Leelan: A szív fájdalma

(második beküldő: Leelan)

A szív fájdalma

A kert magánya – Marie Marel

Régen-holt szőke leány emléke
kapaszkodik a tört kerítésbe.
A lécek közt halvány dallam suhan,
mint elhaló, fájó zongora-futam.

Kondul a szélben a falu harangja.
Óh, hol van a lányka emlék-alakja?
Fű között rejtezik lába nyoma,
pihenni vágyik a kis pocsolya.

Roskad a pad már: nincs kinek állni.
Nem fog a lányka szerelmet várni.
A falon tétova borostyán matat,
lehull a csöndben a fáradt vakolat.

Ajánlom

Kiscicám, sok sikert az anyasághoz!

– drága gazdid –

Tabitha Palmer idegesen szemlélte az udvart a hatalmas háza ablakából. Bár, nehezére esett átlátni a piszkos, évszázados porral belepett, egykor áttetsző anyagon, de a dühe erőssé tette, áttetsző testét megszilárdította, és sikerült egy pár centis sávról eltűntetni a mocskot.

Gyűlölte a birodalmának az elhanyagoltságát, de nem tehetett ellene semmit sem.

Az előző lakók, akik alig laktak pár napot az új házukban, rég kikapcsoltatták az áramot, és Tabithának nem volt elegendő ereje-, amit a villámokból nyert mostanság-, hogy nagy erőfeszítéseket tegyen, mint például a nagytakarítás.

Szomorúan fordult el az ablakpárkánytól, és végignézett a hatalmas előcsarnokon. Az egykor gyönyörűen fényesre suvickolt márvány rég megkopott, kiment belőle az arany erezet. A falak ugyan frissen voltak festve, de azokat is vékony porréteg takarta. Az eredeti bútorzat fehér lepedővel lefedve dohosodott, és várták, hogy egy nap valaki felújítsa őket, és újra használatba vegye az antik tárgyakat.

Leugrott a kiszélesített párkányról, majd izgatottan a főbejárathoz tipegett, és várta az érkező új lakókat.

Imádta az újakat.

Igaz, féltékeny volt rájuk, hogy kihasználják a háza adottságait, amit ő nem tudott, de szerette, hogy részese lehet a mindennapjaiknak.

Egyszer beköltözött egy család. Apa, anya, két gyerkőc, és útban volt a harmadik csemete.

Figyelmesen követte az életüket, mindent lejegyzett magának, annyira új volt neki ez az egész.

Az ő szülei nem ilyenek voltak.

Az ő családja Maryből, a nevelőnőjéből, a kishúgából, és Leeből, az Ázsiából bevándorló képzeletbeli barátjából állt. A szüleit jóformán nem is ismerte. Nem sokat voltak otthon, mindig külföldön tartózkodtak, vagy ha néha hazalátogattak, elhalmozták őt és a húgát ajándékokkal, majd elküldték a lányokat egy vidéki rokonhoz.

Igen, a beköltözött család semmiben sem hasonlított az ő családjára.

Szeretet. Ez jellemezte a légkörüket.

Tabby kíváncsian várta az újakat.

Vajon most is egy család jön majd?, gondolkodott Tabby.

A szellem annyira el volt foglalva a nosztalgiával, hogy nem volt ideje arrébb ugrani a kicsapódó ajtó elöl, reflexszerűen az arca elé emelte a kezét, és várta a becsapódást, és a fájdalmat, ami nem következett be. Az ajtó átsiklott szellemtestén, de a fal nem úszta meg. Vakolat hullott le a kilincs becsapódásának nyomán, és porfelhő szállt fel.

Remek.

A fickó, aki mély benyomást gyakorolt a házra, félvállról nézett csak az okozott kárra.

Tabitha morgó hangot hallatott, és mentális energiáit felhasználva hangosan becsapta az ajtót. Még a keret is beleremegett.

Az érkező nemtörődömséget mutatva megfordult, arcán unalom tükröződött.

Tabitha majd’ felrobbant mérgében, a fogait csikorgatta, és szitkozódni kezdett, amit persze csak ő hallhatott.

A pasas a széles, márványoszlopokkal kirakott lépcső felé vette az irányt.

Mindent kritikus szemmel méregetett, finnyásan végighúzta hosszú ujjait a poros korláton, és ingerülten tekintett a porban hagyott lábnyomaira.

- Mit is vártam? – tette fel magának a költői kérdést az idegen, majd ruganyos léptekkel felindult az emeletre.

Tabby gyorsan utána siklott mielőtt még valamit elrontana a házában.

Mindig is kényesen ügyelt arra, hogy az évszázadokkal ezelőtt épített kastélyban senki se tegyen kárt, a huligánokat, részegek, hajléktalanokat mindig elkergette, véges energiáit nem sajnálva próbálta helyrehozni az esetleges károkat. Erre idejön ez a férfi, és hazavágja a falát. Mit képzel magáról?!

Az idegennek megcsörrent a telefonja.

A szellem már látott ilyet, a legutolsó lakóknak is volt már hasonló készülékük, de azok sokkal behemótabbak volt ennél a kis ezüst ketyerénél.

- Igen, tessék? – szólt bele a férfi mély, erőteljes hangján. – Steve, ez csak valamiféle vicc, ugye? Ez a ház kész roncs, jobb helye lenne neki a Casperben, mint Chicago külvárosában, ember! Hol találtad?! – huppant le a lépcsőfordulóban elhelyezett szófára. – Hé-hé, tudom, hogy jó áron vetted meg tőle, de én sem tudok csodákat művelni, a foglalkozásomat tekintve üzletember és építész vagyok, nem pedig Isten!

- Rohadék! – sziszegte Tabitha.

- Figyelj, biztos, ezt akarod? Láttam a környéken jobb állapotban lévő kúriákat, talán azokkal kevesebb lesz a probléma, mint ezzel… – Hosszabb szünet következett. – Jó, rendben, akkor holnap várom az embereidet. Ja, és Steve, szemét vagy, csakhogy tudj róla.

A férfi belecsúsztatta a nadrágja zsebébe a készüléket, majd hátradőlt, és magasból is felmérte a terepet.

Tabby újabb csapással sújtotta a fickót, erősen a szófa vékony lábára koncentrált, ami hangos sóhajjal adta meg magát a férfi súlyának, összecsuklott.

Tabitha gonosz mosollyal az arcán nézte a férfi bosszankodását.

Harc, hát legyen harc!

Tabitha a kukkoláson kívül egy dolgot szeretett jobban: a lopást.

Emberi életében tisztességest, törvénytisztelő polgár volt, de hetvenkét év szellemlét után rájött, rosszalkodhat egy kicsit.

A ház legújabb tulaja, miután megbuherálta a vízvezetékeket, és kerített pár szál gyertyát, elindult fürödni.

Tabby kihasználta ezt az időt, beszökött a fürdőszobába, és a fickó levetett dolgaihoz libbent. A kupacból előhalászta a nadrágját, annak zsebeit átkutatva megtalálta a fickó mobilját és a tárcáját. A telefont el teleportálta a kamrájába, a tárcát pedig megszabadította az aprótól, és ezt is a készülék után küldte.

Imádta a csörgésüket.

A pénztárcában volt készpénz, nagy címletek, persze, városi, gondolta megvetően Tabby. De nem pénzt keresett, hanem igazolványokat.

Meg is találta.

Declan Chase O’Neill, 38 éves, New York-i születésű. Az igazolványon egy morcos arc bámult vissza rá, markáns, megnyerő arc, görbe orr, mintha többször törték volna már be, és ezt a gyanút támasztotta alá az álla és a bal orcáján végigfutó halovány vágás. A szeme őrjítően kék. A haja a borzas, kócos, hullámos, égnek meredő merész keveréke volt, ami mélybarna színnel ötvözött együttes tette ki, hogy bárki, aki elmegy mellette, legszívesebben belefúrta volna a tenyerét.

Nem volt tipikus szépfiú, a szemén látszott, csak egy oroszlánszelídítő merne két méteren belül tartózkodni vele egy légtérben. Vagy egy öngyilkosjelölt.

Tabby visszacsúsztatta a pénztárcát a nadrágba, majd a férfi nyitott bőröndjéhez lépdelt. Abban is kutakodni kezdett. Ruhákon, egy építészeknek szóló magazinon kívül nem talált semmi érdekeset sem benne. A ruháin látszott, gazdag ember hordja, a legfinomabb selyemből készültek az ingek, ráadásul méretre szabva, mint a nadrágok.

A tíz évvel ezelőtt itt élők modernizálták pár szobát, például zuhanykabin volt a leglátványosabb, de ezen kívül felújítottak pár fürdőszobát – a negyvennyolcból négyben volt zuhanyzási lehetőség-, a konyhát is átrendezték.

Tabitha átlibbent a pulthoz, és jobban szemügyre vette az otthagyott ékszereket. Egy férfias nyakláncot, és az azon átfűzött gyűrűt. A maradék energiáit felhasználva a magasba libbentette, forgatta őket. Tekintete megállapodott a gyűrűn.

A szemei stoptábla méretűvé kerekedtek, mikor meglátta a fekete drágakőbe vésett mintát.

Ez. Nem. Lehet. Igaz.

A kőbe bonyolult tekergőző mintákat véstek, aprólékosan, de éppen kilehetett venni belőle egy alakot. Egy kígyót, ami a saját farkába harap. Ez volt az a jel, amit a gyilkosa is viselt!

A zuhanyzó ajtaja kinyílt, pára áramlott ki belőle, ami pillanatokon belül megtöltötte az egész fürdőszobát. Tabitha lenyúlta a gyűrűt is, majd megkövülten bámulni kezdte a férfit.

Élete húsz éve alatt nem volt dolga férfival, de az anatómiájukban kiismerte magát,- lévén, hogy orvosnak akarták a szülei-, és minden kétséget kizáróan ez a példány volt az, aki méltón elnyerhette a Tökéletes Férfi díját.

Tökéletes volt.

Izmai kidolgozottak voltak, hasán lévő kockák, mint táblás csokoládé, karjai feszesek és vastagok, lábai a végtelenségig nyúltak.

Tabby beszívta az alsóajkát, úgy tanulmányozta a férfit. Declant.

Viszont egy dolgot elfelejtett, vagy az elméje direkt nem vette számításba a bal mellizmán lévő jelet. Ugyanaz volt, mint a gyűrűjén.

Declan a csípője köré tekert egy törölközőt, miután észrevette, valaki járt a fürdőszobában. Ennek nem voltak látható jelei, de mégis… Érezte, nem volt egyedül, mintha valaki figyelte volna, míg zuhanyozott. Mikor elzárta a zuhanyt, és kilépett, senkit sem látott.

De érezte.

A pulthoz ment, és felvette a nyakláncot, amin a családi hagyományok szerint egy gyűrűnek kellett volna lógni, de nem volt rajta. Újra körülnézett, de továbbra sem látta behatolás nyomát.

Benézett a pult alá, átvizsgálta a levetett ruhadarabokat, de csaknem találta.

Hol a pokolban lehet az az átkozott?!, morrant fel erőszakosabb éne.

Tovább kereste, de csak nem akadt a nyomára. Végül felöltözött- egy sötétkék melegítőt és egy szürke pólót kapott magára-, majd kilépett a fürdőszobából.

Sehol senki.

Mivel a szobák nem voltak használható állapotban,- jelenleg- ezért kiment a kocsijához, a hálózsákért.

Végül úgy döntött, lehet, jobb lesz, ha ma éjjel az autóban alszik. Ki tudja, lehet, hogy a csótányokon és patkányokon kívül egy szellem is lakik a házban.

Hátradöntötte a hátsó üléseket, majd kirázta a hálózsákot, bezárta az ajtókat, majd lefeküdt a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető fekhelyre. Végül is, aludt már rosszabb helyeken is…

Másnap korán ébredt, felöltözött, majd elugrott a városba reggelizni. Végül felhívta a takarítónőjét, hogy szervezzen be még párnőt, és takarítsák ki a kastélyházat.

Délután a terveket egyeztette az építészekkel.

A régi kastélyházat két éve az apja vette meg, és az üzlettársa, Steve, pont ezt nézte ki egy hotel helyszínéül. Csakhogy Stevenek igen érdekes elgondolásai voltak, hiszen, ha még fel is újítják, akkor is ijesztő maradna a gótikus jegyeivel, ólomablakaival és a vízköpőivel. De kettejük közül Steve volt az, aki jobban értett a helyszínek kiválasztásához. Declan csak vezette az építkezéseket, aztán beindította a vállalkozást. Számtalanszor csinálta már ezt, mégis, tudta, ez az épület valami miatt különlegesebb, mint a többi.

Újra elérkezett az éjszaka, de a mait egy szépen rendbe hozott, tiszta, porcicátlanított szobában tölthette. Drága takarítónője és a rokonai csodákat műveltek, bár, még mindig tartott, hogy az éjszaka felzabálják a patkányok és a csótányok bandája.

Az ágy friss anyagokkal volt letakarva, bár még mindig érezte a dohos szagot. Átitatta az egész házat.

Az ágyban fekve a plafont bámulta.

Kisfiú korában mindig is félt az éjszakáktól, főleg, hogy az apja nem tartózkodott ott olyankor. Sokszor késő éjszakára tette az Oroburus találkozókat, annak a rendnek a találkozóját, amihez Declan is tartozott- születésétől fogva. Az alapító tagok fiúgyermekei automatikusan léptek be, és csak halál esetén lehetett végleg kiszállni, ami igazán nagy szívás volt.

Ez egy különleges, titkos társaság volt, még a középkorban alapították Romániában. Eredetileg azért jött létre, hogy a természetfeletti erők emberek feletti befolyását csökkentsék, de a cél azóta megkopott. Ezek az erők megfogyatkoztak, jó páran el is tűntek. A társaság csak felszínesen működött már, amit Declan nem is bánt, őszintén szólva kételkedett, hogy bármikor is léteztek ezek az élőlények, de amíg nem akarták kényszeríteni bármire is, addig megteszi azt a szívességet, viseli a nyakláncot.

Odalent kicsapódott egy ajtó.

Declan mélyen felsóhajtott, majd kikecmergett az ágyból, és elindult megnézni, mi is történt odalent.

A barátnője.

Julia állt a hatalmas előcsarnok közepén, kezében egy kézitáskával, mögötte egy nagy, rózsaszín bőrönddel.

- Édes! – sipította a nő, és a nyakába ugrott. – Annyira hiányoztál már! – vinnyogta magas hangján.

- Te is nekem, Julie – ölelte magához a lányt tetetett lelkesedéssel. – Mit keresel itt, nem úgy volt, hogy New York-ban leszel egy hétig?

- Úgy volt, de nélküled nem volt az igazi! – húzta magához egy forró csókra Julia.

☆☆☆

Szellem Tabitha fel-le keringett az udvaron. Az sötét, balzsamos éjszakát villámok fénye törte meg, Tabby kacagva suhant a füvön, szinte érezte a talpa alatt lévő fűszálak csiklandozását-, ami persze lehetetlen. A villámokkal feltöltődött, amire most nagy szüksége lesz, ha meg akar testesülni Declan előtt. Ez egy olyan állapot, mikor láthatóvá válik az emberek előtt, szilárd testet ölt, de nem érez. Ha alaposan feltöltődik, akkor sokáig fent tudja tartani ezt az állapotot- kábé két óra erejéig,- és még lesz annyi energiája, hogy elhagyja a kastély területét.

Ezért járta el a most a táncát.

Teste körül táncolt a fekete köntöse, hálóingjének kivillant sötét szatén anyaga, ahogy körbe-körbepörgött a pázsiton. A dörrenések olyanok voltak, mint a dobok, a fák susogásából kihallotta a pánsíp hangját, ő pedig egy rég elfeledett jazzszámot énekelt.

Na igen. Nem csak Declan miatt táncolt, ő maga is élvezte a mai éjszakát.

Később, mikor elült a vihar, visszarebbent a házba, a titkos fészerébe. Régen ebben a szobában lakott Mary. A nevelőnőnek különlegesen berendezett szoba dukált, a plafonról padlizsán lila színű drapéria lógott alá, ágyát sötétlila ágytakaró fedte, maga az ágykeret valamikor bronzos árnyalatban játszott, de mára megkopott már. Az ágy mellett, kétoldalt, éjjeliszekrény, egy író- és fésülködőasztal, egy nagyméretű szekrény jelentette a többi berendezést. A falnak méregdrága festmények porosodtak, amiket Tabitha legszívesebben kidobott volna, mert a szüleire emlékeztették, de nem tette. Innen nyílt egy kis fürdőszoba, a másik ajtó a padlással szemben helyezkedett el, és osztoztak meg a szűk folyosón.

Az egész szoba ki volt takarítva, ezt az egy szobát tartotta rendben csak Tabby, de még ennek az egynek a kitakarítása is elvitt egy hetet.

Tabitha az íróasztalhoz lépdelt – spórolt a lebegéssel elvesztegetett energiákkal, - felfeszegette az egyik mély fiókot, majd kupászkodni kezdett. Volt abban minden. Pénzérmék, mobilok, elkobzott festékszórók, üvegek, igazolványok, gyerekjátékok, női holmik, ollók, tűk, és végül egy dobozban az égszerek és a drágakövek.

Felpattintotta a zárat, majd a tartalmát az asztalra szórta. Ellopott karkötők, gyűrűk, fülbevalók, gyémánt mandzsettagombok. Voltak közöttük olyanok is, amik még a családjáé voltak. Aztán megtalálta, amit keresett. Egy csicsás, drága nyakláncot. Az antik ékszer ovális alakú volt, ezüstből készült, és a közepén egy hatalmas zafír lógott. Belseje üreges volt.

Ó, igen, gondolta Tabby, az egykor a halálát okozó ékszer, most talán visszaadhatja az életét, vagy legalábbis a nyugalmát…

Tabitha besomfordált a férfi kiválasztott szobájába, ami régen az övé volt, és letelepedett az ablak alá, a szófára.

Figyelte Declan egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasát.

Még a titkos szobájából is hallotta a mellette fekvő nő rikácsoló, magas hangját. Egyáltalán nem illettek össze.

A mellette fekvő nő, Julia, magas volt, vékony alkatával nem igazán passzolt a felfújt melle, ami kilátszott a takaró vékony szövete alól.

Nagyon sokat változott a férfiak érdeklődési köre, mióta ő meghalt.

Az igaz, hogy már a húszas évek vége felé is gyakran választottak a férfiak ilyen típusú nőket szeretőnek, na de egy egész életre?

De kétségkívül szép teremtés feküdt az ágyban.

Végignézett szellemalakján.

Érte már az életben sem voltak odáig, apró termete és törékeny alakja, beteges színe taszította az udvarlóit.

Komolyabban egyetlenegyszer érdeklődtek utána, és azt is megbánta. A szeretett férfi ölte meg őt. A nyakláncért, ami most a szófa bársonnyal bevont huzatán pihent. Utólag rájött, bár ilyenkor könnyű okosnak lenni, Russel csak az ékszer miatt kezdett ki vele. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy azt gondolhatta, a különleges szemei vonzották a férfit? Az intellektuális természete? Vagy a munkájából adódó izgalmas élet?

Buta, buta, buta Tabitha!

Csak remélni merte, nem fogja taszítani Declant, ha meglátja. Azt nem bírná elviselni, ha az első megtestesülése szívrohamhoz vezetne…

Julia hajnalban kibújt az ágyból, majd a fürdőszobába osont, aztán elhajtott a háztól.

Itt az idő, gondolta Tabby.

☆☆☆

Declan Julia cirógató mozdulataira ébredt fel, bár az érintése szokatlanul fagyosnak hatott. Talán a fűtés romlott el…

Csodálkozva, hogy még itt találta a nőt, csukott szemmel húzta magára a Juliet, majd hevesen megcsókolta. Barátnője megdermedt a karjai között. Itt valami baj van…

Declan ijedten lökte le magáról az idegen nőt, aki élesen felsikoltott a heves reakciójára.

- Mi a… Hogyan került ide? – kapta maga elé a takarót Declan, mikor rájött, meztelenül ül az ágy szélén. Idegesen a hajába dúrt.

- A ház tulajdonosa – hangzott a válasz a padlóról.

- Hogy mi? Azt hiszem, nem hallottam kristálytisztán.

- Talán fel kéne keresnie az orvosát – mondta az idegen.

Declan végignézett a lányon. A húsz év körüli, egy ötvenöt magas lehetett, törékeny és nagyon-nagyon sápadt színe volt. Ében hajára elszáradt levelek ragadtak, köntöse széléből hiányzott egy vékony sáv. Elszakadhatott. Különleges, ferdevágású szeme alatt lila karikák voltak láthatóak, szeme zafír színben játszott.

Elvarázsolta a betolakodó.

És még fel sem mérte a teste többi részét.

A hálóing lenge anyaga alatt kirajzolódtak a domborulatai, alig takarta el a combját a ruha. Még a köntös ellenére is alulöltözött volt. Nem is kicsit.

A hosszú hallgatást a lány törte meg:

- Na jó, nem szeretném sokáig pazarolni mindkettőnk fogyó idejét. Segítenie kell, én…

- Már ne haragudj, kislány, maximum abban segítek, hogy megkeresd a szüleidet…

- Hogy mondja? – tágultak stoptábla méretűvé a lány szemei. – Ki kérem magamnak, hölgy vagyok, és nem kislány! – fintorgott.

- Oké, legyen, de most áruld el, hogyan jutottál be ide?

- Már nagyon hosszú ideje ki sem mozdultam a birtokról… – kezdte.

- Aha, szóval itt csöveztél? Sajnálom, de itt nem maradhatsz, építkezések lesznek.

- Hogy miiiiiiii? – sipította. – Nem! Ez az én birtokom, itt nem lesz semmiféle építkezés! Az kizárt! – süvítette, majd járkálni kezdett a szobában.

- Ez nem a te birtokod, ez az épület és a földterület a Smith & O’Neill cég tulajdonában van!

- Az enyém! És nem lesz itt semmiféle átépítés!

- És megmondanád, te ki vagy? – kérdezte idegesen Declan.

- Tabitha J. Palmer, az, aki mindjárt ki fog dobni innen téged! – kiáltotta Tabitha, majd a teste… eltűnt.

- Mi a franc?! – nézett körül.

De a kísértetnek tűnő valami nem törődött vele, egy gőzmozdony sebességével átsiklott a testen egy huzatszerű valami.

Furcsa, borzongató érzés volt, mintha pókhálóba futott volna.

Ekkor egyenes felé szállt egy antiknak tűnő váza, kikerülte, a tárgy hangos csattanással tört ripityára a falon. A vázát követte a poggyásza, aztán Julia cuccai, míg végül kiszorult a szobából. Az ajtó hangos csattanással csukódott be az orra előtt.

Már meg sem lepődött.

Az apja tanításai még mindig élénken éltek benne, bár nem hitt bennük, de most mégis igaznak bizonyultak.

Egy szellem.

Egy igazán csinos szellem lakik a kastélyházában.

Gyors magára kapkodott pár ruhát, hogy ne meztelenül álldogáljon, majd az ajtóhoz rohant, és megpróbált bejutni a szobába. A zár nem engedett. Nekifeszült az ajtónak, de az meg sem moccant. Mikor már majdnem feladta, hirtelen kinyílt az ajtó.

Gyanakodva beljebb lépett, de nem látta a nőt. Nem érezte.

Kifordult a szobából, és meglátta a lépcsőn ücsörögni a fekete szépséget. Újra teste töltött, fejét szomorúan lehajtotta.

Declan nem bírta ki, a lány mögé lépett, és megérintette selymes, hosszú haját. Tabitha megborzongott, mint ő.

Leült Tabitha mellé a lépcsőre.

- Nem engedhetem, hogy bárki is átépítse a házamat! – szipogta megtörten. – Vigyáznom kell rá…

- Alkut ajánlok, Tabitha J. Palmer, ha segítek neked, szó nélkül hagyod az átalakítást, és nem kísértesz itt többet.

A nő sátánian felkacagott.

- A házam értéke nem kompenzálja a szívességedet – A lány elhallgatott, gondolkodott, majd a nyelvével csettintett. – Jobb ötletem van. A tiéd a ház, cserébe bármit megteszel nekem! – jelentette ki határozottan, mintha már tudná az alku kimenetelét.

Most Declanen volt a sor, hogy felnevessen.

- Mit tudsz velem tenni, ha nemet mondok? Kidobsz, halálra ijesztesz, vagy újra megdobálsz?

- Nem tudod, hogy mire vagyok képes! – morogta Tabitha.

- Ebben igazad van – egyezett bele Declan. – Jó, legyen, de miben is kell segítenem neked? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Élni akarok!

Szerzői megjegyzés

Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok, és részt vehettem a pályázatotokon. Első ilyen művem, igazából egy történetemnek az átírt eleje. Ezért nem tudom behatárolni, milyen kategóriába is tartozik ( novella, elbeszélés, vagy valami más?). Remélem, nem nagy gond, de szerintem, már csak a szellem miatt is, de passzolt a vershez. Sajnálom, hogy nem küldhettem el tovább, úgy tisztább lett volna a történet.

Még egyszer nagyon nagy köszönet Nektek!

Pontok össz átlaga:

1. Idomulás a vershez: 9

2. A sztori maga: 10

3. Helyesírás: 8

4. Leleményesség: 10

5. Költőiség: 8

6. Cím: 8

7. Forma, tördelés: 9

8. Izgalom faktor: 10

9. Terjedelem: 10

10. Értelmezhetőség: 9

Végső pont átlag: 9.1

Vélemény:

Kedves Leelan!

Nem tudom hol is kezdjem, ez a novella volt az egyik kedvencem :) Ami azt illeti azt írtad, hogy az egyik történeted eleje ez a „részlet”. Szívesen elolvasnám a többit is, ha úgy gondolod. Egyszerűen, mikor olvastam nem tudtam letenni, már hajnal fele járhattam és még akkor se hagytam abba. Vártam, hogy mi jön még ez után. A téma tökéletesen passzolt a vershez, te is inkább a misztikus részét kaptad el a dolognak s inkább az érzelmekre mentél rá. Igazán tetszett Tabitha neve és alakja, olvastam már ez előtt is szellemes írásokat, de ez volt eddig a legjobban ábrázolt. Szépen felépítetted a történetet és a végét is jól megoldottad, mert ugye a szellemrománcoknak az a legnagyobb bökkenőjük, hogy a szellemek újra nem igen lehetnek emberek, viszont te ezt tökéletesen elővezetted és csattanósan hagytad abba ezért mondtam, hogy szeretnék még. :) Sok kérdést vet fel. Újra ember lesz? Megbízhat a férfiban?

Az is kifejezetten tetszett, hogy olyan volt a külseje, mintha egy könyvet olvasnék. Az írók nem igazán szoktak arra ügyelni, hogy végső soron hogyan is fest a történetük, bíznak az írásuk tökéletességében, de ugye egy könyvnek először a borítóját látjuk. :D

Oké most akkor egy kis építő kritika, hogy miért annyi az annyi.

1. Idomulás a vershez: Érzelmileg teljesen tökéletesen idomult, de voltak néha ürességek én beleírtam volna a pocsolyát, a harangszót vagy a zongora futamot, hogy legyen benne valami, ami száz százalékig a vershez köti.

3. Helyesírás: Voltak kisebb- nagyobb hibák, végződések, különírt szavak, amiket egybeírtál. Égszereket írtál a Ékszerek helyett és félre gépelt szavak, de irdatlan mennyiségbe azért nem volt, ezért nem húztam ki pirossal. Tanácsom: Kérj meg valakit, aki ellenőrzi az írásod, mert az ilyeneken az író és Word is átsiklik.

6. Cím: Nehéz jó címet kitalálni, de törekedni kell arra, hogy a történethez kapcsolódjon és felkeltse az érdeklősét. A te címed jó, de lehetett volna jobb is. A szív fájdalma olyan mártilkodásra hajt, de nem rossz. :)

7. Forma, tördelés: Mint mondtam a külseje szinte tökéletes, szépen megszerkesztett csak a három rész hiányzik belőle Bekezdés, Tárgyalás, Befejezés és az, hogy a sorok végét nem húztad ki a margóig.

10. Értelmezhetőség: Egyetlen egy mondat volt a történetbe, ami egyikőnk számára se volt érthető. Ez pedig: ”ami mélybarna színnel ötvözött együttes tette ki”. A szövegkörnyezetébe valahogy nem illek, de ezen kívül nem volt értelmezésbéli hiba.

Szóval, amiket az előbb megfogalmaztam neked, azok csekély mértékű hibák, gyakorlással és bétával kiküszöbölhetők. Csak gratulálni tudok hozzá, mert egyszerűen tökéletes lett. Nem is tudom, hogy mit tudnék még mondani. Tetszett, ahogy fogalmaztál, a költői eszközöket is szépen, fukarság nélkül használtad. Visszatérve már kétszer, de most harmadszorra is megemlítem, szívesen olvasnék még ebből a sztoriból, ha úgy gondolod, elküldheted nekem és én véleményezem is. :) Köszönjük, hogy részt vettél a pályázaton.