5. rész: Érzelmi hullámok

5.rész
Érzelmi hullámok

A beismerésemben nem voltam biztos, hiszen összesen csak 20 percet beszéltem vele, nem is ismertem meg igazán csak annyit tudtam róla roppant jó képű kedves (mert visszaadta nekem a helyemet) és nagyon el van telve önmagával. De azok a szemek… Ha belenéztem mindig úgy, éreztem, mintha már nagyon régóta ismertük volna egy mást. Biztonsági érzés fogott el, ha velem volt. És elakadt a szavam, amik úgy… olyan huncutul vigyorgott rám a szemeivel. Többször is elállt a lélegzetem, amikor csak visszagondoltam rá. Ahogy ott felém hajolt… már zakatolt a szívem mintha már ki is ugrott volna. Az érzelmi hullámaim fantasztikusak voltak. Ilyet még 123 év alatt nem éreztem. Az adrenalin löketek olyanok voltak mintha egy küldetésen lettem volna. Mindenemet átjárta a bizsergés még a hajszálaimat is sokkal, sokkal erősebb volt, mint a feltöltődéseim bármelyike. Ezért is gondoltam hogy több van itt. Több van e mögött. Többet éreztem iránta, mint bárki iránt. A levegő izzott közöttünk. El sem hittem volna, ha valaki más mondja nekem, hogy beleszerettem egy emberbe. Ez a legnagyobb gyengeség… nem szabad ostobának lennem de mégis úgy viselkedem.
- *Bizony de most az egyszer élvezed az életet. Mért baj ez? Őt neked szánta a sors…*
- „Nem hiszek neked!” – a magammal beszélés meg nyugtató. – „Többnyire lehet azt mondani, hogy én vagyok a sors. Ugye? Már, mint szerelem ügyileg. És… a sors nem kap senkit. Nem jó, ha fel borítom az egyensúlyt.”
- *De ha a boldogságodról van szó. Vagy is a boldogságunkról.*
- „Áh ez jellemző rád… Mindig csak magadra gondolsz. Abba viszont az istenért sem gondolnál bele, mi lenne ennek a következménye.”
- *Mért mi lenne? Eldádáznának a fő vezetők? - nevetséges vagyok!*
- „Nem, éppen hanem büntetést kapnák, mert gátolnám őt, hogy megtalálja élete párját. S ha választhatnák a büntetés és a dádá között inkább a dádá. Mert te is tudod a fő vezetők nem éppen a legmegértőbbek főleg, ha emberekről és a szerelemről van szó.” - hát… mondjuk ez egy beismerés volt.
- *Ideje mennünk!* - igaz már otthon szoktam lenni ilyenkor.
Fél 3 lehetett és én még mindig a Gimi parkjába vagyis, udvarán ücsörögtem az újónnal felfedezett békés kis szigetemen.
- „Ez jó ötlet. Végre valami értelem is.” – gúnyos voltam magammal, pedig semmi értelme nem volt, a másik énem tudta az igazat és ezért nem válaszolt. Nem kellet, volna még egy nagyot magamba rúgnom. A szívem sajgott az eszem meg ujjongott hogy újra nyert a szócsatában, azóta először, mióta meg ismertem Michael -t. Nem voltak tapasztalataim a szerelemmel kapcsolatban, pedig már legalább 50 küldetést tudhattam magam mögé. De személyesen még nem tapasztaltam meg erejét. Így igazából nem is tudhatom, mit érzek igazán Michael iránt. Nem tudhatom hogy szeretem –e, nem tudhatom hogy képes lennék vele lenni úgy hogy embernek hisz. Ismerem magam és a bűntudatom erősebb volt, mint bármelyik másik érzésem, eddig. Nem, nem, nem és nem… nem tudok én semmit! Nem tudom mi lesz ennek a vége, nem tudom, hogy tetszem –e neki és nem tudom, hogy megérné –e hogy ujjat húzzak a „halállal” és veszélybe keverjem őt is. Így már egész más a helyzet. Ha nem rólam van szó, akkor általában épeszűen tudok gondolkodni.
E közben már a suli kapunál jártam és egy elegáns mégis erőltetett lépéssel kitértem a járdára és a kolesz felé sétáltam. Úgy döntöttem sétálok, bár az autóm a Gimi parkolójában állt tudtam éjszaka, visszajövök. Tudtam, nem bírok majd aludni, mivel a fáradság úgy sem nyom el, nem az alvással szívom magamba az energiát. Áh… még mindig bizseregtem a megnyugvástól és a büszkeségtől is.
Már most boldog voltam, amikor csak belegondoltam: Már csak 6 óra és a nyugodt kis szigetemen relaxálok és töprengek a következő napon.
Szaporáztam a lépéseimet, de nem értettem én magam sem miért. Talán élőbb haza akartam érni? Hisz nincs otthon senki, Mary küldetésen van, és nagyon hiszem, hogy ma este az ágyában alszik. *Akkor miért?* Tettem fel magamnak a kérdést, de el is vetettem és mivel kényelmetlenné vált, hogy én vagyok, a leggyorsabb a járdán közlekedők között, s mindenki meg bámul hova sietek ennyire, visszavettem a tempómból. De nem értettem, valamiért most meg bennem kezdett el valami kitörni valami, valami… nem is tudom, hogy mondja egy olyan érzés… : *Siess haza! Menj már! Mit sétálsz itt ilyen nyugodottan?...* – mintha vártam volna magamtól a választ. Végül is válaszomat megelőzte az én tudat alattim sürgetése, és igazi nagy bajomnak lényeg: *Bármikor hívhat!*
A buszmegálló mellett sétáltam már. Észre sem vettem hogy 4 utcán száguldoztam végig a ráismerésem alatt. „Milyen tempóban haladtattam?” *Tutira azt hitték, üldöznek, azért sietek!* Ez igazén nem érdekelt most engemet. Az hogy mit gondolnak mások. Az, hogy ha engem valaki hülyének néz vagy csak szimplán ufónak az még csak kisebb ahhoz képest hogy teljesen elment az eszem és megszállott lettem. *Mit parázok? 20 percet dumáltál egy halandóval, az még nem azt jelenti, hogy szarnom kéne a főbb vezetők büntetésétől. Mary már emberrel járt is. És nem büntették, meg amikor neki jobban kellene figyelnie erre az egészre, mivel neki még ne kiforrott az ereje és nem is annyira tapasztalt, mint én.* Akár… áh nem!* – vetettem el a reménytelenek tűnő ötletemet. Gondolkoztam azon amit a bensőm mondott
Már a kedvenc kis reggelizőmnél jártam, ahol a világ legjobb hangulata volt. Ez elég furán hangzik: egy Cupido aki nem eszik reggelizőbe jár sőt az a kedvenc helye az egész városban. Minden reggel betértem oda, többnyire nem is ettem csak egy kapucint kértem de, azt sem szoktam meg inni, hisz Cupido vagyok ne eszek, se iszok. Viszont elmondom, ha ember lettem volna biztos, imádtam volna ezt csak sejtettem nem, tudtam. De mégis a hely olyan meghitt volt. Mindenki barátságos mindenkivel és én többnyire már törzsvendék voltam. Pontban 7:30 –kor az ajtótól a harmadik box –ba ültem le és a legeslegkedvesebb emberi barátom szolgált ki, Eni. Olyan volt nekem mintha az anyám lenne, bár ő mindenki anyja volt, úgy hívták a Falfel -ben hogy Nany /DADA/ pont ezért. És engem nagyon szeretett, vettem ki a gondolataiból, szerette a csendes szolid értelmes lányokat. Így engem is gyorsan megkedvelt. Emlékszem, amikor először jártam ott, csupán csak kíváncsi voltam milyen is egy emberi etető, csak azért tértetem be oda 3 évvel ez előtt. Amikor beléptem egyszerre az óriási pultot vettem észre mi égszínkék és halvány kivizöld színben pompázott, az egész reggeliző közepét elfoglalva és kiemelkedve hirdette : Itt mindenki boldog és TE vagy a KÖZÉPONTBAN. Csak utána vettem észre a fura falat, amin emberek képe virított. Nem voltak híresek se gazdagok, csak egyszerű emberek, azok akik itt jártak, őket megörökítette egy önkéntes festő, nem pénzért csak úgy, akik mosolyogtak felkerültek a falra. Én is fent voltam pont a boxom falára rajzoltak fel. Persze Eni műve…
Szép lassan el is hagytam az étkezőt, és már láttam a kollégium hatalmas falait. Alig két lépésre volt az étkező a lakásomtól ezért is volt olyan jó. Gyorsan oda siettem a bejárathoz a halvány szürkészöld épület makacsul állt, mint mindig, egyenes falai, markáns ablakai és vasrácsos kerítése, ami csak 2-szer 3 méteres elő telket kerített el a járdától, ismerősek voltak, mert minden nap láttam. Előszöri látásomra nekem is félelem gerjesztő volt minden egyes tökéletes vonala, de mára, már barátságos tökéletességnek mondanám. Visszapillantottam a reggelizőre, amit nem teljesen értettem mért reggelizőnek hívom, hisz reggel 7 kor nyit és este 8-kor zár. Valószínűleg, azért mert én reggel járok oda, de más indokot már nem találtam. A Falfel kinézete sokkal barátságosabb volt, mint a koleszé, így utasítottam magamat:
-* Később Madison. Később.*
Egyet is értettem magammal tudtam hogy igazam volt. Most biztosabb, ha haza megyek, kiszellőztetem a fejemet, és egy kicsit kikapcsolom az agyamat. Megírom a házit, 5 perc. Beteszek egy régen látott, szinte elfeledett filmet, csinálok popcorn –ot, csak a hangulat kedvéért persze, enni nem fogok belőle hisz… aztán, aztán… aztán lövésem sincs, mit csináljak. Majd kitalálom…
A kolesz ajtajában előhalásztam a táskámból a kulcsomat és kinyitottam azt. A kolesz szép keskeny volt ám magas és hosszú, a maga módján elég otthonias. Ha lehet ezt mondani egy koleszra. Összesen 12 lány lakott ebben a koleszban és 5 koleszszoba volt. Én és Mary a legtetején laktunk együtt, egy koleszszobában úgymond lakkosztályban. Azon a szinten lakott még két lány Angela és Jin, ők is együtt laktak úgy, mint mi. Néha áthívtuk őket, de nem nagyon sokszor, hisz mi furák voltunk Mary –vel, mint két csodabogár, de ők furamód szerettek…
Gyorsan föltrappoltam a harmadik emeletre, ahol laktunk. Még itt élt velünk, a koleszban a Házmesternő Mis Izé, vagyis mi, így hívtuk, mert minden szavában szerepelt az „izé”. Igazi neve Mis Köhn. Eléggé szeleburdi felnőtt nő létére, ezt tükrözte a szójárása. Nem igazán mondanám, azt hogy szerettem, de megtűrtem. Muszáj volt.
Ott álltam már a lakásunk ajtaja előtt a kulcs a kezembe volt a kezem az ajtókilincsén. Átforgattam a kulcscsomót, ami a balkezemben pihent kerestem a narancssárga kulcssapkát, viselő kulcsot. *Megvan!* Behelyeztem a zárba a kereső akcióm sikeres eredményét és elforgattam a helyes irányba. Beléptem a kellemes kis lakásunkba felakasztottam a kulcssomomat az ajtó mellett lévő falikulcsházra.
Imádtam a kolesz lakkosztályunkat olyan kellemes volt barátságos kedves és megnyugtató. Az ajtóban volt az előszoba, gardrób esernyő cipő és kabát tartóval innen látni lehetett a lakásunk szívét a nappalit aminek a fala halvány fakó lilára volt festve a bútorok egy idegen számára igénytelenül lett volna elhelyezve de Mary számára ez volt tökéletes. idézem: „Ennek így kell lenni –e, ez a mi stílusunk!” azóta nem merek bele szólni a nappali elrendezését illető megbeszélésekbe. És nem csak kesze - kuszaságukkal hívta fel figyelmedet, hanem a színük is fura volt. Egy sárga két személyes kanapé, egy zöld egy személyes relaxszékszerűség és egy rózsaszín színű óriás babzsákfotel. A padló lambéria volt és a foteleknél egy hatalmas bolyhos narancssárga szőnyeg takarta. Volt egy tévénk is a fotelokkal szemben, nem egy csúcs modell, de nekem megfelelt. A nappali mellett az ajtóból nézve a baloldalon volt a konyha az étkezővel, elég kicsi, de nem is használtuk. Többnyire csak dísz, a látszatkedvéért volt fent tartva. A nappali és az étkező közötti kis résen átvergődve egy négyzet alakzatú fal húzódott az volt a fürdő, színe kék. Egy zuhanyzó volt benne, WC bár feleslegesen, egy csap tükörrel kis szekrény a neszesszereknek és egy szennyes láda. A kolesznak közös mosószobája volt a földszinten Mis Izé lakása mellett. A fürdővel szemben volt a mi közös szobánk. Már az ajtó maga citromszínű volt. Ha valaki belépett oda azt hitte volna, hogy egy bohóc hálószobája. Mert félméteres csíkok voltak a falon és mind más színű, főleg melegszínekből álltak pl.: citrom, narancs, rózsaszín, zöld, lila, pink… Erre voltunk a legbüszkébbek 3 évvel ez előtt mikor ide költöztünk Mary –vel mi festettünk ki mindent, de egyet értettünk a szobánk volt a legjobb. Bár az egész ház a színekben pompázott, de csak a szobánkban összegeztük az egész színkavalkádot. A szoba végében feküdtek az ágyaink, a huzatuk is ilyesmi színekben, feküdtek. Az ajtó mellőli fal előtt egy szintén színes íróasztal állt s rajta egy számítógép. A másik falnál meg két nagy szekrény. A padlót itt is ugyan olyan színű bolyhos szőnyeg védte. A falak tele voltak rakodva a mi képeinkkel. És alig Fért el rajta az óra, amit még a múltkori szállásomról hoztam magammal. Hát így nézett ki Mary és az én kelekótya koleszszobán. Amit mi az Otthonunknak hívtunk egy védelmező kis rejtett sziget ahol önmagunk lehetünk itt nem kell megjátszanunk magunkat, hogy olyanok vagyunk mint mindenki más.
Még mindig az ajtóban álltam már lassan a 6 –dik perc telt el, amikor végre felfogtam mért is, bámulom annyira a citromsárga kanapét. Eddig nem esett le mi is lehet az, ami a kanapénkon egy gombóban fekszik. De aztán rájöttem mi az… vagy inkább ki az… Mary volt. Tudtam, hogy ő, mert ő szokott így aludni. Egy kék takaró takarta el dús szőke haját és barna boci szemeit. Csak a lába vége lógott ki a takaró alól mást nem is láttam belőle.
Úgy gondoltam nem ébresztem fel biztos nem sikerült a bevetés, azért van most itthon. Így lassan közlekedtem, letettem a táskámat az ágyamra és kipakoltam belőle. Csak azt nem értettem, miért kint alszik a kanapén Mary miért nem az ágyában, van? *Hát majd megkérdezem, ha felébred.*
- Madison te vagy az? – hallottam Mary kissé kába rekedt hangját. *Oh ne felébresztettem. Szívtelen vagyok.* Szidtam magamat.
- Igen, nyugi aludj csak! – válaszoltam lágy kellemes bocsánatkérő hangon.
- Nem. Nem akarok aludni, beszélni szeretnék veled! – mondta erőteljes hangon, amiből megválaszolta egyik kérdésemet. Azért aludt kint, hogy hallja, ha haza érkezem és beszélni tudjon velem. De nem akartam rákérdezni a másik nyugtalanító kérdésemre, mert ha rosszul sikerült, akkor bizonyára nem akar róla beszélni.
Halk lépteket hallottam az ajtó felől és már ott is termett Mary, haja kócos, tartása kissé hanyag. Abban a ruhában volt, amiben a küldetés előtt láttam őt mikor haza, jöttem, hogy írja meg az alibim… *Oh, erről is beszélnem kell majd vele!* Emlékeztettem magam.
Mary törte meg a csendet.
- Csak… igazából nem is mondani akarok valamit, hanem kérdezni szeretnék tőled. Szóval szabad? – kérdezte kissé ijedt hangon.
- Persze! Ez nem kérdés.
- Szóval ez a küldetésemmel lenne összefüggésben…
- Bökd már ki! – parancsoltam rá, mert láttam, nem igen akarja egyhamar elárulni mit is, akar.
- Oké szóval itt van egy pár de, már kihunyt náluk a láng és az a küldetésem hogy élesszem fel köztük azt a rég kialudt, tűzet. Ám az egyik fél már nem akarja ezt a dolgot, és én úgy látom jónak, ha nem avatkozom közbe, mert reménytelen itt minden. A másik meg randizgat másokkal is.
- Hát ez nehéz ügy, de ha te így látod jónak, akkor üzend meg a főbb vezetőknek az ajánlatodat és várj, mit szólnak rá. Én azt hiszem, ezt tenném. – ez tényleg nehéz ügy egy flörtangyalnak, akinek az ereje korlátozott nekem könnyebb lenne, de ha én is flörtangyal lettem volna én ezt tettem, volna.
- Igen… már gondoltam rá, de akkor… nem helyeznek nagyobb posztba és… tudom ez önzőség, de akkor is már eleget vártam és te szerinted is én vagyok az egyik legjobb… - mély levegőt vett és ezért elhallgatott egy pillanatra így volt ideje végig gondolnia mit is mondott és nekem is hogy meg értsem mi is a baja. Már értem mért várt ennyire. Ez nehéz ügy. Tényleg ő volt az egyik legjobb, és ha nem teljesíti a küldetést gyengének, nézik – mert ez egy flörtangyalnak felsőfokú küldetésnek számított – ám ha teljesíti nem lesz egy pár igazán boldog.
- Ez egy patthelyzet – állapítottam meg, míg gondolkodott.
- Igen… épp ezért vártalak meg. Akkor mit is tegyek? – érdeklődött kedvesen és kissé szenvedélyesen. Nem akartam bevallani neki, hogy én nem tudom, mit tennék a helyében, és mivel csak flörtangyal volt nem látott bele Cupido -k fejébe. Mert csak a hivatalos Cupido –k tudtak bele látni másik Cupido –kba. Így még én se tudtam bele látni fejébe. De most hálálkodtam, hogy nem én vagyok a helyében, mert szörnyű dönteni a saját boldogságunk és a mások boldogsága közt.
Az ágyon ültem még mindig ő pedig velem szemben állt barna boci szemeivel kutatva enyémet megpróbált kiolvasni valami értelmet belőle. Az ajtóban állt még mindig meg se moccant, haja még mindig kócos volt – ezt az alvás rovára írtam. Tekintete áthatolt az enyémen és ráébredt hogy nekem a gondolataim elkalandoztak valami másra, de azt nem tudta csak izgatott voltam Michael miatt. Így sürgetni kezdett, hogy rákérdezhessen majd erre is.
- Akkor? Segítesz nekem vagy… - kissé meg ingott, amikor vágyakozó szemmel pillantottam fel rá. Remélem, nem hiszi, azt hogy nem érdekel, amit mond.
Még mindig az ajtóban állt… ám de elindult az ágya felé, ami az ajtóból nézve a baloldali volt. Mivel én az ágyon törökülésben az ajtó felé voltam fordulva, hogy lássam arcát. Most el kellet fordulnom 30 fokot a mellettem álló ágy felé, hogy újra lássam arcát és barna csokiszemeit. Nem ült le egy pillanatig csak nézte mereven majd felém fordult és újra próbálkozott kizökkenteni álmélkodásaimból.
-… vagy nincs ötleted? – találgatott ám nem találta el volt ötletem az, amit mondtam még az előtt, hogy tudtam volna mi az igazi baja, de azt…
- Hahó, itt vagy Madison? Olyan, vagy mint aki kába. Csak nem drogoztál? – áh ez tiszta Mary aki, tudja, hogy nem érzünk semmit, azt hiszi emberek, vagyunk. Ez azt jelenti, ha akarnák, akkor sem tudnék drogozni.
- Nem dehogy is. – azért bele mentem a játékába. – Nem is tudom ezt neked, kell eldöntened, mert én helyesen cselekednék, de az a kérdés kinek a szempontjából. Nem igaz?
- De… - elnyomott egy sóhajt aztán folytatta. – Akkor… azt hiszem, azt teszem, amit mondtál aztán kit, érdekel, hogy még 100 évig kell flörtangyalnak lennem legalább jó lelkiismerettel, teszem. Nem de bár? – gondoltam. Mary soha nem volt önző már értettem mért is szerettem.
- Helyes. De most beszélni szeretnék veled valamiről, mert nagy bajban vagy. – Nem felejtettem el a kis bakiját, amit ma csinál, ezzel bajba keverve engem, igaz megoldottam.
Erre lehuppant az ágyára és aggódó arccal fürkészte enyémet.
- Nah… megint mit csináltam? – kérdezte szenvedő hangon.
- Hát azt édes drágám – vettem gúnyra a figurát. – hogy megint az igazi nevemet használtad. Mit mondtam én neked erről?
Vártam a válaszát de tudtam nem fog válaszolni, mert a bűntudat elnyomta, gondolom ráébredt, hogy az igazolásra azt írta Madison és nem azt, hogy Miranda.
- A nevem másoknak Miranda és nem Madison! – azért belérúgtam még egyet. Ezért roppant nagy sajnálat és bűntudat hullott rám, piszokul éreztem magam, hogy ennyire leszidtam éppen, azután hogy meg hozott egy nagy, ám igazságos döntést.
- Sajnálom. – visszakozott. Így még rosszabbul éreztem magam. *Szemét vagy szegén Mary –vel.*
- Nem én sajnálom, hogy ennyire eltúloztam, mert végül is sikerült elintéznem, mégis akkorát rúgtam beléd és pont most… - nem fejeztem be, de értette, mit akarok mondani így nem is kellett.
- Áh nem baj… de tényleg sajnálom. – ismételte magát félszeg mosollyal.
- Semmi. – válaszoltam erőteljes mosollyal. Így ő is jobb kedvre derült.
- Oké akkor jó. Tudod mit, akkor bulizzunk! El akarom felejteni ezt az egész napot, és fel akarok pörögni. – ez jó ötlet én is hanyagolni akarom azt a beszélgetést magammal, amit terveztem, vagyis csak most. Bár... mindig rajta jár az eszem.
- Rendben van. De hogyan is akarsz? – érdeklődtem, mert nem igazán tudtam mit is ért a bulizás alatt.
- Hát elmehetnék valahova… - erre nem számítottam olyas fajta bulizásra nem volt igazán kedvem. – vagy itthon is maradhatnánk, nézhetnénk filmet, csinálnánk popcornot és rendelhetnénk pizzát. Kifesthetnénk a körmünket és az új arcpakolásomat is, kipróbálhatnánk. Ez már jobban hangzott számomra, de ha Mary úgy akar bulizni, hogy elmegyünk egy clubba engem azt se zavar.
- Nekem be kell vallanom valamit. Én… én… én inkább a másodikra szavaznék. Ha nem gond? – Ez az! Tudtam eddig is, hogy olyan, mint én de most már imádom…
- Nem, nekem is inkább a második jön be, de… nem rendelünk pizzát. Figyelnünk kell már, nem dobhatjuk ki a pénzt az ablakon, mert elfogy.
Mert kaptunk pénzt a főbb vezetőktől, hogy úgy éljünk, mint az emberek ez olyas fajta kellék. De nekünk vészesen fogyott, és ha nem akarunk dolgozni be, kell osztanunk.
Értette mit akartam ezzel mondani így némán bólintott és felállt.
- Mindjárt jövök, elmegyek felvenni a havipénzt.
- Igaz. Március elseje van. A tavasz első napja majd el is felejtettem. Figyi akkor menj el a kocsimért a suli előtt, van a komódon, van a kulcs.
- Oké beugrom a videó tékába is. Mit hozzak? – Amint kimondta izgatottan ugrott fel az ágyról.
- Nekem mindegy, rád bízom, ami van. – Ebben, teljes mértékben rá hagytam magam nagyszerű érzéke volt a humoros filmek kiválasztásába.
- Okés addig pakolj össze. Mert fel kell készülnünk a bulira.
- Persze. – értettem egyet bár tudtam, ha visszaér biztos kritizálni fog, hogy hogyan pakoltam ki.10 perc múlva már itt sem volt, el is sietett, hogy minél előbb haza érjen és kezdhessük a bulit. És én ott voltam az üres lakásban egyedül a gondolataimmal, már megint. Nem akartam bele gondolni inkább csak elfelejteni, pedig minden egyes gondolatmenetem az ő emlékével záródott. Nem, ha nem akarok rá gondolni, akkor nem kell rágondolnom. Ez ilyen egyszerű. De csak az elméletben, a valóságban… sokkal nehezebb.

4. rész: Feltöltődés

4. rész
Feltöltődés

Nem igazán erre számítottam. Celeste boldog volt. És az emlékei között kutakodva egyre jobban töltődtem fel, nem éreztem magamat fáradtnak és Celeste boldogsága átragadt rám is. Megláttam, hogy minden jól ment meg mondta Coopernek, aki boldogan fogadta és meg egyeztek, hogy csak barátok lesznek. Celeste emlékében úgy élt Cooper arca, hogy ő is lelkesnek tűnt ettől az ötlettől. Charlie –val is minden jól alakul. Ő kérdezte meg Celeste -t hogy lehetne –e köztük több mint haverság, így őt nem is kell ellenőriznem. A boldogság elöntötte Celeste agyát. És átjárta az én testemet is.
- Végre – suttogtam nem akartam a boldogság hullámaimat elijeszteni.
Ahogy a fának dőltem és kinyújtottam a lábamat. A hullámok akadály nélkül randalíroztak a testemben. Apró bizsergéseket éreztem a kisujjam begyén, a fülcimpámon, az orrhegyemen és az összes lábujjamon. – Áh… hiányoztál – még mindig csak suttogtam. Olyan kába állapotba kerültem, hogy mozdulni nem bírtam csak magamba szívni az energiát. Újra meg újra lejátszottam Celeste emlékeit a fejemben és újabb löket boldogságot nyeltem magamba. Szenzációs élmény. Már majdnem el is feledtem milyen élmény jót tenni, főleg ha azt a gondot én keltettem megnyugtatóbb, ha el tudtam simítani és az élmény így még bizsergetőbb volt a végén. Sajnálattal vettem észre Celesté –nek kell az ép elméje, mert éppen egy PompomGirl –ekből álló torony tetejére kellett felmásznia. És ha tovább latolgatom az elméjét, még nem koncentrál és sérülés lesz. Elbúcsúztam Celeste elméjétől.
- *Boldog vagyok. De most munka van!* – Utolsó szavaimat suttogtam Celeste agyába, mert megesküdtem, nem használom ki hiszékenységét. „Szia Celeste” ezt már csak gondoltam de magamnak. Megkedveltem ezt a butuska PomPomGirl –t bár ugyan olyan nagyzolós, mint a barátai mégis lelke tiszta és gondolatai kedvesek, meg hát érte érzett bűnbánatom is közre játszott.
Feleszméltem az udvar gondolataimba merülésem alatt megtelt. De senki sem volt közel hozzám. Már vége voltak az óráimnak, de nem szándékoztam haza menni. Kerestem egy arcot. Egy tengerkék szemszínű markáns arcot. Nem értettem mért keresem. Csak úgy jött ez az érzés, hogy még egyszer látnom kell az a gyönyörű szempárt és a hozzá tartozó izmos görög istenség alakját. De nem találtam. – Mit is hittem?

***

- Cooper… - folytattam az ellenőrző akciómat, figyelmet nem véve a többi diákról, akik az udvaron tébláboltak.
Egy kis időbe telt megtalálnom, mert halvány lila gőzöm sem volt róla hol lehet, végül is a barátaival a sulitól nem meszei kis boltban mulatták az időt. Cooper egyik barátjának ott dolgozott az anyja és mivel ne a csapongó idióták közé tartoztak, akik mégis nagy menők, így őket nem érdekelte, ha az anyjukkal mulatoznak nekik az nem volt ciki. Hát ezért kedveltem őt és a barátait.
- Samantha oh… - A gondolatai csak Samantha arcát mutatta csak így az emlékei között kellett kutakodnom ez most nem jelentett nekem akkora terhet, mert Celeste kissé eltúlzott érzései, amik nem egészen szívből jött feltöltött energiával. Így újónnal gyűjtött erőmmel sec – perc alatt ki kerestem a szüneti emlékeit.
Amint meg láttam hogy Celesté –vel szakít már kezdődött a bizsergés, de csak akkor rajzolódott ki igazán, amikor meg láttam, hogy kissé ügyetlenül, félszegen de mégis megkérdezte Samanthá –t hogy van -e kedve vele találkozni. A lány meg elpirult és kuncogott végül igent mondott.
- Ffhhuuu… - kifújtam a levegőt és beszívtam az energiát. - Friss bizsergés. Isteni… - az alig hallható nyöszörgésemet csak én hallottam. De még is úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Fura volt. A szemem csukva volt, mint mindig, amikor ilyet teszek. Így könnyebb koncentrálni. A bizsergés újra meg újra áthatolt rajtam. És már annyira feltöltött hogy tudtam képtelen, leszek ma este elaludni.
Szép lassan visszatértem a való világba, először a háttér zajokat hallottam meg aztán a fényeket láttam meg. Vagyis csak azt éreztem, hogy a napsugár süti a szememet, a melegséget éreztem, amit a nap árasztott magából. Még mindig olyan érzésem volt hogy figyelnek. – Upf… - hangosan elnyomtam egy sóhajtást. Aztán a háttér zaj után hallottam a többi hangot is. És érzékeltem is, a levegő mozgását, az árnyékot mi egyre jobban elteríti testemet, míg élnem ért a szememig ott meg állt és nem ment tovább.
- Szóval alvás közben beszélsz – *Valaki itt van?* Nem valaki. Ő volt az. Michael a félisten…
- Madison te még mindig itt vagy. Csak nem rám vársz? – Szóval ezért éreztem, az hogy valaki figyel a két szép tengerkék szem engem, figyel.
Még mindig becsukott szemmel dőltem a fának. Nem tudtam meg mozdulni, bár akartam. Hallottam a hangját és értettem mit mond de, nem tudtam válaszolni az öntelt kérdésére.
- Hahó élsz még? Hhhmm… tudtam hogy különös, vagy de ennyire ezt nem sejtettem. – Nem értettem mit is mondott hallottam de nem értettem.
Végül is sikerült meg mozdulnom és kinyitottam a szemem. Fel néztem rá de, nem láttam az arcát nap elvakított.
- Nem, nem vártam rád. És nem is aludtam – a hangomban egy kis merő gúny szerepelt, mert haragudtam rá, azért mert annyira… felbolygatta bennem azt, amit nem szabadott volna. Egy olyan pontot érintett meg bennem, amikor csak rám nézett az égszínkék tenger szemeivel én nem találtam szavakat. – *Azok a szemek...* – nem láttam semmit az arcából csak azt a kék vibráló szempárt.
- Akkor magadban beszélsz nekem tök mindegy. „Friss bizsergés. Isteni!”? Oh nem tudom mire értetted ezt Madison, de ahogy láttalak, évezted. – Upf, de ciki, Hallott.
- Mirandá -nak hívnak. Már mondtam. – figyelmeztettem kevesebb gúnnyal. Ezzel próbáltam terelni a témát. Nem sok sikerrel, mert ezzel áttereltem egy ugyan olyan kényes témához.
- Ami az első gondolatunk mindig az a helyes. Először Madison –nak mondtad magad s nem véletlenül. – *Gyanakszik. Remek!*
- Nyelvbotlás volt. – *Aha azt hiszed ezt be is, veszi? Előszörre sem hitte el.* - „KUSS!”
- Hát nem éppen ugyan olyan magánhangzók vannak a Madison -ban mint a Mirandá -ban. Ne verj át! – Mi alatt ezt mondta nekem neki támaszkodott a fának és onnan nézet le rám, aki még mindig a földön ült merev testtartással. *Mint egy Szobor, olyan vagy!* – a belső hangom kezdett idegesítő lenni. Áh meg van. Bele nézhetnék az agyába, mi jár a gondolataiban? De túl kockázatos ő beszélni akar velem de, én, meg ha ezt teszem, megmerevedek újra és nem csak a testem, hanem az agyam is. *Majd később!* – „Végre valami értelmeset is mondasz!”
- Szóval Madison te érdekes vagy – *Ha tudnád mennyire egy nem hivatalos Cupido –val beszélsz. Aki 123 éves és olvas a gondolatokban és az emlékekben. Hello és Madison –nak hívnak, bár ezt már tudod. De a többit soha sem tudod meg számodra csak egy emberi lény vagyok. Ezt találod furcsának? Biztos.*
- Miért is? – Háh a kérdezéses taktika, vagy a legjobb védekezés a támadás.
- Mondtam már, te vagy az egyetlen lány, aki többet beszélt velem 10 szónál. – *Öntelt, öntelt, öntelt.* Kicsit túl nagy az EGO –ja. Nem?
- Úgy látom akkor szerencsésnek, mondhatom magamat. – *Inkább szerencsétlennek nem szabadna közel kerülnöd hozzá.*
- Jah, valami olyas minek. Hhm… Nem valami jól ismerem ezt a sulit. – Nem is mondtam neki, hogy tudom hogy ő az ÚJFIÚ. De gondolom, gondolja, hogy gondolom hogy ő az. Hhm… Öntelt.
- Jaj te vagy az ÚJFIÚ? – direkt hangsúlyoztam az utolsó szót, hogy meg erősítsem hitét. *Áh növelem az EGO –já? Úristen.*
- Hm… Igen én jó hogy észre vetted. Már 20 perce dumálunk. – ÖNTELT…
- Én se ismerhetek mindenkit.
- Igaz… Bocsesz!
Erre már nem bírtam ki fel kellett állnom olyan érzésem volt, hogy most mennem kell, bár valamiért egyik felem itt maradt volna vele, még dumálni, de úgy látszott kifogyott a mondanivalójából. Szóval talán csak a kínos csendet akartam elkerülni. Nem is tudom de gyorsan felpattantam, szembe fordultam hozzá el akarta köszönni, de ő… :
- Egyszer majd köbe vezethetnél itt, meg a városon. Ez kötelező. – Amint ott álltunk láttam, hogy majdnem egy fejjel nagyobb nálam… *Hogy mi? Várjunk csak! Ez randira hívott! Mikel az ÚJFIJÚ elhívott egy randira. Úristen ezt nem hiszem el a tengerkékszemű istenség kinek a barna félrövid haja úgy állt, égek, mintha mindig is be lett volna lőve. Az, aki olyan izmos volt, hogy fel tudott volna emelni egy autót. Ő hívott el engem randira? Hiszen én hozzá képest egy alacsony kis senki voltam. Hosszú hullámos barna hajú kis senki. Szólalj már meg!..*.
- Nah mit mondasz?... De mondom ez kötelező, mert… Téged ismerlek egyedül, és nem akarok eltévedni. – *Térj már észhez bamba liba. Gyépésnek fog nézni, ha tovább így állsz szótlanul! Komolyan, ha most nem szólalsz, meg kinyírlak!*
- Hát nem is tudom… - *IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN…*
- Kötelező! – Hogy erősködik. Vajon mit gondol? *Majd később!*
- Jó, talán, valamikor… - *Talán? Valamikor? Úristen, mint ha önkéntes száműzetésbe űznéd magad! Te ezért tényleg kapsz!…* A hang a fejemben egyre idegesítőbb volt. Mert az mindig az érzéseimet tükrözte nem a józan eszemet. És Cupido szemmel nézve ezt a dolgot baromság lenne, amit teszek, ám a hang, ami rossz irányba sarkall most erősebb volt.
- Akkor megadod a számod, hogy fel tudjalak hívni? – Minek a… *Oké, persze bármit.*
- Aha. Várj egy kicsit… - kihúztam egy cetlit a zsebemből, amit Isten se tudja, hogy került oda, aztán elővettem egy tollat a táskámból. Lefirkantottam a koleszos számunkat, amit Mary –vel használtunk, bár soha senki se hívott azon minket. – Tessék. – majd átnyújtottam neki.
- Kösz akkor majd hívlak. – „Akkor majd ez mit jelent?” - *Nem tudom de, jól hangzik.*
- Oké. – Mondtam neki és a hangnak is a fejemben.
Semmi mást nem mondtam neki csak úgy ott álltunk néma csöndben. Én az ő szemét vizslattam ő, pedig az enyémet. Mintha ki akart volna, olvas belőle valamit. De tutira kudarcot vallott. Mert kissé idegesen és félszegen mosolygott rám én ugyan ilyen mosolyt viszonoztam neki. Nem direkt.
- Nah nekem mennem kell… akkor majd… - Úgy látszik nem akarta folytatni így bátorkodtam megszólalni.
- Akkor majd… Hello! – Azzal elsietett.
- Hello Madison! – Azért még visszasziszegte a válla fölött.

***

Néztem még az elhaladó alakját, de mikor már nem láttam úgy döntöttem, leülök még a fához, ami ezt az egészet okozata. Azt hiszem már nem bánom, hogy felkeltem. Mert ha ezt az egész Baklövést nem követem el, akkor nem fedezem fel ezt a helyet, és később se jövök ide, amikor ő itt van, és nem elegyedek vele beszélgetésbe. És akkor nem kéri el a számom, s most nem itt ülnék. És nem éppen a zakatoló szívemmel törődnék. Mert nem is ismerném őt úgy mint Michael csak úgy mint az ÚJFIÚ. S nem láthatnám a Tengerkék szemét, amiben úgy érzem, el tudnék mélyülni. *Borzalmas lenne!* Ezt bevallom. De tudom ez nem helyes, amit teszek. Még is mit akarok egy embertől? Én örökéletű vagyok ő meg… ő meg csak egy… EMBER, nem él örökké. Nem ronthatom el az életét, azzal hogy most… olyan szörnyű még magamban sem ki mondani a szavakat. Így hát hanyagoltam is. De mért ne érezhetném jól magamat vele az nem bűn. Mint barátok. *Barátok?* Az a baj, én többet akarok, de az önzőség lenne. Még most sem értettem mi tetszik neki rajtam kicsi barna hajú barna szemű kis senki vagyok. Mi tetszett neki rajtam? Nem egy Barbee típus vagyok. De neki valószínűleg az ilyen lányok jönnek be a szürke egerek. Nah szép egy pszihopata. Umhh… nem is akartam bele gondolni.
- Törlök mindent, most pihenés.
5 percig bírtam gondolkodás nélkül relaxálni. De tovább már nem tudtam, hibákat követtem el. Nagyon nagy hibákat. De mégis boldog voltam bizsergés járta át a testemet de ez nem a feltöltődés miatt valami sokkal erősebb, dolog miatt, amit nem tudok, megmagyarázni nem találok szavak, rá csak érzem.
A hibáim súlyosak! Ezt tudom. Ez volt a lényeg. Tudja a nevemet 1. -ső hiba, megadtam neki a számomat 2. hiba, találkozni fogunk majd… 3. hiba, megigézett Tengerkék szemével 4. hiba. A legsúlyosabb 5. hiba azt hiszem, BELESZERETTEM!

3. rész: Helyes idegen

3.rész

Helyes idegen

Az órák egybe mosódtak, nem is észleltem az idő múlását. Az egész napom egyetlen óriás masszává olvadt össze. S csak arra észleltem fel az utolsó órámon ülök a kémia teremben és csak az órát, vizslatom. Tikk –takk, tikk –takk. Így járt az óra s a nem létező szívdobogásom rákapcsolódott s folytatta vele. Az alaphang tikk –takk, de a hozzászűrt dalom tikk- tikk –takk. A szívem most erre hangolódott. Egy igazi együttest alkotott az óra kattogása és a szívem dobbanása. Nem éppen rock banda de azért jó kis ritmus volt. Én élveztem, jobban, mint az órát. Olyat tanultunk, amit már 100 –szor megtanultam eddigi életemben. A tanulást mostanra már hanyagoltam. Mert amit tanítottak én már tanultam és tudtam. Persze leckét, muszáj volt írnom de 5 percnél többet még soha nem szántam leckeírásra. A tanárok azt hiszik hajtok, mint állat, pedig nem. Kevésszer mutatott tanár nekem ujjat. A többiek azt hiszik nyüzüge hajtó gép, vagyok. Pedig nem. Mary-n kívül igazán nincs is barátom a suliban, elkönyveltek különc kis senkinek, vagy más néven magányos farkasnak. A menzán is egyedül ülök, ha Mary nem jön suliba igaz ő 2. –os és egy évvel fiatalabbnak mondja magát nálam. De nem érdekelnek a pletykás női nemű emberi lények. Akik már sok badarságot terjesztettek rólam, amiatt hogy még mindig nem illeszkedtem be sehova sem. És mert néha nap furán viselkedem vagyis az embereknek furán. De már megszokták. Így egyre kevesebb pletyka szól rólam. Szeretek az emberek agyában kutakodni és megfigyelni menyire eltúloznak néhányan egyszerű hibát. Valószínűleg a legtöbb ember azért játssza a melodrámát, hogy az életük izgalmasabb legyen és ne a megszokott irányban haladjanak tovább. Én ezt soha nem értettem. Szerintem a legtöbb ember élete izgalmas csak nem veszik észre. Akiknek van egy bizonyos párjuk, sokszor próbálnak szakítani a szerelmükkel és majd újra összejönni velük így izgalmasabbá tenni a kapcsolatukat, viszont ha egyszer rosszul sül el a dolog és a kibékülésből semmi sem lesz, akkor meg sírnak és depisek lesznek. Ha nekem lenne párom, akiről úgy érzem, hogy Ő az igazi… Én vele soha nem játszadoznék. Nem kísérteném meg a halát csak, hogy izgisebb legyen a dolog, mert lehet, hogy ő meg elégeli a dolgot és elhagy. De az emberek ebbe nem gondolnak bele, hogy örülni kéne a szerencséjüknek, nem elhajítani azt, hanem megtartani és erősen a kezünkbe zárni, hogy véletlenül se tűnjön el az a valami, amit én soha nem kapok meg. Összeszorult a szívem, tudtam, van esélyem a boldogságra de, azt is tudtam, hogy azt nem kaphatom meg, ha olyan személlyel jövök össze, aki közülünk származik. Egy Cupido sohase tudna meg érteni, ebben biztos voltam. De talán egy ember? Egy emberi lény meg tudna érteni? Haha –ha… Nem! Soha, nem tudna.
- *Oké Madison itt most abba hagyod a képzelgést! És az őrült ötleteidet jó messzire elhajíthatod magaddal együtt!* – Nem csak másoknak tudom az agyába írni a gondolataimat a magaméba is, tudom! És mint most használom is.
Meg fogadtam a tanácsot, amit én adtam magamnak és a képzelgéseimet elhajítottam jó messzire. De úgy gondoltam azért magamat nem küldöm utána, mert még valaki észreveszi, hogy eltűntem és a pletykák élvonalába kerülök. Nem mintha valakit érdekeltem volna. A pletykák, amiket a pompomgirl –ek szoktak terjeszteni általában a helyes fiúkról szóltak. Pl.: Képzeld el… Kirk –nek 2 kocsija van és mind a kettő ultramodern Ferrari. Vagy az, hogy Ken –nek eddig 32 csaja volt. És sok egyéb más idegesítő tévhit. Ám mostanában a POMPOMGIRL –ek sokat sugdolóznak egy bizonyos ÚJFIÚRÓL. Azt mondják róla nagyon helyes és tökéletes tengerkék szeme, van. Ez szerintem nem egy olyan nagy hír, de mégis szinte 50 lány gondolatában hallottam már.
- *Úristen mit kell ezt annyira felfújni csak egy fiú nem nagy szám, legalább 230 fiú jár a sulinkba egy belőle nem nagy cucc.* – mondogattam magamban, de aztán leesett hogy a PomPomGirl –ek imádnak pletykálni bármiről és lehet, hogy nem nagy szám, mint ahogy én sejtem és csak felfúják az egészet.
-… oké jövő órán dolgozatot írunk mind ebből. Készüljetek fel nehéz lesz! Mehettek.
Kondor tanár úr előbb elengedett minket az óráról ennek örültem. Végre valami jó is történt ma. Most pedig irány haza? Áh, nem. Valamit csinálni akarok.
- *Szóval ellenőrizzem a bakimat? Azt kéne tennem. Még van 10 percem akkor irány, oda megyek ahhoz a fához. Az olyan nyugodt volt.* – Fel kaptam a táskámat és, majdhogynem futottam.
Mikor oda értem csak akkor vettem észre valaki elfoglalta a helyemet. Kicsit bepipultam azt hittem az a zöld kis sziget az enyém, és senki más nem használja. Csak én! Azért oda mentem hátha menthetem a helyzetet. Mikor már csak egy méter volt köztem, és a fámnak dőlő személy között ráeszméltem, hogy nem láttam még, de mégis olyan is merős volt. Pontosan úgy ült, mint ahogy én néhány órával ez előtt. A fának dőlve egyik lábát felhúzva másikat kinyújtva. Nem láttam az arcát, mert egy kalap volt rajta. Olyan Hallywood –i stílusú volt. Egy fehér kék csíkos inget viselt kigombolva s alatta egy vajszínű pólót. A nadrágja farmer volt. De furamód ő a csípőjén viselte nem, mint a mostani fiúk, akik a seggük alá húzták a farmert, hogy kilátszódjon a boxer -ük. Talán ebből gondoltam, azt hogy ő értelmes lesz, és talán visszaadja a helyemet. Nem mozdult meg.
- *Azt hiszem, alszik* – tippelt a belső hangom.
- Szia. – S hirtelen hozzám szólt az alvó idegen. – Mit akarsz? Tőlem vagy csak te is kíváncsi voltám rá?
- Hhmm? Nem, nem igazán csak a helyemen ülsz. – Nem igazán értettem mit is akart ezzel, de én rátértem a lényegre.
- Hogy mi? A helyeden ülök. Hahah-ha ilyet sem halottam még. – Amit beszélt hozzám, fel hajtotta fejét és levette kalapját. S mikor meg láttam az arcát beugrott. Az ÚJFIÚ. A gyönyörü tengerkék szemei áthatolhatatlan falnak látszottak számomra. Elmélyültem volna bennük és soha fel nem ébredtem, volna olyan erős érzelem hullám söpört végig rajtam, hogy tisztára kimosta az agyamat. Nem tudtam nyelni sem köpni. Csak bambán álltam.
De összeszedtem magam és gúnyra váltottam hangomat.
- Áh, mert nem szoktad meg, hogy valakinek elveszed a helyét és az visszakérje ugye? – a kék szemei tényleg gyönyörűek voltak most az egyszer igazat adok a PomPomGirl –eknek.
- Hát nem. Általában a lányok elalélnak a látványomtól, és nem tudnak értelmes szavak kinyögni, ha a közelemben vannak. – Öntelt.
- Oh úgy sajnállak… de visszaadod a helyemet? – Igaza volt velem is majd nem ez történt de a helyem ért való küzdelmet még nem adtam fel.
- Ennyire fontos neked? – a hangjában igazi érdeklődést lehetett kihallani.
- Fontosabb, mint hinnéd – *Csak is az igazat Szép volt Madison!* – „Mért mit mondtál volna erre te?” – *Minden mást, csak nem az igazat!* – „Jól van csak úgy kicsúszott.”
- Michael. Michael Jons. És te? – Szakította félbe az önmarcangolásomat a jóképű idegen.
Michael -nek hívják. Jó tudni. De mért mutatkozott be? Most nekem is be kéne mutatkoznom Úristen. Mi? Oké nyugi.
- Madison Hady. Vagyis Miranda Hady. – Hogy mi? Az igazi nevemen mutatkoztam be?
- *Ez de hülye.* – jól van csak félre botlásnak, fogja gondolni.
- Most akkor? Miranda. Volt már egy ilyen nevű barátnőm. Hívhatlak inkább Madison –nak? Oh ne! Ne már ez nem lehet. – Nem kell hívnod senki -ek mert többet úgy se látsz.
- De hogy is nem itt a helyeden biztos meg talállak de, nem akarok bunkónak látszani így Madison vissza, adom a helyedet. – azzal fel állt, hogy szabaddá tegye a helyemet.
- Kösz. De ugye nem vársz érte szívességet. – Reménykedtem benne, hogy nem de egy részem fura mód örült volna neki. *Mi a bajod Madison?...*
- Nem nyugi. Nah csáó Madison megyek és bejelentkezem. Még találkozunk. – azzal elindult és elsietett a suli felé. Még azért utána kiáltottam:
- Miranda. A nevem Miranda. És… kétlem. – Az utolsó mondatot inkább csak magamnak mondtam, nem az elhaladó görögisten szerűségnek.
- *Biztos, hogy megkergültem* - amikor már nem láttam Őt, leültem a helyemre és elmélyültem a gondolataimban. – „Nem értem mi történhetett! Megzakkantam amikor hozzám beszélt. Szakadozott volt a légzésem és a szívverésem kihagyott. Ilyet még életemben nem éreztem. Ez az Öntelt jóképű istenséghatással volt rám. Az is röhej, hogy már így hívom, még ha magamban is.” – *Persze, mert az is volt egy JÓKÉPŰ görögistenség!* – „Na jó ebből elég!” – uszítottam magamat, mert itt volt az ideje, hogy ellenőrizzem mi is történt a négy áldozatommal.
Mivel eltelt a 10 percem Mikel –nek köszönhetően így kicsöngettek. Így nehezebbe lesz megtalálnom őket, de menni fog. – *Azt hiszem Celest –nek PomPom gyakorlása van.* – Tényleg Celeste PomPomGirl el is felejtettem mért olyan irányítható, mert kissé tudatlan. Oké.
- Celeste – suttogtam a nevét…

2.rész: Helyrebillnetés

2. rész

Helyrebillentés

Ott ülve egészen másnak tűnt a helyzet nem volt annyira elveszett és reménytelen, hogy mindenképpen Cupido erőmmel tegyem helyre. Egyszerű emberi módon is, kiigazíthattam volna. De mégis a voksomat inkább az erőm mellet tettem le, mert az könnyebb. Nem olyan bonyolult és nem hibázhattam többet. Így, hogy már meg volt a stratégiám és tiszta fejjel is végig gondoltam újra meg újra. Csak élveztem a pillanatot, hogy egyedül vagyok, itt nem bánthat senki. Néztem e parkot mi, a sulit vette körül, különös boldog érzésem támadt. A szél lassan nekidörgölődzött a vállamnak, ezzel enyhén megrázkódtatott és tovább is állt, hogy a fűvel játszon otthagyva engem az árnyékban a gondolataimmal.
Mivel úgymond félember voltam emberi szokásokkal is, rendelkeztem aludtam, suliba jártam, satöbbi… ám nem ettem, sem ittam. Így a mellékhelyiséget sem kellett használnom soha, kivéve, ha nem kezet akartam mosni vagy a sminkemet kellett megigazítani. Ez egy részből jó volt, nem volt hasfájásom, sem betegségeim és a fájdalmat sem éreztem. Ám nehéz volt úgy tenni a menzán mintha ennék sokszor kellett a táskámba dugni az ételt vagy a pad alá hajítanom. De néha elő fordult hogy az ételt meg kellett ennem utána később mindig gyomor átmosásra kellett mennem egy ilyen specialistához, aki a mi fajtákból származik. De nagyon kellemetlen úgy is, hogy nem érzek semmit.
Mivel az alvás volt az egyetlen olyan dolog, ami kb hasonló volt az emberek és köztünk, én élvezettel csináltam. No meg azért, mert ez idő toló művelet volt, meg azért is mert erre képes voltam. Kikapcsolni az agyamat és pihenni. Álmodni ugyan nem álmodtam, de mégis jó érzés volt. A félemberek többsége aludt. Bár szükségünk nem volt rá. Nem így nyertünk energiát, mint az emberek, hanem mi Cupido –k az emberek boldogságából és szerelméből. Szeretem a munkámat, élvezem, ha jót teszek, és piszokul érzem magam, ha elszúrom a dolgokat…
És újra itt tartunk. De most már nincs értelme halasztani a halaszthatatlant.
- Hát meg kell tennem… - óvatosan, halkan és félőn ejtettem ki a szavakat. Mindenki azt hitte volna, hogy meg sem szólaltam, mert olyan halk volt hogy egy légyzümmögésnél hangosabb nem lehetett.
De ideje a lelkizés helyett a tettek mezejére lépni. Miközben így unszoltam magam, már bele is kezdtem. Erősen összpontosítottam Celest –re. Annyival könnyebb dolgom volt, hogy tudtam biológia órája van a 6-os teremben és könnyebben megtaláltam. Azért tudtam, mert ez az óra közös volt nekünk. Egy évfolyamra jártunk, ő is 3.-dikas volt, mint én.
- Ideje koncentrálni! – figyelmeztettem magamat most már hangosabban és erőteljesebben. – Celeste – motyogtam a nevét és összpontosítottam. Képzeletben végig mentem azon az úton, amellyel elértem hozzá. A kacskaringózó folyosókon végig suhantam és végül is oda értem. Az ajtón csak úgy áthaladtam, mintha szellem lennék, de hát valami olyan is voltam, mert nem láttak.
Éppen Hancok tanár úr magyarázott valamilyen sejtosztódásról. Könnyen megtaláltam Celeste –t, mert tudtam a baloldalon a harmadik padban ül. Gyorsan bele is hatoltam a gondolataiba. Ki akartam fürkészni mekkora kárt okoztam.
- Miss Hadzs Celeste! Áh ez lesz a nevem, ha elvesz Cooper 2 év múlva. – Celeste gondolatai bizarrak, pedig nem avatkoztam bele nagyon, vagy még is… - És mi legyen a gyerekek neve? - Na jó ezt már nem hagyhatom.
Ekkor belehatoltam Celeste egyik rejtett agyféltekébe, ahol a józanságot tartotta. És ezeket a mondatokat sugalltam neki:
- *Mit művelsz Celeste? Te nem is, szereted Coopert. Nem is olyan helyes, mint Charlie és nem is kedvel ő téged. Vagyis nem úgy, mint Samanth –át. Ez csak egy olcsó fellángolás, te is tudod.* - Tudtam, hogy ez édes kevés ahhoz, hogy a szerelem dózisomat legyőzzem de, ha túl sokáig sugallom ezt az érzést feléje, akkor hátha megtör, és belátja igazam van.
- Nem én szeretem Coopert s ő is engem. Kit érdekel Samantha. Azt se tom ki az! – bizonygatta magának, vagyis nekem kissé ingerülten. Ebből tudtam, egyszer meg fog töri. De ki tudja meddig tart majd ez el. Nincs olyan sok ideje, hogy napokig eltartson.
- *Nem Celest te egy álomvilágban élsz és elvakít a rózsaszín köd, amit nem is Cooper iránt érzel. Te is tudod, hogy Charlie iránt erősebb vágyat érzel. Vagy tévedek?* – A kérdezés mindig jó taktika akkor általában ráébrednek egy kis igazságra.
- Hát az igaz… de Cooper mégis csak Cooper, akit nekem teremtett a sors. – Már látom túl jó munkát, végeztem ez hiba.
- *Ezt ki mondta neked?* – Ismét a kérdezés taktika az az előbb elbizonytalanította. Ha szerencsém van talán, össze is jöhet.
- Hát a szívem! – Áh ez reménytelem.
- *A szíved én vagyok és én, nem ezt mondom, hanem hogy Charlie az, akit igazán szeretek. Cooper meg csak egy fellángolás.*
- De hát… én ezt nem értem… Igaz Charlie olyan… olyan más, mint Cooper és… és én szeretem Charlie –t, de Cooper… Egy fellángolás?
- *Igen az egy olcsó fellángolás az igaz szerelmem Charlie!* –Áh mondtam én, egyszerű volt, mint a karikacsapás szerencsére Celeste igen irányítható.
- Áh Charlie megyek, és óra után beszélek…
- Celeste Swans. Meg válaszolnád a kérdésemet?
Hancok tanár úr hívta fel Celest –ét így az elmélkedéseit félbehagyta. Ez egy részről jól jött, így nem gondolja meg magát. Talán.
- És most Cooper… - emlékeztettem magamat a másik félre, akit ugyan nem oltottam be, de így fejben noszogattam. Ő talán könnyebb lesz? Nem tudom. De reménykedem.
Cooper –nek angol órája volt a hetes teremben. Ezt Celeste gondolataiból szűrtem ki még az előtt, hogy összezavartam volna elméjét. Tudtam, hol van a hetes terem, bár nem a hatos terem mellett volt mivel már három éve idejártam, tudtam melyik terem, hol van.
Egy emelettel feljebb volt a folyosó közepe felé. Gyorsan behatoltam az osztályba majd Cooper fejébe hogy megtudjam mi zajlik az ő elméjében.
- Áh Valter tanár úr már megint a Földrajzot keveri az angollal. Megmondaná már valaki neki, hogy ez ANGOL ÓRA! – Szerencse ő nem Celeste -n gondolkodik, és azon hogy menyire szereti, bár így nehéz lesz előhozni a témát… - Jéh, észre sem vettem Samantha új ruhát vett magának. Milyen jól illik ez a bőréhez. És a szeméhez… - Áh ez könnyű lesz.
- *És milyen jól néz ki. Nagyon bejön nekem* – Hm nah erre mit lépsz, kérlek, érts egyet!
- Jah nagyon szexis megkérdezhetném: el akar –e jönni velem vacsorázni.
- Ez az! – Ordítottam fel a fa árnyékában. Ekkor észre vettem, hogy hangosan ordítottam, nem magamban. – Hoppá.
- *Az jó lenne de mi van Celest –el? Bár ő nem annyira szexis mint Samantha.* – Sajnos nem feledkezhettem meg Celest –ről.
- Igen Celest nehéz falat lesz. Meg kell neki mondanom, hogy én mást szeretek.
- *Igen meg kell. Például a szünetben?*
- Az lesz a legjobb. Haragudni fog de így helyes.
Cooper -t szerettem. Könnyen kezelhető és nagyon tisztességes fiú. Sőt udvarias is.
- Hátra van Charlie és Samantha. Bár Samantha, őt nem kell szerintem befolyásolnom. – vitattam meg magammal a dolgot. De a biztonság kedvéért belekukkantottam az agyába. Tiszta, minden rendben. Oda van Cooper -ért és még Cooper kapcsolata Celestel ma kezdődött miattam, nem tud semmit sem az egészről.
Bizakodtam hogy Charlie –t sem kell befolyásolnom. Gyorsan végig futottam gondolatban a folyosón és kerestem Charlie –t, hogy hol lehet órája. Benéztem mindenhova. De nem találtam sehol, aztán eszembe ötlött, talán Testnevelése van.
És jól ráhibáztam. Csakugyan az volt neki. Éppen kosárlabdáztak, amikor belehatoltam.
- Ezt nem hiszem el Celeste és Cooper. Cooper és Celeste. Ez nem áll össze.
- Hé Charlie! megy a passz - Így nehéz lesz, ha folyton megzavarják az agymenetét a kosárlabdával. Hm na jó! Ideje egy kis cselhez folyamodnom.
- *Oh de fáj a fejem, megszédültem le, kell ülnöm.* – Ez általában bejön az emberek képesek bármit bemesélni maguknak, főleg a jólétükkel kapcsolatban.
- Tényleg. Megszédültem – Fiúk egy picit leülök, megszédültem.
- Oké – Kántálták társai.
Végül is bejött. De sajnos ő megtudta a Baklövésemet így nehezebb lesz. – *Celest. Celest nem vonzódik Cooper –hez nem ez bizonyára csak kacsa Celest –nek inkább az olyanok jönnek be, mint én. Nem Cooper félék. És Celest –nek is tetszem, lesüt róla, hogy oda van értem, de sajnos róla is hogy én meg ő érte vagyok oda.* – Remélem nem volt túl sok infó számára.
- Igen ez igaz, de Én mit tehetnék?
- *Te beszari! Beszélhetnél vele, hogy van –e kedve randizni veled.* – A sértegetés jó taktika. Ilyenkor bedühödnek, és igazat adnak nekem.
- Nem vagyok beszari, csak figyel! A szünetben el is hívom randira persze ha tényleg nem jár Cooper –rel. – Oh ez az.
- *És mi van, ha csak az egy fellángolás semmi több az megakadályoz téged?* – Újra kérdezős taktika. Muszáj volt felhoznom, mert talán valamit még elcsesz.
- Nem. – Azt hiszem nyertem.
- *Akkor jó. Erős vagy helyes és mindenki imád. Celeste is.* – Úristen növelem az egóját nah ha, ez kell neki, hogy belássa akkor ezt is, megkapja.
- Igen és tökös… - Úgy döntöttem itt az ideje kiszállni Charlie agyából és átlépni a valóságba mielőtt valaki még azt hiszi, egy hulla van nekitámasztva ennek a fának.
Szépen elnyújtóztam és figyeltem a tájat. A suli nagyon csendes volt, nyugalmas és békés. Most az egyszer éreztem úgy, ez a kis zöld sziget az iskolával együtt olyan, mint egy álom és nem suli az, hanem valami békés álomszigeti szálloda. Furcsa volt így szemlélni a világot. Más szemszögből látni a dolgokat, mint amiket már megszoktunk. Egy őrületes tébolynak látszott ez az apró tini szerelem, számomra. Nem gondoltam hogy ilyen könnyen fog menni ez az egész, de hát az igaz szerelem mindig győz. Vagy legalábbis ezt szokták mondani a filmekben. Szeretem a munkámat. Állapítottam meg. Szeretek jót cselekedni. Ám sajgó szívvel nézem végig mindenki milyen boldog az igaz szerelmével, én meg… egyszerűen féltékeny vagyok csak, hogy nekem nincs senkim. A Cupido fiúk, pedig végleg elásták magukat nálam, hogy folyton csak a szerelemről beszélek és hogy miden happy. Persze én is ezen a véleményen vagyok, de moziban nem csak a romantikát akarom nézni. Szeretem, ha egy filmbe nem mindig jó a vége, amin lehet sírni, mint pl.: Titanic. De ha ezt megemlítem egy Cupido fiúnak, az őrültnek néz. Így hát végleg végeztem velük. De akkor kivel jöhetnék össze? Flörtangyallal? De az egyszer majd Cupido lesz. Vagy Bűnbánatanyallal? Azok túl mártírok. Vagy Írigységangyallal? Az meg túl irigy.
- Áh… reménytelem! – nyögtem fel. És ezzel a hévvel a hajamba kaptam, hogy fölborzoljam azt. Lassan és óvatosan húztam vissza a kezemet így észrevettem az órámat és megállítottam a kezemet a szemem előtt.
- Még 20 percem van – állapítottam meg unalmasan. – Kezdjem, megtervezni az alibim vagy ellenőrizem őket? – tettem föl magamnak a kérdést mivel sok időm volt még úgy döntöttem mind kettő.
- Rendben akkor először is… mi is legyen… áh az nem jó!… A nagyis jobb.

***

Elérkezett a szünet, nagy nehezen. Örültem, hogy ebben a szünetben minden visszaáll a normális kerékvágásba, és a Baklövésem elfelejtődik. Az alibimet végül is módosítottam, hogy el kellet mennem a Koleszomba a barátnőm megbetegedett. Otthon van egyedül, nincs ki ápolja. Ez egy részből igaz volt. Otthon volt egyedül és senki sem ápolta, de másrészről hazugság, mert Mary nem lehetett beteg, mert félember. De úgyvéve mégis hazugság. Nem. Féligazság. Le is ellenőriztem mind a négyüket és nem volt baj. De azért rájuk löktem még egy kis sugallatot biztos, ami biztos. Az ellógott órámért az igazolást vittem, amit a barátnőm sietve írt alá. Ez annyiból volt jobb a nagyisnál, hogy azt hazudta ma Mary hogy beteg, mert nem küldetést kapott. Mivel csak flörtangyal volt, a küldetései még közép szintűek sem voltak, de Mary maximalista és e csekély munkát is nagy élvezettel csinálta. Olyan volt, mint én. Amikor megírta nekem, hogy „Tisztelt Hancok tanár ú!r Madison miattam hagyta ki a biológia órát, mert megbetegedtem és haza jött ápolni, de biztosítottam neki hogy jól vagyok és nem fog több órát kihagyni. Mary” Kedves volt hogy ezt megtette nekem. Oh, de egy pillanat… Azt írta „Madison” de itt Mirandának ismernek.
- Óh, a fenébe! – ordítottam fel az igazgatói iroda előtt, mikor észrevettem Mary a nagy sietésben az igazi nevemet írta le. Nem az állnevemet.
- Mi a baj kedveském? – kérdezte meg tőlem Miss Winstep, ki az igazgató titkárnője volt.
- Óh semmi. Csak a barátnőm elírta a nevemet - Winstep nagyon megértő volt a maga módján és segítő kész, de ebben ő most nem tudott segíteni.
- Had nézzem csak! – Elgondolkoztam egy darabig hogy odaadjam -e neki a lapot, de aztán úgy döntöttem, miért ne. Hisz, ha megtudja az igazi nevemet Madison, nem fogja azt hinni, hogy ez az igazi nevem, hanem csak, azt hogy a kelekótya barátnőm nem tud írni. Majd szép óvatosan átnyújtottam neki a lapot. Ügyelve arra semmilyen hírtelen mozdulatot ne tegyek, mintha attól féltem volna a lap, szétporlad a kezemben, vagy a nő ijed meg, ha feltünősködöm. De egyik sem történt, meg a lap egyben maradt, a nő meg még lélegzett. Elvette, majd áttanulmányozta és végül a végén csak ennyit mondott:
- Hhmm….
- Mi az? – nem tudtam mit mondani a reakciójára, ezért a kérdezés volt a legtisztább.
- Tényleg Miranda, Madison… Elég hasonlók. De no probléno! – mire mondta azt, hogy no probléno? Azzal elővett egy kék tollat, húzott egy csíkot egy másik lapra, majd a két lapot egymás mellé helyezte, majd ezt állapította meg: - Túl világos.
Még néhány tollat kipróbált, amikor megtalálta a tökéletest. Nem teljesen ugyanolyan volt, de az hasonlított a legjobban, majd átírta a Madisont, Mirandára.
- Nah így jó is. Most jut eszembe, az igazgató elment kávézni. Nem kell megvárnod, én odaadom majd neki az igazolást. Rendben?
Nem tévedtem Winstep –pel kapcsolatban. Mindenre tud megoldást, mint egy szuperhős. És most nagyon is megkedveltem. Jövök eggyel neki. Ám Mary –vel otthon el kell beszélgetnem, persze nagyon kedves volt hogy meg írta nekem és végül is én zaklattam, amikor küldetésre igyekezett, de akkor már legalább 100 –szor ecseteltem neki, hogy hívjon Miradának ne Madisonnak, de otthon és máshol ha csak mi ketten beszélgetünk mindig Mes –nek hív. És hogy neki nem tetszik az állneve s ő az igazit, használja, nem kell azért mást is az igazi nevén hívnia. De már belefáradtam, és ha valaki megkérdezi miért hív. Mes –nek elmondom, hogy Mary úgy gondolja a Mes a Miranda rövidítése.
- Köszönöm Miss Winstep – észrevettem az elmélkedésem alatt egészen ott álltam Winstep –nél és kb 1 percig magamban elmélkedtem, mintha fáziskésésben lennék vagy mi. Így gyorsan megköszöntem, majd távoztam.
Tudtam, ha a második órát ellógom, akkor jót teszek magammal, hisz helyre tudom hozni a Baklövésemet. És ez sikerült is mármint azt hiszem. Ebben a szünetben történt minden én meg az igazgató titkárnőjével töltöttem. Milyen önző vagyok. Figyelnem, kellet volna mi van, ha most minden dugába dőlt? Mert nem sugalltam nekik az igazságot. Nagyon kimerített az akcióm Cupido –ilag és ha most nem kapok egy nagyobb adag szerelmes feltöltődést, kipurcanok. Ha most minden tönkre ment, én ma már nem tudok segíteni. Nincs annyi erőm, hogy újra mindezt végig csináljam. Jól jönne, ha most nélkülem sikerült volna, mert akkor feltöltődnék és nem kéne tovább ezen az ügyön nyűglődni. És ha ilyen gyorsan mindent helyre tettem a Cupido újságban valószínűleg egy apró rovat sem lesz az akciómról.
Siettem az órámra a 10 –es teremben volt fizikám. Ezt az óránt imádtam, mert jó formán nem kellett semmit sem csinálni órán, csak aktívan unatkozni. A tanárunk, Kondor tanár úr nagyon Unalmas alak volt. Így ezen az órán a tanulást hanyagoltuk. Engem igazából a tanulás sohasem izgatott mivel nem vagyok ember, nincs jövőm. És én a mának élek.

1.rész: Baklövés

Egy Cupido bukása

1.rész

Baklövés

A szerelem nagyon bonyolult dolog még számomra is, aki szinte mindent tud a szerelemről, amit csak lehet. De ezt a megfoghatatlan csodát sohasem lehet kiszámítani, még egy Cupido, mint én, sem tud mindent megmagyarázni. Pedig ez lenne a dolgunk „Mindent tudni a szerelemről”. De nem csak mindet tudni. A dolgunk az, hogy megtaláljuk az emberek számára az igaz párjukat és boldogan éljenek amíg…
De nagyon nehéz ez számunkra. Mi Cupido -k kik a szerelemmel foglalkoznak mindennap szinte egy kínszenvedés, vagyis azok számára, akiknek nincs egy másik Cupido párjuk. A históriák, amiket rólunk zengnek, hogy kicsi gyerekszerű lények vagyunk nagy rózsaszín íjjal. Baromság az egész. Igazából mind emberszerűek vagyunk, sőt vannak olyanok, akik embernek is mondják magukat és sokan úgy is élnek. Ez igen bonyolult. Van egy központ, ahol élnek a főbb vezetőink és ők osztják ki nekünk a feladatokat, hogy kit kell kivel összehozni, és kit kell szétszakítani kivel. Igazából mi magunk vagyunk a szerelem. Persze vannak olyanok is, akiknek nincs szükségük ránk, mert maguk az emberek is képesek rátalálni a szerelemre. Mi csak segítünk nekik, vagy útba igazítjuk őket. Viszont mi sem vagyunk tökételesek, sokszor fordult már elő velünk… és velem is, hogy rossz párokat hoztunk össze, és ha nem avatkozunk bele, rátalálnának az igazszerelmükre.
Számomra ez egy ilyen nap volt. Egy nap, amit nem kellet volna átélnem. Már bánom hogy felkeltem, mert ha ma nem akartam volna megmutatni a főbb vezetőknek, hogy képes vagyok a kis fellángolásoknál többre és egy igaz szerelmet is képes, vagyok összehozni, s képes vagyok nagyobb posztba lépni. Akkor most Cooper és Samantha együtt, lenne, és nem hinné azt Cooper, hogy Celeste élete szerelme és Celeste pedig összejöhetett volna Charlie –val. Most nem lenne Charlie és Samantha szomorú és Cooper igazán boldog, lehetne. Celeste sem érezné, azt hogy Charlie boldogtalan, ha vele lenne és Cooper iránti szerelem, amit kilőttem rá nem vakítaná el, tudná, hogy Coopert nem szereti annyira, mint Charlie –t. És Happy lenne a The End.
Nagy kulimászban vagyok mivel a Cupido –k vezetői, akik ki osztják a feladatokat nekünk, ha megtudják, hogy önálló feladatot találtam ki magamnak és el is csesztem… Tuti visszahelyeznének flörtangyalnak és elvennénk tőlem a Cupido –ságomat.
Ezt helyre kell hoznom most azonnal. Még szerencsém van, hogy az úgy mond „Cupido újság”, amiből meg szoktuk tudni a sikeres vagy sikertelen küldetéseket, csak 10 óra múlva jelenik meg. Addig van 9 és fél órám, hogy helyre hozzam ezt az egészet, mert a főbb vezetők „kis inasaik” végzik az újság szerkesztését és a vezetők a „hírnököktől”, tudják meg mik törtnek a nagyvilágban. Így csak a hírnököket kell kerülnöm, hogy a 9 és fél órám ne csökkenjen lejjebb.
A Sirs Gimi tökéletesnek tűnt gyakorlásra tudom ez nem szép dolog de, honnan tudjam, mit kell csinálnom, ha nem gyakorlok néhanap. Végül is a gyerekek még nem veszik észre, hogy manipulálják őket és nem halnak bele, ha nem az igaztársukat sodorjuk oda nekik és itt Sirs –ben az emberek nagyon hiszékenyek, főleg a tinik. És az a mázlim hogy ideiglenesen én itt lakom. Mármint Miranda itt lakik. De, ha Miranda itt lakik, akkor itt lakik Madison is. Én igazából még nem vagyok hivatalos Cupido, vagyis az vagyok de, még 50 évig ember bőrben kell lenem, hogy hivatalos Cupido legyek. És az emberek itt úgy ismernek Miranda de az igazi nevem Madison. Szerencsésnek mondhatom magam, azért is, mert egy másik Cupido -val lakom együtt egy kollégiumlakásban. Tiszta véletlen, hogy egy szobába kerültünk bár ő még csak flörtangyal nem is Cupido és csak 56 éves hozzám képest emberi mércével nézve kisgyerek. Én már 123 éves vagyok és pontosan 47 évet, kell várnom, hogy hivatalos lehessek. Akkor majd csak részlegesen lesz emberi alakom, ez azt jelenti, ha azt akarom, hogy emberi alakom legyen, akkor, csak akkor lesz. De mégis Mary –vel olyanok vagyunk, mint a legjobb testvérek. Imádom őt, ő pedig engem és nagyon örülök neki, hogy még 5 évig itt lakhatok vele. Bár az, az öt év engem nézve 5 percnek tűnik, mégis boldog vagyok, hogy velem marad még egy kis időre. Azért kell majd tovább állnom 5 év múlva, mert akkor már feltűnő lesz, hogy nem öregszem és a vezetők „kis inasai”, beosztanak máshová, és újra járhatom ki a gimit meg minden. Upf…
Úgy döntöttem ideje abbahagyni az elmélkedés és cselekedni. Így felálltam a kuka mögül, ahová bújtam és kerestem a szememmel Celestet őt oltottam be, így ki kell gyógyítanom. Körülnéztem mindenhol, minden teremben, az igazgatóinál, a lány WC –ben, de sehol sem találtam. Így csak egy választásom volt, Cupido -ként kellet cselekednem.
Az elhatározásom igen erős, volt így kerestem egy nyugis helyet, ha lehetett találni a Sirs gimiben egy olyat. Végül rátaláltam egy nagy fára, aminek az árnyékában úgy gondoltam elbújhatok, így oda siettem.
Ekkor hallottam meg a becsengetés csengőjét. Egy kicsit kuncogtam is magamban. Örültem ebben az eszeveszett tébolyban, amit okoztam, van egy kis víggazságom, hogy becsengettek és egyedül vagyok itt kint az udvaron. Senki sem zavar meg a koncentrálásban. De később valamit mondanom kell hol voltam, miért hagytam ki az órát. Majd azt mondom, hogy anyámtól kaptam egy üzenetet, amiben az volt, a nagyi rosszul van. Tudom ez hazugság, mert nincsenek rokonaim, Cupido vagyok nem ember. De valamit mondanom kell, így nem volt bűntudatom.
Odasiettem a fához. Magas és karcsú volt, de lombkoronája terebélyes és árnyéka így nagyobb volt. Leültem az aljához, nekidőltem és kezdtem is. Ám de… úgy döntöttem inkább egy kicsit elidőzöm és átgondolom tiszta fejjel a dolgot, s nem aggódom ezen a nagy baklövésen, gyerek az idő, még 9 és fél óra elég rá, 10 perc nem gond, ha elvesztek belőle. És talán olyanok is eszembe jutnak, ami által megkönnyítem a dolgomat.

Előzetes

Egy történet a semmiből!

„Igaz, bevallom az ötlet nem eredeti. Mert a tiltott szerelmet már ősidők óta ismerjük és több más egyéb könyvből, filmből merítettem ötletet. Ezek között szerepel a Twilight s egyben a többi kötete a Pokoli Báléjszakák és néhány ismeretlen című film.”

Rövid történet:

Madison nem egy átlagos 17 éves lány, ő annál sokkal több, valami misztikus, valami szerelmes… Ő egy nem hivatalos Cupido! Aki hivatalossá szeretne válni ez élete álma és már eleget várt rá, ám közben reménytelenül vágyik a szerelemre és az emberi létre. Csak még nem kapta meg azt a lökést, ami által az legyen, aki akar lenni.
Madison rendesen, sőt tökéletesen végezte a munkáját ám minden profi elbukhat, így történt vele is, valami erősebb legyőzte, ám ő ezt, cseppet sem bánta.
Vajon boldog lehet egy emberrel? És Madison hagyja hogy elbukjon, még ha az jó is neki?