4. rész: Feltöltődés

4. rész
Feltöltődés

Nem igazán erre számítottam. Celeste boldog volt. És az emlékei között kutakodva egyre jobban töltődtem fel, nem éreztem magamat fáradtnak és Celeste boldogsága átragadt rám is. Megláttam, hogy minden jól ment meg mondta Coopernek, aki boldogan fogadta és meg egyeztek, hogy csak barátok lesznek. Celeste emlékében úgy élt Cooper arca, hogy ő is lelkesnek tűnt ettől az ötlettől. Charlie –val is minden jól alakul. Ő kérdezte meg Celeste -t hogy lehetne –e köztük több mint haverság, így őt nem is kell ellenőriznem. A boldogság elöntötte Celeste agyát. És átjárta az én testemet is.
- Végre – suttogtam nem akartam a boldogság hullámaimat elijeszteni.
Ahogy a fának dőltem és kinyújtottam a lábamat. A hullámok akadály nélkül randalíroztak a testemben. Apró bizsergéseket éreztem a kisujjam begyén, a fülcimpámon, az orrhegyemen és az összes lábujjamon. – Áh… hiányoztál – még mindig csak suttogtam. Olyan kába állapotba kerültem, hogy mozdulni nem bírtam csak magamba szívni az energiát. Újra meg újra lejátszottam Celeste emlékeit a fejemben és újabb löket boldogságot nyeltem magamba. Szenzációs élmény. Már majdnem el is feledtem milyen élmény jót tenni, főleg ha azt a gondot én keltettem megnyugtatóbb, ha el tudtam simítani és az élmény így még bizsergetőbb volt a végén. Sajnálattal vettem észre Celesté –nek kell az ép elméje, mert éppen egy PompomGirl –ekből álló torony tetejére kellett felmásznia. És ha tovább latolgatom az elméjét, még nem koncentrál és sérülés lesz. Elbúcsúztam Celeste elméjétől.
- *Boldog vagyok. De most munka van!* – Utolsó szavaimat suttogtam Celeste agyába, mert megesküdtem, nem használom ki hiszékenységét. „Szia Celeste” ezt már csak gondoltam de magamnak. Megkedveltem ezt a butuska PomPomGirl –t bár ugyan olyan nagyzolós, mint a barátai mégis lelke tiszta és gondolatai kedvesek, meg hát érte érzett bűnbánatom is közre játszott.
Feleszméltem az udvar gondolataimba merülésem alatt megtelt. De senki sem volt közel hozzám. Már vége voltak az óráimnak, de nem szándékoztam haza menni. Kerestem egy arcot. Egy tengerkék szemszínű markáns arcot. Nem értettem mért keresem. Csak úgy jött ez az érzés, hogy még egyszer látnom kell az a gyönyörű szempárt és a hozzá tartozó izmos görög istenség alakját. De nem találtam. – Mit is hittem?

***

- Cooper… - folytattam az ellenőrző akciómat, figyelmet nem véve a többi diákról, akik az udvaron tébláboltak.
Egy kis időbe telt megtalálnom, mert halvány lila gőzöm sem volt róla hol lehet, végül is a barátaival a sulitól nem meszei kis boltban mulatták az időt. Cooper egyik barátjának ott dolgozott az anyja és mivel ne a csapongó idióták közé tartoztak, akik mégis nagy menők, így őket nem érdekelte, ha az anyjukkal mulatoznak nekik az nem volt ciki. Hát ezért kedveltem őt és a barátait.
- Samantha oh… - A gondolatai csak Samantha arcát mutatta csak így az emlékei között kellett kutakodnom ez most nem jelentett nekem akkora terhet, mert Celeste kissé eltúlzott érzései, amik nem egészen szívből jött feltöltött energiával. Így újónnal gyűjtött erőmmel sec – perc alatt ki kerestem a szüneti emlékeit.
Amint meg láttam hogy Celesté –vel szakít már kezdődött a bizsergés, de csak akkor rajzolódott ki igazán, amikor meg láttam, hogy kissé ügyetlenül, félszegen de mégis megkérdezte Samanthá –t hogy van -e kedve vele találkozni. A lány meg elpirult és kuncogott végül igent mondott.
- Ffhhuuu… - kifújtam a levegőt és beszívtam az energiát. - Friss bizsergés. Isteni… - az alig hallható nyöszörgésemet csak én hallottam. De még is úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Fura volt. A szemem csukva volt, mint mindig, amikor ilyet teszek. Így könnyebb koncentrálni. A bizsergés újra meg újra áthatolt rajtam. És már annyira feltöltött hogy tudtam képtelen, leszek ma este elaludni.
Szép lassan visszatértem a való világba, először a háttér zajokat hallottam meg aztán a fényeket láttam meg. Vagyis csak azt éreztem, hogy a napsugár süti a szememet, a melegséget éreztem, amit a nap árasztott magából. Még mindig olyan érzésem volt hogy figyelnek. – Upf… - hangosan elnyomtam egy sóhajtást. Aztán a háttér zaj után hallottam a többi hangot is. És érzékeltem is, a levegő mozgását, az árnyékot mi egyre jobban elteríti testemet, míg élnem ért a szememig ott meg állt és nem ment tovább.
- Szóval alvás közben beszélsz – *Valaki itt van?* Nem valaki. Ő volt az. Michael a félisten…
- Madison te még mindig itt vagy. Csak nem rám vársz? – Szóval ezért éreztem, az hogy valaki figyel a két szép tengerkék szem engem, figyel.
Még mindig becsukott szemmel dőltem a fának. Nem tudtam meg mozdulni, bár akartam. Hallottam a hangját és értettem mit mond de, nem tudtam válaszolni az öntelt kérdésére.
- Hahó élsz még? Hhhmm… tudtam hogy különös, vagy de ennyire ezt nem sejtettem. – Nem értettem mit is mondott hallottam de nem értettem.
Végül is sikerült meg mozdulnom és kinyitottam a szemem. Fel néztem rá de, nem láttam az arcát nap elvakított.
- Nem, nem vártam rád. És nem is aludtam – a hangomban egy kis merő gúny szerepelt, mert haragudtam rá, azért mert annyira… felbolygatta bennem azt, amit nem szabadott volna. Egy olyan pontot érintett meg bennem, amikor csak rám nézett az égszínkék tenger szemeivel én nem találtam szavakat. – *Azok a szemek...* – nem láttam semmit az arcából csak azt a kék vibráló szempárt.
- Akkor magadban beszélsz nekem tök mindegy. „Friss bizsergés. Isteni!”? Oh nem tudom mire értetted ezt Madison, de ahogy láttalak, évezted. – Upf, de ciki, Hallott.
- Mirandá -nak hívnak. Már mondtam. – figyelmeztettem kevesebb gúnnyal. Ezzel próbáltam terelni a témát. Nem sok sikerrel, mert ezzel áttereltem egy ugyan olyan kényes témához.
- Ami az első gondolatunk mindig az a helyes. Először Madison –nak mondtad magad s nem véletlenül. – *Gyanakszik. Remek!*
- Nyelvbotlás volt. – *Aha azt hiszed ezt be is, veszi? Előszörre sem hitte el.* - „KUSS!”
- Hát nem éppen ugyan olyan magánhangzók vannak a Madison -ban mint a Mirandá -ban. Ne verj át! – Mi alatt ezt mondta nekem neki támaszkodott a fának és onnan nézet le rám, aki még mindig a földön ült merev testtartással. *Mint egy Szobor, olyan vagy!* – a belső hangom kezdett idegesítő lenni. Áh meg van. Bele nézhetnék az agyába, mi jár a gondolataiban? De túl kockázatos ő beszélni akar velem de, én, meg ha ezt teszem, megmerevedek újra és nem csak a testem, hanem az agyam is. *Majd később!* – „Végre valami értelmeset is mondasz!”
- Szóval Madison te érdekes vagy – *Ha tudnád mennyire egy nem hivatalos Cupido –val beszélsz. Aki 123 éves és olvas a gondolatokban és az emlékekben. Hello és Madison –nak hívnak, bár ezt már tudod. De a többit soha sem tudod meg számodra csak egy emberi lény vagyok. Ezt találod furcsának? Biztos.*
- Miért is? – Háh a kérdezéses taktika, vagy a legjobb védekezés a támadás.
- Mondtam már, te vagy az egyetlen lány, aki többet beszélt velem 10 szónál. – *Öntelt, öntelt, öntelt.* Kicsit túl nagy az EGO –ja. Nem?
- Úgy látom akkor szerencsésnek, mondhatom magamat. – *Inkább szerencsétlennek nem szabadna közel kerülnöd hozzá.*
- Jah, valami olyas minek. Hhm… Nem valami jól ismerem ezt a sulit. – Nem is mondtam neki, hogy tudom hogy ő az ÚJFIÚ. De gondolom, gondolja, hogy gondolom hogy ő az. Hhm… Öntelt.
- Jaj te vagy az ÚJFIÚ? – direkt hangsúlyoztam az utolsó szót, hogy meg erősítsem hitét. *Áh növelem az EGO –já? Úristen.*
- Hm… Igen én jó hogy észre vetted. Már 20 perce dumálunk. – ÖNTELT…
- Én se ismerhetek mindenkit.
- Igaz… Bocsesz!
Erre már nem bírtam ki fel kellett állnom olyan érzésem volt, hogy most mennem kell, bár valamiért egyik felem itt maradt volna vele, még dumálni, de úgy látszott kifogyott a mondanivalójából. Szóval talán csak a kínos csendet akartam elkerülni. Nem is tudom de gyorsan felpattantam, szembe fordultam hozzá el akarta köszönni, de ő… :
- Egyszer majd köbe vezethetnél itt, meg a városon. Ez kötelező. – Amint ott álltunk láttam, hogy majdnem egy fejjel nagyobb nálam… *Hogy mi? Várjunk csak! Ez randira hívott! Mikel az ÚJFIJÚ elhívott egy randira. Úristen ezt nem hiszem el a tengerkékszemű istenség kinek a barna félrövid haja úgy állt, égek, mintha mindig is be lett volna lőve. Az, aki olyan izmos volt, hogy fel tudott volna emelni egy autót. Ő hívott el engem randira? Hiszen én hozzá képest egy alacsony kis senki voltam. Hosszú hullámos barna hajú kis senki. Szólalj már meg!..*.
- Nah mit mondasz?... De mondom ez kötelező, mert… Téged ismerlek egyedül, és nem akarok eltévedni. – *Térj már észhez bamba liba. Gyépésnek fog nézni, ha tovább így állsz szótlanul! Komolyan, ha most nem szólalsz, meg kinyírlak!*
- Hát nem is tudom… - *IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN…*
- Kötelező! – Hogy erősködik. Vajon mit gondol? *Majd később!*
- Jó, talán, valamikor… - *Talán? Valamikor? Úristen, mint ha önkéntes száműzetésbe űznéd magad! Te ezért tényleg kapsz!…* A hang a fejemben egyre idegesítőbb volt. Mert az mindig az érzéseimet tükrözte nem a józan eszemet. És Cupido szemmel nézve ezt a dolgot baromság lenne, amit teszek, ám a hang, ami rossz irányba sarkall most erősebb volt.
- Akkor megadod a számod, hogy fel tudjalak hívni? – Minek a… *Oké, persze bármit.*
- Aha. Várj egy kicsit… - kihúztam egy cetlit a zsebemből, amit Isten se tudja, hogy került oda, aztán elővettem egy tollat a táskámból. Lefirkantottam a koleszos számunkat, amit Mary –vel használtunk, bár soha senki se hívott azon minket. – Tessék. – majd átnyújtottam neki.
- Kösz akkor majd hívlak. – „Akkor majd ez mit jelent?” - *Nem tudom de, jól hangzik.*
- Oké. – Mondtam neki és a hangnak is a fejemben.
Semmi mást nem mondtam neki csak úgy ott álltunk néma csöndben. Én az ő szemét vizslattam ő, pedig az enyémet. Mintha ki akart volna, olvas belőle valamit. De tutira kudarcot vallott. Mert kissé idegesen és félszegen mosolygott rám én ugyan ilyen mosolyt viszonoztam neki. Nem direkt.
- Nah nekem mennem kell… akkor majd… - Úgy látszik nem akarta folytatni így bátorkodtam megszólalni.
- Akkor majd… Hello! – Azzal elsietett.
- Hello Madison! – Azért még visszasziszegte a válla fölött.

***

Néztem még az elhaladó alakját, de mikor már nem láttam úgy döntöttem, leülök még a fához, ami ezt az egészet okozata. Azt hiszem már nem bánom, hogy felkeltem. Mert ha ezt az egész Baklövést nem követem el, akkor nem fedezem fel ezt a helyet, és később se jövök ide, amikor ő itt van, és nem elegyedek vele beszélgetésbe. És akkor nem kéri el a számom, s most nem itt ülnék. És nem éppen a zakatoló szívemmel törődnék. Mert nem is ismerném őt úgy mint Michael csak úgy mint az ÚJFIÚ. S nem láthatnám a Tengerkék szemét, amiben úgy érzem, el tudnék mélyülni. *Borzalmas lenne!* Ezt bevallom. De tudom ez nem helyes, amit teszek. Még is mit akarok egy embertől? Én örökéletű vagyok ő meg… ő meg csak egy… EMBER, nem él örökké. Nem ronthatom el az életét, azzal hogy most… olyan szörnyű még magamban sem ki mondani a szavakat. Így hát hanyagoltam is. De mért ne érezhetném jól magamat vele az nem bűn. Mint barátok. *Barátok?* Az a baj, én többet akarok, de az önzőség lenne. Még most sem értettem mi tetszik neki rajtam kicsi barna hajú barna szemű kis senki vagyok. Mi tetszett neki rajtam? Nem egy Barbee típus vagyok. De neki valószínűleg az ilyen lányok jönnek be a szürke egerek. Nah szép egy pszihopata. Umhh… nem is akartam bele gondolni.
- Törlök mindent, most pihenés.
5 percig bírtam gondolkodás nélkül relaxálni. De tovább már nem tudtam, hibákat követtem el. Nagyon nagy hibákat. De mégis boldog voltam bizsergés járta át a testemet de ez nem a feltöltődés miatt valami sokkal erősebb, dolog miatt, amit nem tudok, megmagyarázni nem találok szavak, rá csak érzem.
A hibáim súlyosak! Ezt tudom. Ez volt a lényeg. Tudja a nevemet 1. -ső hiba, megadtam neki a számomat 2. hiba, találkozni fogunk majd… 3. hiba, megigézett Tengerkék szemével 4. hiba. A legsúlyosabb 5. hiba azt hiszem, BELESZERETTEM!