Satellite

http://satellite-lovestory.blogspot.com/

Díííj!

A díííjat nagyon köszönöm (E)Dyna -nak . http://dynaoldala.blogspot.com/

7 dolog rólam :

1. Szeretek: olvasni, futni, rajzolni, játszani, ÍRNI, aludni, aludni, aludni, főzni (csak nagyon ritkán szoktam), fürödni és a zuhany alatt énekelni :), Repülni is szeretnék, csak sajna tériszonyom van, szóval ennyi lenne, ja és szeretek enni is, főleg csokit.

2. Utálom a sablon dolgokat (sablon dolog az ami mindenkinek van), mégis Corby a telefonom :)

3. Utálok: teregetni, a többit nem én csinálom, amúgy meg szeretek még takarítani, utálok egyszerűen dzsuvában élni. :) de attól még ne nyisd ki a ruhásszekrényem.

4. Egyszer épp írtam amikor megláttam, hogy a billentyűzet, milyen koszos és kipórszivóztam. Nem vagyok őrült, csak unatkoztam.

5. Szeretem a horror filmeket, de este, egyedül nézni azért még is durva :) A kedvenceim, még is a katasztrófa filmek, de a 2012 (új) tiszta gagyi, mert minden másodpercben felrobban valami, má nem azért, de tiszta gáz :)

6. Általában nagyon közvetlen vagyok, de idegenek közelébe mindig elnémulok, s valahogy felnőttekel jobban kijövök néha. Anyu szerint azért, mert érett, vagyok és értek a politikához és figyelemmel kísérem a történéseket. Nah ha ezt meghallaná valamelyik barátom síróröhögő görcsöt kapna... szerintem csak azért van, mert akkikel komunikálok, azokat jobban ismerem, mit a számomra idegen gyerekeket.

7. Nem félek a haláltól, de ezt csak azért mondom, mert most számomra hihehetetlen, hogy utólérjen. S én jobban félek a fájdalomtól.


Nekik ajánlom a díjat :
ducsika - http://www.tunderek-vilaga.blogspot.com/
bari -http://theringbella.blogspot.com/
nimphy Mortica - http://mortica-by-nimphy.blogspot.com/
hullocsillag A játék neve... - http://hullocsillag-nameofthegame.blogspot.com/
Stella 'Izzy' Darkness Tru Love is Forever - http://azerdoorei.blogspot.com/

Teendők a díjjal:
1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk

16. rész: Erőfitogtatás 1. Élni, élni és élni!

16. rész 1.
Erőfitogtatás

Élni, élni és élni!

Bámulatos. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő szó, ami jellemezheti létezésem és életem rezdüléseit. Talán túl mesebeli, túl kecsegtető, pedig amit átélek valóban hihetetlen, de nem mindig a jó értelemben. A fantázia az én világomban nem kiváltság, hanem az a dolog ami körbelengi az egész mindenségem. Régebben sok könyvet olvastam, mert, ha nem volt mozgás misem űzte el jobban az unalmas órákat egy Jean Austin regénynél. A mansfieldi kastély című könyvében ez a mondat fogott meg. „Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.” Ezt megjegyeztem és elraktároztam magamban. Így visszatekintve rájöttem mit is jelent valójában, ami egyszerűen magyarázatott adott arra is, miért több mit tízezer fős a Mezista barátaimnak csak ez a klánja. Az emberek vágynak a mesékre. Szuperhősök akarnak lenni, örökké élni különbféle képességekkel. Nem véletlen a sok fantasy film. A pókember, szupermen, macskanő, fantasztikus négyes, mind egyszerű emberek voltak, de egy tragédia vagy véletlen folytán mások lettek, valami hihetetlenek, valami különlegesek. Még a felnőttek is vágynak a mesékre, nem akarják feladni a reményt, hogy ők mások, hogy ők fantasztikusak. És itt vagyok én, két tűz között, félig emberré vált Cupido, választanom kell, feladjam –e a legtöbb egyszerű ember álmát, azért, hogy én is ugyanolyan hétköznapi legyek mint ők, s bár régen könnyű volt mondani, hogy ember akarok lenni, mikor lehetetlennek tűnt, de most hogy már csak egy hajszál választ el, hűn áhított célomtól, mégis elbizonytalanodom. Hogy gondolhatom, míg én ember leszek Michel fiatal marad, életerős, én hatvan év múlva öreg leszek, beteges, haldokló. Nem kérhetem tőle, hogy szeressen, és arról hallani se akarok, hogy értem hagyja el családját, adja fel Mezistaságát és legyen velem ember. De ha Cupido maradok, vagyis hát, ha újra Cupido leszek, egy napnál többet nem tölthetek vele, megtalálnának és velem együtt őt is. Talán a jelenre kellene koncentrálnom, a jelennel kellene együtt élnem, nem gondolkoznom a jövőn. „Élj a mának” ez egy híres mondás, de az is igaz, ha sosem nézzek előre, megbotolhatok még a legkisebb kőbe is. Tehát nincs semmilyen egyirányú utca, meg kell találnom a helyes menetirányt, és arra hajtani teljes gázzal. S hogy menni fog- e? Nem tudom. De nincs és nem is volt az én világomban olyan, amibe biztos lehettem.

Az ablakon besurranó térvilágító lámpák fénye, a redőnynek hála, apró, vékony csíkokat rajzolgatott a baloldalamon lévő falra. Egy jó darabig elmélyülten néztem, próbáltam elképzelni, hogy azok a csíkok nem is csíkok, hanem inkább kígyót. Fénylő, éledező, ártalmatlan kígyók, de aztán a fantáziám cserbenhagyott és átvette hatalmát az elmémen a fáradság ereje. Ám ezáltal nem hagytam magam mögött a mesét, épp a közepébe érkeztem, álmodtam, úgy, mint minden este.

Reggel fáradtam nyújtóztattam végtagjaim, elgémberedett nyakam jobbra-balra ropogtattam. Megfázott, hideg ujjaim, mik az éjjel kilógtak a takaró alól, most a hajamba süllyedtek, és elegyengették egy rendezetlen kontyba. Kilibbentem a takaró alól és a lábaim, amik az ujjaimhoz viszonyítva melegen vibráltak, a nagy antik tölgyfa szekrényhez vittek. Ott habozás nélkül tártam fel a már jól ismert házi butikomat. Nem töprengtem sokáig, lekaptam a fogasról Lulu által választott egyik mesés felsőt, majd a kedvenc farmeromért nyúltam. Talán tíz perc se kellett és mindennel elkészültem, a hajamat még azért megigazgattam mielőtt a kijárathoz léptem volna. A csakugyan antik tölgyfakeretű tükörben, kerestem magamat a lányon aki épp a haját birizgálja, ha eltekintek a felöl, hogy a lány a tükörben hajszálpontosan én vagyok, talán más lehetett volna. A kezdeti nehézségek után, a félelem mely azt engedtette mondatni velem, hogy nem tartozom ide, Miranda idegesítő ténykedése, és a Mezista szó utáni undorroham leküzdése után, beilleszkedtem. Valóban magaménak, mondhattam az egészet ami körbe vett. Ez már ugyanúgy az én otthonom volt, mint mindenki másé. Úgy jártam-keltem a folyosók végtelen űrében, mintha mindig is itt éltem volna, mintha soha se létezett volna számomra, a különleges világ, mintha ha soha nem lettem volna Cupido, mintha soha nem ismertem volna Maryt. Csak amit láttam az tűnt valósnak, csak a SadMoon béli Mezista lakhely tűnt ésszerűnek, mintha már csak fantázia lenne a régi létezésem. De a napló mit Marynek írtam valós volt, úgy ahogy az is ami volt, s mintha reménysugarat jelentett volna, a valóságból a mesébe, ahol otthon voltam. A lány a tükörben én voltam, de nem olyan mint rég, mert most már élet csillogott smaragd szemeiben.

Elléptem a tükörtől és indultam élni az életem.

A reggelem ugyan úgy telt, mint minden másik, Jacke és Michael edzett így Lulu meg én vásárolni mentünk. SadMoon összes plázáját már az első hetekbe végig jártuk, többször is. Így Lulu kitalálta menjük át Riverbe, de nekem nem volt sok kedvem egy órán át autózni, így meggyőztem, hogy menünk vissza a hadiszállásra és fedezzük fel az uszodai részét. Lulut azután, hogy mondtam neki legalább megmutathatja az új fürdőruháját, nem kellett, tovább noszogatni. Nyílsebesen indultunk is vissza.
- Szerinted szép vagyok? Mármint nem helyes, vagy aranyos, hanem… szexi?! –hangja elcsuklott és nekem is az orromon jött ki a Cola. Pedig isteni volt, kár lett volna elpocsékolni. Köhintettem kettőt, hármat majd felkészültem rá, hogy válaszoljak.
- Ha pasi lennék, rád hajtanék –mondtam céltudatos, határozott, hangon.
- Komolya? –levette szemét az útról és rám terítette, csodálkozás csillogott orákulum szemeibe, gyönyörű volt látni a boldogágát, úgy éreztem energiákkal tölt fel, mintha én is a felhők fölött lebegnék, csak úgy mint ő. De hirtelen elkapta tekintetét és visszahelyezte az útra.– Csak azért mondod, mert a barátnőm vagy és én ezt akarom hallani.
- Ugyan már! Én komolyan mond…
- Fordított helyzetbe én is ezt tenném. –elmosolyodott, de nem szólt többet. Elemeztem a hallottakat egy darabig.
- Szóval szerinted én nem vagyok szexis? –csak ennyi ragadt meg.
- Én nem ezt mondtam –védekezett, de a hangjába semmi nem volt olyasmi, mint szavai jelentőségeiben. Az egészet viccnek fogtuk fel eddig, de innentől kezdett érdekes lenni a dolog.
- Miért nem vagyok szexis neked? Michelnek tetszem és ő olyasfajta, aki a szexis lányokat kedveli.
Elmosolyodott, jól szórakozott az általa kirobbantott mini vicc vitán.
- Abból még nem következik feltétlenül, hogy te is…
- Én nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szexis vagy. –tereltem a témát.
- Akkor miért nem tetszem neki? –dühétől elfúlt a szava.
Tehát ez az. Ez volt a baja.
- Kinek? –tettem fel egyből a legalapvetőbb kérdést.
- Még csak észre sem vesz, nem is úgy néz rám, mint egy lányra. –figyelmén kívül hagyta rövid kérdésem.– Pedig jól, nem is kiválóan öltözködöm. Tehetségem van a divathoz, ő mégsem… –elfojtott egy könnycseppet.
Nem akartam tovább noszogatni, nyilvánvaló okok miatt: egy fájt neki az emlék és ez az egész, kettő talán jobb is, ha nem tudom ki az, nem akarnám tudni, ha olyas valaki lenne, aki nem illik hozzá és abszolút teljesen reménytelen eset, három az ő kezébe volt a kormány és ő ült a volánnál, szóval egy kisseb kiakadás most nem jött volna jól.
- Oh Jacke, te fatökű idióta… - duruzsolta alig hallhatóan, de mikor felismertem a maszlagban az ismerős nevet, nagy kő esett le a szívemről.
- Jacke! –fakadtam ki. Mikor rájöttem ez mit is jelent. Jacke és Lulu olyanok voltak mit egy testvérpár, vagyis hát én mindig így gondoltam rájuk. Jacke volt az őrült csajozós, rosszfiús báty, aki megörült a kis idegesítő, de bűbájos hugicájától, ám ha kellett persze az életét áldozta volna érte. Folyton veszekedtek és fogadtak, majd a fogadásuk miatt veszekedtek. Teljességgel rendellenesnek gondoltam és gondolom most is, hogy ők ketten… egy pár.
- Hm? Jah, igen Jacke. Áh de ne beszéljünk róla, mindjárt otthon vagyunk, el akarom felejteni.
- Hát még én hogy. – olyan halkan dünnyögtem, ahogy csak tudtam, nehogy megsértsem, de ez nekem nem simán sok volt, hanem már sokk.

Valóban tíz perc múlva már vissza is értünk a szállásra, de az utat néma csendben töltöttük. Lulu Jackeről duruzsolt még néhány nem szép dolgot, én megpróbáltam megfejteni, hogy miért nem vagyok szexi. Lulu nem akart rosszat, nem is akart megsérteni csak ki mondta a valóságot. Eddig is tudtam magamról, hogy nem vagyok egy bálkirálynő, de Michael akkor miért szeret. Ő valóban olyan, aki a szép, szexis lányokat kedveli. De ha én nem vagyok szexis, akkor végül is mit kedvel bennem? Az eszemet? Az igaz, hogy sok mindent tudok, de csak azért, mert volt időm az elmúlt években a tanulásra. De nem rémlik, hogy ő neki filozófiáztam–e volna. Tuti, hogy nem. Akkor az ész kilőve. Ám akkor mit eszik rajtam? Azt, hogy tiltott vagyok? Azt, hogy bárki mást megkaphat, csak engem nem?! Hogy én lehetnék az ellenségeiknek a vezetője? Vegyük számba, ha tényleg ez ami vonzza, akkor, ha én ember leszek, teljesen ember, már nem leszek tiltott, megkaphat. S mi van, ha már akkor nem fog szeretni? Ez elképzelhető, de a szívem szakad tőle. Reálisnak tűnik, ám nem akarok ilyenről hallani. Tegyük fel akkor csak és kizárólag azért szeret, ami vagyok, aki vagyok. Ez se elképzelhetetlen. De túl rózsaszín.
- Nem jössz? –kérdezte Lulu az ajtóban állva, várva engem. Belenéztem a tükörbe, hogy a hajamat kiengedem és rásimulhasson a fekete, narancs, mintás fürdőruhámra. Igen, ezt is Lulu választotta és tökéletesen ment a bőröm fehérségéhet.
- De, persze. –még egy túrás a hajba. - Mehetünk.
Az úszórészlegnél nem volt senki és a folyosón se találkoztunk senkivel így Lulu majd, hogy nem duzzogni kezdett. Folyton azt mondogatta, hogy ilyen az ő szerencséje, felveszek egy remekművet és senki se csodálhatja meg, ez olyan mintha Picasso egyik festményét valaki kidobná a kukába, csak azért, hogy mások, direkt ne láthassák. Nem akartam, neki megmondani, hogy egy fürdőruhát többször is fölvehet, mert tudtam ő ezt valahogy nem értené. Nem az a tipikus pláza cica, de inkább, hanyagolja a többszöri hordást, nekem ezt azzal indokolta, hogy erős környezetbarát és a mosógépek szerinte túl sok vizet és energiát használnak, így felesleges lenne használni őket. Persze ez mind csak ürügy az igazi ok számára, hogy boltkóros.
Épp a raktárból toltunk ki két strandszéket, hogy a cuccunkat letehessük rá, és ha megunjuk az úszást üldögélhessünk rajta, mikor Lulu értelmetlen hadarása közben, visszatért az autóban felhangzott sztorihoz.
- Mi lenne, ha megmondanám neki? Nem… Nem is. Jobb ötletem van! Puhatolózz nála te!… Légyszi. –Köpjek? Vagy nyeljek? Lulu megörült ez már szent!
- Lulu te… - kicsúszott kezeim közül az ágy és a lábujjamra esett. – Oh, a fenébe!
Nyúltam le érte, majd újra megemeltem egyik végét, hogy tovább húzhassam. Annyira elámultam, hogy kicsúszott kezeim közül, de szánalmas. Nah mindegy, Lulu már megszokta, hogy béna vagyok. Tovább húztam, de ő nem követett.
- Te! Jól vagy, nem fájt? –leraktam az előbbi bűnöst és visszanéztem ámuló barátnőmre.
- Mi?... Jah ez! –mutattam az áldozat testrészemre. – Meg se kottyant. Éreztem, de nem annyira nehéz, hogy fájjon.
Lulu kifújta a levegőt és végre követett.
- Huh. Oké. Tudod, megijedtem.
Elmosolyodtunk.
Mikor végre elértük a megfelelő helyet, kipakoltunk és átbeszéltük a Jackes dolgot, ami csak annyiból állt, hogy én ugyan nem puhatolózom nála, mert azért, mi nem vagyunk annyira belsőséges viszonyban. Lulu viszont elszontyolodott így, megígértem neki, hogy azért erről Michaelnek szólok. Fura, hogy Jacke, még nem vette észre Lulu agyában ezt az egészet, és mi van, ha én véletlenül arra gondolok, míg a közelében vagyok? Kerülnöm kéne? Lulu megharagudna? Áh, teljesen bele sajdul a fejem ebbe az egész, gondolatolvasósdis mizériától. Mi teheti egyszerűbbé? Talán, ha rákérdeznék.
- Lulu! Hogy-hogy Jacke nem látja az elmédben, hogy tudod…
Kínosan elmosolyodott, feszülten az arcát birizgálta, majd hírtelen lehuppant a strandágyszékre.
- Michael ki fog nyírni… - sóhaj. –… de már eleget kutakodott az elmédben.
Elmosolyodott, én meg megrémültem.
- Ülj le! Hosszú lesz. –Paskolta meg ágyam szélét.
Engedelmeskedtem.
Csakugyan hosszú volt. Lulu vagy negyedórán keresztül magyarázta az egész elmeblokkoló technikát, miáltal Michaelt kitaszíthatóm, elmém minden zugából. Hihetetlen, hogy Michael ezt nem mondta el, tudom, hogy ez kapóra jött neki, de általában helyesen cselekszik. Jó nem béklyózhatom meg csak ezért, de még számolni fog. Lulu megtanította, hogyan szűrhetem ki a felesleges és a betüremkedő hullámokat, először nagyon fárasztó volt és idegesítő, de aztán egyre könnyebb lett, mikor sikerült kitaszítanom a felesleges „hullámokat” (mint az ágyak visszataszítási hullámai. Én se értem! megjegyzem, miket eddig nem is észleltem), Lulu azt mondta már Michael és Jacke olvasó hullámaitól is biztonságban vagyok. Azt is mondta, hogy amikor először próbálkoznak az elmémbe behatolni erős fejfájást és fülzúgást fogok érezni, ez jelzi, hogy a falamba ütköznek, de idővel enyhülni, fog egy hét alatt kábé el is múlik, és nem fogom tovább érezni. Megemlítette azt is, ha mégis akarom, hogy mások halljanak, csak gondoljak nagyon erősen valamire és megkapják az infót. Lulunak ezért hálával tartoztam, de Michael… nah, ő nagybajban van! De csak azután beszélek erről vele, miután megkértem, hogy Jackenél kérdezősködjön Luluról, ennyivel minimum tartoztam neki.
Még mindig az ágyakon feküdtünk mikor, Lulu megunta a monoton csendet, pihenést: - Nem ezért jöttünk! Úszni akarok! –megmarkolta csuklóm és fölhúzott.– Gyere! –követtelte.
- Nocsak-nocsak. Nem csak nekünk támad kedvünk az úszáshoz barátom. A két eltékozolt bárány. Nem egy Plázát kéne kifosztanotok? –Jacke?
- Jacke! Michael! – Lulu egyszeriben otthagyott a medenceszélénél, de nem sértődtem meg, én is örültem az új fejleményeknek, alig várom, hogy, használhassam új tudományom. Elnyomtam egy gonosz mosolyt majd figyeltem, hogyan rajongja körbe őket a csapongó Lujza.
- Fiúk, végre-valahára… emberek. –elmosolyodott és kacéran hátranézett rám. Nem flörtölt Jackkel! Nem. Valami sokkal jobb dolog miatt örült, és a mosolyából tudtam már, hogy ez fontosabb is számára. Szóval nem minden még abnormális, ha lehet így körülírni Lulu mániáját.– Nézzetek! –Teátrálisan széttárta karját és fejét hátradöntötte, kissé kitolta mellkasát, de nem „húh szexi vagyok, látod?” módon, hanem örülten.
Jacke és Michel értelmetlenül néztek rám, hogy mit csináljanak. Elmosolyodtam és a fürdőruhámra mutattam. Leesett nekik a tantusz, s egyből éljenzésbe kezdtek.
- Lujza ez isteni, nagyon menő! Egy istennő vagy. –hallottam Jacke reagálását.
- Illik a szemedhez. Biztos drága volt. –és hallottam Michaelét.
- Igen, az volt. –döntötte vissza fejét, hogy lássa őket.– Nah, ez is letudva - rántotta meg a vállát.– Jöttök úszni?
- Ez kérdés! – hihetetlenedet Jacke.
A kis sereg végül odasétált hozzám, majd engem is üdvözölt. Michael átölet és a fülembe súgott: - Kinyírom Lulut. –újabb mosoly részemről. Tehát sikerült, és nem is éreztem. Lulu lehet tévedett.
- Én meg téged. – vágtam vissza, még mindig mosolyogva.
- Ne! Nehogy, te….
Csobb…
- Azzal Lujza alá süllyedd a mélybe. Részvétem.
- Hogy te… Prüssz… Kitekerem a nyakadat! … Hallod?!
Semmi sem változott. Akár mi is lehetne köztük, a kapcsolatuk akkor se lenne más, mindig szívatták egymást, ha történne valami is, eztán se változna meg semmi. Sőt talán még jobb is lenne kapcsolatuk, de csak egy kicsivel.
Mikor Lulu kimászott, hogy megfojtsa Jacket, az már a víz alatt volt.
- Kiborít. –nyafogta, nevetés közben.
Egy fej bukkant ki.
- Feladom. Majd megöllek akkor, ha nem figyelsz. –tette csípőjére kezeit.
- Csoki vagy! Gyere, megvárlak itt… Gyere már! Nem fogok küzdeni! Becsszó.
Nem kellett több, Lulu egy szép fejessel már a vízbe ugrott. Sok szép emlékem kötődött a vízhez, még akkor is, ha csak Michaellel való kapcsolatomra tekintek.
- Azt hiszem, szeretem a vizet. –duruzsoltam.
- Én nem hiszem, hanem tudom. –Átölelt még egyszer és megpuszilta a homlokom.– Gyere! Élvezzük ki!
Mosolyogtam és úgy húztam magammal a medence aljára. Igen. Ez kell nekem, csak élni. Élni a mának, nem előre tekingetni, nem a múltat firtatni, csak boldogan élni, élni és élni!

15. rész: Nincstelenség 3. Mesedélután

15. rész 3.

Nincstelenség

mesedélután

- Fogolyszoba… csak annyit mondtál róla, hogy így hívják. Mond el pontosan minek van! – erősködtem. Ám Michaelnek tetszett, ha tűz égett bennem. Sokszor láttam rajta, hogy ilyenkor jobban kíván.

- Jó, jó. De komolyan ez érdekel téged a legjobban? – fintorogtam kérdésére.

- Nem. De szerinted nem rémültem halálra amikor Lulu fogolyszobájába beléptem és rákellett döbbennem, hogy én már láttam ilyet… Érdekel a… - szemeit kerestem, ám mikor megtaláltam nem tudtam biztosan, mit is akarok mondani. -… kultúrátok. – leheltem ki végül.

Micehel felegyenesedett és arrébb tolta a puffot ami hanyagul köztünk hevert. Közelebb húzta székét, mire összeért a térdünk. Pirulással tudattam vele tetszik közelsége. Majd idegességemben lesütöttem szemeim.

- Kultúránk? – kezdte viccelődve. – Hát jó. Hol is kezdjem?

Körbepillantgattam. Szobájának eleganciája, szinte zavarta az elmémet. Annyira más, mint… Elzár. Remekül alkalmaztam a múltra nem gondolok módszert.

201 éves. Durva.

A tapéta a székek az asztalok a tükrök a képek az ágy… mind-mind régi. Nem az én koromból. Bármennyire is máshogy néz ki kívülről, ő mégis csak 200 éves. Akarom gondolni 201.

Mosolyt villantott.

- A fogolyszoba az ilyen esetekre szolgál… - mondta mély szexis hangon.
Beleremegett az egész testem, alig bírtam ültében maradni. Legszívesebben felugrottam volna és futottam volna néhány százezer kilométer. Vagy csak simán neki esni és addig csókolni míg bele nem hal.

Ezek az öregek tudnak hódítani.

Kezdte volna megjegyzését gondolataimra, de egy hét alatt remekül kifejlesztettem egy módszer, miszerint ha mással letámadom, nem tud megjegyzést tenni kósza gondolataimra, miket eddig remekül elzártam… így hát közbe vágtam, mert végülis eljutottak hozzám szavai.

- Hah?!… ez már sokszor megtörtént? Azt hittem én csak egyszeri eset vagyok. Mert, ha már többször előfordult, hogy magunkfajtát hoztatok ide és így… - nem folytattam… igazából sejtelmem sem volt mit akarok közölni vele, csak beszélt a szám, én meg nem tudtam megfékezni. De aztán egy örültség tört ki belőlem: - És így… Így fogadtátok akkor elég bénák vagytok.

Michael értelmetlen képet vágott…

- Hallom a gondolataidat és azt is amit mondasz - csábító somoly - még sem értelek. Te aztán nem vagy egy egyszerű esett.

Fanyarul mosolyogtam.

Nem szóltunk egymáshoz csak figyeltünk. Én legalábbis úgy próbáltam róla fantáziálni, hogy ne hallja. Hát ez nem ment. Sokszor láttam görbülő szájvonalát, vagy csillogó kékszemeit. De átható pillantása elárulta ő is hasonló képpen méreget. Vajon nálunk Az megtörténhet? Ezt persze jól elzártam, s láttam rajta nem hallotta, még csak az kéne…

- Nem teljesen… de igen. Már sokszor megtörtént. – mosoly részéről.
Úristen! Hallott… áhhh.. ez gáz…

- Tudod nem te vagy az első, akit már hazahoztunk. Sőt néha csak épp arra megyünk, hogy foglyokat ejtsünk… - elhallgatott.

A megkönnyebbülés minden fajtája áramlott át rajtam keresztül. Nem hallott a régebbi kérdésemre válaszolt. Hál’ Istennek. Nem vagyok vallásos… de ha ember leszek, talán kipróbálom. Vagy ez nem így megy?

- De többször fordul elő az, hogy… - félőn néztem rá.

Talán ezt nem kéne hozzá tennem. -… öltök.

Eddig nem engem nézett, miután az előbb elhallgatott a szőnyeget kezdte el szuggerálni, de most rám lesett, olyan szenvedéllyel, hogy ma már másodszor próbáltam elrejteni magamban egy örült álmot.

- Igen. – lelesett a padlóra, hogy elrejtse igazmondó égköveit. – Az jellemzőbb.

Egyszerre, merészen nézett szemeimbe… elkábultam. Csak őt láttam…

Merészen megrezgette térdeit. Elmosolyodtam, elkaptam tekintetem, majd újra rápillantottam. Tűz, tűzégett bennük. A tenger eltűnt, a kékséget felváltotta a meleg lángcsóvák. Szinte éreztem. Megbabonázott.

Magamhoz tértem résznyire.

- Miért lett más… - nyeltem egyet, de akkor is csak azokat a tűzcsóvákat láttam. -… miért változnak meg?

- Ha ég bennünk a vágy. – mondta haláli nyugalommal.

Most Góbi sivatag költözött a torkomba, benne egy teve is megdöglött volna. Kérdeztem én is simán, közönyösen:

- Miféle vágy?

Michael érzelem mentes arccal bámult.

- Az változó…

Becsukta a lángnyelveket, erőltetésnek tűnt számára ez a mozdulat. De amit ezt elvégezte, amint azokat a vágytól túlfűtött szemeket elrejtette… mintha tapsoltak volna, csak úgy magamhoz tértem. Eltűnt a kényszerem mi rávitt volna arra, hogy ráugorja. És el tűnt a kábulat is, amitől úgy éreztem mintha LSD –t adagolt volna belém.

Nem mintha tudnám milyen egy kábítószer hatása, de eltudtam képzelni, s felismerhető a hasonlóság.

- Térjünk vissza a tárgyhoz. – mondta már mosolyogva.

- Rendben – egyeztem bele. Megrémített az előbb történtek, s nem érdekelt, hogy ezt hallja vagy sem.

- Tehát, néha van, hogy foglyokat ejtünk. Ha valami nagyobb halra vadászunk, vagy ha átakar valaki állni. – sóhaj. – Akkor az az előírás, hogy haza kell hoznunk. Ide. – egy kis szünetet tartott majd folytatta. – Ha ilyen történik az elfogó Mezistának kell gondoskodnia a túszról. Többnyire ezért vannak azok a szobák fent tartva. Oda kell őket elszállásolni. Bár ha elég ellenszenves az áldozat, akkor a pincei cella egyikében köt ki.

Mosolyogtunk. Pedig egyikünknek se tetszett. Csak próbáltuk palástolni zavarunkat az előbbi miatt, vagy legalábbis én csak azért mosolyogtam.

Láttam rajta hallotta gondolatomat, de nem tette szóvá.

- Bizonyára ezért van egy ajtó, ami kifelé nyílódik… - mondta egyszerűen.
Bólintott.

Gondolkodtam egy darabig majd így szóltam.

- Neked eddig mennyi volt? – félreérthető volt a kérdésem így gyorsan hozzá toldottam – Mármint foglyod.

Halk hmmzést hallatott, majd válaszolt.

- Csak te. – nemes egyszerűséggel.

De én hüledeztem.

- Csak én?

Morcosan pillantott.

- Mad gondolj bele nem ésszerű… - Komolyan Madnek hívott? - … mondtam már! Csak vámpírokkal volt dolgom, meg néhány gouhlal, de ennyi. Azokat meg nem hoznám inkább ide. Néhányunknak nem tetszene.

Elmosolyodta. Tényleg. Micsoda egy hülye vagyok. Mégis mit gondoltam?

- Én tudom! – egy ismerős, de ide nem illő hang szólalt meg.

Michael idegesen kapta fel a fejét s az ajtó irányába meredt.

- Te mégis mit keresel itt? – dühös volt.

Jacke mosolyogva szólt vissza.

- Gondoltam benézek. Ugye nem baj?

Hogy - hogy Michael nem halotta gondolatait?

Senki nem méltatott válaszra.

- De igen. Baj. – húh Jacke elég magas labdát dobott Michaelnek. Talán ezt akarta? Nem tudhatom. Pedig érdekel.

- Jóh most már mindegy. Megtudtam, amit akartam. – tippelésből jeles.

Rám mosolygott.

Ártatlan gesztusnak tűnt, de Michael torkából hörgés tört fel. Valamit mondott neki… Rólam.

- Tűnj innen, mielőtt még leszabnám a fejed!

- Nyugi, csak úgy mondtam. – Valamit még szuggerált Michaelnek aztán kiment.

Visszanézett rám, majd gondolkodott, s dühöngve így szól.

- Féreg. – nem nekem mondta mégis engem nézett.

Nem kérdeztem, pedig pokolian akartam.

- Jó barát, de mégis, néha annyira idegesítő.

Valami nagyon csúnyát mondhatott. Nem bírom ki, rá fogok kérdezni, de még nem most.
Mikor felébredtem kábulatomból rájöttem. Engem figyel, s minden mozdulatom issza. Szégyenlősen igazgattam a hajam. Nem értem miért zavar most a pillantása. De végülis nyökörögve tovább faggattam.

- Mesélj még! – pislantottam. – Szinte alig mondtál valamit.

- Igen…Öm nem – komoran nézegetett körbe. – Mit… mit is mondtál?

Nem figyel rám. Valami máson agyal. Talán arról amit Jacke mondott.

- Jól van… - sóhajtottam és hátrébb toltam a fotelom, majd felálltam. Elegánsan elsétáltam mellette, de aztán visszafordultam hozzá. – Mit mondott Jacke?

- Miről? – nézett rám értetlenül. Húh nagyon kerülni akarja ezt a témát.

- Ne nézz hülyének! Tudom, hogy mondott valamit. Az húzott fel és amiatt nem figyeltél rám. Ha elfelejtetted én tudom a titkotok. – „Ahogy te az enyémet.” Mosolyogtam, de attól még dühös voltam.

Maga elé nézett a kihűlt fotelre, amiben ültem.

- Baromságot. Nem fontos. – szippantott. – Gyere, ülj vissza és hallgasd az észveszejtő történeteim.

Csábító volt.

- Nah, gyere. Mesélek a „Nagy Könyvről” és a kultúránkról. – akartam, de már nem ellenkeztem.

Hallotta totojázásom és tudta melyik oldalra billent a mérleg szára mikor csábítóan rám mosolygott, de nem csak a szájával, a szemeivel is. Tűz… vágy… Szerettem azokat az azúrkék szemeket, de mit meg nem adnék, ha újra láthatnám a vágytól lángoló égköveket.

*Gyere ide és ígérem újra láthatod*

Ő üzente. Megkértem régebben, hogy ne tegye, mert kiszolgáltatottnak éreztem magam s ha nem hallom elmémben. El is hiszem, hogy nem hall. Pedig nem így van. De nem tudtam rá haragudni.

Kuncogtam majd szép lassan elindultam. Attól, hogy nem csókolhat meg és nem történhet Az meg, attól még az nem jelenti azt, hogy nem érezhetjük jól magunkat, egymással.

Mikor odaértem és leülni készültem hirtelen elkapott és az ölébe húzott. Esküszöm, hogy a megjegyzése után is, semmi ilyenre nem sejtettem.