Felvételi :)

:)

Ma 12:50 -kor végre végeztem a felvételivel. Nincs többé feladatok gyakorlása, magolás terület, kerület, felszínés és térfogat.... :D Matekból és magyar nyelvből felvételiztem, úgy öszintén, nem tudom, hogy milyen lett, de szerintem nem annyira rossz. Nem is voltak annyira nehezek, de akkor és ott, halálra izgultam magam. Gondoltam megírom, hogy velem örüljetek együtt.

17. rész: Egyedül

17. rész: Egyedül

- Nem láttam! Esküszöm, hogy nem láttam…

- Jobban kellett volna figyelned. Csak erre az egyre kértelek meg.

- Te is tudod, hogy nem mindig látok előre… csak, csak ha valaki azt akarja, hogy lássam, ami meg fog történni.

- Michael, tudtuk, hogy ez lesz! Ne Lulut hibáztasd! Igazságtalan vagy vele.

Michael erősebben markolta a kormányt, ami meg is hajolt, de nem nagyon zavarta ez őt, csak ráncolt homlokkal és szemöldökkel hajtott előre. Dühös volt, ez nem kétség, de az a fura, hogy nem rám haragudott, hanem magára és a barátaira. De miért nem rám? Én voltam, aki elcseszte!

- Azt hibáztatok, akit akarok! – mondta fogcsikorgatva. – Miért kellett neked erőt fitogtatnod? – nézett mellette ülő barátjára.

Jacke becsületére legyen mondva, nem rezzent össze Michael vádló erőteljes hangjára és nem is kente rám a dolgot, csak bólintott és így szólt:

- Játszottunk. – monda egyszerűen, közönyös hangon.

Michael elkomorult és hirtelen befékezet egy nagyot, szerencsére be voltam kötve, de a biztonsági öv majdnem kiszorította belőlem a maradék lelket. Michael Jackere nézett, valószínűleg fejben beszéltek, mert mindketten egyszerre bólintottak és kiszálltak, aztán hipergyorsan eltűntek a fák között. Mi Luluval ott maradtunk a kocsi hátsó ülésén halálra vált rémülettel s néha félelemmel.

Sok idő telt el köztünk néma csendben, de aztán rávettem magam, hogy kinyögjem azt a szót, amit legszívesebben Michaelnek is elsírtam volna.

- Sa-sajnálom.

Lujza az ablakon bámult ki a fiúk után, de akkor rám nézett. Elszörnyedtem, igen elszörnyedtem ez a legjobb szó rá. Szemei üvegesek voltak, patakokban folyt belőle a könny, szája lefelé görbült és úgy ki volt pirosodva, mintha tizenkét óráig szolizott volna. Látta, hogy megrémültem, így egy zsebkendővel letörölte az arcát, aztán kidadogott valamit ő is.

- Ez ne-nem a te hi-hibád.

Megráztam a fejem.

- De igen. Nem lett volna szabad annyira beleélnem magam. – sóhajtottam egy jelentőség teljeset. - Győzni akartam.

- Ez akkor se a te hibád. – mondta erőteljesen.

Egésztestével felém fordult és úgy folytatta:

- Jacknek igaza volt. Sejtettük, hogy visszajön az… az… - elgondolkodott, de aztán kinyögte úgy mintha kérdés lenne -… erőd?

- Mi az? – kérdeztem. – Mi a baj Lulu?

Megrázta a fejét, magához tért. Rám nézett, újra végig mért és arcára olyan fény árnyékolódott, amit inkább nem láttam volna, szemeiben elrettenés csillogott.

- Szólnunk kell nekik! Vissza kell jönniük! – kiabálta. – Vissza kell menünk!

Nem értettem hirtelen reagálását, összevissza ugrált és kiabált.

- Lulu, nyugodj meg! Nyugi! Ssss. – lefogtam kapálózó végtagjait és átöleltem.

Olyan kicsinek tűnt, olyan védtelennek, nem volt köztünk sok év mégis gyereknek tűnt, ahogy félelemtől remegve a karjaimban feküdt. Mit hoztam rájuk? Minden az én hibán! Sosem lett volna szabad befogadniuk, sosem lett volna szabad életben hagyniuk!

- Hova mentek? – kérdeztem, mikor sikerült kissé lenyugtatnom.

- Beszélni. – suttogja. – Nem akarta, hogy halljuk őket.

- Rólam beszélnek? – tettem fel a kérdést, de csak azért, hogy ne csöndben üljünk a semmibe, nem érdekelt miről beszéltek, bármi is az, ha akarták volna, előttünk beszélik meg.

- Nem hallanak! Túl messze vannak. De látom őket! Szólnom kell nekik mielőtt túl késő!

Újra nyugtalanná vált, immár elengedtem, de nem önszántamból, ő nyomott el. Fölpattant és kiugrott az autóból.

- Maradj itt! Mindjárt hozom őket. Minden rendben lesz. Sietek!

Elindul az erdő felé, ő is szélsebesen futott, de még hallottam, ahogy azt kiabálja:

- Sietek! Minden rendben lesz! Mindjárt jövünk…

Egyedül maradtam, egy poros kis mellékúton egy kombi hátsó ülésén, annak is jobb oldalán. Egyedül. Nem tudom miért, de beleremegtem. Egyedül maradtam. Nem fáztam. Vagy mégis? Már nem is tudom. A csend, ahogy körül vett, mint a pillanat, nem akart elülni, még hallottam magamban Lulu szavainak visszhangját, de mit se számított, amikor nem volt mellettem Michael vagy bárki más. Már jó ideje nem kellett szembe néznem egyedül a problémákkal, már jó ideje nem küzdöttem semmiért, az utóbbi időben elkényeztettek, mindent elém raktak és két szárny alatt nyugodtam, de valahogy ebben a percen éreztem, hogy ez mind megszűnt…

BUMM!

Hirtelen történt minden, még alig, hogy visszanyertem némi erőt a régi énemből, még alighogy ember voltam. Hatalmas bumm, megrázkódott a látóterem, már Cupido voltam, de még ember. Nem láttam konkrétan, hogy mi történik, de éreztem a fényt a bőrömön, ahogy a nap éri és hogy emelkedik élettelen testem, és akkor éreztem meg. Ismerős volt az érzés, egy negatív benyomás, olyan, mint egy mogorva ellenőr az üzletbe, mindig ott van az a sugallat, hogy jobb elkerülni vele a kontaktust. Gondolkodni se volt erőm, pedig felkiáltottam volna: Mi történik? De túl gyorsan szűnt meg minden, hogy ellenállhassak. A szemeim előtt elsötétült a világ, mit oly már egyszer és mi az utolsó emlékem? Egy újabb sugallat. Jó éjt Madison, álmodj szépek!

Nyirkos. Büdös. Rothadó. Megébredek.

Valami csoda folytán hirtelen pattant fel a szemhéjam, látni akartam és láttam. Láttam egy ágyat, egy asztalt, de semmi mást. Nyirkos volt a szobában, a falakról rothadt le a tapéta és a páradús levő vett körül, hát nem éppen egy kastély. Mintha a tudathasadásom eltűnt és egyszeriben újra emlékezni kezdtem volna. Vagyis minden meg volt egy percig se felejtettem el semmit és tudtam is, hogy miért vagyok itt.

- Ronee! – kiáltottam.

Olyan a felismerés, mint egy mocskos barát, kerülget, kavargat és a legutolsó pillanatban, mikor már minden veszve, megmutatja magát. Nem kellett sokáig várnom, hogy a falból kilépjen, akár egy szellem, a bérgyilkos, aki immár elkapott.

- Hogy aludtál? - gúnyos mosoly ült arcán.

- Nem álmodtam. – nem tudom miért reagáltam, talán annyira erős, hogy azt kellett tennem, amit szeretett volna.

- Pedig kellet volna. – gunyorosról közönyössé vált.

- M-iért? – az m úgy forgott a szám szélén, mint egy giliszta.

Megint elmosolyodott és közelebb lépett, csak ekkor vettem igazán észre, hogy én a földön ülök, nem voltam ki kötve, mint egy kutya, de nem is kellett, annyira elnyomottnak éreztem magam, hogy felesleges volt.

- Mert ember vagy.

Ha van, amit bármikor legszívesebben elhittem volna, akkor az, ez lenne, de most nem. Én tudtam, hogy hazudik.

- Hazudsz. – adtam hangot kételyeimnek.

Elfordította a fejét lassan, aztán vissza, csak később jöttem rá, hogy ez egy nem.

Sokáig voltunk így, ő nézett engem én pedig próbáltam megfejteni, miért nem cselekszik, tesz valami olyat, amit mindig is akart, például megölni.

- Hol vagyunk?

- Egy szobában.

- Miért nincs ajtó?

- Van.

Körbenéztem újból, de sehol nem találtam.

- De hát nincs.

- Mögötted.

Megfordultam és tényleg ott volt, neki is dőltem egész idő alatt.

- Miért vagyok itt?

- Ezt te is tudod. – mutatott rá.

- Igaz, de akkor miért nem teszed meg?

- Én nem vagyok bérgyilkos, drága Madison, attól hogy meg akarlak ölni, még nem fogadott fel senki.

Volt már olyan érzésem, hogy egy elképzelt dolog, alapjában hazugság volt, de sosem tudtam felfogni akkor abban a pillanatban, hogy ez mit jelent.

- Akkor miért?

- Miért akarlak megölni?

- Igen.

- Ezt is tudod.

Valóban tudtam, nem tudom, honnan csak tudtam, mint azt is, hogy a holdon nincs fény, pedig sose jártam ott.

- Mert én lettem volna…

- Igen.

Nem kellett befejeznem.

- De akkor is! Mit ártanék neked? Különben is én ember akarok maradni.

- Van valamicske fogalmad arról, hogy mi folyik a Főbb vezetőknél? Egyáltalán tudod kik, akik a feladatokat adják ki?

- Tudom. – válaszoltam, mert válaszra kényszerített valami.

- Valóban?

- Különleges lények, ahogy én és te… cupidók, angyalok, varázstudó lények kiválasztott tagjai.

- Kiválasztott tagjai… - elmosolyodott. – Azt is tudod, hogy választanak ki valakit?

Elgondolkodtam. Ezt nem tudtam.

- Hm. Sejtettem. Nem tudsz te semmit.

- Akkor áruld el. Nyilván nem lesz alkalmam másnak elmondani. – valahogy könnyű volt a halálomról beszélni.

Egyszerűen elmondta, nem is gondolkodott rajta, biztos volt a halálomba és azt akarta, hogy tudjam, miért kell megtörténnie.

- A kiválasztás, olyan, mint a királyság, a gyermek örökli a trónt és senkit nem érdekel, hogy az adott személy alkalmas-e rá. A Főbb vezetők tanácsa az összes varázstudó lények minden egyes fajának egyikéből áll. Összesen nem is tudom hányan vagyunk, de mindig van egy. Az, az egy, aki mindenkinek. Az egészet igazából az, az egy irányítja.

- Ki az? – akaratlanuk is rákérdeztem, mintha ez is kötelező volna.

- Hm. Már meghalt.

Nem emésztettem meg, csak kérdeztem ész nélkül.

- Hogyan? Hisz mi nem…

- Megölték.

- Ki?

- Hát, én.

Mintha ez nem lepett volna meg, Ronee több mint hittem, de mintha mindig is tudtam volna… aztán beugrott. „Összesen nem is tudom, hányan vagyunk,”

- Mi?

- Ó, igen, már vártam mikor rakod össze.

- Én nem…

- Segítsek?

Most nem válaszoltam.

- Jó, gondolom szabad a gazda. Én is a Főbb vezetőkhöz tartozom és én vagyok a Cupidók vezetője. Nem hitted volna mi?

Most már tényleg, nem tudtam mi igaz és mi nem. Ez nem lehetett az, ha az lenne, minden amiben hittem, aminek értelme volt, csak mese, csak álom. De most hinnem kellett és hittem, bármennyire nem akartam.

- És én hogy jövök a képbe? – kérdeztem megrökönyödve a szellemi fájdalomtól, túl sok információ.

- Ez most komolyan kérded?

Elterültem a padlón, nem mondott semmi tartalmazni valót, mégis a hangjától elgyengültem. Kicsi és védtelen vagyok. Nincs Michael, de egyetlen mezista se. Magam vagyok a múltammal.

Közelebb lépet, ezzel mellém került, felém hajolt és úgy mondta.

- Madison, te lettél volna a következő. Nem véletlenül öltem meg Larisszát. Azért tettem, hogy a helyébe én léphessek, mert egy Cupido következik a soros elnökségen. Balszerencsémre a Főbb vezetők tanácsának nagyja úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha egy ismeretlen még kiforratlan ifjú lenne az, az egy, de ha megöllek téged is, nem fognak többé ilyen baromságokra gondolni. Ráébresztem őket, hogy engem kell választaniuk.

Fáj a fejem. Nagyon. Széthasad.

De megkérdeztem.

- Miért rám került a választás?

- Hm. Vicces sztori, de látom, élvezed. – gúnyolódott meghajlott testemen. – Mondtam már, mint a királyság, öröklődik.

Nem.

- De nekünk nincs anyánk… - suttogtam, nem voltam többre képes.

Még közelebb hajolt, szinte a fülembe kiáltotta.

- Ebben tévedsz. Larissa az anyád volt. Hm és én megöltem, ahogy az apádat is.

- Nem!

És már nem bírtam. Ennyi volt. Az utolsó hajszál.

- Ölj meg! Ölj meg már! Ezt akarod! Tedd meg!

Felkacagott, mint egy bohóc, ki vérre szomjazik.

- Óhajod… ember vagy, törékeny, halandó és már halott.

Nem láttam mit suhant felém, egy kés, egy tőr, vagy valami, amire gondolni se tudtam. Össze voltam gömbölyödve, kezemmel takartam az arcom nem akartam, hogy lásson sírni, de az volt a durva, hogy nem is sírtam, akartam, de nem tudtam. Hirtelen éreztem magamban a szúró érzést, de amilyen gyorsan és borzalmasan letámadt, olyan gyorsan tűnt is el, mintha csak álom lett volna. Talán mert az is volt.

- Nem érdekel, hogy meg kellett mondanod! Vele kellett volna maradnod! Lulu, te tényleg nem érted, hogy mekkora bajban van?

- Hallom, hogy hall minket.

Megint hirtelen ébredtem meg. Nagy levegőt kellett vennem, a szúrást még éreztem a hátamon, felsikítottam. Fájt. Ismét fájdalmat éreztem, de mintha a szívem vérzett volna.

- Madison! Madison, nyugalom.

Kéterős kéz. Átölelt és a sikolyom megszűnt. Ott voltam teljes testbe és lélekbe az út mentén, a kombi mellett feküdve Michael karjaiban.

Mindent tudtam. Nem úgy, hogy emlékeztem mindenre, bár az is igaz, nem, én tudtam már mindent, Roneeről a Főbb vezetők tanácsáról és arról, hogy ki vagyok. Az igaz, hogy a varázslatos lények csak úgy megteremnek, mint alma a fán, de vannak olyan esetek is, hogy születnek. Én születtem. Nekem volt családom. És Ronee megölte, ahogy engem is… álmomban. Én álmodtam. Álmodtam, igaza volt ember vagyok, de nem talált még rám. Nekem kell cselekednem. Nem tehetek többé úgy, mintha a Cupido lét a múltam volna, ez a jelenem és a jövőm. El kell mennem a Főbb vezetőkhöz, hogy figyelmeztessem őket Roneere. Újra a saját lábaimon kell futnom!