„Régen-holt szőke leány emléke
kapaszkodik a tört kerítésbe.
A lécek közt halvány dallam suhan,
mint elhaló, fájó zongora-futam.
Kondul a szélben a falu harangja.
Óh, hol van a lányka emlék-alakja?
Fű között rejtezik lába nyoma,
pihenni vágyik a kis pocsolya.
Roskad a pad már: nincs kinek állni.
Nem fog a lányka szerelmet várni.
A falon tétova borostyán matat,
lehull a csöndben a fáradt vakolat.”
/Marie Marel – A kert magánya/
A hűvös, őszi szél halkan megrezegtette a korhadt fakerítés léceit; mintha finom, női ujjak simogatták volna végig őket. Az öreg hinta szelíden ringatózott, a fűszálak sorban, engedelmesen meghajoltak, ahogy egy hirtelen fuvallat végigsöpört a kerten.
A rozoga vaskapu éles nyikorgással tiltakozott, amikor egy középkorú férfi próbált belépni rajta. Két kislány állt az oldalán, akik kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy meglessék, mi változott, amióta utoljára itt jártak.
Az édesapjuk, miután sikerült a magas fű ellenére kinyitnia a bejáratot, egy határozott bólintással jelezte nekik, hogy szabad az út, mehetnek játszani. A nagyobbik nem tétovázott; azonnal megragadta a másik kezét, és futásnak eredt a hinta felé.
A férfi meglassult léptekkel követte őket, miközben alaposan szemügyre vett minden apró virágot. Odasétált a régi, szerelmes ígéretekkel televésett padhoz, és nagyot sóhajtva helyet foglalt. A kalapját letette maga mellé, aztán elmélyülten kezdte tanulmányozni az egyik feliratot. Bizonytalanul végigfuttatta rajta remegő kezének ujjait, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban ott van.
Hirtelen egy gyönyörű, fiatal nő jelent meg mellette; a szél bele-belekapott derékig érő, szőke hajába. Gyengéd tekintettel figyelte a férfit, aki nem láthatta őt.
– Szervusz, Jonathan! – üdvözölte kedvesen.
Nem zavarta, hogy egyetlen szavát sem hallja; már hozzászokott kettejük egyoldalú párbeszédeihez. Jonathan a nő felé fordult; a lelke mélyén érezte elhunyt felesége jelenlétét.
A gyerekek távolban felhangzó, örömteli kacagására mindketten felkapták a fejüket.
– Milyen nagyot nőttek – sóhajtotta a nő. – Egy év hosszú idő. – Közelebb lépett a padhoz, majd finoman végigsimított a férfi arcán, aki a lányokat figyelve halványan elmosolyodott. – El kell engedned.
Jonathan szája széle váratlanul fájdalmasan megrándult, mintha hallotta volna felesége szavait és tudná, hogy igazat kell adnia neki.
– Nem jövök többé – suttogta a nő.
– Látod őket, Emilia? – szólalt meg hirtelen a férfi. – Mindketten olyan gyönyörűek. Maggie annyira emlékeztet rád.
A nő tekintete követte az övét. – Lizzy pedig rád – mosolyodott el halványan.
– Ők tartanak életben – vallotta be Jonathan halkan. – Nagyon hiányzol nekünk, Mila.
– Ti is nekem – suttogta a nő elhalóan, miközben könnyek gyűltek a szemeiben. – Tudom, hogy tisztességgel fogod felnevelni őket és képes leszel erős maradni, ahogyan eddig is.
Néhány percig mindketten hallgatásba burkolóztak, csak Elisabeth és Margaret vidám nevetése törte meg a csendet.
– El kell búcsúznom tőlük – mondta Emilia a sírástól rekedtes hangon.
– Nem jövünk többé – jelentette ki a férfi váratlanul.
A nő döbbenettől eltorzult arccal nézett rá. Lehunyta nedves szemeit, úgy figyelte tovább Jonathan szavait. – Így lesz a legjobb.
– Tudom – sóhajtotta lemondóan.
Egyetértett a férfivel, mégis bántotta, hogy ő is erre az elhatározásra jutott. Újabb hallgatás következett.
Emilia visszagondolt az elmúlt évekre: az első novemberre, mikor a férfi pólyában hozta magával Margaretet a kertbe. Hálás volt Jonathannak, hogy láthatta a kislányát megtenni az első lépéseket, hallhatta, ahogy kimondja az első szavakat és először faggatja az édesanyjáról.
Óvatos léptekkel odasétált a gyermekeihez, majd leguggolt a hintában ülő Elisabeth mellé és megsimogatta apró karját.
Miközben felállt, futó pillantást vetett Margaretre. – Tudom, hogy vigyázni fogsz mindkettőjükre – mondta elérzékenyülve, mikor odalépett hozzá. – Édesapádnak nehéz terhet kell cipelnie, de te ott leszel neki támaszul, ahogy eddig is. – Mialatt beszélt, Jonathan és Elisabeth arcát fürkészte.
Margaret határozottan bólintott. A nő nem tudta eldönteni, hogy neki szólt-e a mozdulat. Azt gondolta, hogy csak káprázik a szeme; annyira vágyott arra, hogy a szerettei tudják, hogy itt van mellettük.
– Ég veletek – búcsúzott, miközben a fájdalom könnyei égették az arcát.
Megérintette a kislány hamvasszőke haját, majd megcsókolta a feje búbját, és egy lágy fuvallattal kísérve beleveszett az örökkévalóságba.
Pontok összátlaga:
1. Idomulás a vershez: 8.5
2. A sztori maga: 8.5
3. Helyesírás: 10
4. Leleményesség: 8
5. Költőiség: 10
6. Cím: 9
7. Forma, tördelés: 8
8. Izgalom faktor: 8.5
9. Terjedelem: 9.5
10. Értelmezhetőség: 10
Végső összátlag: 9
Vélemény:
Drága Abigel!
Nem is tudom hol kezdjem. Imádtam, szerettem, megéltem. Gyönyörűen írsz és fogalmazol, tőled csak tanulni lehet. Nem tudnék olyat mondani, amit még nem tudtál. A sztori maga gyönyörű volt, de már sokszor olvastam ilyet. Kicsit úgy éreztünk mindannyian, mintha egy régen látott filmnek a könyves verzióját olvasnánk Ghost –os beütéssel. Gratulálunk hozzá. Csak dicsérni tudlak, mégis írok néhány okot, ami miatt most a harmadik helyet szántuk neked.
1. Idomulás a vershez: A legfontosabb pont mind-közül ez. A tiéd hasonult hozzá, de lehetett volna egy kicsit jobban is. Például a versszavait felhasználva.
4. Leleményesség: Hiányzott nekünk a történet eredetisége, valamilyen csavarral meg fűszerezhetted volna, bár az tetszett, hogy a kislány talán látta őt.
7. Forma, tördelés: Formára a tiéd volt a legszebb. Kihúzott sorok és bekezdések, csak a három résznek nem felelt meg igazán ezért vontunk le fél pontot.
8. Izgalom faktor: Kellet volna bele egy csavar, ami megdobja az egészet, hogy holnap is emlékezzünk rá miről is írtál.
9. Terjedelem: Jó hogy nem lett annyira hosszú novella lényege végül is ez, de lehetett volna egy csöppet terjedelmesebb, hogy beleférjen az izgalom.
Köszönjük, hogy részt vettél. Nehéz volt a döntés, de reméljük, örülsz neki, mert te voltál az egyik kedvencünk. Látszik, hogy nem ez az első versenyed, és hogy nem kevés időt töltöttél azzal, hogy tökéletesítsd az írásod. Gratulálunk a harmadik helyezésért és ehhez a remekműhöz. :)
1 megjegyzés:
Szia, nOémi!
Köszönöm szépen az elismerést és az oklevelet. :)
Bevallom a novellát valóban egy film ihlette. Amikor elolvastam a verset rögtön A titkok kertje képsorai jelentek meg a lelki szemeim előtt, amit egyébként imádok. Úgy gondolom, egy történetnek nem kell mindig bővelkednie izgalomban és misztikumban. A csavar, ahogy írtad, nem mindig szükséges. A versszavait sem hiszem, hogy használni/használnom kellett volna. A feladat az volt, hogy ihlessen meg a vers és nem az, hogy írjuk át a verset prózába. Bár a véleményekből úgy látszik, hogy inkább ez utóbbit vártátok volna el.
A formára köszönöm a dicséretet! :) Mindig sorkizártan írok, ami ez egyszer előnyömre vált, mivel a formai követelmények között ezt nem adtátok meg, és sokan emiatt vesztettek pontot. Hiszen a blogokon általában nem elvárás és nem is túl gyakori, hogy sorkizártan írnak. Egyébként nem fél, hanem két pontot vontatok le. Nem tudom, hogy a véleményben írtad-e el, vagy fentebb. A háromrészes tagolás pedig inkább illik egy iskolai fogalmazáshoz a nyári élményeidről, mint egy novellához. Volt eleje, közepe és vége, kerek egészet alkotott. Szerintem ez a legfontosabb. :)
Köszönöm szépen a lehetőséget, illetve, hogy ez a novellám megszülethetett. :) Nagyon örülök a helyezésemnek és hálás vagyok a véleményért. :)
Puszi:
Aby <(@ˇvˇ@)>
Megjegyzés küldése