A kert magánya - Bezárva lenni
A kert magánya - Bezárva lenni
Álmodtam egy világot,
Amelyben csillagtalan
volt az éj.
Amelyben a napsugár
nem jön el.
Melyben vörös a Hold,
És hideg.
Nagyon hideg van.
Történetem kezdetén, én, a főszereplő, Clair Smile, Észak-Angliában egy kis faluban laktam, ami igazából annyira nem is lényeges, de nevezzük most csak North-nak. Sűrű, szőke hajam volt, fehér bőröm és kék szemem. Nagyon sok barátom volt, népszerű voltam, de azt hiszem, nem éreztem magam felsőbbrendűnek ezért. Kitűnő bizonyítvánnyal vittem végig a gimnáziumot. Halasztani akartam egy évet a fősuliból, hogy pihenni tudjak egy kicsit és elvégezzek egy tanfolyamot. Jelentkeztem a tanfolyamra, és fölvettek a fősulira, úgyhogy iszonyatosan örültem. Az egyik barátom meghívott, hogy ünnepeljük meg ezt, és hogy megemlékezzünk az együtt töltött évekről. Mondanom sem kell, hogy beleegyeztem. Emlékszem, nyár közepe volt. Jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk, táncoltunk, ettünk és ittunk. De végül elmúlt az éjfél, és a hajnal, mikor végre-valahára beültünk a kocsiba. Arra is emlékszem, hogy nem kötöttem be magam, és hogy elaludtam. Egy nagy rántást, és hatalmas ütéseket éreztem szemből és oldalról, de mire kinyitottam a szemem, csak homályosan láttam.Aztán megint elsötétült minden.
Mikor felébredtem, még csukott szemmel konstatáltam magamban, hogy nem fáj semmim. Aztán kinyitottam a szemem.. A mentősök már a többiek körül sürögtek-forogtak. Odamentem Jenny-hez, a legjobb barátnőmhöz és megkérdeztem, hogy lett-e valami baja, de nem válaszolt. Akkor a mentőst kérdeztem meg, hátha sokkos állapotban van, de ő sem figyelt rám. Ekkor észrevettem, hogy mindenki sír. Meghalt valaki? Mindenki egy felé néz, talán ott van, pont mögöttem...Hirtelen úgy éreztem, hidegség húzódik a szívem helyén. Hogy nem találom magamat. Ekkor már sejtettem, mi történt, és a látvány megerősítette a sejtésemet. Én vagyok halott (Furcsa, hogy milyen nyugodtan fogadtam a hírt.). A szemeim előtt cipzározták be a hullazsákot. Nem láttam ugyan nagy sebet rajtam, de ez mindent kizáróan az én testem volt. Én pedig itt voltam.
A hullazsák fölé egy a semmiből előtűnő, hosszú fekete hajú alak hajolt. Csontos, fehér kezeit a hullazsák fejrészéhez tette, arcát eltakarta a haja. Aztán gyorsan felemelte a fejét, ezzel látni engedte arcát. Fehér bőre volt, hegyes álla. De nem volt ember. Felsőbb hatalom áradt belőle. Szembogara egyetlen fekete vonal volt, s jégkék írisze szinte elmosódott a szemfehérjében. Szája huncut félmosolyra húzódott. Karmos ujjait elvette a hullazsáktól, s még mindig mosolygott. De ennél mosolytalanabb mosolyt még nem láttam. A szája mosolygott, de arca többi részéből, sőt a testtartásából is hideg közöny áradt. Érthetetlen szavakat mondott nekem, aztán köddé vált, úgy, ahogy jött. Hideg szél borzolta a többiek haját. Egy fekete BMW fékezett le csikorogva a mentőautó mellett: a szüleim. Mindketten sírtak, ömlött a könny a szemükből, mint a záporeső. Újból kicipzározták a hullazsákot, hogy láthassanak. Anyám remegő kézzel simított végig az arcomon, tátogott, de nem szólt semmit, nem tudott megszólalni. Nem akartam, hogy így lássanak. Azt akartam, hogy a szép emlékeket őrizze meg rólam, nem pedig ezt. Az arcom egy merő zúzódás volt, piszkos bőrömet itt-ott felsértette a durva kő. A szemem nyitva volt, a maga puszta kékségével nézett a semmibe (érdekes volt szembenézni a halott önmagammal). Anyám már annyira zokogott, hogy a teste rángott, és remegett, az arca elfacsarodott, elsírt könnyei egykori bőrömre csepegtek. Két ujjával lecsukta a szememet, gondolom, ezzel jobban érezte magát.
- Édes Istenem...édes Istenem...mit vétettünk ellened? Mit tettünk azért, hogy ezzel büntetsz minket? Biztos van valami oka...vagy ez csupán egy próbatétel? A hit próbája? Én hittem benned, Uram! - anya hangja már lassan a maga cét súrolta. Nem is beszélt többet.
Nem akartam érezni azt, amit most ők ketten érezhettek. Nem akartam, hogy sírjanak. Hogy a szemeikbe könnyeket csaljak, ezzel magamnak is szomorúságot okozva. És hiába keresném a sírást, mint megkönnyebbülést, nem tudok sírni. De a fájdalom, az így is megvolt. Minek jöttem én egyáltalán ide? Hogy tönkretegyem mások életét? Hogy ilyen fiatalon elmenjek? Ezekre és még számos kérdésre nem kaphattam választ. Most nem.
A fekete alak megint visszatért. A mosoly nem tűnt el az arcáról.
- Mennyi ideig szándékozol itt nézni, ahogy az anyád sirat téged, szivi? Nem azért, de ő is nem sokára követ majd...Na mindegy, szóval neked feladatod van, amit el kell végezned, most, hogy elpatkoltál.
Csak lestem. A hangja reszelős volt, és barátságtalan, olyan hideg, mint az arca. Megvonta a vállát.
- Nekem ugyan nem sürgős. de neked, szivi, lehet, hogy az. Minél hamarabb kezdesz munkába, annál hamarabb végzel.
Még nagyobb mosolyra húzta a száját. Esküszöm, most már úgy éreztem, megfagyok tőle. Szívesen kipróbáltam volna rajta egy két önvédelmi fogást, de türtőztettem magam. Majd csak lesz valami.
- Milyen munkába?
Úgy nézett rám, mintha analfabéta lennék.
- Kis tudatlankám, édesem - gügyögött - mert az egyik barátodnak nyugdíjba ment az őrangyala, és őt a lehető leghamarabb pótolnunk kell.
- Engem erről nem kérdezett senki.
- Úristen, te azt hiszed, hogy érdekel itt valamit az, hogy te akarod-e.?! Na ne nevettess már! Nem érdekelsz te senkit, a lényeg az, hogy teljesítsd a feladatod mindenáron, hogy aztán húzhass el a Mennyekbe.
- Mindenáron? Mennyekbe? Most meg mi van?
- Chhh. Ne aggódj, nebáncsvirág, nem kell túl sokáig, mert mindössze 49 nap az időtartamod, amit itt tölthetsz. Ami meg a Mennyeket illeti, hát ahhoz előbb még át kell kelned a túlvilágra, ahhoz pedig kell egy magamfajta vezető is.
- A negyvenkilenc nap mindenkinek megvan, vagy csak a kivételezetteknek?
- A negyvenkilenc nap arra van, hogy jóvá tedd a hibáid, amit életedben vétettél. Ha nem sikerül, szépen itt maradsz. De nekem mennem kell. Majd még jövök.
Azzal köszönés nélkül magamra hagyott. Ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna. Ugyanakkor nagyobb ürességet sem éreztem még. Nem tudtam sírni, pedig az sokat segített volna. A fájdalom, ami egész idő alatt bennem volt, nem tudott kitörni, bennem volt, kavargott és háborgott, mint a kitörni készülő láva, ami nem talál kiutat a hegy gyomrából. Szóval ez a másvilági azt mondja, hogy őrangyal leszek, negyvenkilenc napig. Hát ez tiszta jó. Pedig de gyorsan el akartam távozni. Nem akartam látni a barátaimat, ahogy hiányolnak, a szüleim szemében a könnyet, mikor emlékeznek rám, de nincs mit tenni. Nem mintha nem segítettem volna a barátomnak szívesen.
Közben a szüleim elkérték a mentősöktől a holttestemet. Maguk akartak eltemetni. Apám csendesen sírva vezetett haza, ott kivettek a kocsiból, és elindultak a temető felé. Kivetek a hullazsákból, és egy pokrócba csavarták a testemet. Tisztára olyan érzésem volt, mintha a gyilkos rejtené el az áldozatát. Csak éppen sírva ásná a sírt. Anyámmal csendben vittek a sírokhoz, majd elkezdtek ásni. Én mentem utánuk, de kicsit lemaradtam nosztalgiázni. A házunk nagyon festői környezetben volt elhelyezve. Egy fenyőerdő szélén, hegyes-völgyes vidéken volt. Kiskoromban fedeztem fel, hogy nem messze van egy kis temető, ami a családunk sírjait rejti magában, már Jézus kora óta. Egy hatalmas, öreg almafa és egy öreg, korhadt pad volt középen. Oda vittek most engem is. Az időjárás mélyen együtt érzett velünk. A napot esőt ígérő felhők takarták el, a szél nem mozdult, mintha várt volna valamire, mégis, mikor én is beléptem az ütött-kopott kerítésen, mintha az öreg fán enyhe remegés futott volna végig. Én is úgy éreztem, mintha egy egészen kicsit újra megmelegedtem volna, de csak egy másodpercig. Anyámék egymást vigasztalták egy kicsit, miután visszahantoltak. Jelöletlen sírom volt. Mikor megfordultam, hogy fájó szívvel elbúcsúzzak, nem ment. Nem engedelmeskedett a lábam. A szél hirtelen belevágta karmait a tájba, mindent, amit csak tudott, letépett a helyéről, egy pár újságpapír táncot járt a szélben.
-Anna! Anna! Jön a vihar! Menjünk!
Anyám nem mozdult, ernyedten ült, nem kelt föl.
Anna! Menjünk! Mindjárt itt a vihar! - erre lassan felemelkedett, a szeme tiszta fájdalom. Egymásba kapaszkodva lépegettek lassan vissza. Én még mindig nem tudtam kitenni innen a lábamat. Sötét vezetőm megint megjelent - a kerítésen kívül.
- Na mondhatom, most aztán igazán mélyen beleültél a kakiba!
- Mért nem tudok kimenni innen?!
Fejét vakarta:- Tudod, ez egy idő, és térbeli csapda. Innen a Jóisten sem hoz ki téged.
- Mi?!
A sötét (még mindig semleges arcot vágva) így válaszolt:
Értsd, úgy, hogy ez egy szellemcsapda. Nem tudsz kijönni belőle, mert az átok nem engedi. Befelé szabad az út, de kifelé már nem.
- Vannak itt mások is?
- Igen csak kell egy kis idő, hogy lásd őket. Különben is, még fiatal szellem vagy. Majd ha elég idős leszel, és már őrült, na akkor mindent látsz majd. De én itt nem tudok mit tenni. Na csá
Ma, ha valaki látó erre jár, már egy megtört, megtépett szellemet láthat, aki kapaszkodik a kerítésbe, és vágyakozóan nézi az embereket. De csak nézi, kijönni nem tud.
Álmodtam egy világot
Itt állok a kapu előtt
Átlépni nem tudom
De már azt sem tudom,
Mit akarok
Csak hogy sötét
Nagyon sötét van.
Pontok összátlaga:
1. Idomulás a vershez: 9
2. A sztori maga: 6.5
3. Helyesírás: 4.5
4. Leleményesség: 6.5
5. Költőiség: 5
6. Cím: 8
7. Forma, tördelés: 7.5
8. Izgalom faktor: 6.5
9. Terjedelem: 9
10. Értelmezhetőség: 9.5
Végső össz átlag: 7.2
Véleményem:
Kedves fizzy!
Érdekes történettel ajándékoztál mindek. Egyáltalán nem volt felejthető, bár néhány helyen megcáfolható. Nekem azért tetszett, hogy nem olyan témát választottál, mi könnyen emészthető. A cím különösen felkeltette a figyelmem, sejtelmes, de mégis kapcsolódig a sztorihoz. Viszont, ami a legjobban tetszett NEKÜNK az, az, hogy egy számunkra ismeretlen verset kapcsoltál még hozzá. Ez is egy fajta felfogás, az eredeti vers benne volt, de csak a címét kapcsoltad hozzá. Igaz, mi kértük, hogy illeszd bele, de nem feltétlenül fontos. Gratulálunk, nekünk tetszett és nem kell elkeseredni, hogy nem végeztél előbbre. Nagyon szép történetek érkeztek be és borzalmasan nehéz döntés volt ez a sorrend. Attól még tetszett nekünk a tied. :)
Most leírom pontok min kéne dolgoznod, hogy még jobb legyél.
2. A sztori maga: igazából lerágott csont és néha elképzelhetetlen még akkor is ha misztikus. Ezen egyszerűen lehet segíteni. Például amikor azt írtad, hogy meg sem hatotta mikor meghalt megmagyarázhattad volna azzal, mert nem voltak többé érzései vagy, mert fel sem fogta, mert így egy kicsit fura volt az egész. A másik pedig az a temetős rész. A valóságban nincs úgy, hogy csak fogják a hullát és elássák, ha csak nem illegális. Ezt könnyen megoldhattad volna egy szünettel. „Néhány nappal később.” Addig a helyszínelők is elintézhették volna, amit kell és a papír munka is kész lehetne a temetésről és a balesetről.
3. Helyesírás: Erről nem mondanék sokat, amit nagy hibának gondoltunk ki emeltünk pirossal. A megoldás pedig egy jó béta. (Az én helyesírásom se tökéletes szóval bagoly mondja, verébnek incidens lenne:)
5. Költőiség: Hiányoltam a leírásokat, megszemélyesítéseket és a metaforákat is. A novella rövid és emiatt néha ki is hagyják őket, de nem szabad ezt tenni, akkor inkább lépjük túl a három oldal szabályát.
8. Izgalom faktor: Néhol ellaposodott a sztori akkor is, ha alapjába véve izgalmas volt. Át kell hidalni ezeket egy kis visszaemlékezéssel vagy valami csavarral, mint ahogy a végén tetted. Vagy csak simán ki kell hagyni.
9. Terjedelem: A novella szabályának tökéletesen megfelelt, de mint említettem, vehetted volna hosszabbra a célból, hogy beleférjenek a költői eszközök. Egyébként tökéletes a hosszúsága.
Ezek csak megemlített hibák, amiket könnyű kijavítani. Nem kell elkeseredni, hogy most így sikerült, igazán izgalmas volt és érdekes. Gratulálunk még egyszer is hozzá. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése