5. rész: Érzelmi hullámok

5.rész
Érzelmi hullámok

A beismerésemben nem voltam biztos, hiszen összesen csak 20 percet beszéltem vele, nem is ismertem meg igazán csak annyit tudtam róla roppant jó képű kedves (mert visszaadta nekem a helyemet) és nagyon el van telve önmagával. De azok a szemek… Ha belenéztem mindig úgy, éreztem, mintha már nagyon régóta ismertük volna egy mást. Biztonsági érzés fogott el, ha velem volt. És elakadt a szavam, amik úgy… olyan huncutul vigyorgott rám a szemeivel. Többször is elállt a lélegzetem, amikor csak visszagondoltam rá. Ahogy ott felém hajolt… már zakatolt a szívem mintha már ki is ugrott volna. Az érzelmi hullámaim fantasztikusak voltak. Ilyet még 123 év alatt nem éreztem. Az adrenalin löketek olyanok voltak mintha egy küldetésen lettem volna. Mindenemet átjárta a bizsergés még a hajszálaimat is sokkal, sokkal erősebb volt, mint a feltöltődéseim bármelyike. Ezért is gondoltam hogy több van itt. Több van e mögött. Többet éreztem iránta, mint bárki iránt. A levegő izzott közöttünk. El sem hittem volna, ha valaki más mondja nekem, hogy beleszerettem egy emberbe. Ez a legnagyobb gyengeség… nem szabad ostobának lennem de mégis úgy viselkedem.
- *Bizony de most az egyszer élvezed az életet. Mért baj ez? Őt neked szánta a sors…*
- „Nem hiszek neked!” – a magammal beszélés meg nyugtató. – „Többnyire lehet azt mondani, hogy én vagyok a sors. Ugye? Már, mint szerelem ügyileg. És… a sors nem kap senkit. Nem jó, ha fel borítom az egyensúlyt.”
- *De ha a boldogságodról van szó. Vagy is a boldogságunkról.*
- „Áh ez jellemző rád… Mindig csak magadra gondolsz. Abba viszont az istenért sem gondolnál bele, mi lenne ennek a következménye.”
- *Mért mi lenne? Eldádáznának a fő vezetők? - nevetséges vagyok!*
- „Nem, éppen hanem büntetést kapnák, mert gátolnám őt, hogy megtalálja élete párját. S ha választhatnák a büntetés és a dádá között inkább a dádá. Mert te is tudod a fő vezetők nem éppen a legmegértőbbek főleg, ha emberekről és a szerelemről van szó.” - hát… mondjuk ez egy beismerés volt.
- *Ideje mennünk!* - igaz már otthon szoktam lenni ilyenkor.
Fél 3 lehetett és én még mindig a Gimi parkjába vagyis, udvarán ücsörögtem az újónnal felfedezett békés kis szigetemen.
- „Ez jó ötlet. Végre valami értelem is.” – gúnyos voltam magammal, pedig semmi értelme nem volt, a másik énem tudta az igazat és ezért nem válaszolt. Nem kellet, volna még egy nagyot magamba rúgnom. A szívem sajgott az eszem meg ujjongott hogy újra nyert a szócsatában, azóta először, mióta meg ismertem Michael -t. Nem voltak tapasztalataim a szerelemmel kapcsolatban, pedig már legalább 50 küldetést tudhattam magam mögé. De személyesen még nem tapasztaltam meg erejét. Így igazából nem is tudhatom, mit érzek igazán Michael iránt. Nem tudhatom hogy szeretem –e, nem tudhatom hogy képes lennék vele lenni úgy hogy embernek hisz. Ismerem magam és a bűntudatom erősebb volt, mint bármelyik másik érzésem, eddig. Nem, nem, nem és nem… nem tudok én semmit! Nem tudom mi lesz ennek a vége, nem tudom, hogy tetszem –e neki és nem tudom, hogy megérné –e hogy ujjat húzzak a „halállal” és veszélybe keverjem őt is. Így már egész más a helyzet. Ha nem rólam van szó, akkor általában épeszűen tudok gondolkodni.
E közben már a suli kapunál jártam és egy elegáns mégis erőltetett lépéssel kitértem a járdára és a kolesz felé sétáltam. Úgy döntöttem sétálok, bár az autóm a Gimi parkolójában állt tudtam éjszaka, visszajövök. Tudtam, nem bírok majd aludni, mivel a fáradság úgy sem nyom el, nem az alvással szívom magamba az energiát. Áh… még mindig bizseregtem a megnyugvástól és a büszkeségtől is.
Már most boldog voltam, amikor csak belegondoltam: Már csak 6 óra és a nyugodt kis szigetemen relaxálok és töprengek a következő napon.
Szaporáztam a lépéseimet, de nem értettem én magam sem miért. Talán élőbb haza akartam érni? Hisz nincs otthon senki, Mary küldetésen van, és nagyon hiszem, hogy ma este az ágyában alszik. *Akkor miért?* Tettem fel magamnak a kérdést, de el is vetettem és mivel kényelmetlenné vált, hogy én vagyok, a leggyorsabb a járdán közlekedők között, s mindenki meg bámul hova sietek ennyire, visszavettem a tempómból. De nem értettem, valamiért most meg bennem kezdett el valami kitörni valami, valami… nem is tudom, hogy mondja egy olyan érzés… : *Siess haza! Menj már! Mit sétálsz itt ilyen nyugodottan?...* – mintha vártam volna magamtól a választ. Végül is válaszomat megelőzte az én tudat alattim sürgetése, és igazi nagy bajomnak lényeg: *Bármikor hívhat!*
A buszmegálló mellett sétáltam már. Észre sem vettem hogy 4 utcán száguldoztam végig a ráismerésem alatt. „Milyen tempóban haladtattam?” *Tutira azt hitték, üldöznek, azért sietek!* Ez igazén nem érdekelt most engemet. Az hogy mit gondolnak mások. Az, hogy ha engem valaki hülyének néz vagy csak szimplán ufónak az még csak kisebb ahhoz képest hogy teljesen elment az eszem és megszállott lettem. *Mit parázok? 20 percet dumáltál egy halandóval, az még nem azt jelenti, hogy szarnom kéne a főbb vezetők büntetésétől. Mary már emberrel járt is. És nem büntették, meg amikor neki jobban kellene figyelnie erre az egészre, mivel neki még ne kiforrott az ereje és nem is annyira tapasztalt, mint én.* Akár… áh nem!* – vetettem el a reménytelenek tűnő ötletemet. Gondolkoztam azon amit a bensőm mondott
Már a kedvenc kis reggelizőmnél jártam, ahol a világ legjobb hangulata volt. Ez elég furán hangzik: egy Cupido aki nem eszik reggelizőbe jár sőt az a kedvenc helye az egész városban. Minden reggel betértem oda, többnyire nem is ettem csak egy kapucint kértem de, azt sem szoktam meg inni, hisz Cupido vagyok ne eszek, se iszok. Viszont elmondom, ha ember lettem volna biztos, imádtam volna ezt csak sejtettem nem, tudtam. De mégis a hely olyan meghitt volt. Mindenki barátságos mindenkivel és én többnyire már törzsvendék voltam. Pontban 7:30 –kor az ajtótól a harmadik box –ba ültem le és a legeslegkedvesebb emberi barátom szolgált ki, Eni. Olyan volt nekem mintha az anyám lenne, bár ő mindenki anyja volt, úgy hívták a Falfel -ben hogy Nany /DADA/ pont ezért. És engem nagyon szeretett, vettem ki a gondolataiból, szerette a csendes szolid értelmes lányokat. Így engem is gyorsan megkedvelt. Emlékszem, amikor először jártam ott, csupán csak kíváncsi voltam milyen is egy emberi etető, csak azért tértetem be oda 3 évvel ez előtt. Amikor beléptem egyszerre az óriási pultot vettem észre mi égszínkék és halvány kivizöld színben pompázott, az egész reggeliző közepét elfoglalva és kiemelkedve hirdette : Itt mindenki boldog és TE vagy a KÖZÉPONTBAN. Csak utána vettem észre a fura falat, amin emberek képe virított. Nem voltak híresek se gazdagok, csak egyszerű emberek, azok akik itt jártak, őket megörökítette egy önkéntes festő, nem pénzért csak úgy, akik mosolyogtak felkerültek a falra. Én is fent voltam pont a boxom falára rajzoltak fel. Persze Eni műve…
Szép lassan el is hagytam az étkezőt, és már láttam a kollégium hatalmas falait. Alig két lépésre volt az étkező a lakásomtól ezért is volt olyan jó. Gyorsan oda siettem a bejárathoz a halvány szürkészöld épület makacsul állt, mint mindig, egyenes falai, markáns ablakai és vasrácsos kerítése, ami csak 2-szer 3 méteres elő telket kerített el a járdától, ismerősek voltak, mert minden nap láttam. Előszöri látásomra nekem is félelem gerjesztő volt minden egyes tökéletes vonala, de mára, már barátságos tökéletességnek mondanám. Visszapillantottam a reggelizőre, amit nem teljesen értettem mért reggelizőnek hívom, hisz reggel 7 kor nyit és este 8-kor zár. Valószínűleg, azért mert én reggel járok oda, de más indokot már nem találtam. A Falfel kinézete sokkal barátságosabb volt, mint a koleszé, így utasítottam magamat:
-* Később Madison. Később.*
Egyet is értettem magammal tudtam hogy igazam volt. Most biztosabb, ha haza megyek, kiszellőztetem a fejemet, és egy kicsit kikapcsolom az agyamat. Megírom a házit, 5 perc. Beteszek egy régen látott, szinte elfeledett filmet, csinálok popcorn –ot, csak a hangulat kedvéért persze, enni nem fogok belőle hisz… aztán, aztán… aztán lövésem sincs, mit csináljak. Majd kitalálom…
A kolesz ajtajában előhalásztam a táskámból a kulcsomat és kinyitottam azt. A kolesz szép keskeny volt ám magas és hosszú, a maga módján elég otthonias. Ha lehet ezt mondani egy koleszra. Összesen 12 lány lakott ebben a koleszban és 5 koleszszoba volt. Én és Mary a legtetején laktunk együtt, egy koleszszobában úgymond lakkosztályban. Azon a szinten lakott még két lány Angela és Jin, ők is együtt laktak úgy, mint mi. Néha áthívtuk őket, de nem nagyon sokszor, hisz mi furák voltunk Mary –vel, mint két csodabogár, de ők furamód szerettek…
Gyorsan föltrappoltam a harmadik emeletre, ahol laktunk. Még itt élt velünk, a koleszban a Házmesternő Mis Izé, vagyis mi, így hívtuk, mert minden szavában szerepelt az „izé”. Igazi neve Mis Köhn. Eléggé szeleburdi felnőtt nő létére, ezt tükrözte a szójárása. Nem igazán mondanám, azt hogy szerettem, de megtűrtem. Muszáj volt.
Ott álltam már a lakásunk ajtaja előtt a kulcs a kezembe volt a kezem az ajtókilincsén. Átforgattam a kulcscsomót, ami a balkezemben pihent kerestem a narancssárga kulcssapkát, viselő kulcsot. *Megvan!* Behelyeztem a zárba a kereső akcióm sikeres eredményét és elforgattam a helyes irányba. Beléptem a kellemes kis lakásunkba felakasztottam a kulcssomomat az ajtó mellett lévő falikulcsházra.
Imádtam a kolesz lakkosztályunkat olyan kellemes volt barátságos kedves és megnyugtató. Az ajtóban volt az előszoba, gardrób esernyő cipő és kabát tartóval innen látni lehetett a lakásunk szívét a nappalit aminek a fala halvány fakó lilára volt festve a bútorok egy idegen számára igénytelenül lett volna elhelyezve de Mary számára ez volt tökéletes. idézem: „Ennek így kell lenni –e, ez a mi stílusunk!” azóta nem merek bele szólni a nappali elrendezését illető megbeszélésekbe. És nem csak kesze - kuszaságukkal hívta fel figyelmedet, hanem a színük is fura volt. Egy sárga két személyes kanapé, egy zöld egy személyes relaxszékszerűség és egy rózsaszín színű óriás babzsákfotel. A padló lambéria volt és a foteleknél egy hatalmas bolyhos narancssárga szőnyeg takarta. Volt egy tévénk is a fotelokkal szemben, nem egy csúcs modell, de nekem megfelelt. A nappali mellett az ajtóból nézve a baloldalon volt a konyha az étkezővel, elég kicsi, de nem is használtuk. Többnyire csak dísz, a látszatkedvéért volt fent tartva. A nappali és az étkező közötti kis résen átvergődve egy négyzet alakzatú fal húzódott az volt a fürdő, színe kék. Egy zuhanyzó volt benne, WC bár feleslegesen, egy csap tükörrel kis szekrény a neszesszereknek és egy szennyes láda. A kolesznak közös mosószobája volt a földszinten Mis Izé lakása mellett. A fürdővel szemben volt a mi közös szobánk. Már az ajtó maga citromszínű volt. Ha valaki belépett oda azt hitte volna, hogy egy bohóc hálószobája. Mert félméteres csíkok voltak a falon és mind más színű, főleg melegszínekből álltak pl.: citrom, narancs, rózsaszín, zöld, lila, pink… Erre voltunk a legbüszkébbek 3 évvel ez előtt mikor ide költöztünk Mary –vel mi festettünk ki mindent, de egyet értettünk a szobánk volt a legjobb. Bár az egész ház a színekben pompázott, de csak a szobánkban összegeztük az egész színkavalkádot. A szoba végében feküdtek az ágyaink, a huzatuk is ilyesmi színekben, feküdtek. Az ajtó mellőli fal előtt egy szintén színes íróasztal állt s rajta egy számítógép. A másik falnál meg két nagy szekrény. A padlót itt is ugyan olyan színű bolyhos szőnyeg védte. A falak tele voltak rakodva a mi képeinkkel. És alig Fért el rajta az óra, amit még a múltkori szállásomról hoztam magammal. Hát így nézett ki Mary és az én kelekótya koleszszobán. Amit mi az Otthonunknak hívtunk egy védelmező kis rejtett sziget ahol önmagunk lehetünk itt nem kell megjátszanunk magunkat, hogy olyanok vagyunk mint mindenki más.
Még mindig az ajtóban álltam már lassan a 6 –dik perc telt el, amikor végre felfogtam mért is, bámulom annyira a citromsárga kanapét. Eddig nem esett le mi is lehet az, ami a kanapénkon egy gombóban fekszik. De aztán rájöttem mi az… vagy inkább ki az… Mary volt. Tudtam, hogy ő, mert ő szokott így aludni. Egy kék takaró takarta el dús szőke haját és barna boci szemeit. Csak a lába vége lógott ki a takaró alól mást nem is láttam belőle.
Úgy gondoltam nem ébresztem fel biztos nem sikerült a bevetés, azért van most itthon. Így lassan közlekedtem, letettem a táskámat az ágyamra és kipakoltam belőle. Csak azt nem értettem, miért kint alszik a kanapén Mary miért nem az ágyában, van? *Hát majd megkérdezem, ha felébred.*
- Madison te vagy az? – hallottam Mary kissé kába rekedt hangját. *Oh ne felébresztettem. Szívtelen vagyok.* Szidtam magamat.
- Igen, nyugi aludj csak! – válaszoltam lágy kellemes bocsánatkérő hangon.
- Nem. Nem akarok aludni, beszélni szeretnék veled! – mondta erőteljes hangon, amiből megválaszolta egyik kérdésemet. Azért aludt kint, hogy hallja, ha haza érkezem és beszélni tudjon velem. De nem akartam rákérdezni a másik nyugtalanító kérdésemre, mert ha rosszul sikerült, akkor bizonyára nem akar róla beszélni.
Halk lépteket hallottam az ajtó felől és már ott is termett Mary, haja kócos, tartása kissé hanyag. Abban a ruhában volt, amiben a küldetés előtt láttam őt mikor haza, jöttem, hogy írja meg az alibim… *Oh, erről is beszélnem kell majd vele!* Emlékeztettem magam.
Mary törte meg a csendet.
- Csak… igazából nem is mondani akarok valamit, hanem kérdezni szeretnék tőled. Szóval szabad? – kérdezte kissé ijedt hangon.
- Persze! Ez nem kérdés.
- Szóval ez a küldetésemmel lenne összefüggésben…
- Bökd már ki! – parancsoltam rá, mert láttam, nem igen akarja egyhamar elárulni mit is, akar.
- Oké szóval itt van egy pár de, már kihunyt náluk a láng és az a küldetésem hogy élesszem fel köztük azt a rég kialudt, tűzet. Ám az egyik fél már nem akarja ezt a dolgot, és én úgy látom jónak, ha nem avatkozom közbe, mert reménytelen itt minden. A másik meg randizgat másokkal is.
- Hát ez nehéz ügy, de ha te így látod jónak, akkor üzend meg a főbb vezetőknek az ajánlatodat és várj, mit szólnak rá. Én azt hiszem, ezt tenném. – ez tényleg nehéz ügy egy flörtangyalnak, akinek az ereje korlátozott nekem könnyebb lenne, de ha én is flörtangyal lettem volna én ezt tettem, volna.
- Igen… már gondoltam rá, de akkor… nem helyeznek nagyobb posztba és… tudom ez önzőség, de akkor is már eleget vártam és te szerinted is én vagyok az egyik legjobb… - mély levegőt vett és ezért elhallgatott egy pillanatra így volt ideje végig gondolnia mit is mondott és nekem is hogy meg értsem mi is a baja. Már értem mért várt ennyire. Ez nehéz ügy. Tényleg ő volt az egyik legjobb, és ha nem teljesíti a küldetést gyengének, nézik – mert ez egy flörtangyalnak felsőfokú küldetésnek számított – ám ha teljesíti nem lesz egy pár igazán boldog.
- Ez egy patthelyzet – állapítottam meg, míg gondolkodott.
- Igen… épp ezért vártalak meg. Akkor mit is tegyek? – érdeklődött kedvesen és kissé szenvedélyesen. Nem akartam bevallani neki, hogy én nem tudom, mit tennék a helyében, és mivel csak flörtangyal volt nem látott bele Cupido -k fejébe. Mert csak a hivatalos Cupido –k tudtak bele látni másik Cupido –kba. Így még én se tudtam bele látni fejébe. De most hálálkodtam, hogy nem én vagyok a helyében, mert szörnyű dönteni a saját boldogságunk és a mások boldogsága közt.
Az ágyon ültem még mindig ő pedig velem szemben állt barna boci szemeivel kutatva enyémet megpróbált kiolvasni valami értelmet belőle. Az ajtóban állt még mindig meg se moccant, haja még mindig kócos volt – ezt az alvás rovára írtam. Tekintete áthatolt az enyémen és ráébredt hogy nekem a gondolataim elkalandoztak valami másra, de azt nem tudta csak izgatott voltam Michael miatt. Így sürgetni kezdett, hogy rákérdezhessen majd erre is.
- Akkor? Segítesz nekem vagy… - kissé meg ingott, amikor vágyakozó szemmel pillantottam fel rá. Remélem, nem hiszi, azt hogy nem érdekel, amit mond.
Még mindig az ajtóban állt… ám de elindult az ágya felé, ami az ajtóból nézve a baloldali volt. Mivel én az ágyon törökülésben az ajtó felé voltam fordulva, hogy lássam arcát. Most el kellet fordulnom 30 fokot a mellettem álló ágy felé, hogy újra lássam arcát és barna csokiszemeit. Nem ült le egy pillanatig csak nézte mereven majd felém fordult és újra próbálkozott kizökkenteni álmélkodásaimból.
-… vagy nincs ötleted? – találgatott ám nem találta el volt ötletem az, amit mondtam még az előtt, hogy tudtam volna mi az igazi baja, de azt…
- Hahó, itt vagy Madison? Olyan, vagy mint aki kába. Csak nem drogoztál? – áh ez tiszta Mary aki, tudja, hogy nem érzünk semmit, azt hiszi emberek, vagyunk. Ez azt jelenti, ha akarnák, akkor sem tudnék drogozni.
- Nem dehogy is. – azért bele mentem a játékába. – Nem is tudom ezt neked, kell eldöntened, mert én helyesen cselekednék, de az a kérdés kinek a szempontjából. Nem igaz?
- De… - elnyomott egy sóhajt aztán folytatta. – Akkor… azt hiszem, azt teszem, amit mondtál aztán kit, érdekel, hogy még 100 évig kell flörtangyalnak lennem legalább jó lelkiismerettel, teszem. Nem de bár? – gondoltam. Mary soha nem volt önző már értettem mért is szerettem.
- Helyes. De most beszélni szeretnék veled valamiről, mert nagy bajban vagy. – Nem felejtettem el a kis bakiját, amit ma csinál, ezzel bajba keverve engem, igaz megoldottam.
Erre lehuppant az ágyára és aggódó arccal fürkészte enyémet.
- Nah… megint mit csináltam? – kérdezte szenvedő hangon.
- Hát azt édes drágám – vettem gúnyra a figurát. – hogy megint az igazi nevemet használtad. Mit mondtam én neked erről?
Vártam a válaszát de tudtam nem fog válaszolni, mert a bűntudat elnyomta, gondolom ráébredt, hogy az igazolásra azt írta Madison és nem azt, hogy Miranda.
- A nevem másoknak Miranda és nem Madison! – azért belérúgtam még egyet. Ezért roppant nagy sajnálat és bűntudat hullott rám, piszokul éreztem magam, hogy ennyire leszidtam éppen, azután hogy meg hozott egy nagy, ám igazságos döntést.
- Sajnálom. – visszakozott. Így még rosszabbul éreztem magam. *Szemét vagy szegén Mary –vel.*
- Nem én sajnálom, hogy ennyire eltúloztam, mert végül is sikerült elintéznem, mégis akkorát rúgtam beléd és pont most… - nem fejeztem be, de értette, mit akarok mondani így nem is kellett.
- Áh nem baj… de tényleg sajnálom. – ismételte magát félszeg mosollyal.
- Semmi. – válaszoltam erőteljes mosollyal. Így ő is jobb kedvre derült.
- Oké akkor jó. Tudod mit, akkor bulizzunk! El akarom felejteni ezt az egész napot, és fel akarok pörögni. – ez jó ötlet én is hanyagolni akarom azt a beszélgetést magammal, amit terveztem, vagyis csak most. Bár... mindig rajta jár az eszem.
- Rendben van. De hogyan is akarsz? – érdeklődtem, mert nem igazán tudtam mit is ért a bulizás alatt.
- Hát elmehetnék valahova… - erre nem számítottam olyas fajta bulizásra nem volt igazán kedvem. – vagy itthon is maradhatnánk, nézhetnénk filmet, csinálnánk popcornot és rendelhetnénk pizzát. Kifesthetnénk a körmünket és az új arcpakolásomat is, kipróbálhatnánk. Ez már jobban hangzott számomra, de ha Mary úgy akar bulizni, hogy elmegyünk egy clubba engem azt se zavar.
- Nekem be kell vallanom valamit. Én… én… én inkább a másodikra szavaznék. Ha nem gond? – Ez az! Tudtam eddig is, hogy olyan, mint én de most már imádom…
- Nem, nekem is inkább a második jön be, de… nem rendelünk pizzát. Figyelnünk kell már, nem dobhatjuk ki a pénzt az ablakon, mert elfogy.
Mert kaptunk pénzt a főbb vezetőktől, hogy úgy éljünk, mint az emberek ez olyas fajta kellék. De nekünk vészesen fogyott, és ha nem akarunk dolgozni be, kell osztanunk.
Értette mit akartam ezzel mondani így némán bólintott és felállt.
- Mindjárt jövök, elmegyek felvenni a havipénzt.
- Igaz. Március elseje van. A tavasz első napja majd el is felejtettem. Figyi akkor menj el a kocsimért a suli előtt, van a komódon, van a kulcs.
- Oké beugrom a videó tékába is. Mit hozzak? – Amint kimondta izgatottan ugrott fel az ágyról.
- Nekem mindegy, rád bízom, ami van. – Ebben, teljes mértékben rá hagytam magam nagyszerű érzéke volt a humoros filmek kiválasztásába.
- Okés addig pakolj össze. Mert fel kell készülnünk a bulira.
- Persze. – értettem egyet bár tudtam, ha visszaér biztos kritizálni fog, hogy hogyan pakoltam ki.10 perc múlva már itt sem volt, el is sietett, hogy minél előbb haza érjen és kezdhessük a bulit. És én ott voltam az üres lakásban egyedül a gondolataimmal, már megint. Nem akartam bele gondolni inkább csak elfelejteni, pedig minden egyes gondolatmenetem az ő emlékével záródott. Nem, ha nem akarok rá gondolni, akkor nem kell rágondolnom. Ez ilyen egyszerű. De csak az elméletben, a valóságban… sokkal nehezebb.