14. rész: Félidő 2. Legszebb ajándék

Ez a két láb az enyém :) Egyszerűen nem hiszem el... voltam már ilyen helyzetbe, de nem gondoltam hogy még egyszer előfordul. Két- hangsúlyozom két órán keresztül kerestem normális fejezet képet, s mit láthatjátok nem találtam, magamra maradtam.... Nekem kellett elkészítenem. De szerintem csak kicsit kapcsolódik hozzá... :) De amúgy egész jó lett... Ám döntsétek el ti! :) Joo olvasást :)

14. rész 2.

Félidő

Legszebb ajándék

***

- Elmegyünk. – törte meg a csendet végül, amikor már 10 percig ölelkeztünk.
- Hova mennénk? – kérdeztem, mert ha úgy nézzük most ez volt a legbiztonságosabb hely kettőnknek. Amíg a csoport tagjai azt hiszik, hogy csatlakozok, addig nem bántanak, és itt megvédenek Ronee –től. Szóval jelenleg ez a legbiztonságosabb.
- Igaz. De én nem végleg gondoltam. Csak adni akarok neked valamit – Fura szemekkel néztem fel rá és elengedtem vállát így ő is a derekam.
- Adni? Nekem? – ajándék? – Nekem már az elég hogy itt vagyok, veled. Persze válaszok jól jönnének néhány kérdésemre. És… - elhalkultam, mert Mary járt a fejemben. Nem tudom hol van és ez aggaszd. Talán Ronee… nem, az képtelenség.
- Azt is meg fogod kapni. – mondta humorosan majd komolyhangon így folytatta: - De megkeressük azt, aki neked igazán számít, még rajtam kívül. Maryt. Tudom hogy sokat jelent számodra. Mint ha a húgod lenne. – És szívroham. Nem hiszem el. *Komolyan beszélsz? Maryt megkeressük? Michael…*
- Komoly. – olyan erővel húztam ismét magamhoz, hogy már fájt az, de nem érdeket, szerettem és kiakartam mutatni hálám.
- Michael. Olyat adsz nekem, amit nem tudok viszonyozni. Hogy hálálhatnám meg? – duruzsoltam tökéletesre szabott fülébe.
- Kezdhetnénk, azzal hogy nem téped le a fejem és befejezhetnénk, azzal hogy bízol bennem.
Kicsit lazábbra vettem szorításom. Majd rákérdeztem:
- Bízok benned?
- Miranda csak egy Mezista aki az állókómámat sajnos nem érette meg. Így szakítottunk.
- Kóma? – ezek az egy szavas kérdések nagyon megtetszettek főleg, azért mert egy kukkot se értettem belőlük, de igazából, semmiből.
- Elmondom, de közben gyere! Igyekeznünk kell!
- Oké… - artikuláltam viccesen, mint aki semmit se ért, de ha jól belegondolok tényleg nem, éretek semmit.

Fél órával később

- Ronee nem bántotta. – a lábamra tette kezét s közben a másikkal a kormányt fogta – Nyugi ismerem, és feleslegesen nem öl.
Nem nagyon nyugtattak meg szavai, de mit tudtam tenni. Próbáltam higgadt maradni, hogy Ronee még nekem is mondta, hogy nem bántja Maryt, mert „Nem Ő a feladata”, de nem sikerült. A torkom száraz volt és érdes így berekedtem, valószínűleg ebben szerepet játszhatott a Michaelel töltött néhány óra egy vízesésben, és az hogy csurom vizesen futottam, meg minden… viszont az nem magyarázza, miért érzem magam ilyen rosszul. Egyfolytában bűntudatom van, Mary miatt, és ha már itt tartunk, újra jön az önmarcangolás. Ördögi kör.
Lulu a hátsó ülésen Jackel beszélt, valami Mezista dologról, mert olyanok jöttek szóba hogy „bárd” meg „kard” az „íjjak” ellen, meg egyéb brutális fegyver. De bizonyára nem vették észre a nagy fecsegésben, hogy Michael megérintett, s miket mondott. Nem is baj, sőt inkább jobb, kicsit még mindig kényelmetlen érzés volt, hogy Lulu és Jacke is látja azt, ahogy Michael bánik velem. És főleg az kényelmetlen, hogy Jacke is és Michael is hallja eszetlen elméleteimet. Még szerencse, hogy Lulu nem. Már teljesen úgy érzem magam, hogy az elmém kiszolgáltatott mindenki számára. Bezzeg régen ÉN paráználkodhattam más elméjében most meg ÉN, vagyok az áldozat. Michael részéről annyira nem bánom, de Jacke részéről már egy kicsit igen, mert olyanokat árulok el, amiket nem is akarok, és kínos helyzetekbe hozom magam. Mint például most. Csak abban reménykedhetem, hogy Lulu leköti Jacket.
Nagy nehezen de végre beértünk Sirsbe, már azt hittem sose érünk ide, bár csak 20 percet utaztunk mégis kínok között évszázadoknak tűntek. Igen beértünk, mert megtudtam a Mezista Főhadiszállása ennek a nagyobb csoportnak nem Sirs –ben volt. Nem! Úgy 15 kilométerre tőle SadMoon –ba. Nem Michael sportkocsijával jöttünk, hanem Lulu Volvójával. Mert ez öt személyes és a csúcsmodern sportautó csak kettő. Miranda nem jött, így nem ismerkedhettem meg vele. Nem vagyok féltékeny, mert gondoltam hogy Michaelnek nem én vagyok az első barátnője. Inkább bántam, hogy nem láthattam azt, aki régen megdobbantotta kőkemény Mezista szívét. Bár ő valószínűleg nem csíp engem, ezzel magyarázható az, hogy nem jött segíteni a barátnőmet, Maryt megkeresni. Nem azt mondom, hogy más szívesen jött volna, de azért ez is közre játszhatott, abban hogy ő most nincs itt.
A Mezista csoport elég barátságos velem, ha lehet így fogalmazni. Az elmúlt fél órában egy gúnyos megjegyzés, egy lekezelő szempárral nem találkoztam. Ha mondhatom, ez már haladás. Michael viszont személyesen is bemutatott édesapjának Walternek és mostohaanyjának Amanianak. Nagyon kedvesek, ahhoz képest, hogy Mezista vezetők. Igazán nagy szívük van. Ha mondhatnám azt, én mindig is ilyen szülőkre vágytam. Annetől és Mary-től ugyan kaptam egy kis ízelítőt a család szóból, de amikor látta Michaelt a szüleivel akkor értettem meg igazán mit is takar.
És hát el sem feledhetem ezt a két kiváló Mezistát a hátsó ülésen, akik Michael igaz barátai és segítenek neki jóban, rosszban. Képesek volta megkedvelni, megismerni engem, egy Cupidót, a halálos ellenségüket. Nem elutasító szavakkal rohamoztak le, hanem temérdek szertetel. Mint ha a testvérük lennék, mint ha közéjük tartoznék. De mindannyian tudjuk, még ha nagyon elrejtettük ezt a mondatot magunkban, „Nem tartozok közéjük!”. Még ha akarnám, akkor se bírnám, és nem is tehetném hisz nekem volt családom, Mary… Akit nem tudnék bántani. SOSE. De mégis akaratom ellenére bajba kevertem. Egy olyan világban éltünk eddig, ahol úgymond nem volt minden tökéletes és mindennapi, mégis békés volt és jól elvoltunk. Ám miattam minden megváltozott, csak egy pillantás volt és máris belerángattam magam az esztelenségbe és a temérdek szerelembe, ami nekem földöntúli élmény, de Marynek… rosszabb, mint a pokol, mert ha Ronee bánthatta amikor… amikor… fényesség?
Automatikusan kérdő szemekkel néztem Michaelre. Majd megmarkoltam a biztonsági övet és az ülésszélét. Szívbemarkoló félelem, aggodalom és kíváncsiság hatolt belém.
Fényesség?
Nem is gondoltam bele, eddig. Pedig olyan, olyan nyilván való. Hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak? Hisz úgy beszélt az anyjáról mintha nem is hiányozna neki, persze azzal fedte, hogy Amania több neki, de hazugság, vagyis egy része. És ott van az is hogy angyalt ölt. Nem véletlen. És kóma… Miranda nem értette meg. Az apja nem elutasító velem szembe és tulajdon képpen a többi Mezista se… Az a fényesség, tök kiment a fejemből. Pedig nem mindennapi. *Az a fény megmentette az életem, és te elkaptál! Tudtad, mi történik, ezért mondtad, hogy ugorjak ki. Mert tudtad, mi történik és Lulu… ő biztos látta előre hogy nem halok meg. A fény… a fény megmentett. Amania!*
*Az anyád Angyal. Amania az igazi anyád és angyal?*
Michael nem nézett rám. Nyilván bele trafáltam, de miért nem mondta el? Ez megmagyaráz sok dolgot, a fényességet, azt hogy miért Mezista és miért a legjobb. De angyalt ölt az anyját, azért, hogy ember lehessen. Valószínűleg. Sok rész zavaros.
- Megérkeztünk – Csattant fel Lulu.
Képtelenség hogy hallja, amit itt neki nyomtam Michaelnek, csak rossz az időzítés. Biztatgattam magam.
*Előbb Mary aztán ígérem mindent, elmondok, csak ne ítélj el.*
*Miért hiszed mindig ez? Vagy nem mondtam még? Szeretlek.*
*Én is.* – nézet rám végül égszínkék szemeivel. - *Menjünk!*
Kinyitottam a kocsi ajtaját és kikászálódtam belőle, majd utóbbi életem nyomait, vizslattam. Azok az apró valamik gyűltek a szemembe, amiket mostanság sokat láttam, és nem nagyon tetszettek, mert azt jelezték szomorú vagyok. De fura mód most nem voltam az se elkeseredett, csak reménykedő és vágyakozó, és csak egy kis mértékben boldog, amiatt hogy Michael itt van és megvéd, segít nekem.
- Nem lesz semmi… vad. Menjetek csak ketten, de ha kellenénk, itt leszünk. Jacke? – fordult a tündérarcú médium, gondolatolvasó barátjához.
- Jah itt leszünk. – szállt ki.
- Rendben. – válaszoltam majd felpillantottam a Kollégiumra. A kopott festék és a rozsdás kovácsoltvas kerítés enyhén rusztikussá tette, de nekem tetszett. Ahogy mindig is. A legfelső emeletre néztem, ahol a mi lakásunk volt. Két ablak, egyik törött. A halálugrásom. Hideg futkosott a hátamon, ki is borsóztam, sóhajtottam majd biccentettem fejemmel hogy menjünk. Michael hang nélkül elindult és kinyitotta nekem az ajtót. Illedelmesség. Szép. De igazából nem ezért csinálta csak nem hoztam kulcsot és szétfeszítette az ajtó zárját, valahogy. Nem baj nekem így is tetszik.
A szívem dam – dam ritmust játszott a lépteimmel összehangolva. A lépcsőn felfele sétálni kételyek és aggodalom közt nem valami élvezetes, de mégis jobb volt hogy itt volt velem Michael. Minden fokot elhagyva úgy éreztem, hogy közelebb értem valamihez, közelebb értem ehhez az egésznek az igazságához. És miden lépcsőfok egy - egy meg nem válaszolatlan rejtélyének a magyarázata. És itt a magyarázat, Michael.
*Amanina az anyád. Miért ölted meg?* – Michael mögöttem ballagott de nem néztem hátra, mint mindig szoktam, amikor így próbálok vele kommunikálni, hogy szemeiből kiolvassam az igazságot, és hogy nyomatékosítsam a kérdésem.
Csak felfelé haladtunk látszólag néma, nyomott csendben.
*Nem igazán tudom. Olyan gyorsan történt minden. Csak megtettem, pedig nem akartam.* – a hangja a fejemben épp olyan bizonytalan és elkeseredett volt mintha igazából hallottam volna. – Ugye tudod hogy nem bántani akartam – fogta meg a kezemet és állított meg. – Nem vagyok állat aki az anyját is képes megölni.
- Tudom hogy nem akartad. *Gondoltam.* - Tettem hozzá még magamban de már mélyen a szemébe bambultam: *Ráadásul tudom, hogy változik át egy angyal. Akarnia kell annak a bizonyos angyalnak, szó - mi szó rájöttem.*
Mosolygott egyet majd elengedett. Így folytathattuk az utat.
*De azért jobb lenne egészben is hallani a történetet valamikor. Mert kissé azért zavaros.*
*Ha ennek az egésznek vége lesz, ígérem mindent elmondok…*
…*de előbb Mary*… -fejeztem be helyette.
Csak sétáltunk, már tényleg néma nyomott csöndben, de a Mary kereső akcióval kapcsolatban egy valamit nem értettem… Miért pont ide jöttünk? Tudom, tudom, mert itt találkoztam vele utoljára és Ronee is itt akart… megölni. De még is, miért jöttünk ide? Azt gondoljuk, hogy talán itt lesz vagy hagyott valamilyen nyomot vagy csak… nem is tudom.
Félelem fogott el amint a legfelső szintre léptem, megremegtem és kissé el is szédültem. Eddig ez volt a legbiztonságosabb hely számomra, de most már… úgy látszik pont nem ez az.
- Menjek elől? – ismét megfogta a kezemet de, most már az ujjai nem a felső karomat szorították, hanem lejjebb a csuklómat simogatták.
Megráztam fejem majd hanggal is kísértem – Nem. Nem kell…
Elindultam a lépcsőtetejétől a bal oldali ajtóhoz mely a miénk volt. Nem nagyon érdekelt hogy zárva van-e vagy sem, mert ha igen itt van mögöttem a kulcstárasom, és majd ő kinyitja nekem.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Michael mosolygott, ez fura mód melegséggel öntött el, nem néztem hátra, de így is hatott rendkívüli ereje mellyel könnyedén, még a legnagyobb veszélyben is képes megnyugtatni és boldoggá tenni.
Már az ajtó előtt álltam, amikor észrevettem résnyire nyitva van… szóval nincs zárva. Az ujjbegyeimmel szépen végig tapogattam a kilincset, de nem akarta benyomni…
Dejavu… ez… ez… ez már furamód megtörtént velem. Ronee. Amikor… - kesze-kusza gondolatok. De tudtam, most már eleget szenvedtem s magamban felordítottam „Nyissd már ki!” S azzal teljes erőmből belöktem...

1000 Látogató

Kedves Olvasóim!

Kedves Olvasóim örömmel jelenthetem május 5.-én elértük az 1000 látogatási számot. Gondoltam szóvá teszem s ezúton szeretném megköszönni nektek, hogy olvastok s rengeteg jó tanáccsal látok el, noh meg dicséretekkel.

A történetem nélkületek szinte semmit se érne.
Köszön még egyszer is, hogy olvastok.

iró: nOémi

14. rész: Félidő 1. "Ne ítélj el..."

14. rész 1.
Félidő

"Ne ítélj el…"

Michael arca elkomorult és megállt. Tudta ki Mary, nem lep meg ő mindent tud rólam, ellenben velem, aki szinte semmit se, mégis halálszerelmes vagyok belé. De Mary, ő hol van? Nem tudok róla semmit se. Ha valami baja esett miattam azt soha nem bocsátom meg magamnak. Bajba keverem, kockáztatom az életét és az átváltozását, szép kis barát vagyok, mondhatom. És Michael? Ő hogy vélekedik Mary –ről? Ugye nem bízik, abban hogy átállok hozzá és Mezista leszek, aki öl…
*Ha ebben bízol… Felejtsd el! Nem fogom a társaimat megsemmisíteni, főleg Maryt nem! Mary a családom és NEM BÁNTOM. Ha ezért le kell szúrnotok, tegyétek, de én egy Cupidót se, egy Mezistát se… Se más lényt nem bántok. Még ha te kéred, akkor se. Nem vagyok gyilkos!* – akadtam ki gondolatban, de tudtam hogy hall és ez volt a lényeg. Az hogy tudja nem ölök, én nem vagyok bérgyilkos, mint Ronee, vagy ő…
Ebbe még bele se gondoltam, ő mennyi magamfajtát ölhetett meg, és én is csak azért élek még, mert szeretem és ő is engem, eddig még. De ő gyilkos az én népem gyilkosa, hogy lehetek ennyire buta egy Mezistába szerettem bele…
Michael elindult, de már emberi tempóban. Nem tudtam kivenni tartásából, arcából és szeméből mit gondol arról, amit neki sugalltam. Aztán valami miatt úgy éreztem nekem is el, kell indulnom így emberi tempóban sétáltunk egymás felé a baromi hosszú folyosón. Mint ha kilométerekre lett volna tőlem.
*Nem vagyok gyilkos!* – először azt hittem az én előbbi szavaim zengnek még bennem, de aztán hallottam mást is – *Vagyis jót nem ölök.*
*Ezt hogy értsem? Engem nem ölsz meg, de mást igen?*
*Nem! Csak egyszer öltem akkor is angyalt, de rájöttem ez nem nekem való, én nem tudok, úgymond jó lényt ölni. Én nem… nem bírom. Így csak vámpírokat ölök* – valamiért tetszett a válasz, de több bökkenő is volt ebben:
*És engem miért vállaltál el, ha nem ölsz jót.* – ez volt az első és legfontosabb.
*Ez bonyolult. Nem értenéd.* – ez viszont nem tetszett.
*Próbáld meg.*
*Ne ítélj el…*
*Michael. Nyisd már ki a szemed! Halálosan beléd szerettem, csak te létezel a számomra, és persze Mary. Ha meglátlak, vagy meghallom a hangod, vagy csak felemlegetnek, én nekem már rögtön kiugrik a szívem a helyéről, vad ütembe kezd, amit nem értek, a végtagjaim elgyengülnek, s nem vagyok képes mozogni s nem hogy egyhelyben állni. A csókjaid után kiszárad a szám és úgy érezem, hogy nem kapok levegőt. Ha csak rám nézel jobbá tetted a napom. S ha néha úgy érzem a nyomorúságtól megfulladok, te mindig feltűnsz és megmentesz. Szeretlek, értsd meg! Ezek után bármit is, mondhatnál nekem én akkor is, szeretnélek. Mert te vagy az életem, és az is maradsz. Meghalnék érted Michael. Érted? Mert szeretlek.*
Már alig 5 – 6 méter volt köztünk, de úgy éreztem egy örökkévalóság, bár a kiborulásom után lehet, hogy már ő nem szeret, mert ráött milyen nyálas ragaszkodó bolond, idióta vagyok.
*Madison. Nem akarlak bántani, soha nem is akartalak. Nem vagyok bolond és te se, ennek így kellett történnie, mert ezt mi így akartuk. Szerelmesek akartunk lenni és megtaláltuk egymást az csak a sors elcseszett tréfája, hogy egymás ellenségei vagyunk. De engem ez nem érdekel, mert csak te számítasz nekem. És ha kell akár az egész Mezista csoport ellen, szembeszállok, hogy veled békében élhessek. Te hoztál ki a kómámból, te tanítottál meg újraélni, még ha nagyon kevés időt töltöttünk is együtt. És az a szomorú igazság én többet akarok, veled lenni mindig és mindenhol, melletted hogy megvédjelek, elkapjalak, ha úgy támad kedved, hogy kiugrassz egy ablakból. És szeretni akarlak, úgy ahogy még senki mást.* – a szívem újra. Damm –damm és ismét… végtagjaim gyengülnek és kótyagos a fejem.
*Látod így hatsz rám.* – és odaért hozzám. Végre! Átölelt és megszorongatott. – Csókolj meg! – kértem tőle már hangosan.
- Nem lehet! Nem akarlak elgyengíteni még jobban. Nem tehete…
- Csókolj meg! – *Nem létezik rajtunk kívül senki. Csak mi vagyunk. Gondolj, arra hogy emberek vagyunk és…* - Csókolj meg! – folytattam már hangosan.
Szenvedő arccal lenézett rám:
- Nem tehetem – suttogta.
- Kérlek! – bociszemekkel néztem rá – Fuldokol! Ments meg!
- Ne kérd ez…
- Michael kérlek!
- Nem! – mondta, de nem tolt el magától. Nem. Inkább közelebb húzott. Aztán közeledett az ajka is, és amikor már azt hittem ellenáll a józan eszének… : - Nem! Nem! Nem! Nem érted? Nem tehetem! Nem bánthatlak! Én ugyan annyira szeretném, de nem lehet. Nem tehetem. – és eltolt.
- Kérlek, ne nehezítsd! Szeretlek. Tudod. Épp ezért nem tudlak bántani. Nem bírlak elgyengíteni. Nem! És te nem lehetsz ember soha.
- Nem tilthatod meg. Az én életem! Az én döntéseim! És miért ne lehetnék ember? Miért ne lehetnék egy egyszerű lány?
- Ugyan már te is tudod, hogy te soha nem lehetnél egy egyszerű emberlány. Te túl különleges vagy. Nem lehetnél soha se az. És ha mégis azzá változtatnálak, gondolj bele mennyien vágynának a halálodra és emberként elég könnyen el is intézhetnének.
- De te ott lennél, hogy megvédj!
- Nem vagyok Isten, még ha úgy is gondolod. Nem tudnálak mindig megvédeni, nem vagyok mindenható, csak egy Mezista.
- A legjobb Mezista – tettem hozzá humorosan.
- Te meg a legjobb Cupido. Mondom, hogy összefogtak ellenünk az égiek. Nem akarják hogy együtt legyünk.
- De mi valahogy még is együtt maradunk. Ugye?
- A világ minden kincséért se hagynálak el, csak ha te kérnéd. – lenézett ismét rám, de olyan szenvedéllyel hogy egy pillanatig azt hittem nem bírom ki, és odahúzom és megcsókolom.
- Megnyugodhatsz én ilyet, nem kérnék soha tőled. Nem vagyok bolond, se mazochista. – újra megölelt, de forróban, mint eddig bármikor. Édes kókusz illata melengette a szívem és boldog voltam. Nem féltem, csak boldog voltam.

13. rész: Ébredés 3. Némely válaszok

13. rész 3.

Ébredés

Némely válaszok

Mi ez? – gyorsan visszazártam és nekivetkőztem. Levettem Michael ingét, ami meleg volt a testemtől és beleszippantottam. – Kókusz – jegyeztem meg magamban. Azután felkaptam az egyik pólót amint az szerepelt „I Love Sirs”, de azzal a lendülettel vissza is dobtam és a másik két felsőt szemléltem. Az egyik egy sima fekete póló volt, amin rózsaszínpillangók és nonfiguratív dolgok szerepeltek, a másik, pedig egy nagyon kivágott kék blúzszerűség, ami nagyon tetszett, de most nem jött volna jól. Talán egy randira Michaelel amin vacsorázunk, és nem hegyet mászunk, arra jó lett volna. Így a pillangósnál maradtam, ami bőségesen megfelelt nekem. Felvettem azután a nadrágokat néztem át, jah és az egy szoknyát. 4 alsó rész hevert előttem, egy szoknya, ami igen rövid, egy rövidnadrág, aminek szép sötétbarna színe megtetszett, de úgy gondoltam ember vagyok, és még bármi történhet. A másik kettő meg két hosszú gatya volt az egyik cső a másik sima. Nehéz választás, talán a cső gatya, de csak is azért ha már nem öltözök ki Michaelnek szépen vagy úgy mond „szexise” akkor már had javítsak a helyzeten egy csőgatyával. Levettem Michael nadrágját és kicseréltem Lulu csőgatyájára.
Mikor kész volta megnéztem magam a tükörben és neki álltam összehajtogatni azokat, amiket még Lulu adott. Meg Michael gönceit is. És csak azután léptem ki a mezistákkal megtöltött nappaliba. Jacke ugyan ott ült, ahol hagytam, de Lulu már mellette feküdt és magyarázott valamit a delfinekről, amikor viszont meglátott felnevetett és éljenzett:
- Ugye mondat én, tudtam. Eltaláltam.
- Persze hogy eltaláltad hisz médium vagy. Tudtad előre. Mit örülsz neki ennyire. – Jacke unottan vitatkozott Luluval, aki mintha meg se hallotta volna rám figyelt.
- Köszönöm
- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy segíthettem – azután Jacke nézett – Viszont te perkálj.
- Hogy mi? – értetlenkedett.
- Fogadtunk. – fél füllel figyeltem csak rájuk, mert közbe letettem a ruhákat arra a kanapéra, amiről nem rég elvettem. De Michael ruháival nem tudtam, mit tegyek.
- Michael hol van? – szakítottam félbe veszekedésük a fogadásról, aminek én voltam a tétje. Hallottam hogy Lulu médium, de ennél a ténynél jobban foglalkoztatott, az hogy hol van, Michael.
- Tényleg Michael hol van? – kérdezte Lulu.
- Elment Madison cuccaiért… - felelte Jacke.
Majd 3 perc néma csönd. Nem hiszem el. Miért hallgatnak el? Miért nem osztják meg velem?
Majd Jacke rám nézett:
- Ez nem a mi dolgunk - azzal újra a tévét bámulta és nem szólt se hozzám se Luluhoz. Lulu durcásan pattant fel és közeledett felém.
- Gyere! – mondta és megmarkolta a karom. Behúzott a hálójába és idegesen vágta azt be maga mögött. – Elegem van ebből a tökkel ütöttből. Nem érdekel, mit szól majd Michael, de én elmondom. Láttam, hogy jó barátok leszünk majd… szóval nem titkolózhatok.
Igazából… semmit nem értettem, de értelmet akartam végre.
- Lulu nem régóta ismerlek, de elárulok neked valamit. Nem értek semmit se az egészből. Mi volt az, az előbbi ott kint? Miért nem szúrtok már le egy karóval? És ki az a Miranda? Jah ha már itt tartunk ki volt az, aki nálam rám támadt?
- Végre. Már azt hittem nem félsz. – nevetett fel zavartan.
Vágtam egy pofát majd figyeltem. Lulu rám nézett majd az ajtótól elindult az ágya felé.
- Tudod Jacke nem ellenzi… - magyarázta azt ami számomra értetlen volt és ezzel még ködösebbé vált. -… de nem akarja ő elmondani. Nem fél Michael haragjától, hisz erősebb, de Michael okosabb… - sóhajtott – volt.
Lesütötte szemét és leült szép virág, pillangó mintás ágyára. Követtem, de nem szóltam, leültem, s csak azután folytatta.
- Igen, volt, mert mióta meglátott az iskolába, eszébe se jutott soha, hogy egy újjal is hozzád érjen. Nem akart megölni. Nem…. Hazudott nekem, Jacknek és az apjának is. Azt mondta minden vágya, hogy megölje a világ legerősebb Cupidóját, de mikor ráébredt, hogy feladata egy gyönge lány megölése. Nem vállalta. És amikor vissza akart lépni, én nem engedtem. Sajnálom. – mondta szánakozva, majd megérintette a kezem. – De tudtam, hogy nem öl meg. Bíztam benne, és láttam, hogy talán te lehetsz számára az… - nem fejezte be. De most az egyszer értettem mire akar kilyukadni.
Sóhajtottam, de ő egyből folytatta:
- És hát… tanácsot kért tőlem, de én hazudtam neki, és azt mondtam minden rendben lesz. Nem láttam előre akkor a jövőt, de tudtam, ha ti ketten egymásra találtok abból rossz, nem sülhet ki. És végül is így is lett. Te élsz ő meg boldog, mert 200 évig csak rád várt és most megkapott. Csak néhány dolog nem stimmel amúgy… boldog vagy. Nem? – kérdezte, én meg egy percig totojáztam hogy újdonsült barátommal megosszam e érzéseim, majd bólintottam. Lulu meg elégedett mosollyal az arcán felsóhajtott. – Pazar!
- De ki az a Miranda? És kitámad rám?
- Kezdjük a második kérdéseddel. Oké? – kérdezte majd hátradőlt az ágyon és én is, követtem. Egy, ühüm félét kinyögtem majd figyeltem.
- Szóval, az a Cupido Ronee. Gondolom, már rájöttél hogy az.
- Igen. – leheltem. A plafont néztem de a fülem Lulu szavaira tapadt.
- Végülis rávettem Michaelt hogy ossza meg a tanáccsal is nézeteit. Hidd el nehéz volt, de sikerült. A főnök tiszta pipa volt, de nem érdekelte őt, számára csak te léteztél. Úgy mond te vagy az élete – ezek a szavak megdobbantották a szívem ami ma már jelentkezett. Lulu vigyorgott bizonyára érezte a szívem vadpergését, ami fura mód mintha egy ütemre dobott volna. – Nem kell szégyenkezned az érzelmeid miatt. Olyan szépek vagytok együtt. – kuncogott ismét.
- A lényeg?
- Jah igen. Szóval hazudott és mikor mindent elmondott, mindenki bepipult rá csak én és Jacke nem. És aztán találkoztatok és megmentett… - felült és a szemembe nézett. – Először elvitt a házába, ami csak látszatilag volt és… mindegy. Ott ápolt egy darabig, de én tudtam mindenről így elmentem hozzá, és rávettem hozzon ide, mert nem lesz balhé. Ronee bármikor rád, támadhat még egyszer. – félelem miatt vagy amiatt, mert megtudtam mindent komás létem külvilágáról, nem tudom de én is felültem és vadabb és mélyebb akkordra váltott szívem zenéje - Végül is ez győzte meg. És tényleg nem volt baj. A tagok elfogadtak azzal a tudattal, talán csatlakozol. – és elakadd a lélegzetem.
- Hogy mi? – csattantam fel. – Én? Csatlakozni?
- Csak feltételezés, és jobb neked, ha a többiek ezt hiszik. Ezért élsz még, mert nagy fegyver lehetsz számunkra, viszont ha nem csatlakozol, akkor… - elnémult.
- Leszúrtok… – fejeztem be helyette is.
- Nem! – csattant fel - Michael nem engedné! Azt nem! Bele is roskadna így én se és Jacke se sőt talán Miranda se. Vagy lehet, hogy ő inkább örülne neki. Nem tudom… - az utolsó két mondatot inkább magának mondta, mint sem nekem.
- De ki az a Miranda?
- Várj! Még Ronee –t nem mondtam végig. Csak annyit tudsz róla, hogy Cupido, aki csatlakozott. Ugye? – kérdezte ellenőrzésként.
- Ühüm… - nyögtem.
- Nah szóval miután leráztad Michaelt az erdőnél a tanácshoz jött és ugye elmondott mindent. Vili minden eddig!
- Igen! Eddig, igen. – nem tudtam, hogy Lulu honnan tud ennyit a közös élményeimről Michaelel, de nem is érdekelt nagyon inkább az, amit ez által akart közölni velem.
- Viszont a tanács nem volt valami békés. Úgy történt, hogy Michael besétált és a gyűlést félbevágta egy mondattal: „Nem ölöm meg azt, akit szeretek!” és kisétált. – a szívem újra visszaállt arra az ütemre, amit eddig játszott de már a torkomban zenélt nem a mellkasomban. – Ronne aki ugye Cupido és átállt hozzánk nem bírta felfogni, hogy, hogy lehet ez. Michaelnek meg kell ölni téged. Mert nem csak az ő jövője függött ettől, hanem a miénk is. Így úgy gondolta saját akcióba kezd. És itt jön az én hibám. – sóhajtott majd lesütötte szemét. – Tudd nagyon, nagyon sajnálom a dolgot, de tudod az agyam több felé állt, így lehet, hogy nem láttam, előre mit tervez Ronee. Sajnálom.
- Ugyan, itt vagyok. Vagy nem? – mondtam nyugtatóul, mert tudtam, hogy én csekély erőmmel is alig tudtam bánni, és ha én a helyében lettem volna sokkal nagyobb hibákat, követtem volna el.
- De mentségemre legyen mondva, Michael megérezte, hogy valami nagydolog készülődik és azonnal rohant is hozzád, hogy…
- Megmentsen – szakítottam félbe.
- Pontosan!
- És Ronee most hol van? – tudakoltam, mert tudtam, nem lenne szép, ha most összefutnék vele valamelyik végtelennek tűnő folyosón.
- Nyugi! A tanács kitiltotta a Mezistáktól. Többet még a közelébe se jöhet ennek az épületnek, és ha ránk támad, kaptunk felhatalmazást, hogy megvédjük magunkat és megöljük. – Én? Ölni? Az ki van zárva! Én még egy legyet se tudok lecsapni, mert nem akarom bántani szegénykét. És én megölhetem? Szép!
- És ki az a Miranda?
Felnyögött, elkomorult az arca és rekedt hangon így szólt:
- Erre szerintem Michaelnek kéne megadni a választ. Sajnálom. Azt elmondtam, amit tudnod kellett, de ez már Michael intimszférája. Nem akarom bele ütni az orrom. Kérdezd meg tőle. Bár annyit segítek, hogy Miranda egykor sokat jelentett Michaelnek, de most már te léptél a helyébe. – Azzal felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. – Michael erre tart beszélt Mirandával. Ne akadj ki csak annyit mondott neki, hogy csak te kellesz neki és őt, már egyáltalán nem kedveli, de barátok attól még lehetnének. Miranda, ha jól látom nem nyugodott bele. – felálltam én is és elindultam.
- Köszönök minden infót eddig képtelen voltam, de most már… kissé világosabb. Bár arra nem emlékszem menyit aludtam.
- Ha jól tudom… 3 napig.
- Há… há… három napig?! – nem hittem el, amit hallottam azt hittem még rengeteg időm van kihasználni emberiségem, de két napban mit tudok csinálni!? Semmit! Szuper!
Lulu lenyomta a kilincset és már kint is volt. Jacke ugyanott ült, ahol hagytuk, de elégedett vigyor feküdt arcán.
- Tessék elmondattam! – szólt oda hozzá.
- Tudom. Hallottam – mondta még mindig mosolyogva. – De azt is, ahogy Michael kiosztotta Mirandát. Vagyis szakított vele, amit amúgy már 40 éve megtett, de mindegy. – Valamiért nem voltam most féltékeny. Valamiért bíztam Michaelben.
- És most ide tart? Nem látom pontosan – magyarázta Lulu.
- Igen. És alig várja, hogy újra lásson Madison – vigyorgott szélesebben. – Szerelmes bolond! – dünnyögte, de én még meghallottam.
Lulu leült Jacke mellé, hogy megnézze mi öli agysejtjeit, de csak annyi lett belőle hogy újra elkezdett vitázni a fogadás miatt. Én nem bírtam már ki azt a 2 – 3 másod percet, ami alatt ide ér Michael, mert a szívem már két szólamban nyomta a torkomban és a mellkasomban is. Így történt az, hogy kimentem Lulu lakosztályából. Amint kiértem meg is láttam életem értelmét Michaelt a tornacipőmmel kezében. Olyan istenszerű volt. El sem hiszem, hogy ő valósság csak álom lehet ez nem az élet, hisz ő olyan tökéletes, szemben velem, aki egyáltalán nem az. Mit szeret egyáltalán bennem? Mosoly ült arcán. Talán hallott, talán nem… Nem érdekel én szeretem és csak ez számít. Meg… meg… újra rápillantottam a tornacsukára és eszembe jutott a családom.
- Mary! – nem bírtam magamban tartani, de csak suttogtam, mert nem telt tőlem többre. – Mary! Ő hol van?