13. rész: Ébredés 3. Némely válaszok

13. rész 3.

Ébredés

Némely válaszok

Mi ez? – gyorsan visszazártam és nekivetkőztem. Levettem Michael ingét, ami meleg volt a testemtől és beleszippantottam. – Kókusz – jegyeztem meg magamban. Azután felkaptam az egyik pólót amint az szerepelt „I Love Sirs”, de azzal a lendülettel vissza is dobtam és a másik két felsőt szemléltem. Az egyik egy sima fekete póló volt, amin rózsaszínpillangók és nonfiguratív dolgok szerepeltek, a másik, pedig egy nagyon kivágott kék blúzszerűség, ami nagyon tetszett, de most nem jött volna jól. Talán egy randira Michaelel amin vacsorázunk, és nem hegyet mászunk, arra jó lett volna. Így a pillangósnál maradtam, ami bőségesen megfelelt nekem. Felvettem azután a nadrágokat néztem át, jah és az egy szoknyát. 4 alsó rész hevert előttem, egy szoknya, ami igen rövid, egy rövidnadrág, aminek szép sötétbarna színe megtetszett, de úgy gondoltam ember vagyok, és még bármi történhet. A másik kettő meg két hosszú gatya volt az egyik cső a másik sima. Nehéz választás, talán a cső gatya, de csak is azért ha már nem öltözök ki Michaelnek szépen vagy úgy mond „szexise” akkor már had javítsak a helyzeten egy csőgatyával. Levettem Michael nadrágját és kicseréltem Lulu csőgatyájára.
Mikor kész volta megnéztem magam a tükörben és neki álltam összehajtogatni azokat, amiket még Lulu adott. Meg Michael gönceit is. És csak azután léptem ki a mezistákkal megtöltött nappaliba. Jacke ugyan ott ült, ahol hagytam, de Lulu már mellette feküdt és magyarázott valamit a delfinekről, amikor viszont meglátott felnevetett és éljenzett:
- Ugye mondat én, tudtam. Eltaláltam.
- Persze hogy eltaláltad hisz médium vagy. Tudtad előre. Mit örülsz neki ennyire. – Jacke unottan vitatkozott Luluval, aki mintha meg se hallotta volna rám figyelt.
- Köszönöm
- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy segíthettem – azután Jacke nézett – Viszont te perkálj.
- Hogy mi? – értetlenkedett.
- Fogadtunk. – fél füllel figyeltem csak rájuk, mert közbe letettem a ruhákat arra a kanapéra, amiről nem rég elvettem. De Michael ruháival nem tudtam, mit tegyek.
- Michael hol van? – szakítottam félbe veszekedésük a fogadásról, aminek én voltam a tétje. Hallottam hogy Lulu médium, de ennél a ténynél jobban foglalkoztatott, az hogy hol van, Michael.
- Tényleg Michael hol van? – kérdezte Lulu.
- Elment Madison cuccaiért… - felelte Jacke.
Majd 3 perc néma csönd. Nem hiszem el. Miért hallgatnak el? Miért nem osztják meg velem?
Majd Jacke rám nézett:
- Ez nem a mi dolgunk - azzal újra a tévét bámulta és nem szólt se hozzám se Luluhoz. Lulu durcásan pattant fel és közeledett felém.
- Gyere! – mondta és megmarkolta a karom. Behúzott a hálójába és idegesen vágta azt be maga mögött. – Elegem van ebből a tökkel ütöttből. Nem érdekel, mit szól majd Michael, de én elmondom. Láttam, hogy jó barátok leszünk majd… szóval nem titkolózhatok.
Igazából… semmit nem értettem, de értelmet akartam végre.
- Lulu nem régóta ismerlek, de elárulok neked valamit. Nem értek semmit se az egészből. Mi volt az, az előbbi ott kint? Miért nem szúrtok már le egy karóval? És ki az a Miranda? Jah ha már itt tartunk ki volt az, aki nálam rám támadt?
- Végre. Már azt hittem nem félsz. – nevetett fel zavartan.
Vágtam egy pofát majd figyeltem. Lulu rám nézett majd az ajtótól elindult az ágya felé.
- Tudod Jacke nem ellenzi… - magyarázta azt ami számomra értetlen volt és ezzel még ködösebbé vált. -… de nem akarja ő elmondani. Nem fél Michael haragjától, hisz erősebb, de Michael okosabb… - sóhajtott – volt.
Lesütötte szemét és leült szép virág, pillangó mintás ágyára. Követtem, de nem szóltam, leültem, s csak azután folytatta.
- Igen, volt, mert mióta meglátott az iskolába, eszébe se jutott soha, hogy egy újjal is hozzád érjen. Nem akart megölni. Nem…. Hazudott nekem, Jacknek és az apjának is. Azt mondta minden vágya, hogy megölje a világ legerősebb Cupidóját, de mikor ráébredt, hogy feladata egy gyönge lány megölése. Nem vállalta. És amikor vissza akart lépni, én nem engedtem. Sajnálom. – mondta szánakozva, majd megérintette a kezem. – De tudtam, hogy nem öl meg. Bíztam benne, és láttam, hogy talán te lehetsz számára az… - nem fejezte be. De most az egyszer értettem mire akar kilyukadni.
Sóhajtottam, de ő egyből folytatta:
- És hát… tanácsot kért tőlem, de én hazudtam neki, és azt mondtam minden rendben lesz. Nem láttam előre akkor a jövőt, de tudtam, ha ti ketten egymásra találtok abból rossz, nem sülhet ki. És végül is így is lett. Te élsz ő meg boldog, mert 200 évig csak rád várt és most megkapott. Csak néhány dolog nem stimmel amúgy… boldog vagy. Nem? – kérdezte, én meg egy percig totojáztam hogy újdonsült barátommal megosszam e érzéseim, majd bólintottam. Lulu meg elégedett mosollyal az arcán felsóhajtott. – Pazar!
- De ki az a Miranda? És kitámad rám?
- Kezdjük a második kérdéseddel. Oké? – kérdezte majd hátradőlt az ágyon és én is, követtem. Egy, ühüm félét kinyögtem majd figyeltem.
- Szóval, az a Cupido Ronee. Gondolom, már rájöttél hogy az.
- Igen. – leheltem. A plafont néztem de a fülem Lulu szavaira tapadt.
- Végülis rávettem Michaelt hogy ossza meg a tanáccsal is nézeteit. Hidd el nehéz volt, de sikerült. A főnök tiszta pipa volt, de nem érdekelte őt, számára csak te léteztél. Úgy mond te vagy az élete – ezek a szavak megdobbantották a szívem ami ma már jelentkezett. Lulu vigyorgott bizonyára érezte a szívem vadpergését, ami fura mód mintha egy ütemre dobott volna. – Nem kell szégyenkezned az érzelmeid miatt. Olyan szépek vagytok együtt. – kuncogott ismét.
- A lényeg?
- Jah igen. Szóval hazudott és mikor mindent elmondott, mindenki bepipult rá csak én és Jacke nem. És aztán találkoztatok és megmentett… - felült és a szemembe nézett. – Először elvitt a házába, ami csak látszatilag volt és… mindegy. Ott ápolt egy darabig, de én tudtam mindenről így elmentem hozzá, és rávettem hozzon ide, mert nem lesz balhé. Ronee bármikor rád, támadhat még egyszer. – félelem miatt vagy amiatt, mert megtudtam mindent komás létem külvilágáról, nem tudom de én is felültem és vadabb és mélyebb akkordra váltott szívem zenéje - Végül is ez győzte meg. És tényleg nem volt baj. A tagok elfogadtak azzal a tudattal, talán csatlakozol. – és elakadd a lélegzetem.
- Hogy mi? – csattantam fel. – Én? Csatlakozni?
- Csak feltételezés, és jobb neked, ha a többiek ezt hiszik. Ezért élsz még, mert nagy fegyver lehetsz számunkra, viszont ha nem csatlakozol, akkor… - elnémult.
- Leszúrtok… – fejeztem be helyette is.
- Nem! – csattant fel - Michael nem engedné! Azt nem! Bele is roskadna így én se és Jacke se sőt talán Miranda se. Vagy lehet, hogy ő inkább örülne neki. Nem tudom… - az utolsó két mondatot inkább magának mondta, mint sem nekem.
- De ki az a Miranda?
- Várj! Még Ronee –t nem mondtam végig. Csak annyit tudsz róla, hogy Cupido, aki csatlakozott. Ugye? – kérdezte ellenőrzésként.
- Ühüm… - nyögtem.
- Nah szóval miután leráztad Michaelt az erdőnél a tanácshoz jött és ugye elmondott mindent. Vili minden eddig!
- Igen! Eddig, igen. – nem tudtam, hogy Lulu honnan tud ennyit a közös élményeimről Michaelel, de nem is érdekelt nagyon inkább az, amit ez által akart közölni velem.
- Viszont a tanács nem volt valami békés. Úgy történt, hogy Michael besétált és a gyűlést félbevágta egy mondattal: „Nem ölöm meg azt, akit szeretek!” és kisétált. – a szívem újra visszaállt arra az ütemre, amit eddig játszott de már a torkomban zenélt nem a mellkasomban. – Ronne aki ugye Cupido és átállt hozzánk nem bírta felfogni, hogy, hogy lehet ez. Michaelnek meg kell ölni téged. Mert nem csak az ő jövője függött ettől, hanem a miénk is. Így úgy gondolta saját akcióba kezd. És itt jön az én hibám. – sóhajtott majd lesütötte szemét. – Tudd nagyon, nagyon sajnálom a dolgot, de tudod az agyam több felé állt, így lehet, hogy nem láttam, előre mit tervez Ronee. Sajnálom.
- Ugyan, itt vagyok. Vagy nem? – mondtam nyugtatóul, mert tudtam, hogy én csekély erőmmel is alig tudtam bánni, és ha én a helyében lettem volna sokkal nagyobb hibákat, követtem volna el.
- De mentségemre legyen mondva, Michael megérezte, hogy valami nagydolog készülődik és azonnal rohant is hozzád, hogy…
- Megmentsen – szakítottam félbe.
- Pontosan!
- És Ronee most hol van? – tudakoltam, mert tudtam, nem lenne szép, ha most összefutnék vele valamelyik végtelennek tűnő folyosón.
- Nyugi! A tanács kitiltotta a Mezistáktól. Többet még a közelébe se jöhet ennek az épületnek, és ha ránk támad, kaptunk felhatalmazást, hogy megvédjük magunkat és megöljük. – Én? Ölni? Az ki van zárva! Én még egy legyet se tudok lecsapni, mert nem akarom bántani szegénykét. És én megölhetem? Szép!
- És ki az a Miranda?
Felnyögött, elkomorult az arca és rekedt hangon így szólt:
- Erre szerintem Michaelnek kéne megadni a választ. Sajnálom. Azt elmondtam, amit tudnod kellett, de ez már Michael intimszférája. Nem akarom bele ütni az orrom. Kérdezd meg tőle. Bár annyit segítek, hogy Miranda egykor sokat jelentett Michaelnek, de most már te léptél a helyébe. – Azzal felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. – Michael erre tart beszélt Mirandával. Ne akadj ki csak annyit mondott neki, hogy csak te kellesz neki és őt, már egyáltalán nem kedveli, de barátok attól még lehetnének. Miranda, ha jól látom nem nyugodott bele. – felálltam én is és elindultam.
- Köszönök minden infót eddig képtelen voltam, de most már… kissé világosabb. Bár arra nem emlékszem menyit aludtam.
- Ha jól tudom… 3 napig.
- Há… há… három napig?! – nem hittem el, amit hallottam azt hittem még rengeteg időm van kihasználni emberiségem, de két napban mit tudok csinálni!? Semmit! Szuper!
Lulu lenyomta a kilincset és már kint is volt. Jacke ugyanott ült, ahol hagytuk, de elégedett vigyor feküdt arcán.
- Tessék elmondattam! – szólt oda hozzá.
- Tudom. Hallottam – mondta még mindig mosolyogva. – De azt is, ahogy Michael kiosztotta Mirandát. Vagyis szakított vele, amit amúgy már 40 éve megtett, de mindegy. – Valamiért nem voltam most féltékeny. Valamiért bíztam Michaelben.
- És most ide tart? Nem látom pontosan – magyarázta Lulu.
- Igen. És alig várja, hogy újra lásson Madison – vigyorgott szélesebben. – Szerelmes bolond! – dünnyögte, de én még meghallottam.
Lulu leült Jacke mellé, hogy megnézze mi öli agysejtjeit, de csak annyi lett belőle hogy újra elkezdett vitázni a fogadás miatt. Én nem bírtam már ki azt a 2 – 3 másod percet, ami alatt ide ér Michael, mert a szívem már két szólamban nyomta a torkomban és a mellkasomban is. Így történt az, hogy kimentem Lulu lakosztályából. Amint kiértem meg is láttam életem értelmét Michaelt a tornacipőmmel kezében. Olyan istenszerű volt. El sem hiszem, hogy ő valósság csak álom lehet ez nem az élet, hisz ő olyan tökéletes, szemben velem, aki egyáltalán nem az. Mit szeret egyáltalán bennem? Mosoly ült arcán. Talán hallott, talán nem… Nem érdekel én szeretem és csak ez számít. Meg… meg… újra rápillantottam a tornacsukára és eszembe jutott a családom.
- Mary! – nem bírtam magamban tartani, de csak suttogtam, mert nem telt tőlem többre. – Mary! Ő hol van?

13. rész: Ébredés 2. "Hány éves vagy?"

13. rész 2.

Ébredés

"Hány éves vagy?"

Amikor azt hittem engem már nem tud meglepni senki, akkor történik ez. Apa? Az apád? Tudtam hogy hall, hisz gondolatolvasó. Hallja! Nem bírtam felfogni… az apja?
Michael csak egy pillantást vetett rám, amiből mindent elárult, láttam szemében a bólogató fejeket és a mosolygós széles szájat, amitől én… nem fejeztem be inkább pislantottam egyet hogy tudassam vele, nem vicces ez!
- Szia Michael! – köszönt vissza a Főnök, vagyis Michael apja s csodálkozva vettem észre a zord külső milyen kedves szavakat és jóindulatot takar. – Örülök Madison hogy, felébredtél. Remélem, jól aludtál. Fáj valamid?
Körbenéztem hogy ez most komoly e? Tőlem kérdi, hogy jól vagyok e? Vagy más Madison is, van itt? De nem volt. Csak én és rajtam kívül még 19 Mezista akik igazából az ellenségeim. Cikáztak a gondolataim de, amikor forró újhegyek érintették meg az én görcsbe rándult kihűlt emberi kezeimet, egyből igazodtak.
- Igen. Jól aludtam. Köszönöm és jól vagyok. – Végig néztem magamon, hogy szememmel is igazoljam, amikor ismét, másodszorra is észrevettem magamon a férfiinget és gatyát. Elszégyelltem magam hogy így jelentem meg egy ilyen ülésen. Ezek után Michael ismét megérintett az asztal alatt nyugtatóul és tulajdon képpen jól is jött.
Megnyugodtam és bár bennem motoszkált az a tudat, hogy nem ez a legnagyabb bajom, hogy férfiruhában jelenek meg egy gyűlésen, mégis békés melegség és megnyugvás töltötte el a szívem. Mert ilyen hatással volt rám, ő.
- Örülünk, hogy nem esett bajod – bólogató kábult szemekkel néztem rá majd a fiára.
Igazából nem értettem mi történik. Fel sem fogtam a szavakat, hogy örülnek, hogy nincs semmi bajom, amikor épp azért küldték rám Michael hogy megöljön. Most pedig azért aggódtak hogy nem esett e súlyosabb bajom. Furák ezek az emberek.
Hangot akartam adni kételyeimnek, hogy miért nem hagytak meghalni, vagy miért nem szúrnak le most itt helyben a helyett, hogy aggódnak értem. Azt se értettem miért gyűlt itt össze ez a csoport. Miattam? Képtelenség alig 10 perce keltem fel. De nem tudtam mit szabad mondanom és mit nem, nem tudtam igazából, hogy tudják, e ki vagyok így inkább lenyeltem a békát.
Michael engem figyelt majd az asztal túloldalán egy vele kb. egyidős fiúra nézett talán csak egy évvel volt nála idősebb. Szemeztek egy darabig majd megjelent arcán egy görbe mosoly. A fiú rettentőizmos volt bár ruhái jól eltakarták, izmosabb lehetett mint Michael, magasabb is talán, bár így ülve nehéz kitalálni. Barnás szőke hajú és barnás élénkzöld szemű, ami rettentő átható volt. Amikor észrevette, hogy figyelem a zöld szemei egyszerre az enyém befúródtak, mint egy szegecs, amit kalapáccsal vernek belém. Félelmetes, de én még sem féltem. Aztán elkaptam tekintetem. Azok a szemek félelmetesek voltak Michael szemeihez képest, az ő szemei nekem megnyugtató és kedvesek. De azok a zölden világítók csak… nem találok rá jobb szót így ismétlem magam „félelmetesek”.
*Ne félj tőle nem bánt! Ő Jacke. De vigyázz ő is hall téged.* – eddig a szemeimet az asztalra vetettem, mert a fiú szemei elől el kellett bújnom valahova és az asztal jó választásnak tűnt, de a hangra egyszerre felpattantak. Körbenéztem és láttam, hogy mindenki beszélget, vagyis sokan épp egy vitát folytattak, amibe a gazdaságukról volt szó és Michael apja beszélt a veszteségekről. Le se esett, hogy elterelődött a téma rólam. Tudtam hogy Michael hangját hallom, de más fele nézett, nem rám. Hogy csinálta hisz csak én hallottam senki más.
*Ho… ho… hogy csináltad?* – néztem rá.
*Majd elmondom de, most jobb lenne távozni, már szóltam Jacknek hogy lelépünk. Szép lassan állj fel miután én. Oké?*
*Rendben. De mivolt ez? Minek kellett idejönnünk? Miért nem öltök meg?*
*Ne butáskodj, gyere! Kint elmondok mindent.* – azzal felállt és elindult kifele én, meg mint egy pincsi kutya követtem, de menet közben láttam nem csak mi ketten távozunk. Nem. Jacke is Michael barátja. Mi előbb odaértünk az ajtóhoz és előbb kint is voltunk, de miután az ajtó bezárult mögöttünk az úgynevezett Jacke kinyitotta és kilépett rajta, ismerős széles vigyorral az arcán.
- Ez jól ment. – szólalt meg majd rám nézett. – Szerencséd van, hogy Miranda most nem volt itt. Kicsinált volna.
Nem értettem mit ért ez alatt és azt se tudtam ki az a Miranda, de nem nagyon érdekelt, inkább Michael magyarázata, hogy mi volt ez az előbbi. De Michael csak mosolygott. Egy –kettő néma csend és a végén csak két mosolygó széles vigyor.
*Ti egymással beszéltek gondolatban nem szép dolog.* – Tudtam, hogy hallanak. Tök tuti hogy nem kell folyton dumálnom, ha azt akarom, hogy értsenek.
- Végre valaki, aki ezt az oldalát nézi a dolgoknak. – nevetett fel Jacke. És fura mód most értettem mire gondol. – Azt hiszem csípni fogjuk egymást – tudata velem két nevetés roham közben.
- Meg hiszem azt. – feleltem szívemből, mert így volt. Bírtam annak ellenére, hogy Mezista és zöldszemeitől kiráz a hideg. Kedves, vicces, és ha úgy nézzük elég jóképű. Bár ez nem nagyon tűnt fel nekem elsőre.
A gondolataimat nem bírtam megállítani késő volt mire észrevettem, mint ketten hallanak.
- Azért mégsem olyan tuti ez a gondolatolvasás! – jegyeztem meg, míg Jacke vágta az arcokat, mert a bókom, amit igazából nem akartam tudatni vele. Tetszett neki. Elszégyelltem magam Michael előtt hogy, hogy lehetek ekkora…, de ő csak nevetett tetszett neki ez a lehetetlen helyzet, amibe keveredtem. Viccesnek találta. És én zavartan de kedvesen felnevettem.
Majd mikor abba hagyták már és megunták, hogy rajtam jelentéktelen elgyengített Cupidón nevessenek Jacke zöldszemei, néztek végig rajtam. Michael csak rázta a fejét és felhorkant.
De most már elegem volt:
- Hé, fiúk! Nem akarjátok megosztani velem is?
Rám néztek és valami olyan történt, amit nem hittem el egy darabig, csak később, amikor már nem volt mit tennem. Felkapott Michael és futott velem, mellettünk meg Jacke. Mosolygott, mint kettő, elégedett vigyorra az arcukon rohantak végig hang nélkül a végtelenek tűnő folyosón.
*Hova visztek?* – kérdezte még magamban is kétségbe esett szavakkal.
*Jacke azt mondta jobb, lenne neked normális göncöt keresni.* – tudata velem.
- Nem öreg én azt mondtam jobb, lenne, ha a csajod nem a te cuccaidban mászkálna. Komoly. Ennyi erővel kiírhatnátok egy táblára, hogy „lefeküdtünk!”. – Jacke nevetés közben tudata velem mi a nézrte. De nekem szavaitól gombóc akadt a torkomon. Michael ruhái. És ő… kitöröltem a gondolatot és elhessegettem, nem kell, hogy megtudják mi az aggodalmam tárgya.
Michael komor szemekkel nézett Jackre nem tetszett neki hogy Jacke megosztotta velem is gondolatait. De Jacke csak mosolygott, aztán megállt, és mi is. Egy számomra ismeretlen ajtó előtt. Nem ebben a szobában aludtam. De nem is Michael én, nem. Tudtam, hogy nem az övé, mert nem éreztem a kókusz-ananász illatkompozícióját. Talán Jacke.
- Nem talált hölgyem ez Lujza szobája. Elég kelekótya csaj.
- De segítőkész. – Fejezte be Michael, miközben engem segített ki öléből.
*Köszönöm.* – jegyeztem meg magamban.
Bekopogott Jacke majd hallgatózott. – Nincs itt – jegyezte meg 2 másodperc múlva.
- Itt vagyok fiúk. – Csak egy csíkot láttam majd egy kedves lány arcot. – Láttam, hogy hozni fogjátok. Siettem, de feltartott Miranda. Hello én Lulu vagyok. – nyújtotta felém kezét a lány, aki kissé fiatalnak tűnt hozzám képest, talán egy –két év lehet emberi éveink között. Hmm. Michel mennyi lehet? Már mint igazából?
*Hány éves vagy?* – néztem Michaelre miközben kezet, fogtam Luluval.
*Nem mindegy?*
Megráztam a fejem és elengedtem Lulut, aki utána a kulcsát keresete az ajtófélfa tetején.
- Nekem számít. – mondtam már hangosan.
Jacke mindent hallott és nem akart bele keveredni a vitánkba így követte Lulut:
- Szóval Miranda végzett?! – csak ennyit hallottam de utána már semmit sem mert csak Michaelra koncentráltam.
- Hány éves vagy?
- Kicsit idősebb nálad. – mondat és lehajtotta fejét.
- Mennyi az? – követelőztem.
- Madison… - nem folytatta, mert az ujjaival előbb államat simogatta meg majd, mégis kinyögte: - 201 éves vagyok.
Nem tudtam, először mit mondjak. 201 éves. És emberileg?
- 19.
- Ez költői kérdés volt. – jegyeztem meg fahumorral. 201 éves, az rengeteg idő. És még én hittem hogy idős vagyok hozzá.
- Menjünk. – szólt és magával húzott Lulu szobája felé.
Nem is szoba volt inkább nevezném lakosztálynak, lakásnak. Nagyobb volt, mint hittem. Volt benne nappali, konyha, fürdő és egy francia ágyas szoba s minden királyi. Meg tudnám szokni.
- Áh végre itt vagytok. Odaraktam a kanapéra néhány ruhát. Remélem jók. Lehet, hogy kicsit nagyok lesznek…
- Köszönöm. – szakítottam félbe, mert tudtam, most jönne az önkínzása, hogy milyen duci ő és a többi. Pedig nagyon vékony, szóval úgy gondoltam nem kell magát stresszelnie emiatt is.
Felkaptam a kanapéról a ruhákat, de összezavarodtam, hogy hova menjek átöltözni így… :
- Hova…
- Balra a második ajtó – válaszolt Jacke Lulu helyett a másik kanapén terpeszkedve és mosolygott. Michael szemét kerestem, de nem találtam… - Elment a cipődért és a pulcsidért. – válaszolta ismét még mindig kuncogva.
Már mondat volna a köszönetet az infokért, de ő gyorsabb volt.
- Nincs mit. – és mosolygott, Michael mosolyával. Azzal a mosollyal, amitől általában elgyengülnek a végtagjaim, és nem tudok normálisan gondolkodni azzal a mosollyal, amit ha látok, elgyengülök én is.
Lulu pakolt a szobájába, vagy valamit keresett Jacke engem nézett hogy, hogy szerencsétlenkedem én meg őt, néztem hosszú percekig. Amikor végre magamhoz tértem elindultam a mutatott irányba. Jacke most már biztosra tudhatja én nem vagyok normális, egy idióta. Vajon ő is annyi idős, mint Michael?
- Én 12 évvel idősebb vagyok. – kiabálta utánam.
Szóval jól mulat rajtam, csodálatos.
Vettem egy nagy levegőt s mikor beértem egy kis mellékszobába, ami szerintem vendégszoba lehet, mert volt benne ágy, szekrény, asztalka, tükör… várjunk csak ilyen szobában, feküdtem én is. A szoba megszólalásig hasonlított arra, amiben én aludtam. Az ajtó, amin én bejöttem oldalt volt az ágynak, ám azzal szemben a szekrény mellett volt egy másik ajtó. Teljesen ugyan olyan. Ledobtam az ágyra a ruhákat és az ajtóhoz mentem, lenyomtam a kilincset és kifelé nyílódott.

Mi ez? ...

13. rész: Ébredés 1. Fáziskésés

13. rész 1.

Ébredés

Fáziskésés

De nem haltam meg. Az túl szép lett volna.

Valamikor késő éjjel.

A fény szép lassan kezdett eltűnni szemeim elől és a külvilág képei foltokban habár, de meg – meg jelentek. Láttam de, nem fogtam fel, hol lehetek. Azt tudom, hogy nem haltam meg, mert akkor melegebb és boldogabb érzéseim lennének és nem egy sötét szobában feküdnék. Az utcák lámáinak fényei beszűrődtek a redőny apró résein s résznyire megvilágították a szobát. Egy puha franciaágyban feküdhettem, szinte belesüppedtem a párnákba. S oly kényelmes volt. Egy fura illat kevergett a sötét szobában. Kókusz vagy mangó netán mind kettő. Kellemes és megnyugtató. Mégis a kellemes illat és a puhaágy ellenére sajgott mindenem. A fejem, a lábam, a keze, a hátam még az arcom is.
Egyik pillanatról a másikra kezdtek beugrani a nem régtörténtek. Átfutott a szemem előtt minden jelentősebb kép. Az a Cupido, aki Bérgyilkos vagy Mezista tag, Michael aki szintén Mezista sőt az egyik legjobb és szeret nem csak hazudott. Meg a meggyengítésem, emberi mivoltom, ami még most is tart. És az hogy talán én lehettem, vagy leszek a világ legerősebb Cupidója. Az, hogy reménytelenül is beleszerettem Michaelba, még ha nem is lehetünk egymásé. Aztán az is átkúszott az agyamon, amikor az a nagy fényesség megjelent én Michael hangjára hallgatva kiugrottam az ablakon és halálom előtt láttam képzeletben az arcát és bevallottam neki érzéseimet, amit már régebben is megosztotta vele. És az azután következő nagy fehérség, ami eddig tartott.
Idegesen ráztam meg a fejem ennyi infó épp hogy elfért benne, s még egy csomó kérdésemre választ se kaptam. Hogy miért lettem pontosan ember? Hogy mit jelent az, hogy én lehettem volna a legerősebb Cupido a világon? Michael tényleg szeret ? Vagy hogy ki volt az a Cupido? Rengeteg… De az első és a legfontosabb kérdés, ami most izgatott az, az volt:
- Hol vagyok? – halk voltam, mert rekedt a hangom.
Nem jött válasz. Nem is baj. Biztonságban éreztem magam, és ha még egy -két percig így lehetek. Nekem, annál több nem is kell. Egy darabig.
Azután késztetést éreztem, hogy a szemem lecsukódjon s nem bírtam harcolni a fizika ellen. S végül is, elaludtam.

Ébredés!

Az éjszakai felkelésem ami nem tűnt hosszúnak épp hogy csak fent voltam 3 percig az igazi ébredésem követte. Ami 2 perccel ezelőtt történt. Valószínűleg sokat aludhattam, mert már nem fájt mindenem, csak némelyik jelentéktelen testrészem. Még mindig este volt, vagyis sötét. Vagy már sötét? Nem tudom. Teljesen elvesztettem az idő érzékemet. Fogalmam sincs meddig aludhattam. De ha jól gondolom, hogy 5 napig vagyok ember, akkor annál nem aludtam többet. Erre abból jöttem rá hogy még mindig iszonyúan sajgott a fejem, tűrhetőbben, de azért fájt. Este nem fogott el olyan vad izgalom, azzal hogy nem tudom, hol vagyok viszont most…
Fölültem az ágyon és körülnéztem, igaz hogy a kevéske fény, ami beszűrődött nem világította meg valami jól, mégis több tárgyat felismertem. Az ágyal szemben állt egy szekrény és mellette egy asztal. Az asztal felett egy tükör és körbe a falon festmények. Olyan Reneszánsz stílusú volt minden. A baldachinos ágy, melynek keretei virágmotívumokkal volt ékesítve és a kisasztalka melynek lábain ugyan ezek köszöntek vissza. Csodálatos…
De most ellenkező érzéseim támadtak, mint múlt éjjel. Nem megnyugvás és békesség. Nem! Inkább zaklatottság, hiányérzet, vad, heves félelem.
Mivel most már nem voltam kimerült nem tudott a fáradság ágynak dönteni és elkezdtem gondolkodni. Mindenre emlékeztem.
Leugrottam a magas kényelmes ágyról és egy puha szőnyegre érkeztem. Csak ezután néztem végig magam. Eddig észre sem vettem mi van rajtam. Egy férfiinget és nadrágot viseltem. ? Nem nagyon fogtam fel, hogy lehet ez. A lábamon nem volt semmi, se cipő, se zokni. Így éreztem a szőnyeg selymes szálait, ahogy csiklandozzák bőrömet. Fantasztikus! Csodás embernek lenni.
Nem érdekelt túlságosan hogy, hogy kerültek rám az ismeretlen ruhadarabok, mert a fehérneműim a sajátjaim voltak. Így… És mert más foglalkoztatott.
Most, mint éjszaka nem kezdtem el sivitozni hogy hol, vagyok. Nem! Inkább elindultam a szekrény mellett álló ajtó felé.
Amint odaértem észrevettem az ajtó se semmi, az is reneszánsz stílusú és virágmotívumos.
- Valakinek van itt pénze! – nem bírtam befogni a szám, mindenáron meg kellett ám szólalnom!?
S ekkor az ajtó anélkül nyílt ki, hogy a kézfejemmel lenyomtam volna a kilincset. Kifelé táródott, ami eléggé meglepett. Viszont amitől igazán elállt a lélegzetem az, az volt hogy az ajtóban Michael állt, és mosolygott rám.
Egyszerre bolond izgatottság fogott el, hogy nem álmodom, hogy tényleg ő az. Még ha meg is akart ölni, vagy akar. Akkor is szeretem, ha ő nem, akkor is, ha nem szabadna szeretnem, ő az első és egyetlen igaz szerelmem. Akitől, ugyan bár rosszindulatból, de mégis megkaptam azt, amire a világnál is jobban vágytam. Ember lehetek, aki szerelmes.
Michael átölelt megsimogatta sérültfejem. Majd így szólt:
- Jól vagy? Sokáig aludtál, remélem kipihented magad.
Először nem bírtam megszólalni, élvezni akartam a pillanatot, de aztán miután már elengedett mégis szóra nyitottam a számat.
- Persze. Jól vagyok.
Hirtelen vad érzelmem támadt az iránt, hogy megcsókoljam. Nem tudom miért, de úgy éreztem kiszárad a szám és egy pohár víz ezt nem tudná elmulasztani. Égőforróság zúdult végig a torkomban amikor nyeltem. Így már nem tudtam megakadályozni magam. Megragadtam Michael ingét és odahúztam magamhoz, hogy megkapjam, amit akarok. Ám a vigyora lehervadt és ellenállva húzásomnak eltávolodott. Még mindig kedvesen nézett rám, majd szenvedő lett az arca és megszólalt:
- Ezt nem szabad! Már így is az vagy. Nem tehetlek végleg azzá… - szenvedő hang és arc. Majd hozzá tette -… Ha csak nem akarod.
Felnéztem rá és tengerkék szemeibe fúrtam az enyémet:
- Hisz, épp ezt akarom… - lesütöttem majd ismét felnéztem: -… Nem látod? Minden álmom, hogy ember legyek… - néma csend -… Veled!
Nem reagált, csak átölelt és a fülembe súgta, hogy „Gyere!”. Én persze, mint egy bolond követtem is. Végig vezetett egy nagyon hosszú folyosón, amiből különbözőszobák nyíltak, de mindnek csak az ajtaját láttam. A folyosó maga is reneszánsz stílusú volt. Szerintem az egész ház, palota, hotel, vagy ez a mit tudom én mi, ilyen designú. Michael igen gyors volt és most, hogy ember voltam nem tudtam követni. Persze néhány nappal ez előtt simán lehagytam volna, de most… Végül aztán lelassított az én tempómba. Amikor végre vége volt a folyosónak egy nagy terembe, előcsarnoka értünk, ahol csodaszép festmények, fafaragások köszöntöttek bennünket. Elállt a lélegzetem, a szavam is. A terem hatalmas, lépcsők mindenütt. Ahogy elmentünk az egyik mellet észrevettem igazi aranyból készült a mintázata. Csodás. A falakat piros tapéta takarta, ami elég jól illett a sötétbarna lambériához. De Michael nem állt meg. Nem úgy, mint én. Mert én persze a csodálattól földbegyökerezett a lábam. Látta ám hogy nem követem, így oda jött hozzám a terem közepéről a lépcsők mellé.
- Gyere! Várnak minket – furán néztem rá, mert nem értettem, hogy mi az hogy várnak ránk.
- Mi? – osztottam meg vele is az elképedésemet.
Ő persze nem felelt szokásához híven, de megfogta a csuklómat és magával húzott. A hideg lambériától remegni kezdtem, fáztam. Oh szóval ezért reszkettem akkor…
- Upsz sajnálom, elfelejtettem. – Michael húzott ki elmélkedéseimből s látszik ő is észlelte didergésem.
Nem tudtam, mit akar tenni, így nem is készülhettem fel arra, ami történt. Egyik pillanatról a másikra ölbe kapott és úgy mentünk akarom mondani ment tovább. Én meg álmélkodva néztem csak előre.
- Te meg mit csinálsz? – tudakoltam, kissé teátrálisan.
- Fázol… Nem?
Erre mit mondjak!?
- Például: igen! – Vigyorgott megint ellenállhatatlanul.
De ezt… Olvasol a gondolataimban? – kérdeztem némán Michaeltől és fura mód, kaptam is választ:
- Igen és van más erőm is, de ez most ne firtassuk. – zárta le slussz –passz. – Viszont, visszafele a cipődért beugrunk hozzám.
Nem szóltam semmit hisz nem is akartam megszólalni, sőt nem ért volna semmit, ha ő olvas a gondolataimban és nem úgy ahogy én régen. Mert ő folyamatosan hallja én nekem meg ki kellett kapcsolnom minden emberi funkcióm, hogy valakiébe is be tudjak hatolni, írni. Mázlista. Erre vigyora még jobban elszélesedett, persze hisz hall.
Emberi tempóban haladt, valószínűleg azért mert nem akarata, hogy rókázzak, vagy, mert ahova tartottunk a terem másik végében léző óriási aranyozott ajtó volt, mely két lépcső közt bújt meg. Már alig volt tőlünk 5 -4 lépésnyire.
Ám mielőtt kinyitotta volna azt, letett. Persze jó hogy nem smacizz le ott bent a teremben mindenki előtt.
Ha jól gondolom, hogy most nagy színpad előtt fogunk szerepelni, és, már pedig jól gondolom, akkor nem ez a legjobb belépő. Sőt lemerném fogadni mind Mezista lesz. De nem félek, hisz Michael megvéd, nem hagyja, hogy megöljenek. Mert Szeret!
Michael rám nézett és bólintott, majd közelebb hajolt. Azt hittem először, hogy megcsókol, már majd nem örülni kezdtem, amikor ám a homlokomnál lejjebb nem hajolt. A szívem vad pergése lecsillapodott, de mégis új életre kélt, mikor megpuszilta azt.
- Most pedig zárd el minden emléked és gondolatod. Ne is gondolj rám. Felejts el. Úgy mikor Ronee rád támadt. – Nem értettem egy szavát se, de késő volt már szólni, így nem gondoltam semmi boldogságra, csak a komorú világra. Michael emlékét elzártam magamba, ahogy parancsolta, mert tudtam oka, van rá, ha ilyet kér. – Helyes. – mondta, s kinyitotta az ajtót.
Behunytam szemem, bár tudtam nem ér vész, mégis ösztönös reakció volt ez nálam. Mint amikor kiugrottam az ablakon. Talán emberi érzékeim kezdenek el felerősödni, mit a félem miatti reszketés, és behunyt szemek, ha nagybaj vár rám. Michael megtartotta köztünk az 1 méter távolságot, annál közelebb nem jött. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szemem, mert tudtam nem normális, ha valaki csukott látószervekkel közlekedd, sőt még neki is mehettem volna valaminek. Kezdem megszokni, hogy az újéletemben, szinte minden percben eláll a lélegzetem. Olyan gyönyörű volt a terem, még az előcsarnoknál is szebb. A homlokzata ugyan alacsonyabb volt, de ugyan akkor annál díszesebb. A piros tapéta ugyanolyan volt, mint kint csak itt aranyozott virágmotívumok domborodtam ki belőle, ami még szebbé tette. Sok helyen festmény lógott, s mind egy embert ábrázolt. Nem lehettek valami híresek, mert én egyet sem ismertem fel. A keretük volt szerintem a lényeg, mert az szintén aranyból készült. Milyen meglepő. Szerencsére itt volt szőnyeg, ráadásul puha így nem zavart a járásban. A terem tele volt márványszoborral szintén ismeretlen emberekről és a szoba legeslegközepén helyezkedett el egy óriás tölgyfa asztal, ami körött Mezisták ültek. Mindnek közönyös arckifejezés ült az képén, főleg amikor rájuk néztem.
Nem igazán csíphetnek. – jegyeztem meg magamban. Az asztal kör, nem is ovális alakú volt és 20 főnek elegendő, de kb. 18 ültek csak. Két szék szabadon. Gondolom nekünk fent tartva. Michael rám nézett és bólintott, persze hallja milyen esztelenségekre gondolok, szerencsémre. Még magamban is szánalmasnak hallatszott, ahogy felhorkantottam. De Michaelt nem igazán izgatta, vagy talán nem hallotta. Az képtelenség. Nem szólt senki, nem is üdvözöltek minket csak néma vádló szemekkel figyeltek, rám. Tulajdonképpen mind csak engem nézett, Michaet senki sem. Persze mert én vagyok az új üdvöske és Michaelt meg amúgy is látták már. Engem pedig, nem. Nem? De miért is vagyunk itt? Miért hozott ide Michael, e közé a Mezista gyűlés tagok vezetői közé? Csak annyit mondott mutat valamit, nem, nem azt mondta várnak ránk. Szóval nem sokára megtudom felakasztanak e vagy lefejeznek, de ha talán megszánnak, akkor csak simán lelőnek. Csekély esélyem van az életben maradásra. Néma csendben közelítettük meg a helyünket. Amíg a két üres szék felé haladtunk szemre vettem a Mezita csoport tagjait. A 18 ember mind más volt, mind teljesen különböző. Látszólag egyik sem tűnt Mezistának, vagy ellenálló csoportnak. De hát a Cupidók sem tűntek Cupidónak, főleg én nem. Bár szerencsére én már nem vagyok az, még ha egy kis időre is. De valahogy megfogom oldani, hogy ez maradjak, még ha Michael ellenzi is. Hisz ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, hogy ember lettem. S kit érdekel, hogy talán a világ egyik legerősebb Cupidója lehettem volna, bármit is jelent ez. Engem nem érdekel, mert bár álmom volt hogy végre Cupido legyek, mégis embernek inkább lennék. Főleg olyannak aki… valami azt súgta ezt ne! Ezt most ne mond ki! Így elzártam emlékeim s inkább újra szemre vettem a Mezistákat.
Volt köztük idős, fiatal, középkorú, magas, alacsony, vékony és duci is. Barna hajú, szőke és ősz, sőt volt olyan, akinek haja se volt. Vörös és fekete, meg melirozott is. Sok arc volt de egy különösen kiemelkedett közülük. Egy öregebb emberé, aki az úgynevezett asztalfőnél ülhetett, bár egy ovális asztalnál ez… na mindegy. Arca komor, megfontolt és céltudatos, mint aki nem ismer hibát. Markáns ember. Mint egy tengerésztiszt vagy katona. Talán ezért is emelkedett ki, mert övé volt a legbarátságtalanabb arc.
A helyünk mellette helyezkedett el, közvetlenül mellette.
Ennek valami oka lehet… - jegyeztem meg magamban. –… valamit jelent az, ha a „Nagy Főnök” mellett ülsz…
S leesett hogy mit mondott a Cupido nekem, amikor rám támadt a lakásunkban. Michael a legjobb. Így már értelmet nyer. Michael a legjobb így a Főnök mellett a helye.
Már majdnem odaértünk a Főnök mellé, amikor ő hirtelen felállt. Kissé meg is ijedtem, olyan hirtelen volt. A Többiek is utánozták.
Ah udvariasság és megtisztelés azt hittem ez már rég kihalt az embereknél – jegyeztem meg ismét.
Mikor végleg odaértünk úgy gondoltam azért én még nem érdemeltem ki a főnök melletti széket így a hozzám közelebb, de tőle távolabbi székhez nyúltam, hogy kihúzzam. De álmélkodva vettem észre hogy már egy másik kéz pihen rajta, Michael –é. A szívem megdobbant, mert nagyon is meglepődtem, és mert ilyen hatással volt rám, ha valaki udvarias. Velem! Elvettem kezem, hátrébb léptem és engedtem, hogy Michael kihúzza nekem, majd pedig leültem és velem együtt a többi Mezista. Köszönömet árasztó szemekkel néztem Michael –re, majd a Főnökre, aki méltatlankodva figyelte az eseményeket.
Michael leült majd az 52 év körüli katona főnökére nézett és így felelt:
- Hello apa!