Kabala

Kabala

(Kérlek segítsetek! Ez a novella az egyik nap csak úgy kipattant az elmémből, de három befejezést képzeltem el hozzá és én magam nem tudom eldönteni, hogy az 1-sel, 2-sel vagy 3-sal zárjam el. Ezért a kérdezem meg a ti véleményeteket. Szavazzatok az oldalt látható közvélemény kutatásban, arra melyik a ti kedvencetek.)

- Életem legboldogabb napja. – duruzsoltam csilingelő hangon.
- El tudom képzelni mennyire felizgat, ahogy itt szerencsétlenkedek.
Mosolyom bújt elő félrecsúszott ajkaim szegletébe. Az igazság az, pontosan így éreztem. Olajfoltos ingébe ujjaim beletúrtam volna és magamhoz szorítottam volna, hogy beszívhassam leheletét, hogy érezze domborulataim.
- Inkább ne. – suttogtam egyfajta megjegyzésként.
Alkonytáj lehetett, a láthatáron már narancssárgára festette az eget a kívánat. Kocsija oldalának dőlve firtattam, min guberászik elől.
- Hm. A motorral nincs gond. Valami másnak kell lennie...
Kacéran megnyaltam alsó ajkam, szemeim összeszűkültek és mellkasomat kissé kinyomtam, mondhatni teljes harci díszbe vártam, hogy elcsábuljon és a lábaim elé vesse magát.
- Fúúú… - ez azt jelentette az ő nyelvén, hogy aszta. – Öm, mi-mi az?
Odasétáltam melléje, nekinyomtam a platónak úgy sutyorogtam fülébe:
- Kívánlak.
Olyan képet vágott, mint egy ijedt kisfiú, de kezeivel átölelt. Aztán nem bírtuk tovább és egyszerre tört fel belőlünk a nevetés. A szerepjáték egész napunkat meghatározta, bár mi, mi voltunk, más bőrébe bújtunk, ha valamit ki akartunk mutatni s nem volt hozzá elég kurázsink.
- Sajnálom, hogy… ez – mutatott a kocsira. – elrontotta ezt a csodás szombatot.
- Nem. Nem tette tönkre. – kacarásztam.
Egy darabig figyeltünk egymást, aztán szortyintott egyet és szólt:
- Hogy is volt az a Macskanő szerep?
Pirulva mosolyogtam el.
- Hát…
Aztán kezem megindult lefelé felsőtestén, de megálltam a kritikuspont előtt néhány leheletnyi centivel.
- Ennyi? – méltatlankodott.
Újra kuncogni kezdtem, ám ezt már nem tudtam megfékezni, hátrébb tántorodtam. Próbáltam összelapátolni gondolataim. Ahogy kívánkozva figyelt nem éppen segített, ezért leemeltem róla tekintetem s a poros földre helyeztem. Néhány percig a bogarakat bámultam, melyek cipőmet kerülgették sebesen. Hajamba túrtam, felnéztem, nyelten egyet. Kissé hangosra sikeredett, de nem nevetett ki, csak somolygott rám. Jó kész vagyok. – gondoltam.
Két lépessel előtte teremtem, mélyen néztem pázsit zöld szemeibe, szuggerálni próbáltam, de csak felemelte kezét, hogy egy tincset tűrjön fülem mögé. Azt akarta, hogy én lépjek.
- Milyen legyen? – kérdeztem végül.
- Erőteljes, igazi romantikus jelenet. – mondta teljes közönyösséggel.
Bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, de elpillantottam válla felett. Autók száguldoztak ész nélkül, estére meg főleg megnőtt a kamionosok száma. Nem egy főút mellett robbantunk le ám úgy tűnik nem is egy kihalt mellékútnál.
Meguntam a gépjárművek suhanó csíkját, inkább visszatértem hozzá. Várt rám és én féltem lépni.
- Ez a te jeleneted. – válaszolt gondolatomra.
- Oké.
Sóhajtottam. Közelebb hajoltam, várt, én próbáltam addig húzni a pillanatot, meddig csak engedte, de immár a játék kedvéért. A levegő ajkaink távolsága közt szinte izzott. Ő nyitott szemekkel nézett engem, de én lehunytam sajátjaim. Egy könnyed csókot ejtettem végül szájára, viszont mint tudtam ez nem lesz elég számára, hisz vagy három évvel idősebb volt nálam. Rengeteg barátnője volt már én előttem, egy egyszerű puszi neki nem lehetett elég. Bár ma bebizonyult, hogy ő más, mint a többi. Az emlékek hatására közelebb húzódtam hozzá és ajkaim végleg övéihez szorítottam. Kábé mindent vagy semmi alapon.
Elég bénára sikeredett, de ez volt eddig életem legdurvább csókra hajazó élménye. Ez is több mint a semmi.
Eleresztettem, csak egy kicsit léptem hátra, hogy legyen köztünk minimális távolság.
- És kábé ezzel ki is merítettem filmes tudományom. – szerénykedtem egy tíz éves gyerek módjára.
Elmosolyodott, átölelve magához vont:
- Jó volt ez. – biztatgatott szélesedő mosollyal. – Egy szűz csókja.
Elpirosodhattam volna, de inkább poénra vettem:
- Honnan tudtad a csillagjegyem?
- Megérzés. – suttogta.
Homlokom nekidöntöttem övéjének, úgy bámultam egy örökké valóságig.
- Na jó! Megtanítalak csókolózni, nehogy kiröhögjön az utánam érkező.
Utánam érkező. Olyan fura volt ezt hallgatni, mintha pontosan tudta volna, hogy ez nem örökre szól, de próbáltam abban bízni csak humorizál.
- Rendben tanár úr!
Ő nem totojázott annyit az egésszel. Derekamra tette bal kezét, másikat pedig nyakamra csúsztatta és egyszerűen megcsókolt. Magához húzta csípőm és keményen átdugta nyelvét számba. Először megilletődve, tehetetlenül hagytam, hogy tegyen amit akar, de aztán szó szerint ráéreztem az ízére és beszálltam a játékba. Oda-vissza játékot játszottunk.
Egy idő után, mintha a kontroll vékony szála elszakadt volna, erősebben húztam foltos ingét, ahogy ő is keményebben fogott. Keze életre kelt, melynek útjai felébresztették bennem az előbbi Macskanőt. Ellöktem kezét, mely csak olajnak bizonyult a tűzre, mi benne égett, s egy részben bennem is. Mosolyogva harcoltunk a csitt, csett, csókokban s az ujjak háborújában.
Annyira beleéreztünk a fiatalság, vágy világába, hogy elrugaszkodtunk a biztonságos autó oldalától és a földre hulltunk, mint két leszakított falevél. Viszont nem olyan puhán és kecsesen értünk talajt. Forogtunk egy darabig, majd stabilizáltuk helyzetünk.
- Megvagy? – kérdezte, mikor ráültem hasára és leszorítottam.
Lihegve válaszoltam:
- Ennél jobban sose voltam. Köszönöm ezt a napot.
- Nagyon szívesen. – artikulálta.
Lenyugodtunk, figyeltük egymást, semmit nem csináltunk vagy szóltunk, csak figyeltük a másik szemét. Aztán hirtelen ő mégis beszélni kezdett:
- Fogadjunk, hogy egy perc múlva nagyon ideges leszel.
Értetlen képpel bámultam.
Ő csak somolygott, majd megemelt és kikászálódott alólam. Felsegített, mikor felállt.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá.
Magához húzva csókolt meg újra, aztán meglengette szemem előtt a lóherés nyakláncom, melyet sosem vettem le. Apámtól kaptam a halála előtt, ezért a kabalám lett. Mindig azt mondta, hogy tartsam magamnál, mert ha nem így teszem, elszáll a szerencsém. Igazából sosem hittem benne, de aputól kaptam. Nem sejthette mekkora jelenősége van a számomra, de mégis bepöccentem, azzal igyekeztem csitítgattam magam, hogy nem szabad rá neheztelnem. Ő nem tudhatta, nem az ő hibája.
- Add vissza! – egy kis harag, mégis bujkált a hangomban.
Nem vette észre, sőt, elmosolyodott és megindult az út fele.
- Ez nem vicc! Add vissza! – próbáltam, nem hisztis kis csajnak tűnni.
- Vedd el! – mondta vég az utca szélén megállva.
Odafutottam hozzá. Elszállt minden dühöm, mert tudtam visszafogja adni, ha megfelelő módon kérem el. A hangulat kedvéért nem vetettem el a durcis kislány szerepét.
- Légyszi. – kuncsorogtam pitizve.
Rázta fejét, tátogta, hogy nem elég.
Ezért öntelt mosolyát egy csókkal fojtottam el , de ő többet akart. Fenekemre csúsztatta kezét és belemarkolt. Valahogy a kényszer miatt sértő volt rám nézve ez a tett. Hirtelen megakartam leckéztetni. Egyfajta bosszú érlelődött bennem. Nagyerőt vettem, kecsesen kezeim a mellizmára pihentettem és csókunk azzal zártam, hogy egy hatalmasat löktem rajta. Tényleg nagyot, vagy három lépést tántorodott hátra. Elképedtség tükröződött arcán, szemeiben. Márkában ott szorította az én nyakláncom s bár meglepődött, valahogy talán büszkeséget is véltem felfedezni rajta, bennük.
- Fúúú…
Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam. De nem volt elég időm, gondolkodni, cselekedni.
Este volt a sötétség már körbe vett mindent, s oly gyorsan pergett az idő homokja. Egy pillanatra még szemébe mélyesztettem sajátjaim, de hangom nem terjedt elég gyorsan. És láttam, pont a szemem előtt, néhány méterre. Kevint elsodorta egy kamion és én löktem elé.
- Ne!

1.

(Idáig van az első versio része. Szavazz az 1. -re, ha ez a befejezés tetszik a legjobban)

2.

(...)
- Fúúú…
Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam. De nem volt elég időm, gondolkodni, cselekedni.
Este volt a sötétség már körbe vett mindent, s oly gyorsan pergett az idő homokja. Egy pillanatra még szemébe mélyesztettem sajátjaim, de hangom nem terjedt elég gyorsan. És láttam, pont a szemem előtt, néhány méterre. Kevint elsodorta egy kamion és én löktem elé.
- Ne!

Elmém mindenegyes négyzet centiméterét elöntötte a fájdalom. A fájdalom melyet bűntudat ültetett belém. Nem tudtam felfogni, nem akartam felfogni. Ilyen nincs. Nem, nem, nem. Hisztérikus hangon sírtam. A földre estem és összegömbölyödve próbáltam, igen meg nem történté tenni a pillanatot. Eljutni egy másik világba, oda ahol ez nem történt meg, oda ahol mind rendben zajlott, oda ahol Kevin helyett én feküdtem az úton.
Az esti fényben észrevettem egy csillogást, bár méterekre arrébb tőlem kitört a pánik én csak azt láttam. Odakúsztam az útra és felvettem azt.
- Papa. – suttogtam.
A nyaklánc volt melyet tőle kaptam és csak az jutott eszembe. Ő megmondta, figyelmeztetett, ha leveszem bajba kerülök, elszáll a szerencsém. De nem Kevinnek kellett volna miattam szenvednie. Ó nem. Bárcsak, bárcsak visszamehetnék. Megakadályoznám.
- Papa bárcsak megtehetném.

- Fúúú…
Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.
Kiugrottam az útra és teljes erőmből átlöktem Kevint a másik sávba. Aztán már csak annyit láttam, hogy a földre hull a kabalám.

(Ez a részlet a Kabala című novella második befejezése, ha ez jobban tetszik, mint az első szavazz a 2.-ra)


3.

(...)
- Fúúű…
Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam. De nem volt elég időm, gondolkodni, cselekedni.
Este volt a sötétség már körbe vett mindent, s oly gyorsan pergett az idő homokja. Egy pillanatra még szemébe mélyesztettem sajátjaim, de hangom nem terjedt elég gyorsan. És láttam, pont a szemem előtt, néhány méterre. Kevint elsodorta egy kamion és én löktem elé.
- Ne!

Elmém mindenegyes négyzet centiméterét elöntötte a fájdalom. A fájdalom melyet bűntudat ültetett belém. Nem tudtam felfogni, nem akartam felfogni. Ilyen nincs. Nem, nem, nem. Hisztérikus hangon sírtam. A földre estem és összegömbölyödve próbáltam, igen meg nem történté tenni a pillanatot. Eljutni egy másik világba, oda ahol ez nem történt meg, oda ahol mind rendben zajlott, oda ahol a történteket meg tudtam másítani.
Az esti fényben észrevettem egy csillogást, bár méterekre arrébb tőlem kitört a pánik én csak azt láttam. Odakúsztam az útra és felvettem azt.
- Papa. – suttogtam.
A nyaklánc volt melyet tőle kaptam és csak az jutott eszembe. Ő megmondta, figyelmeztetett, ha leveszem bajba kerülök, elszáll a szerencsém, de nem Kevin nem tudhatta. Ó nem. Bárcsak, bárcsak visszamehetnék. Megakadályoznám.
- Papa bárcsak megtehetném.

- Fúúú…
Szólni akarta valami frappánsat, de akkor hirtelen megláttam valamit. Egy fényt, mely eddig fel sem tűnt, csak mikor telibe kapta Kevin alakját és akkor, akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.
Rávetetettem magam Kevinre és átrántottam a másik sávba. A kamion dörögve viharzott el mellettünk, mi keményen puffantunk a betonra, kezem, lában felhorzsoltam és moccanni is alig bírtam, de egyvalamit észrevettem Keviné és az én kézfejem összekulcsolva nyugodott, melynek pólusai közt, ott rejtőzött a kabalám.

(Az utolsó befejezés forma, ha ez imponál neked a legjobban szavazz a 3.-ra)

(Köszönöm, hogy elolvastátok és azt is ha szavaztatok.)