„Régen-holt szőke leány emléke
kapaszkodik a tört kerítésbe.
A lécek közt halvány dallam suhan,
mint elhaló, fájó zongora-futam.
Kondul a szélben a falu harangja.
Óh, hol van a lányka emlék-alakja?
Fű között rejtezik lába nyoma,
pihenni vágyik a kis pocsolya.
Roskad a pad már: nincs kinek állni.
Nem fog a lányka szerelmet várni.
A falon tétova borostyán matat,
lehull a csöndben a fáradt vakolat.”
/Marie Marel – A kert magánya/
A hűvös, őszi szél halkan megrezegtette a korhadt fakerítés léceit; mintha finom, női ujjak simogatták volna végig őket. Az öreg hinta szelíden ringatózott, a fűszálak sorban, engedelmesen meghajoltak, ahogy egy hirtelen fuvallat végigsöpört a kerten.
A rozoga vaskapu éles nyikorgással tiltakozott, amikor egy középkorú férfi próbált belépni rajta. Két kislány állt az oldalán, akik kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy meglessék, mi változott, amióta utoljára itt jártak.
Az édesapjuk, miután sikerült a magas fű ellenére kinyitnia a bejáratot, egy határozott bólintással jelezte nekik, hogy szabad az út, mehetnek játszani. A nagyobbik nem tétovázott; azonnal megragadta a másik kezét, és futásnak eredt a hinta felé.
A férfi meglassult léptekkel követte őket, miközben alaposan szemügyre vett minden apró virágot. Odasétált a régi, szerelmes ígéretekkel televésett padhoz, és nagyot sóhajtva helyet foglalt. A kalapját letette maga mellé, aztán elmélyülten kezdte tanulmányozni az egyik feliratot. Bizonytalanul végigfuttatta rajta remegő kezének ujjait, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban ott van.
Hirtelen egy gyönyörű, fiatal nő jelent meg mellette; a szél bele-belekapott derékig érő, szőke hajába. Gyengéd tekintettel figyelte a férfit, aki nem láthatta őt.
– Szervusz, Jonathan! – üdvözölte kedvesen.
Nem zavarta, hogy egyetlen szavát sem hallja; már hozzászokott kettejük egyoldalú párbeszédeihez. Jonathan a nő felé fordult; a lelke mélyén érezte elhunyt felesége jelenlétét.
A gyerekek távolban felhangzó, örömteli kacagására mindketten felkapták a fejüket.
– Milyen nagyot nőttek – sóhajtotta a nő. – Egy év hosszú idő. – Közelebb lépett a padhoz, majd finoman végigsimított a férfi arcán, aki a lányokat figyelve halványan elmosolyodott. – El kell engedned.
Jonathan szája széle váratlanul fájdalmasan megrándult, mintha hallotta volna felesége szavait és tudná, hogy igazat kell adnia neki.
– Nem jövök többé – suttogta a nő.
– Látod őket, Emilia? – szólalt meg hirtelen a férfi. – Mindketten olyan gyönyörűek. Maggie annyira emlékeztet rád.
A nő tekintete követte az övét. – Lizzy pedig rád – mosolyodott el halványan.
– Ők tartanak életben – vallotta be Jonathan halkan. – Nagyon hiányzol nekünk, Mila.
– Ti is nekem – suttogta a nő elhalóan, miközben könnyek gyűltek a szemeiben. – Tudom, hogy tisztességgel fogod felnevelni őket és képes leszel erős maradni, ahogyan eddig is.
Néhány percig mindketten hallgatásba burkolóztak, csak Elisabeth és Margaret vidám nevetése törte meg a csendet.
– El kell búcsúznom tőlük – mondta Emilia a sírástól rekedtes hangon.
– Nem jövünk többé – jelentette ki a férfi váratlanul.
A nő döbbenettől eltorzult arccal nézett rá. Lehunyta nedves szemeit, úgy figyelte tovább Jonathan szavait. – Így lesz a legjobb.
– Tudom – sóhajtotta lemondóan.
Egyetértett a férfivel, mégis bántotta, hogy ő is erre az elhatározásra jutott. Újabb hallgatás következett.
Emilia visszagondolt az elmúlt évekre: az első novemberre, mikor a férfi pólyában hozta magával Margaretet a kertbe. Hálás volt Jonathannak, hogy láthatta a kislányát megtenni az első lépéseket, hallhatta, ahogy kimondja az első szavakat és először faggatja az édesanyjáról.
Óvatos léptekkel odasétált a gyermekeihez, majd leguggolt a hintában ülő Elisabeth mellé és megsimogatta apró karját.
Miközben felállt, futó pillantást vetett Margaretre. – Tudom, hogy vigyázni fogsz mindkettőjükre – mondta elérzékenyülve, mikor odalépett hozzá. – Édesapádnak nehéz terhet kell cipelnie, de te ott leszel neki támaszul, ahogy eddig is. – Mialatt beszélt, Jonathan és Elisabeth arcát fürkészte.
Margaret határozottan bólintott. A nő nem tudta eldönteni, hogy neki szólt-e a mozdulat. Azt gondolta, hogy csak káprázik a szeme; annyira vágyott arra, hogy a szerettei tudják, hogy itt van mellettük.
– Ég veletek – búcsúzott, miközben a fájdalom könnyei égették az arcát.
Megérintette a kislány hamvasszőke haját, majd megcsókolta a feje búbját, és egy lágy fuvallattal kísérve beleveszett az örökkévalóságba.
Pontok összátlaga:
1. Idomulás a vershez: 8.5
2. A sztori maga: 8.5
3. Helyesírás: 10
4. Leleményesség: 8
5. Költőiség: 10
6. Cím: 9
7. Forma, tördelés: 8
8. Izgalom faktor: 8.5
9. Terjedelem: 9.5
10. Értelmezhetőség: 10
Végső összátlag: 9
Vélemény:
Drága Abigel!
Nem is tudom hol kezdjem. Imádtam, szerettem, megéltem. Gyönyörűen írsz és fogalmazol, tőled csak tanulni lehet. Nem tudnék olyat mondani, amit még nem tudtál. A sztori maga gyönyörű volt, de már sokszor olvastam ilyet. Kicsit úgy éreztünk mindannyian, mintha egy régen látott filmnek a könyves verzióját olvasnánk Ghost –os beütéssel. Gratulálunk hozzá. Csak dicsérni tudlak, mégis írok néhány okot, ami miatt most a harmadik helyet szántuk neked.
1. Idomulás a vershez: A legfontosabb pont mind-közül ez. A tiéd hasonult hozzá, de lehetett volna egy kicsit jobban is. Például a versszavait felhasználva.
4. Leleményesség: Hiányzott nekünk a történet eredetisége, valamilyen csavarral meg fűszerezhetted volna, bár az tetszett, hogy a kislány talán látta őt.
7. Forma, tördelés: Formára a tiéd volt a legszebb. Kihúzott sorok és bekezdések, csak a három résznek nem felelt meg igazán ezért vontunk le fél pontot.
8. Izgalom faktor: Kellet volna bele egy csavar, ami megdobja az egészet, hogy holnap is emlékezzünk rá miről is írtál.
9. Terjedelem: Jó hogy nem lett annyira hosszú novella lényege végül is ez, de lehetett volna egy csöppet terjedelmesebb, hogy beleférjen az izgalom.
Köszönjük, hogy részt vettél. Nehéz volt a döntés, de reméljük, örülsz neki, mert te voltál az egyik kedvencünk. Látszik, hogy nem ez az első versenyed, és hogy nem kevés időt töltöttél azzal, hogy tökéletesítsd az írásod. Gratulálunk a harmadik helyezésért és ehhez a remekműhöz. :)
Elvesztettem
A levendulaszínű szaténruhában belibben a bálterembe a meseszép cselédlány, miközben az összes nemesi sarj undorodva követi nyomon lépteit – gondoltam szomorúan.
Bánatosan vettem tudomásul, viselhetek bámulatos ruhát, lehet káprázatosan szép frizurám, s összességében lehetek festőien gyönyörű a mai estén, akkor sem leszek egy közülük, mindig le fognak nézni a származásom miatt. A körülöttem nyüzsgő népek mind frakkos, pingvin öltönybe bújtatott ficsúrok, felfuvalkodott hólyagok, pökhendi hercegek gyülekezete, valamint kísérőik, orrukat fennhordó asszonyságok, főnemesi családból származó hisztérikák, gőgös hercegnők és én. Az a mocskos aljanép, a szolgálólány, a takarítónő egyetlen leánya volnék, aki betolakodott az ő felségterületükre.
Bátortalanul sétáltam az elitek között, s halálfélelemmel kerülgettem őket, annak ellenére, hogy kifelé bátorságot mutattam. Senkivel sem szerettem volna konfrontálódni, ezért inkább elkerültem a közvetlen érintkezést mindenkivel. Természetesen ők sem szerettek volna hozzám érni. Számukra én voltam az utcagyermek, aki kiszabadult a cukorkaboltból, édességtől ragacsos kezekkel, s minden vágya beszennyezni mindazt, amihez csak hozzáér.
Összerezzentem, majd elmosolyodtam, mihelyst felcsendült a hegedűszó a sarokból. A virtuóz vonósnégyes kiszakadva a zenekarból, állva húzta el Paganini, Rondo nevű szerzeményét, melytől görcsben lévő tagjaim ellazultak. Váratlanul légiesnek, könnyednek éreztem magam, de nem kevésbé idegesnek; ettől még megmaradtam elefántnak, aki betrappolt a porcelánboltba.
Céltudatosan lépdeltem az úri népek között, megkeresve az asztalomat, ahová beosztottak. Kissé elkámpicsorodtam, amikor megláttam a névkártyának nemigen nevezhető, papírdarabot a poharam mellett. A többi úrnak, s hölgynek az asztalomnál elbűvölő, gyöngybetűkkel írt, szépen ívelt aláhúzással volt lefirkantva a nevük, ráadásul aranyozott tintával. Sajnos a reklamációmat meg kellett tartanom magamnak.
Elhúztam a számat, majd leültem a székemre. A táncosokat minden pillanatban szemmel követtem, s szinte hipnotizáltak szebbnél szebb mozgásukkal. Varázslatos ruhakölteményeik harsányan lengedeztek körülöttük, simogatták a többi táncost; szárnyra keltek a levegőben. A táncparkettről igazi szín kavalkád tárult elém, s bár egy koszos papír fecnire írták a nevem, attól még innen a legszebb a kilátás.
Az ámuldozásomnak köszönhetően, elmulasztottam észrevenni, hogy valaki leült az egyébként üres asztalomhoz. Kissé megrémisztett a váratlan jöttével, s meglöktem a kezét, amiben vörösboros poharat tartott, melynek tartalmát sikeresen az ódon, csipkésgallérú, fehér ingére borította. A sötét frakkon, amit viselt, nem látszott, de fehér ingének csipkéje azonnal átváltott karmazsinvörös színbe. A férfinak elakadt a szava, aztán csak elmosolyodott.
- Elnézést, amiért megrémítettem, kis asszony! – kért elnézést mély, dallamos hangon, majd halkan kuncogva elvette szalvétáját és törölgetni kezdte magát. Mintha felkapcsoltak volna bennem valamit, a cselédlány visszaköltözött belém és azonnal kikaptam a kezéből a szalvétát, s elkezdtem felitatni a bort. Ő meglepetten bámult rám, aztán végre megértette, miért akartam oly’ elszántan megtisztítani ingét. Én is meglepődtem, amiért nem tett szidalmazó megjegyzéseket rám.
- Nekem kell elnézést kérnem, Uram, amiért ily szórakozottan viselkedtem! – szabadkoztam, de magam sem tudtam visszatartani a rám törő mosolyogást. Arcomon felragyogott a jól ismert huncut mosoly, mire a férfi bátrabban közelebb húzódott hozzám.
- Megtudhatnám a kedves kis nevét? – tudakolta felcsillanó szemekkel.
Szemeimet villámsebességgel végigfuttattam a testén, s kellemesen csalódtam. Az első férfi, aki valószínűleg rangos és mindeközben van ideje a testére, hiszen izmos felsőteste, vastag bicepsze volt, ezért nem csupán a „fontos” dolgokra van ideje, hanem sportolni is. Nem álltam meg, szemeimet az arcára emeltem, s szívem összeszorult szépségétől. Sötétbarna haját lenyalva, középen elválasztva viselte, ezzel rendezett külsőt kölcsönzött magának. Szemöldöke határozottan sötétebb tónusú volt s szépen ívelt. Szinte azonnal belevesztem tengerkék szemeibe, melyekben öröm ragyogott fel. Húsos ajkai bűnös ígéreteket hordoztak magukban, s egyetlen nyalintással az alsó ajkán, tudatta velem, hogy be szeretné őket váltani. Arcán széles, kissé önelégült mosoly terült el, majd egészen közel hajolt hozzám, amitől elállt a lélegzetem. Férfias, erőteljes illata volt, valamint vaníliás szivar illatát éreztem rajta, de cseppet sem hasonlított a tömegben terjengő pacsuli szagra. Az maga a förtelem, ez maga a mámor.
Kissé megráztam a fejem.
- April – suttogtam már szinte az ajkaiba, s mélyen a szemébe néztem. – A nevem April Guiermo.
- April – ismételte és játékosan fogott egy tincset aranybarna hajamból, majd az ujja köré csavarta. Hasonlóképp tette ezt velem is, mert egyre jobban vonzott magához és nem tudtam neki ellenállni, mintha kígyó bűvölt volna meg. Nem ismertem magamra, amikor vágyaim duzzadó árként száguldottak át testemen, s egy sóhajtással áttörték a gátakat. Valószínűleg ő is hallotta tűzben égő testem sikolyait, mert a következő pillanatban apró csókot hintett az ajkamra, majd miután csitította a lángokat, elhúzódott.
- Mondja, kedves April, volna kedve sétálni egyet a kertben? – susmorogta egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Sajnálom, Uram, de nem sétálhatok olyan férfival kettesben, akinek még a nevét sem tudom – jelentettem ki fennhangon, s elhúzódtam tőle. Ültömben kihúztam magam, kidomborítva melleim, amire még a szava is elakadt. Sürgősen meglazította ingének gallérját, majd hangosan nyelt egyet.
- Mily bárdolatlan voltam, kedves April… - kezdte úriember módin, kihúzta magát és megigazította zakóját. Felém emelte kezét, melyre úgyszintén csipke ömlött, akárcsak a nyakában túlburjánzó fodrok. Óvatosan kezébe csúsztattam a sajátom, majd egy pillanattal később magához húzta, s kezet csókolt nekem forró ajkaival. -… a nevem Bartholomio Fernanda Báró, de kérem, szólítson Bart-nak.
- Örvendek, Bart – bólintottam és visszahúztam a kezemet. Váratlanul felugrott mellőlem, s az asztalunkról felkapott kettő pezsgős poharat, majd egy üveg Dom Perignon-t és intett a fejével, hogy kövessem. Mielőtt beleveszett volna a tömegbe és én végleg szem elől tévesztettem volna, utána indultam. Hajtott a kíváncsiság. Magam sem értettem, miért követem Bart cselekedeteit, s milyen énem bújt elő, mikor vele beszélgettem, de sokkal jobban tetszett, mint a félénk cseléd szerepem. Miközben lassan átverekedtük magunkat a tömegen, ráeszméltem, talán mégsem kell a nemeseknek eltiporniuk engem, talán képes vagyok megállni a lábamon és szembe szegülni velük.
Bár alig ismertem Bart uraságot pár perce, mintha ez a kevés idő is elegendő lett volna számára, hogy kiismerjen. Én viszont nem ismertem magamra, teljesen kiforgatott magamból s úgy éreztem, mintha bármire képes lennék. Sikerült belém ültetnie a kisördögöt pillanatok alatt és nem tudtam uralkodni a cselekedeteim felett, mintha ő irányított volna.
- Ne maradjon le, kedves April! – szólt rám válla felett, miközben odanyújtotta kezét. Én megragadtam s felvettem az ő általa diktált tempót, mellyel pillanatok leforgása alatt kiértünk a bálterem forgatagából. A hűs folyosón Bart megragadott és a falhoz szorított testével. – April, maga… annyira káprázatos, hogy azt büntetni kellene.
- Ugyan, kérem… ne tréfálkozzon velem! – nevettem fel, mellyel zavaromat próbáltam leplezni. Közelebb hajolt hozzám, édes lehelete már-már csiklandozta az arcomat, amikor ezernyi apró csókkal hintette be orcámat. Mindenütt csókolt, ahol ért s én bátorkodtam viszonozni. Heves csókjaink annyira elterelték figyelmem, hogy meg sem hallottam a felénk közeledő léptek zaját.
- Ha végzett a kis hölggyel, akkor küldje át hozzám, Fernanda! – szólalt meg mellettünk egy mély, komisz hang. Ellestem Bart mellett és egy őszes hajú, pocakos úriember tekintetével találkozott az enyém. A vén lókötő megpödörte bajuszát, majd rám kacsintott és belekarolva kettő fiatal partnernőjével tovább sétált.
Először nem tudtam, mit is jelentsen az előbb elhangzott mondat, csak Bart merevségéből jöttem rá. Aztán felengedett és visszadőlt hozzám, ismét felsejlett az a hódító ábrázata, de én elhúzódtam.
- Én nem szeretnék holmi egyéjszakás kaland lenni az életében, Bart… nem szeretném, hogy összetörjék a szívem! – jelentettem ki, s most megint annak a törékeny cselédnek éreztem magam, aki valóban is vagyok. Szemeim könnyekkel teltek meg, mikor kezdett beigazolódni a gyanúm, miszerint Bart kihasznál. – Annyira ostoba vagyok!
Megpróbáltam kitörni béklyójából, de túl erősnek bizonyult, nem sikerült meglógnom. Bart dühödt mozdulatokkal elkapta az államat és addig erősködött, mígnem a szemeibe néztem. Tekintete kemény, s még így is lehengerlő volt.
- April… maga nem ostoba, kérem! Ő a család barátja, és amit hallott, csak egy ócska tréfa volt - dorgált meg Bart kedvesen, mintha valami kisgyermek lennék, aki badarságokat feltételez. A hangszínétől el is hittem, s pironkodva, szégyenlősen lehajtottam a fejem.
- Sajnálom, csak maga annyira más, mint a többiek. Pár perce még csak el sem tudtam képzelni, hogy egy olyan férfi, mint maga szóba áll velem, nemhogy érdeklődik irántam – suttogtam félénken.
- Nem csak érdeklődök maga iránt, hanem egyenesen megőrülök magácskáért April! – morogta és forró ajkai ismét az enyémekre tapadtak. Először felső ajkammal játszadozott, majd az alsót is megízlelte, végül otrombán berontott nyelvével, bár nem mintha bántam volna.
Ekkor viszont hűvös szellő csapta meg a hátamat. Szemem sarkából fellestem és csak ekkor jöttem rá, hogy Bart sikeresen átbotladozott velem a vendégszobán, feltehetőleg az ajtót is bezárta, s már vitt ki az erkélyre. Ujjai pillanatok alatt rátaláltak a fűzőm kibontásának útjára, majd a következő pillanatban az anyag sóhajtva megadta magát és kettényílt. Bart egy villámgyors mozdulattal megrántotta az abroncsokat, s a földre rángatta a ruhámat.
Ott álltam előtte egy fekete, csipkés kombinében, ő pedig csak bámult rám.
- Isten óvjon minket magától, csábító boszorkány! – nevetett fel férfiasan, majd egy határozott mozdulattal letépte magáról az inget, hogy a gombok szanaszét repültek a szobában. Őszintén, arra sem emlékeztem, mikor vette le a többi ruháját.
Pompázatos látvány tárult elém.
Csodásan kidolgozott felsőteste napbarnított volt, de talán olaszos hangzású neve miatt sejtenem kellene, hogy a mediterrán vidékről származik, s bőrének színe természetes. A bicepsze körülbelül olyan vastag lehetett, mint az én combom és az erek kitüremkedtek rajta. Izmos felsőteste, kockás hasa volt, külseje igazán férfias.
Közelebb jött, megragadta a derekam és magához húzott.
- Csak nem tetszik, amit lát, kedves April? – suttogta csábítóan, majd egyik keze felsiklott a hátamon, megcirógatta a vállamat. Hajamat félresöpörve onnét, pihekönnyű csókot hintett rá. Másik keze egyszer még a csípőmbe markolt, aztán legközelebb már a hátamat karmolászta gyengéden, s a következő pillanatban már a hajamat túrta. Hiába volt csupán egyetlen keze, mely bebarangolta a testemet, akkor is úgy éreztem, mintha egy tucat tapogatna. – Akarom magát, April! Most azonnal! Mit válaszol?
Rémültemben elakadt a szavam is. Muszáj volt átgondolnom, de se időm, se erőm nem maradt már hozzá. Bart folyamatosan simogatta a hátamat, ami arra késztetett, hogy igent mondjak. Viszont ez ellen ezernyi akadályt állított az elmém, miszerint nem ismerem őt, nem ismerem, és nem ismerem. Csak ez jutott az eszembe, pedig még tényleg tudtam volna sorolni.
Oldalra néztem, Bart így megcsókolta az arcomat. – Nem kell félnie, April… holnap reggel is itt leszek!
- Megígéri? – néztem ismét rá, mélyen elveszve csodaszép szemeiben.
- Megígérem – bólintott, s ismét felcsillant komoly arcán, a komisz mosolya. Laza mozdulattal az ölébe kapott, az erkélyajtót tárva nyitva hagyva, bevitt a szobába. Az ágy felé vette az irányt, majd pár lépéssel később ledöntött a pihe-puha paplanra. Fölém kerekedett és folytatta a csókot, s közben minél hamarabb megpróbálta lehámozni rólunk a maradék ruhát.
Egymást kényeztetve merültünk el a kéjmámorban.
.MISSING SCENE.
Madárcsicsergésre ébredtem, miközben arcomat a nap melengette. Megrebbentve szempilláim, lassan felpillantottam. A sötétítőfüggönyt lengette a lágy szellő, mely a kitárt erkélyajtón áramlott be. Dideregni kezdtem, mikor a hűs szél az arcomat érte, s szorosabbra húztam magamon a takarót – meglepve tapasztaltam, hogy senki sem húzza vissza dörmögve a másik oldalra. Micsoda úriember!
Felsóhajtottam, amint eszembe jutott az előző este. Boldogan fordultam vissza, mert eszembe jutott Bart ígérete, miszerint másnap reggel is mellettem lesz. Hittem benne, hogy ezek után talán kialakul közöttünk valami szorosabb kapcsolat és végül elvesz majd feleségül; gyermekeink lesznek, talán egy tucat, kettő; s természetesen nem kell többé szégyenkeznem a származásom miatt. Nem, mintha a rangjáért akarnék hozzá menni – meg sem fordult ilyesmi a fejemben!
- Szépeket álmodott? – daloltam mosolyogva, de amint a hátam mögé lestem, csak üres teret találtam. Rémülten ültem fel, szorosan magamhoz vonva a takarót, ugyanis alatta semmit sem viseltem. Lázasan kutattam Bart után a szobában, s szinte felkiáltottam örömömben, mikor meghallottam valamiféle neszt a fürdőszobában. Felpattantam és magam köré csavarva a takarót, odarohantam az ajtóhoz. Bekopogtam, majd lassacskán belöktem az ajtót. – Jó reggelt, kedves Uram!
A fürdőszoba érintetlennek hatott, hiszen minden a helyén állt. Szemeim könnybe lábadtak, miközben visszasétáltam az ágyhoz. Amikor levetődtem rá, már megállíthatatlanul záporoztak könnyeim. Recsegést hallva a hasam alól, oldalra gördültem, s kihúztam magam alól egy csodaszép levelet.
Kedves April!
Sajnálatos okok miatt mihamarább távoznom kellett, s meghatározatlan ideig külföldön fogok tartózkodni. Szerettem volna tudatni magácskával, hogy hihetetlenül élveztem az előző estét és szívesen megismételném, ha nem mondott le rólam végleg, esetleg nem tart otromba gazembernek, aki ellopta az erényét. Már most roppantul hiányzik, s izgatottan várom, a következő találkozásunk!
P.S.: Szeretem magácskát, csábító boszorkány!
Bartholomio Fernanda
Azonnal megtöröltem a szemeimet, s mosolyom fülig szaladt. Szorosan összehúztam magamon a takarót és nevetve dőltem hátra. Lábaimmal a levegőbe rugdaltam örömömben.
- Nem érdekel meddig tart, várok magára, egyetlen szeretőm!
Pontok összátlaga:
1. Idomulás a vershez: 9.5
2. A sztori maga: 10
3. Helyesírás: 8.5
4. Leleményesség: 9.5
5. Költőiség: 10
6. Cím: 9.5
7. Forma, tördelés: 9.5
8. Izgalom faktor: 10
9. Terjedelem: 9
10. Értelmezhetőség: 10
Végső össz átlag: 9.55
Véleményem:
Drága NaLine!
Nem értem miért hitted, hogy nem sikerült olyan jól ez a csodás történet. Nagyon haragszom rád, hogy így álltál hozzá, meg is rémültem először. Ugyanis imádom az írásod és a stílusod. A többi zsűri tag nem olvas téged, nem is tudják, hogy ki vagy szóval nem szimpátia alapján lettél te az első. Nekik is megtetszett benne az, amit én is megszerettem. Humor, izgalom, szerelem és egy csöpp kis pikáns pillant. Főleg az a megoldás, hogy bent maradj a 12-es sárga karikában. A levél a végén is tökéletes volt, bár én úgy éreztem mintha csak kifogást keresne az álom herceg. Gratulálunk az első helyért. Elsőre ez nem is rossz ugye? :)
Na jó most néhány kritika XD
1. Idomulás a vershez: Minden tökéletes volt csak vártam volna, hogy Tangóznak majd a közepén. :) Na jó nem ezért vontunk le fél pontot, igazából a versnek a vége azt mondja, hogy a szerelme kihasználta és elhagyja. Sokan így is értelmezték. Tetszett nekünk, hogy nem lett annyira szomorú a vége, de ez bökkenő volt.
3. Helyesírás: Egyetlen óriási hibát találtunk és ez a „S meg az ÉS”. Vannak helyek ahova beraktad mikor nem kellett volna, plusz mikor egy mondatban kétszer is használtad. Nem kell. Ha nem nincs kötőszó még úgy is értelmes lehet egy mondat.
6. Cím: Jó, ha arra érted, hogy elvesztette, mint szüzességét, de úgy, mint elvesztette a pasit kicsit fura. Nem tudjuk melyikre értetted, de nem is olyan nagy baj, néha kell a homályosság.
7. Forma, tördelés: Minden szép, a bekezdések a kihagyott sorok, de kihúzhattad volna a margóig a sorokat.
9. Terjedelem: Csak annyit mondok, kicsit hosszú lett.
Ennyi lett volna a tanítás. :) Nem is igazán tudtunk mibe belekötni. Gratulálunk még egyszer az első helyhez igazán megérdemelted. Gyönyörűen fogalmazol és van tehetséged ehhez. Remélem nem most utoljára olvastak a barátaim rólad. Sok szerencsét kívánok a továbbiakra nézve. :)
