod meg. Az én életem! Az én döntéseim! És miért ne lehetnék ember? Miért ne lehetnék egy egyszerű lány?
- Ugyan már te is tudod, hogy te soha nem lehetnél egy egyszerű emberlány. Te túl különleges vagy. Nem lehetnél soha se az. És ha mégis azzá változtatnálak, gondolj bele mennyien vágynának a halálodra és emberként elég könnyen el is intézhetnének.
- De te ott lennél, hogy megvédj!
- Nem vagyok Isten, még ha úgy is gondolod. Nem tudnálak mindig megvédeni, nem vagyok mindenható, csak egy Mezista.
- A legjobb Mezista – tettem hozzá humorosan.
- Te meg a legjobb Cupido. Mondom, hogy összefogtak ellenünk az égiek. Nem akarják hogy együtt legyünk.
- De mi valahogy még is együtt maradunk. Ugye?
- A világ minden kincséért se hagynálak el, csak ha te kérnéd. – lenézett ismét rám, de olyan szenvedéllyel hogy egy pillanatig azt hittem nem bírom ki, és odahúzom és megcsókolom.
- Megnyugodhatsz én ilyet, nem kérnék soha tőled. Nem vagyok bolond, se mazochista. – újra megölelt, de forróban, mint eddig bármikor. Édes kókusz illata melengette a szívem és boldog voltam. Nem féltem, csak boldog voltam.